Megjegyzés: A műben szereplő néhány személy és helyszín J. K. Rowling tulajdonát képezi.

Korhatár: 16 év

A\N: Szeretném megjegyezni, hogy ebben a részben tragikus (nagyon tragikus!) jelenetek is vannak. Továbbá azért ilyen hosszú, mert ezt lehetetlenség lenne úgy elválasztani, hogy akár nektek, akár nekem jó legyen.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Másnap, úgy féltíz körül már mindenki összecihelődve ácsorgott az aulában, hogy elinduljanak a város külterületén lévő cirkuszba, ahová az igazgató hívta meg őket, természetesen abból a busás adományból, amit a főtiszteletes jóvoltából kaptak.

Tom az emeleti korlátnak támaszkodva figyelte az izgatottan csevegő gyerekeket, köztük is Morgant. A kisfiú most megy először cirkuszba, mint valamennyien. Le sem lehetett írni azt az örömöt és izgatottságot, ami az arcukon látszódott, a srác azt várta melyik pillanatban rontanak ki az ajtón. Irigyelte Morgannek ezt a fáradhatatlan energiáját, nem volt egy nyugodt pillanata sem, mindig valamit magyarázott, futott össze- vissza, sürgött- forgott. Bishop pont az ellentéte volt. Ő mindig a megtestesült nyugalom volt, a legfelnőttesebb viselkedésű. Georgina pedig…

Erről jutott még eszébe, hogy a lányt még nem látta a csoportban. Pedig már mindenki lent volt.

Ekkor megjelent az igazgató is, mire kettesével elrendezve a csapatot, elhagyták az előteret. Georgina pedig még mindig nem volt sehol, akárhogy is nyújtotta a nyakát. Lehet, hogy ő már kint van? Csak is az lehet. De vajon miért aggódik érte? Ahogy beszélt tegnap szegénnyel, nem is csodálkozna, ha egy hétig nem szólna hozzá.

Váratlanul Lawrenc tiszteletes lépett be az ajtón. Ő vajon mit keres itt?

- Á, szervusz, fiam!- intett neki a pap, mikor észrevette az emeleten a srácot.- Tehát te vagy az egyik jómadár. Én fogok rátok vigyázni, úgyhogy szólj két társadnak is, hogy engem keressenek, ha bármi gondjuk van.

- Két társamnak? Csak én és Edward maradtunk itt.- furcsálkodott Tom.

- Mr. Blunt szerint a kis aranytorkú madárkánk is itt maradt. Állítólag nem akart elmenni.- vonta meg a vállát a lelkész, majd eltűnt az ebédlő ajtaja mögött.

Tom mindent megértve sietett a lányok szobája felé, benyitva a lány szobájába, de az üres volt. Lesietett az ebédlőbe, de ott csak Margaret nővért és a lelkészt találta, amint segítenek a szakácsnőnek. Kimenve az udvarra, ott is körülnézett, eredménytelenül. Már éppen feladta a keresést, mikor az egyik terebélyes fára esett a tekintete, ami alatt egy pad húzódott az árnyékban. Rajta ült a keresett személy, egyik tankönyvét olvasgatva újfent. Tom most kicsit habozva elindult felé, közvetlen előtte megállva. Nem lepte meg, hogy a lány fel sem nézett rá, nem is reagált a jelenlétére semmit.

- Hogy-hogy itt maradtál?

Még mindig nem mozdult.

- Azt mondtad, hogy nagyon várod ezt a napot. Morgan biztos örült volna, ha te is mész. Nem értem miért gondoltad meg magad.

Nem jött válasz, és egy kicsit kezdte már elveszíteni a türelmét.

- Nézd, igazán sajnálom a tegnapiakat, de az nem megoldás, ha nem szólunk egymáshoz. Elég ideges hangulatban voltam Bishop miatt, és úgy általában.

Kis szünetet tartott, hátha szól valamit a lány, de azon kívül, hogy erősebben markolta a könyvet, nem tett semmit.

Tom feszülten vett egy mély levegőt, próbálva kitalálni valamit, amivel szóra bírja a lányt.

- Mégis meddig akarod ezt folytatni? Míg el nem visznek engem is a bányába Bishop után? Gondolom, jobban örülnél, ha én lennék most ott helyette. Vele jobban kijöttél, ugye? Felteszem, neki írtad azt a levelet is, csak Edward volt szíves átkölteni, eltaláltam?

Egy könnycsepp hullt a papírra, de Tom túl ideges lett, hogy ezt felfogja. Teljesen elragadta a hirtelen jött indulat, nem is figyelt oda a szavaira.

