Fejezet sorszáma: 6.
Fejezet címe: Furcsa leány bőrcipőben
Szavak száma: 1510
Karakterek a fejezetben: Youko és egy alsóbbéves loli
Figyelmeztetés: -
Ismertető: Haruto kedd reggele - és a nagy találkozás.
Megjegyzés: Igen, ez egy olyan fic, amiben irtó lassan halad a cselekmény. Elnézést.
Ajánlott könyv: Blaise Pascal - Gondolatok
„[Nincsenek barátaim] előnyötökre."
/Blaise Pascal: Gondolatok/
Tudod, Haruto, mi volt a legfurcsább a viszontlátásban?
Az, hogy bár túlságosan is valóságos volt, a könyveimhez képest, mégis mélyebb nyomot hagyott bennem, mint bármelyik történet, amit valaha is olvastam.
Másnap reggel nehezen veszem rá magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Előző nap órákig beszélgettünk Harutóval, addig, míg az utolsó vonat is elment, és én kénytelen voltam hazakeveredni. Még szerencse, hogy nem lakom túl messze az egyetemtől.
Bár a séta nem volt hosszú, azért mégsem bántam volna, ha Haruto hív nekem egy taxit, vagy esetleg hazakísér. Ehelyett mit csinált? Hozzám vágott egy iPodot valami marha drága fülallgatóval együtt – amit a „biztonság kedvéért" még meg is buherált, hogy tökéletesen szóljon belőle a basszus –, és szépen elindult haza. Vagy akárhová. Sosem tudhatja az ember lánya biztosan, ha Watanabe Harutóról van szó.
Hajnali kettő is elmúlt, mire végre ágyba kerültem, nem csoda, hogy az ébresztőóra csengése úgy sértette a dobhártyámat, mintha az Aural Vampire egy fellépését lettem volna kénytelen végigszenvedni sikoltozó fangirlök és ordibáló fanboy-ok társaságában. De még így is szerencse, hogy egyáltalán meghallottam – a fülhallgató még mindig a fülemben volt, bár az iPod már lemerült.
Álmos vagyok. Gyűlölöm az álmosságot, ugyanis olyankor nem tudok az olvasásra koncentrálni úgy, mint egyébként. A gondolataim össze-vissza csaponganak, kuszák, végtelenül kuszák, és, ami még ennél is rosszabb, ilyenkor sajnos az emberi hülyeség is eljut az agyamig.
Alapvetően semmi bajom az emberekkel. Úgy vagyok velük, mint a jegesmedvékkel: szeretem őket, de csak messziről. Túl félelmetesek, ha közel kerülnek hozzám. Nem csoda hát, hogy tulajdonképpen nincsenek is barátaim – de nem is nagyon izgatnak a többiek. A lelki békém a legfontosabb. Mert ha valaki, hát én igazán fel tudom húzni magam az emberek hülyeségein.
Utálom, hogy az öreg nénik hajnalok hajnalán mennek bevásárolni, és csomagjaikkal éppen akkor foglalják el a legtöbb helyet a vonaton és a metrón, amikor amúgy is legnagyobb a tömeg, mert mindenki munkába vagy iskolába igyekszik. Elegem van a perverz negyvenes palikból, akik a lányok fenekébe csípnek a vonaton, nem tudom elviselni az okoskodó, de diplomával nem rendelkező emberek hangos fecsegését – azt hiszem, ezeket hívják attention whore-nak –, a fojton fogyókúrázó, üresfejű diáklányokat, no meg azokat, akik állandóan az idolokkal vannak elfoglalva. Legszívesebben a képükbe ordítanám, hogy fogják végre fel, a hrességek is éppen ugyanolyan emberek, mint mi.
Hogy antiszociális lennék? Igen, tudom. És ez jól is esik. Legalább nem magas a vérnyomásom.
Fáradtan lefőzöm magamnak a kávét, a bögrét félig megtöltöm tejjel, félig a barna lötyivel, és előkapok egy árpateát a hűtőből. Általában így indul a reggelem - azzal a különbséggel, hogy máskor kevésbé vagyok morcos.
