"Amikor valaki elég szerencsés, hogy egy történetben éljen, egy képzeletteli világban, ennek a világnak a fájdalmai eltűnnek." - Paul Auster
- Még mindig nem tudom felfogni, hogy miért engedik meg neked azt, hogy elaludj órán.
- Nem megengedik, csak nem törődnek vele. És miért megint ez a téma?
- Azért, mert nem hiszem el. Ha én megtenném ezt órán, biztos, hogy egyből leszidtak volna.
- Egy: Már nem tudnád megtenni, mivel meghaltál. Kettő: Észre sem vettek volna a félrevezetés miatt. Három: Megpróbáltak már felébreszteni, de sehogy sem sikerült nekik. Négy: Minek figyeljek, ha Satsuki mindig odaadja a leckét? - kérdezte széttárt karokkal úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb módja.
- Nem támaszkodhatsz örökre Momoi-sanra, Aomine-kun.
- Heh, dehogy nem.
- Nem.
- De igen.
- Nem.
- Áh, tökmindegy! Csak éljem túl a sulit, és minden gond megoldva.
- Persze, elmész majd egy sport egyetemre, ahol majd a képességedet mérik, nem az IQ szinted.
- Hé! Ezt miért úgy mondtad, mintha tök hülye lennék?!
- Talán nincs igazam?
- Nem-
- Dai-chan? Minden rendben? - hallotta Aomine a lány hangját hirtelen, mire megdermedt.
- Satsuki? - kérdezett vissza, mire a lány melléje sétált. Közé, és Kuroko közé.
- Mit csinálsz itt Dai-chan? Mindenhol kerestelek már, még az osztályteremben és az ebédlőben is. De rák kellett volna jönnöm, hogy a tetőn leszel. - Beszélt a lány, és Aomine kényelmetlenül kezdett el fészkelődni mellette.
Mióta Tetsu meghalt, Satsuki ilyen lett. Kedvtelen. Szürke. Szomorú. Persze, nem is várhatott mást, hiszen szinte mindenki ilyen volt, aki közel állt Kurokóhoz. Aomine csak hallomásból tudta, hogy Kise például egy időre felhagyott a modellkedéssel is. Mindenki ilyen volt, csak ő maga nem.
Aomine Kurokóra pillantott, aki a korlátnak támaszkodva a messzibe nézett.
És habár ő nagyon is tudta miért, a többiek nem.
- Csak gondolkodtam.
- És magadban beszéltél? - kuncogott a lány, de Aominét nem tudta átverni. Ez egy tipikus mű kuncogás volt.
Egy hazugság.
- Szokásom. - Jegyezte meg szórakozottan, hátha fel tudja vidítani a lányt, de az csak üres tekintettel meredt a távolba.
Pont úgy, mint tőle balra Tetsu.
Ahogy Aomine elnézte a szerelmét és gyerekkori barátját, hiába keresett különbséget közöttük, nem talált. Egy egészen kósza gondolat erejéig úgy hitte, úgy látta, mintha maga Momoi is meghalt volna. És sajnos, lehet, hogy ez igaz is.
És akkor Aomine tudta. Tudta, hogy fel kell ráznia a barátját, mint a minap Kagamit.
- Satsuki. - Fogta meg a lány kezét, és Kuroko halála óta, a lány szemében akkor látott először valami mást, mint a gyászt, és a szomorúságot.
- Dai...chan?
Aomine pedig csak felsóhajtott, és magához húzta a lányt. A másik fejét a mellkasába nyomta, és a kezét a lány rózsaszín hajára tette. Megnyugtatóan elkezdte simogatni a fejét, és a hátát, közben pedig azon morfondírozott, hogy mi olyan szavak jöhetnek ki a száján, amelyek egy pillanatra kizökkenhetik Satsukit ebből a mélabús állapotból.
Mert igent, Aomine egy élőhalottnak látta a lányt. Nem a megszokottnak, valami másnak, szörnyűnek, szívfájdítónak.
Daiki eltekintett a kezdeti hányinger érzésétől, majd nyomott egy csókot a barátja fejére.
- Elment Satsuki. És nem akarná ezt. Mit gondolna, ha így látna téged?
- Azt, hogy engedjen el. - Lebegtette meg a szél az ég kék fürtöket. - Hogy maradjak meg az emlékeiben, de lépjen tovább. Hogy engedjen el.
Satsuki szipogott.
- Én... Dai-chan... - Remegett meg a lány teste, és karcsú kezeivel a másik uniformisába kapaszkodott. - Soha n-nem mertem elmondani n-neki, hogy... szeretem. Dai-chan... - sírt -, soha... soha... és m-most már nem is fogom tudni... - Zokogott. - Meghalt Dai-chan! Elment! Én... én... - Akadozott meg a hangja, és Aomine egy pillanatra azt hitte, hogy Momoi nem kap levegőt a sírástól. - Azt hittem, h-hogy ilyen... vele... velünk soha... soha nem történhet meg... Annyira... most már annyira a-akarom, hogy tudja...
- Csak sejtettem. - Suttogta Kuroko. - Csak sejtettem... De nem tudtam. Aomine-kun... - Nézett később bele a másik kék szemeibe, fura csillogással a tekintetében. És Daiki egyből megértette.
Olykor jobb egy kegyes hazugsággal élni, mint az igazsággal fájdalmat okozni.