- Kíváncsian várom, mit fogsz tenni, miután eléred a 25. évedet. De tudod mit? Nem is hiszem, hogy te főnix lennél. Azt mondtad, nem tudod kordában tartani az erődet. Mégis hol van akkor? Még egyszer sem bizonyítottál.

A lány még mindig lehajtva tartotta a fejét, de ujjai elfehéredtek az erőlködéstől, egész teste remegett az elfojtott sírástól. Ám még mindig nem válaszolt.

- Miért nem válaszolsz, Georgina?- kérdezte Tom halkan, hangja tele volt haraggal. Ő viszont újfent nem válaszolt.- Nézz RÁM.

Semmi válasz. Tom most vicsorított egyet dühében, mire ösztönösen a lányhoz kapott, megragadva az állát és felrántotta, hogy a szemébe tudjon nézni. Georgina ijedten felnyögve ejtette ki kezéből a könyvet, zöld szemei tágra kerekedtek, mikor belenézett a srác dühös arcába. Kétségbeesetten kapkodott levegőért nyitott száján keresztül, képtelen volt megszólalni.

Tom teljesen váratlanul még lejjebb hajolt, mire száját rászorította az övére. A lány nem tiltakozott, lehunyva a szemét viszonozta a csókot. A hév elragadta mindkettőjüket, egymás hajába túrva csókolóztak, a másik ajkát harapdálták a hirtelen támadt szenvedélytől.

Tom érezte, hogy lábai felmondják a szolgálatot, térdre esett a lány előtt, ezúttal a derekát átölelve. Georgina is lecsordogált a padról, immáron mindketten a füvön térdelve, vadul simogatva és csókolva egymást. Hosszú percek múltán Tom elszakadt a lánytól, folytatva a nyakán a csókot, végig a nyakán, amibe kissé erősebben harapott bele. Georgina felkiáltva feszítette meg testét, belemarkolva a srác hajába.

Kicsivel később lenyugodva borultak össze, szorosan ölelve egymást. Szapora légvételük lassacskán rendeződött, kezdve rájönni, hogy mit is műveltek. A lány arcán végigfolyt néhány könnycsepp, de nem törődött vele. Ismét érezte, hogy boldog, és ez a lényeg!

Mikor ismét egymás szemébe néztek, Tom lágyan végigsimította ujjai hátsó részével az arcát, letörölve ezzel maszatos arcát a lánynak.

- Bocsájts meg azért, amiket mondtam. Neked volt igazad, még fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem, mit érzel. Nem akartalak megbántani, hidd el.

Georgina csak egy mosolyt eresztett meg, majd visszabújt a sráchoz.

Lawrenc tiszteletesnek hála a nap további részét munkával töltötték. Georgina a Margaret nővérnek és a szakácsnőnek segített, Tom odakint a gondnoknak, míg Ted a lelkésszel együtt faragták ki az új székeket a templomba.

Vacsoránál mindhárman kimerültek voltak, utána megváltás volt megfürödni a kádakban.

Tom a szobájában ledobva magáról a törülközőt öltözött át pizsamába, majd jólesően terült el az ágyon. Azon filózott, hogy vajon meddig lesz oda a csapat, hisz' már nyolc óra is elmúlt. Eddig csak nem tarthat az előadás, hisz az út is kb. másfélórás. Na nem mintha hiányoznának, csak szimplán magyarázatot akart találni a sokáig elmaradásukra.

Váratlanul nyílt az ajtó, mire Georgina lépett be, maga után gyorsan becsukva. Most vidáman futott a srác ágyához, amire nagy lendülettel rá is ugrott.

- Na! Mi ez a lelkesedés?- lepődött meg Tom, felülve.

- Van valami éles tárgyad?- kérdezte a lány, minden bevezető nélkül.

A srác, gyanakodva bár, de körülnézett, és más híján az óra egyik vasmutatóját szedte ki.

- Remek!- vette el tőle Georgina, mire a mutató hegyével mély sebet vágott a tenyerén, felszígetve a fájdalomtól.

- Mit művelsz?- kapott egy zsebkendőért Tom ijedten, majd a vérző sebre akarta nyomni.

- Ne! Figyelj csak?- rántotta el a kezét Georgina, majd felemelte, néhány fénylő könnycseppet ejtve a csúnya sebre.

Tom arra lett figyelmes, hogy a seb enyhén füstölögni kezd, mire a szeme láttára hegedt be, a vágásnak nyoma sem volt.

