IV. fejezet

Aki a virágot szereti…

Szegény Ino elég rendesen megszenvedett velem és a tudatlanságommal. Otthon nem volt dolgom virágokkal. Nem mintha nem szeretném őket, sőt, nagyon is szeretem a virágokat, csak valahogy sosem volt rá időm. Pedig most nagyon jó lett volna, ha már lett volna egy kis tapasztalatom, Inonak legalábbis sokkal könnyebb dolga lett volna. Így azonban teljesen az elejétől kellett kezdenie a magyarázást, és az sem segített neki, hogy körülbelül félpercenként félbeszakítottam a kérdéseimmel. Ennek ellenére én elégedett voltam, mivel magamhoz képest sokmindent megjegyeztem. Sikerült megtanulnom az összes virág nevét, némelyiknek még a kezelését is, illetve, hogy virágnyelven melyik mit jelent, a boltban található eszközöket és funkciójukat. Már öt órája ott voltam, figyeltem, és tanultam, így nem csoda, hogy nagyon elfáradtam. Ino is nagyon elfáradhatott, már szinte csak az órának magyarázott, lévén, hogy többet nézett rá, mint énrám. Gondolom Kakashit várta. Ennek ellenére néha úgy tűnt nekem, hogy kicsit azért élvezi, hogy bemutathatja a boltot. Végül úgy döntöttünk, hogy ennyi elég volt mára - hisz a legszükségesebb dolgokat már el fogom tudni látni holnap, s ha valaki valami különlegeset szeretne venni, az úgyis érteni fog hozzá – úgyhogy leültünk és úgy vártunk tovább. Már egy ideje csendben ültünk egymás mellett, mikor hirtelen megszólaltam.

- Igazad volt. A pontosság tényleg nem az erőssége.

- Ugye? De ő már csak ilyen. Mindig késik, majd ócska kifogásokkal jön elő.

- Akkor nem lehet könnyű vele megszervezni bármit is.

- Hát nem igazán. – mosolyodott el. – Amúgy mi járatban vagy Konohában?

- Hogy mi járatban vagyok Konohában? – Ezen a kérdésen magam se tudom miért nagyon meglepődtem. Mindenesetre meg kell hagyni, hogy jogos kérdés. Engem is érdekelne.

- Engem jött meglátogatni – jegyezte meg egy már ismerős hang egy már ismerős mosoly kíséretében.

- Mégis hol voltál eddig? Azt mondtad, hogy két óra múlva visszajössz értem.

- El is indultam, de útközben megállított egy öreg néni, hogy segítsek neki leszedni a macskáját a fáról.

- És ahhoz, hogy leszedd a macskát a fáról három óra kellett?

- Nem, csak a néni annyira hálás volt, hogy meghívott egy kis sütire és hát igazán nem bánthattam meg szegényt. – és még mindig mosolyog. Inonak megint csak igaza lett. Ilyen ócska kifogást régen hallottam. – Viszont ha gondolod, mostmár indulhatunk.

- Szerintem is ideje most már indulnom. Ino köszönöm szépen a leckét.

- Szivesen. Ha pedig visszatértem a küldetésről, majd segítek a többivel is.

- Jó rendben. Jó éjt.

- Szia Ino

- Jó éjszakát. – kiabált utánunk Ino, mikor már kifordultunk az üzletből.

- És hogy tetszett az első napod?

- Elég érdekes volt. Nem is tudtam, hogy… szóval hogy a virágokkal ennyi baj van.

- Hát igen, ami szép azzal általában szenvedni kell, de legtöbbjük azért megéri a szenvedést.

- Igen. És akkor most hazafelé?

- Nem vagy éhes?

- Nem, nem vagyok. – vágtam rá egyből, magam sem tudom miért, hisz igazából már majd éhen haltam. S mégis, minél hamarabb vissza akartam jutni a lakásomba, még akkor is, ha tiszta por és ha otthon csak akkor tudok enni, ha ennek nagyját már feltakarítottam a konyhában. Úgy tűnt azonban, hogy a gyomromnál a vacsora prioritást élvez, s mint egy áruló, aki biztosra játszik, olyan hangosan megmordult, hogy még véletlenül se tudjam leplezni.

- Nekem úgy tűnik, hogy a gyomrod mást mond.

- És mégis kinek hiszel? Nekem vagy a gyomromnak?