- Tudta, Satsuki. Biztos vagyok benne, hogy tudta. Ezért... nem akarná, hogy sírj miatta... persze nem baj ha sírsz, hiszen elfelejtenünk nem kell őt... De... Engedd el. Engedd el Satsuki. - Ölelte magához a síró lány még jobban Aomine.
A lány csak sírt és sírt, bólogatott, Kuroko nevét suttogta maga elé számtalanszor, olyan sokáig, hogy egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy mióta is állhattak ott fenn a tetőn. Aztán, amikor Momoi a fáradtságtól és érzelmektől túlterhelve elájult Aomine karjaiban, az felemelte, és a gyengélkedőbe vitte.
...
- Talán le akarsz ugrani? Aomine-kun. - Állt az említett mellé Kuroko, és hagyta, hogy a szél borzolja a haját.
Aomine az egyik, iskolától távoli, magányos hídon üldögélt, az egyik kiszögellésen. Mélyen beszívta a levegőt, és ismét csak meglóbálta a lábát a levegőben, vigyázva, hogy a híd fala fel ne sértse a lábát.
- Lehet, hogy az kéne. - Suttogta a szélbe, mire kapott Kurokotól egy meglepett pillantást.
- Miért? - kérdezte, Aomine pedig felnevetett, és a kezébe temette a fejét.
- Látlak téged, és ez épp elég ok. - Vigyorgott szórakozottan, de néhány pillanattal később az arca keserűséget tükrözött. - Hát nem érted Tetsu...? Ha lenne bátorságom... megtenném.
- Miért?
- Nincs értelme semminek... ha nem vagy itt.
- Miért?
- Mert szeretlek. És nehogy meg merd kérdezni, hogy miért. - Nézett szúrósan, de Kuroko csak megrázta a fejét.
- Vissza kéne menned. Ma edzésed is van, Aomine-kun.
Az említett felsóhajtott, és nagyot nyögve felállt.
- Ch... mintha érdekelne engem olyasmi. - Vigyorgott, Kuroko pedig megforgatta a szemeit.
...
Amikor hazaértek, Aomine meglepődve vette észre, hogy a szülei otthon voltak. Levette a kabátját, és beljebb sétált.
- Aomine! - Kiáltott az anyja. - Milyen hamar hazaértél... vagy talán lógsz? - kérdezte, és csalódottan megrázta a fejét. - De legalább nem drogozol...
- Még mindig nem értem a szüleidet Aomine-kun.
- Kuss. Inkább vedd le a cipődet Tetsu. - Sziszegte kissé félredöntött fejjel, mire az anyja értetlenkedve bámulta.
- Kicsim?
- Semmi, anya. Satsuki sírt, majd elájult, én csak elvittem a gyengélkedőre. És... utána már nem volt kedvem ott maradni... - Motyogta ahogy félrenézett.
Az anyja tekintete egyből ellágyult.
- A kis Satsuki-chan... szegénykém... sütök neki egy kis sütit... - Tette a mutatóujját elgondolkozva az állára, majd Aominére mosolygott. - Rendben kincsem, pihenj csak le. Ha kell valami csak szólj. - Adott egy puszit a fia arcára, majd elment a konyhába.
Aomine beletúrt a hajába, majd felsétált a lépcsőn, a szobája felé. Miután bezárta maga után az ajtót, szitkozódva megugrott, amikor meglátta az ablak előtt Kurokót.
- Te! Ne csináld ezt!
- Rossz a lelkiismereted, Aomine-kun? - mosolygott, de a másik tini csak fújtatott.
- Nem, csak majd beszartam ijedtemben! Kurva ijesztő hallod, hogy csak ott álldogálsz! - Feküdt hanyatt az ágyán, és behunyta a szemeit.
Hallott pár suhogó hangot, amire csak összehúzta a szemöldökét, és fülelt. Aztán reszketeg sóhaj szaladt ki a száján, amikor megérezte, hogy Kuroko rámászott az ölére.
Meztelenül.
- Tuti, hogy csak képzellek. - Motyogta, és kapott egy kuncogást érte.
Kuroko kezdte kigombolni a Touous uniformist, mire Aomine felemelte a kezeit, és megszorította a másik csuklóját. Mélyen belenézett Tetsu kék szemeibe, és egyikük sem fordította el a fejét. A levegő körülöttük annyira égett, annyira intenzív volt, mint a kapcsolatuk legelején, amikor még meglenni sem voltak képesek egymástól.
Aomine szeméből percekkel később útjára indult egy, majd több könnycsepp. Ahogy Kurokóéból is.
- Szeretlek. - Ölelte magához a kisebbet Aomine, olyan szorosan, hogy félő volt, hogy a másik nem kap levegőt. - Szeretlek Tetsu. Annyira, de annyira szeretlek. Tetsu... Tetsu... - Könnyezte össze a szerelme hófehér bőrét.
Tetsuya pedig az ő egyenruháját sírta össze, erősen belemarkolva a kezeivel a puha szövetbe.
Aomine pedig nem tudta, hogy Kuroko azért sír, mert ennyire szereti őt, vagy azért, mert azt suttogta a mellkasába számtalanszor, hogy "Érted jöttem."
De ami a legfurcsább, hogy egy idő után Aomine maga sem tudta, hogy miért sír.
"Az illúzió különös dolog, hiszen saját érzékszerveink kapuin keresztül érkezik valami információ, ami oly erős valóságérzetet kelt, hogy gyakran minden további nélkül elfogadjuk, és csak nagyon ritkán kérdőjelezzük meg." - Balogh Béla