- Ez… ez valami hihetetlen.- vette szemügyre a bőrfelületet a srác döbbent tekintettel.- Eszméletlen.

- Mondtam, hogy bár lassan, de kezdem visszanyerni az erőmet. Kb. két-három év és újból erős leszek, utána énekelni is tudok majd. Amint elérem a 25. évemet, végkifejletként át is tudok változni madárrá, ezzel kezdetét véve újabb 475 évnek. Őszintén, a könny erejének örülök a legjobban, mert ezzel tudok még a haldoklón is segíteni. Tehát bármi gondod van, csak szólj, mostantól meg foglak tudni gyógyítani.- támaszkodott a kezére Georgina előre hajolva, majd játékosan megbökte a srác mellkasát.- De csak akkor, ha jól viselkedsz. Különben megint nem fogok hozzád szólni.

- Ezt vegyem fenyegetésnek?- ragadta meg azt a csuklóját Tom, amelyik megsérült, közelebb húzva magához a lányt.

- Nem. Ígéretnek.- suttogta Georgina, mire ismét megcsókolták egymást. Lassan feltérdelt az ágyra, a srác ölébe ülve. Ezúttal már nem engedte meg magának, hogy elragadja a hév, figyelni akart a srácra. Érezte, hogy egy idő után bizonytalanná vált a csókja, simogatása a hátán félbe maradt. Hagyta, hogy óvatosan elszakadjon tőle, két tenyere közé véve az arcát. Még gyengéden szájon csókolták egymást, utána Tom remegő kezekkel csúsztatta le a kezét, végig az arcán, a nyakán, a kulcscsontján. Georgina megfeszült, mikor kezei rácsúsztak a melleire, még az anyagon át is érezte a hűvös ujjak érintését. Tom most még lejjebb csúsztatta kezeit, le a derekáig, ahol is öntudatlanul kezdte az ing gombolását. Georgina eddig szótlanul tűrte, de most olyan izgatottság szállta meg, mintha valóban 16 éves lenne, akinek még semmi tapasztalata nincs e téren. Amint a srác végzett a gombolással, óvatosan széthajtotta az inget, feltárva a lány meztelenségét. Akadozva felsóhajtott, és Georgina először érezte meg benne a tehetetlenséget, a félelem morzsáit. Bíztató mosollyal adott egy puszit a srác szájára, majd lágy mozdulattal letolta válláról az anyagot. Utána még mindig óvatos mozdulatokkal hátra tolta a haját, majd kezeit rácsúsztatta a derekát fogó karokra.

Tom érezte, hogy elveszett. Annyira gyönyörű volt így a lány, teljesen átélte, mit érezhetett Mardekár akkor, mikor így látta. Egyszeriben eltűnt azaz érzés, hogy ő még nem érett az ilyen dolgokhoz, nem tudta hol vannak, nem érdekelte mi lesz, ha megtalálják őket. Engedelmeskedve ösztönének feltérdeltette a lányt, nyelve hegyével megérintve egyik kemény mellbimbóját. Meghallva Georgina kéjes felnyögését, rá is harapott gyengéden, miközben kezeit felcsúsztatta, a karja alatt megfogva. A lány hátrahajtva a fejét hagyta, hogy a srác becézze, ujjaival belemarkolt a vállánál lévő anyagba. A nevét kiáltozva érezte, hogy lefelé tart a hasához, elérve a szoknyája szélét. Egy pillanatra mindketten megdermedtek, azon töprengve, mit reagál a másik. Tom végül tovább folytatta a csókot, óvatosan lejjebb tolva a szoknyát. Már mélyen a köldöke alatt járt, ahol a lány bőre már forró volt, mikor váratlanul kivágódott az ajtó.

Rémülten ugrottak szét, Georgina villámgyorsan maga elé kapta leesett ingjét. Az ajtóban az igazgató jelent meg dühösen, nyilvánvaló volt, hogy már sejtette, mit fog látni.

- Ahogy gondoltam! Azt hittem van annyi eszetek, hogy ne itt és ne ennyi idősen „éljetek" az intézetemben!- kiabálta mr. Blunt magából kikelve, azt sem tudta melyikükre vessen haragosabb pillantást.- Azt hiszem lesz néhány keresetlen szavam Lawrenc tiszteleteshez és Margarethez, de először téged veszlek kezelésbe, Denem! Te most velem jössz, míg a kisasszony visszaöltözik, és úrilányhoz méltóan visszamegy aludni a SAJÁT szobájába!