- Természetesen a gyomrodnak. Szóval mit szólnál egy rámenhez?

- Rámen? Az milyen étel?

- Mondj igent és megtudod.

- Van más választásom?

- Mindig van egy másik lehetőség. Ha nem kérsz ráment, akkor még mindig mondhatsz nemet, majd elindulhatsz egyedül hazafelé a sötét utcákon keresztül, amiken valószínűleg eltévednél és…

- Te olyat nem tennél. Nem hagynál egyedül.

- Nem, tényleg nem.

- Ettől függetlenül azt hiszem mégis igent kell, hogy mondjak. Elvégre, ahogy ma tőled megtanulhattam, nem szabad megbántani az öregeket.

- Öregeket? Még csak 26 vagyok.

- Tényleg? Többnek nézel ki. Biztos a maszk teszi.

- És még azt mondja, nem szabad megbántani az ö… na mindegy. Megérkeztünk.

Egy nagy fehér stand előtt álltunk. Kicsit meglepődtem, magam sem tudom miért, mármint nem számítottam egy puccos étteremre, de a stand még is meglepett. Nem tudom miért. Ettől függetlenül jól éreztük magunkat. A rámen nagyon finom volt, a tulajok pedig nagyon aranyosak voltak. Kakashi pedig megmutatta csodálatos képességét; alig fordultam el két percre mikor valami zajt hallottam a hátam mögött, de mire visszafordultam már se leves nem volt, se tészta, se semmi más a tányérjában, csak a pálcikák, a maszkja pedig újra az arcán tündökölt. Ha nem látom el sem hiszem, hogy valaki képes ilyesmire ilyen gyorsan. Ráadásul mindezt szürcsölés nélkül. Vajon meddig gyakorolhatta, hogy már így megy neki?

Miután én is befejeztem a vacsorámat hazaindultunk. Kakashi utólagos bevallása szerint tettünk egy kis kitérőt is, hogy megmutathassa nekem a falut. Meg kell hagyni, hogy tényleg gyönyörű, főleg így tavasszal, amikor a fák is virágzanak, s szirmukat szinte mindenfelé elviszi a lágy szellő. Az igazat megvallva azonban mégsem a szépsége az, ami magával rántja az embert. Sokkal inkább az a leírhatatlan melegség érte a felelős, ami itt mindenből sugárzik. Meg tudom érteni Kakashit, hogy ennyire szereti a falut. Az ugyanis tagadhatatlan, hogy nagyon szereti azt. Érzik a szavaiból, ahogy mesél róla. Mesélt az alapításáról, arról, hogy kik azok a hokagék, s hogy a falu szeretete jeléül az arcképüket a közeli hegy falába vésik azért, hogy mindig emlékezhessenek rájuk, arról, hogy a tűzföldjének egyik legnagyobb faluja, s arról is, hogy itt soha nem lehet unatkozni. De ahogy lassacskán a történetek is, úgy a sétánk is a végéhez ért, s hirtelen arra eszméltem, hogy ott állunk az ajtóm előtt, s hogy lassan a búcsúzás következik, s amitől még jobban megijedtem, az az volt, hogy rájöttem, hogy nincs kedvem elbúcsúzni tőle.

- Itt is vagyunk.

- Igen itt.

- Huh… Inkább letörtnek látszol, mintsem boldognak, pedig azt hittem, hogy mielőbb haza szerettél volna érni. Valami baj van?

- Jaj, dehogy. Csak kicsit fáradt vagyok, Ino nemigen kímélt a mai nap.

- Értem, akkor jó. Sajnálom, hogy eddig elhúzódott a séta, csak szerettem volna megmutatni a falut. Tudod, hogy nehogy eltévedj holnap, ha esetleg mennél valahová. – s megint megjelent a már elmaradhatatlan mosoly.

- Semmi baj, én élveztem.

- Jól van akkor. Viszont most már ideje mennem. Jó éjt Niki. – intett egyet, majd elindult a lakása felé.

- Jó éjt. – kiáltottam utána, majd én is bementem a lakásomba. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, nekitámaszkodtam, majd sóhajtottam egy nagyot. Nem tudtam magamnak megfogalmazni, hogy mit éreztem, csak azt tudtam, hogy alig várom, hogy holnap ismét láthassam azt a jellegzetes mosolyt.