Ahogy tekintetem az előszobában lévő tükörre téved, elfintorodom. Komolyan, mintha egy kísértettel néznék farkasszemet. Visszakóválygom a hálóba kezemben a kávéval és a teával, lezuttyanok a székre, és bekapcsolom a laptopom. Miután megnyílnak a szokásos alkalmazások és programok – Yahoo Japan, levelezőprogram, vírusirtó –, és nyugtázom, hogy az elmúlt huszonnégy órában senkinek se jutottam eszébe, csatlakoztatom Haruto iPodját, hogy feltöltsem az aksiját. Még jó, hogy nekem is ugyanilyen lejátszóm van.
Unottan nyitom meg az iTunes lejátszót, hogy elindítsak valami zenét, az meg feltesz valami kérdést, és én leütöm az entert anélkül, hogy elolvasnám, mi van a képernyőn. Kortyolok egyet a kávémból, azután összeszedem az aznapra tervezett olvasmányaim, a múlt heti jegyzeteim, pár tollat, a mobilom és a pénztárcám, kihalászom a nesszeszerem a tegnapi – éppenséggel a szoba közepén heverő – táskámból, bepakolok egy másikba, iszom még egy korty kávét, lezuhanyozom, kenek némi alapozót a képemre, még egyet kortyolok a kávéból, felöltözöm, megfésülködöm, felhajtom a maradék kávét, elvánszorgom fogat mosni. A fogkefével a számban térek vissza a szobába – valamiért fogmosás közben utálok egy helyben ácsorogni, ezért fel-alá járkálok a lakásban –, rápillantok a számítógép monitorjára... és a vér is meghűl az ereimben.
Az iTunes éppen szinkronizál, mégpedig Haruto iPodját az én lejátszási listámhoz. 60 gigabájtnyi zene landolt az éter nem létező szemeteskukájában.
Gratulálok, Youko. Haruto meg fog ölni.
Tanácstalan vagyok. Nem tudom, szólnom kellene-e neki, és ha igen, mikor. Végül amellett döntök, hogy felhívom most – ha elég fáradt, talán elmarad a lecseszés. Még szerencse, hogy tegnap elmentette a számát a telefonkönyvembe.
Aki már állított össze iTunes-szal lejátszási listát úgy, hogy eredeti CD-kről másolgatta fel a számokat, majd még rendbe is tette a félregépelt, analfabéták által begépelt vagy olykor meg sem adott adatokat (előadó, számcím, kiadás éve, album címe, album előadója, stb.), sőt, hozzám és Harutóhoz hasonlóan az albumok borítójának képét, a dalszövegeket és – külföldi számok esetén – a dalszövegek fordításait is hozzárendelte a számokhoz, az tudja, mekkora kárt is okozhattam egyetlen nyomorult enter billentyű lenyomásával. Csak remélni tudom, hogy Haruto gépén még megvan az eredeti könyvtár.
Sóhajtva tárcsázom a számát, de nem veszi fel, én pedig nem szoktam hangposta üzenetet hagyni. Inkább küldök neki egy e-mailt. Kicsit később, mert már késésben vagyok.
Éppenhogy időben esek be az előadóba, alig ülök le, be is lép a professzor. Terítéken a kortárs európai irodalom, de hiába érdekel a téma, egész órán nem tudok figyelni. Állandóan csak Haruto jár az eszemben, és a táskám mélyén heverő iPod.
Két óra múlva csalódottan nyugtázom, hogy egyetlen betűt sem írtam le az elhangzottakból. Meg fog szívatni a prof a vizsgán, annyi szent – ugyanis szereti kifigyelni, ki jár be rendszeresen és ki figyel oda rendesen az óráján. Aki csak egyszer is hibázik – még ha egy tüdőgyulladás miatt is hiányzik –, jó jegyre már nem számíthat.
Sóhajtva vonszolom el magam az automatákig, hogy igyak egy kávét.
- Shimizu-senpai! - Ez vajon nekem szólt?
Meglepetten fordulok hátra, és egy mosolygós lolival találom magab szemben. Ahogy végignézek rajta – nem tehetek róla –, felvonom a szemöldököm. Annyira nem illik a többi egyetemista közé, mint afrikai gyerekek közé egy svéd baba.
- Igen? - pislogok rá. Valószínűleg elég bamba képet vághatok, mert látom rajta, hogy legszívesebben elröhögné magát.
- Matsumoto Keiko vagyok a második évfolyamból – hajol meg. Megfeledkezve a kezemben tartott kávéról, viszonzom a mozdulatot, mire a forró lötty a cipőmön és a padlón landol. Még jó, hogy kivételesen bőrcipőt húztam.