Tom még váltott egy aggódó pillantást a lánnyal, majd felállt, és nem törődve azzal, hogy az igazgató úgy kilökte az ajtón, hogy majdnem hasra esett, elindult a második emeletre.

Georgina, miután elmentek, aggódó arccal öltözött vissza, majd hagyta el a szobát. Gyorsan végigfutott a folyosón, hogy senki ne lássa meg, majd visszasietett a szobájába. Nagyon félt, hogy mit fog tenni az igazgató Tommal, hisz' valahol az ő hibája volt. Miért is kellett bemennie! Már megint azért történt, mert nem tudott uralkodni magán!

Az sem érdekelte, hogy belépett néhány szobatársa, akik lelkesen bár, de fáradtan tárgyalták meg a látottakat. Ő próbált alvást színlelni, hogy még csak ne is zaklassák az ostoba kérdéseikkel. Úgy sem fog tudni aludni.

- Szemét.- dühöngött Tom, kezei ökölbe szorultak.

- Velem nem lehet ilyen hangon beszélni, főleg nem neked!- emelte fel a mutatóujját mr. Blunt fenyegetően.- Már holnap reggel beszélni fogok a bánya vezetőjével, és 2-3 napon belül végre te is elkotródsz innét!

- Miért csinálja ezt? Mivel ártottam magának? Vagy Bishop?

- Nem vagytok semmi másra jók, így olyan munkát kaptok, amit megérdemeltek.- hunyorított az igazgató, végigsimítva szakállán.

- Nem fog oda küldeni! Engem nem!

- Azt majd meglátjuk. De figyelmeztetlek, Denem! Bármilyen szökési kísérletet is megkockáztatsz, én visszahozlak, de akkor ezzel a pálcával verem ki belőled azt a sötét lelkedet.- biccentett az asztalon pihenő vaspálcára.- Most pedig tűnj a szemem elől, vissza a szobádba.

Tom néhány pillanatig a férfi szigorú (és egyben elégedett) arcát figyelte, de legyőzte azt a mélyről jövő gyilkos dühét, és gyors léptekkel elhagyta az irodát.



Georgina kétségbeesetten rázta meg a fejét.

- Nem. Képtelen vagyok elhinni. Nem, nem küldhet el! Hisz' még iskolába jársz! És… és egyszerűen nem teheti meg!

Morgan sírásra lebiggyedt szájjal ült Tom másik oldalán, képtelen volt odafigyelni a gépre.

- Nem akarom, hogy téged is elvigyenek! Te nem mehetsz el, nem hagyhatsz itt minket!- azzal ismét elpityeregte magát.

- Sajnálom, ez van.- mondta Tom eltorzult hangon, mereven a gépet figyelve.

- Nem engedhetjük, hogy elvigyenek.- tette a karjára a kezét Georgina, érezve a megfeszülő izmokat a tenyere alatt.- Ha kell, én is veled megyek, de nem hagylak el.

- Én is! Én is veled megyek!- jelentette ki Morgan, a könnyeit törölve.

- Ne idegesítsetek!- kiáltotta Tom idegesen, majd erősebben a kelleténél húzta le a kart, ami hangos reccsenéssel tört le. Most káromkodva hajította el, arcát a tenyerébe temetve.

Georgina nem habozott, szorosan átölelte a sírástól rázkódó srácot, magához ölelve. Morgan is ráborult, társulva a sírásban.

- Csss. Ne idegeskedj, kitalálunk valamit, meglásd. Szeretlek, Tom, hallod? Majd megpróbálok valamit tenni, csak bízz bennem.

Tom most felnézett rá, megtörölte szemeit, majd nem törődve a kicsik jelenlétével, hevesen megcsókolta a lányt.

Morgan is letörölte könnyeit, majd elmosolyodva folytatta a fonálkészítést, egészen elpirulva.

Tom még homlokon csókolta Georginát, majd ismét a szemébe nézett.

- Én is szeretlek.- suttogta, majd gyorsan elengedve egymást Margaret nővér bejövetelekkor, visszaültek a gépeik elé.

