Minden jog Rowlingé. :-)

Megint elé rövid fejezet, de azt hiszem - talán -, a lényeg benne van. :-)

6. fejezet: Nemtudjukki

- Miss Ward, Mr. Denem, kérhetném, hogy távozzanak, hadd…

- NEM! – vágta rá Tom.

A Harry körül sürgölődő javasasszony keze megállt a lepedő igazgatása közben, és Madam Heath-Horne megrökönyödve bámult a mindig csendes és udvarias fiúra. Lumpsluck, aki épp a bájitalos szekrénykében matatott, szintén felkapta a fejét, és házvezető tanárként kötelességének érezte megfedni a diákját.

- De hát, Tom, drága fiam…

- Hagyd csak! – legyintett Dumbledore. – Hadd maradjanak.

„Maradok is – határozta el Tom dacosan. – Egy tapodtat se mozdulok, amíg…" Nem tudta, mit rejt az „amíg", de úgy gondolta, lesz bőven ideje kitalálni.

- Szerinted most már lassan felébr…

- Fogd be, gondolkodom!

- Expecto Patronum!

Hangok. Puhák, megragadhatatlanok, összefolyók… Harry nem is bajlódott velük. Aludni kellemesebb volt.

Myrtle és Tom már azelőtt a gyengélkedő ajtaja előtt toporogtak, hogy Madam Heath-Horne felkelt és munkához látott volna. (Tom persze a toporgást, mint hozzá méltatlan tevékenységet határozottan visszautasította, de tény, hogy ott volt, fel-alá járkálva és meglehetősen türelmetlenül.) Azóta ültek Harry mellett, a Tom által elővarázsolt székeken. Myrtle bizonyos időközönként mocorogni kezdett és ostoba kérdésekkel bombázta a fiút.

- Szerinted most már lassan felébr…

- Fogd be, gondolkodom! – förmedt rá Tom.

Először is ott voltak az olyan gyakorlati dolgok, mint hogy mit mondjon Dippetnek és főleg Dumbledore-nak, ha majd Harry jobban lesz, és mindhármukat kérdőre vonják. Másodszor: hogyan biztosíthatná, hogy a másik kettő ne rondítson a meséjébe, és harmadszor, negyedszer, ötödször… minden erőszakkal is fontosabbnak beállított probléma hátterében a makacsul visszatérő gondolat: Harry, Harry, Harry…

Az öklére támasztotta az állát, és egyre csak a fiút figyelte.

Kora délután volt. Tom székének a lábánál ott pihent a fiú táskája, benne a sötét varázslatok kivédése könyvvel. Tanulni akart. Végtére is, itt csend volt, a parkban időző diákok zsibongása csak tompán szűrődött be a kitárt ablakokon.

Az ismerős és egyszerre idegen tiszafapálcát figyelte. Végigtáncoltatta az ujjain, és próbálta felfedezni rajta a változást, mert lennie kellett, hiszen ő is változott. A pálca pedig várt; arra, hogy Tom eldöntse, merre haladnak tovább.

Koncentrált, de a felvillanó emlékek dicsőséggel és bódulattal telítettek voltak, nem örömteliek. Végül megállapodott egynél, amit zavarodottság és keserű veszteség szőtt ugyan át, mégis talán a legközelebb állt a boldogítóhoz: Lumpsluck diagnózisa Harryről.

- Expecto Patronum! – Még mindig úgy érezte, hogy nevetségesen hangzik az ő szájából, ahogy nevetséges – sőt egyenesen szánnivaló – a vágy is, hogy sikerüljön.

Elakadt a lélegzete, mikor meglátta a pálca végén a halvány, ezüstös derengést. Erőtlenebb volt egy elsőéves Lumosának a fényénél, de mégiscsak ott volt.

Nyílt az ajtó, mire sietve megszakította a varázslatot, és a válla felett a belépő Dumbledore-ra pillantott.

- Mit szólna, ha elbeszélgetnénk egymással, Mr. Denem?

- Régóta esedékes, gondolom.

Dumbledore elhelyezkedett a szomszédos ágy szélén. – A körülmények nem megfelelőek, hogy arról faggassam, hogyan bukkant a Kamrára, és miért nyitotta ki, habár valamikor majd szívesen meghallgatnám azt a történetet is… Megölte a baziliszkuszt, hogy megóvja két másik diák életét. Nemes tett volt, úgy is mondhatnám, hősies, de egy ilyen griffendéles jelző talán sértő a maga számára.

- Nem azért csináltam, hanem… Nem tudom.

Dumbledore mosolyogva bólintott, mintha épp a leginkább kedvére való választ kapta volna. – Ötletes megoldás volt a kötőhártya-rontást használni.

- Ebshont professzornál tanultuk, hogy a sárkányok ellen is hatásos. A baziliszkusz ugyanúgy hüllőféle… Befejezni volt nehéz. Nem voltam biztos benne, hogy azok a pengék áthatolnak-e a bőrén.