Sóhajtva dobálok be újabb rméket az automatába, azután előhalászok egy csomag zsebkendőt a táskámból, hogy úgy-ahogy letöröljem magamról a kávét. Keiko meg csak bámul.
- Mit szeretnél? - nézek fel rá, még mindig a cipőm tisztogatva.
- Yamamoto professzor azt mondta, Shimizu-senpai kitűnőre tette le a vizsgát Középkori olasz irodalomból – pirul el és néz oldalra. Aha, szóval kéne tőlem valami, kincsem. - Másodszorra vettem fel az órát, de úgy áll a dolog, hogy megint meg fogok bukni. Akkor azonban oda az ösztöndíjam és... Arra gondoltam, Shimizu-senpai esetleg segíthetne nekem.
- Korrepetáljalak? - vonom fel a szemöldököm. Na, ő is sikeresen megtalálta a létező legalkalmatlanabb embert. Kétszer már próbálkoztam korrepetálással, de nem sok sikerrel. Szegény kicsiny tanítványaim a második óra után feladták. Állítólag követhetetlen a gondolatmenetem. - Én? - kérdezek rá azért még egyszer. A Shimizu azért nem annyira ritka vezetéknév, lehetséges, hogy a vén Yama-sensei másra gondolt.
- Persze csak akkor, ha tud rám időt szakítani – szabadkozik máris amolyan japánosan, kezeit védekezőn maga elé tartva Keiko. Említettem már, hogy utálom a japánokat?
Egy percig bámulok rá tanácstalanul, de végül rábólintok a dologra, a loli meg repes az örömtől. Nekem ugyan mindegy – úgyis feladja előbb vagy utóbb. Inkább előbb.
És persze igazam is lesz: fél óra múlva Keiko megsemmisülten kullog el. Látom rajta, hogy csak még inkább sikerült összezavarnom.
Tudom, hogy rosszul magyaráok, hiába értem és tudom azt, amiről beszélek. Ezért nem akarok soha tanítani a diploma után. Vagyis... igazából szívesen tartanék előadásokat az egyetemen, de a diákjaim 99%-a garantáltan megbukna.
Azt tervezem, hogy a doktori iskola elvégzése után Európába költözöm. Leginkább Olaszország és Franciaország vonz. A pénzem megvan az útra, bőven fedezi az örökségem. Bérelnék egy kicsiny lakást mondjuk Rómában, és műfordításokból élnék, miközben középkori kódexeket, reneszánsz költeményeket tanulmányoznék.
Engem sohasem nyűgözött le igazán az ázsiai kultúra. Azt hiszem, a legtöbb ember így van ezzel: a saját országunk irodalmi és képzőművészeti kincseit sokkal kevésbé vagyunk hajlamosak észrevenni és értékelni, mint a távoli tájakét, még ha büszkék is vagyunk szülőföldünkre. A japán kultúrát születésünktől fogva nevelik belénk, már az anyatejjel elkezdjük magunkba szívni, az iskolában, az utcán folyamatosan a nagy Japán Birodalom értékeivel bombáznak minket – és éppen ezért vesszük kevésbé észre, hogy mennyi kincs vesz minket körül, hiszen már természetesnek vesszük őket, éppen úgy, mint a levegővételt.
Engem mindig sok külföldi vett körül gyerekkoromban, és Európa nagyon hamar érdekelni kezdett. Egyszerűen lenyűgöz az, hogy az ottaniak mennyivel szabadabban gondolkodnak. Nincs meg bennünk az a ránk, japánokra oly jellemző túlzó udvariaskodás és előzékenység, nem kérnek bocsánatot mindenért. Ezt szeretem bennük igazán, sokkal közvetlenebbek, mint mi.
Az óráim után vásárolni indulok. Már a plázában nézegetem a kirakatokat, amikor rezegni kezd a telefonom a zsebemben. Haruto az, tőle kaptam e-mailt.
„Ha véletlenül letörölted az adatokat az iPodomról, jössz nekem egy gitáresttel. Menj, vegyél új húrokat és egy pár pengetőt, Haru-chan!"
Ezt nem hiszem el! Honnan tudta?
És különben is... még mindig Youkónak hívnak!
Tudod, Haruto, mind a mai napig lenyűgöz az a tény, hogy nem csak mindenki másnál ismertél jobban engem – de még saját magamnál is.