- Te olyan buta vagy, Tom – közölte a véleményét Harry álomittas mormogással. – Kardokkal bűvészkedtél, ha jól értem, ahelyett hogy átváltoztattál volna valamit kakassá.

Dumbledore jóízű kuncogással tápászkodott fel az ágyról. – Tanítsa meg Tomot a baziliszkuszvadászat fogásaira, Mr. Potter! Addig én értesítem Madam Heath-Horne-t, hogy végre-valahára visszatért közénk.

Harry Tom segítségével az éjjeliszekrényre rakta a tálcát, amit Dumbledore küldetett fel a konyháról, az aznapi ebéd fogásaival megpakolva, és a pizsamája ujjával megtörölte a száját.

Eligazgatta a párnáját, hogy kényelmesen hátra tudjon dőlni, és úgy helyezkedett, mint aki nagyon komoly beszélgetésre készül. – Miért mentettél meg?

- Nem tudom. – Úgy látszik, Harry akkor még nem „hallgatózott", mikor Dumbledore-nak ugyanezt mondta. – Nem akartam, hogy megöljön benneteket.

- Pedig a baziliszkusznak épp az lett volna a feladata, hogy megtisztítsa az iskolát a sárvérűektől – felelte Harry kioktatóan, mintha attól tartana, Tom számára ez a részlet korábban nem volt világos. – Myrtle az, és félig én is.

- Okoskodó hollóhátas – mosolyodott el Tom.

- És csak te parancsolhattál neki – folytatta Harry kíméletlenül. – Mardekár Malazár leszármazottja.

- Honnan…?

- Az nem számít – jelentette ki Harry ellentmondást nem tűrően. – Tudok dolgokat. Megszokhattad volna. – Mivel Tom hallgatott, megint ő szólt meg, kissé más irányba terelve az eszmecseréjüket: – Bánod, hogy így történt?

- Nem. Én… – Tom kereste a megfelelő szavakat, és úgy tűnt, maga is meglepődött az eredményen, mikor végül rájuk talált – igazából nyugodt vagyok. Már régóta nem éreztem magam ilyen nyugodtnak. Nem. Ami azt illeti, még soha.

Harry végiggondolta, mit is tud arról, ami '42 júniusában eredetileg lezajlott, és a szája büszke vigyorra húzódott. – Ezért megkapod az „Önzetlenül az iskoláért"-díjat.

Tom arckifejezése tűnődő és tökéletesen érdektelen maradt. – Lehet, nem nagyon érdekel. Jobban szeretném, ha Dippet megengedné, hogy itt maradjak a nyárra. Nem akarok… - a hangja megbicsaklott – nem akarok visszamenni az árvaházba.

- Szerintem bele fog egyezni – bólogatott Harry bíztatóan. – Úgyis kell valaki, hogy vigyázzon rám.

Tom erre felkapta a fejét. – Hogy… de… mi?

- Nekem nincs senkim ebben az időben. Mihez kezdhetnék? – tárta szét a karját Harry. –Keressem meg a dédszüleimet azzal, hogy én vagyok az unokájuk 1993-ból?

- Akár… – kezdte a másik, holott ő is jól tudta, hogy ez ostobaság.

- Nem. Új élet kell – sóhajtotta Harry. – Nincs mit tenni.

- Elszomorít? – Tom savanyú arca ékesen mutatta, hogy a fiú nem szokott hozzá, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel.

- Most még igen. És félek is, de menni fog… A Madam mintha azt mondta volna, hogy te meg Myrtle egész héten itt voltatok – váltott témát hirtelen. – Ez komoly?

- Többé-kevésbé. Vizsgázni azért eljártunk. Myrtle most is ott van. Óriási patáliát fog csapni, ha megtudja, hogy lekéste az ébredésed. El se hinnéd, mi mindenre megesküdött a betegágyadnál, holott Heath-Horne és Lumpsluck is világosan kijelentette, hogy csak alszol, de amúgy kutya bajod. Felét nem is értettem az ígérgetésének…

Harry magasba emelt karokkal nyújtózkodott, aztán lejjebb csúszott az ágyban, és nyakig a takaróba burkolózott. – Holnap majd kiszedem belőle – motyogta. – És rá fogom venni, hogy be is tartsa őket. Legalábbis néhányat…

Tom bólintott, aztán mély levegőt vett és elszántan belevágott: – Igaz, hogy korábban lemondtam róluk, de… rengeteg kérdésem van…

- Tudom – mondta Harry a fejét elégedett mosollyal a párnába fúrva.

A másik tétovázott, aztán mégis megkérdezte: – Egyszer majd elmondod?

Harry lehunyta a szemét. – Egyszer majd elmondom – egyezett bele ásítva. – Ha jó leszel.

Tom halkan felnevetett a gyerekesnek tűnő kitétel hallatán, Harry azonban mélységesen komolyan gondolta.