Amint elküldte a varázslattal idehívott bagollyal a levelet az iskolába, felöltözött, majd halkan kiosont a szobából. Míg a folyosón végig haladt, magára kapta köpenyét, majd elérve a lépcsőhöz, alaposan körülnézett és hallgatózott. Odakint ismételten szakadt az eső, ami így, a nyár folyamán egyre megszokottabbá kezdett válni. Még ez az idő sem tántorította el tervétől. Elhatározta, hogy nem fog elmenni abba a bányába, annál még az utcán való kóborlás is sokkal jobb. Majd el fog menni Londonba, ahol majd megpróbál elérni a Roxfortba. Beszélnie kell az igazgatóval, a levélen keresztül megírta mi a nagy helyzet vele, talán már útközben érte jönnek. Most vett egy mély levegőt, majd halkan leosont a lépcsőn. Éppen leért az aljára, mikor valami tompa dübbenéseket hallott a háta mögül. Ijedten pördült hátra, de ekkor valaki felbukkant a lépcső tetején, fekete köpenyben.

- Georgina?!- lepődött meg, mikor a lány leért mellé.- Mit keresel itt? Azonnal menj vissza, hallod?

- Képes lettél volna csak így, szó nélkül magamra hagyni? Nem mehetsz el nélkülem!- suttogta a lány, ellenmondást nem tűrő hangon.- Ha te mész, én is veled megyek.

- Őrültség! Azonnal menj a szobádba, mielőtt lebuktatsz!- veszekedett vele Tom fojtott hangon.

Georgina hirtelen egy csókot adott a szájára.

- Ne ellenkezz. Szükséged van rám, ne is tagadd. Nekem teljesen felesleges maradnom, úgyis nemsokára elhagytam volna ezt a helyet. Akkor? Mehetünk?

- Veszélyes lehet.- próbálta még utoljára lebeszélni a srác.

- Nekem beszélsz a veszélyről, kissrác? Túléltem két hajókatasztrófát, egy erdőtüzet, néhány gyilkossági kísérletet, és vagy egy tucat máglyahalált! Ha valaki, akkor ÉN tudom mit jelent a veszély. Na? Indulunk akkor?

Tom végül megadóan biccentett, majd végigvágva az előtéren, az egyik ablakot nyitották ki, mivel az ajtó ilyenkor zárva volt. Kint azonnal arcukba csapott a heves szél és a zivatar, gyorsan felvették a kapucnijukat. Tom lesegítette a lányt a párkányról, majd megfogva egymás kezét, a kapuhoz futottak. Mivel az is zárva volt, át kellett mászniuk rajta. Most a szabadságtól megrészegülten futottak a kihalt utcán végig, nem is véve észre, hogy követik őket.

- Hová megyünk?- kérdezte Georgina felszabadultan.

- Ahová csak akarsz, édes, kicsi főnixem!- kiáltotta Tom felhőtlenül.- Miénk a világ, azt csinálunk, amihez csak kedvünk van!

Az egyik ház falánál megálltak, majd egy csókkal pecsételték meg a jövőjüket. Amit természetesen egy kéz szakított félbe, ami megragadta Tom haját, és elrántotta a lánytól, hanyatt esve a sárban. Kiköpködve a szájába került pocsolyavizet, ijedten nézett a fölé tornyosuló alakra. Annak kezében megvillant a fémbot, majd ezúttal a falhoz simuló lányt ragadta meg, a mögötte álló alaknak taszítva.

- Azt hittem megbeszéltük, hogy mit kapsz a szökésedért, Denem.- jelentette ki mr. Blunt fagyos hangon, de a kámzsa takarta arcát. Most megfordult, majd a lányt tartó gondokra nézett.

- Fogd azt a korcsot és hozd vissza.- mondta durván, majd magához rántva Georginát, elindultak visszafelé.

- Nem érdekel mit csinál velem, Blunt! Megverhet, megkínozhat, elvonhatja tőlem az ételt, de nem megyek el abba a temetőbe!- ordította Tom.- Meg fogok szökni, megértette? Nem állíthat meg! Hogy miért is nem? Majd meglátja, csak dühítsen fel kellően!

A férfi nem fordult meg, csak a lányt taszigálva maga előtt mentek vissza az intézetbe. A srác hiába kiáltozott, hiába fenyegetőzött, csak annyit ért el, hogy mindenki kisietett a szobájából, döbbenten nézve az ázott jövevényekre.

Mr. Blunt most felvezette a két fiatalt az irodájába, velük tartott a gondnok is. A férfi az íróasztala mögé lépett, rátenyerelve. Tekintetét végig hordozta az ázott jómadarakon, Georgina lehajtotta a fejét, Tom viszont szilárdan állta a tekintetét.

- Miért tartottál vele, Georgina?- kérdezte meg váratlanul. A lány értetlenül nézett rá először, de akkor rájött, hogy az igazgató neki dobott egy „mentőövet", miszerint mondhat olyan választ is, ami miatt őt nem bünteti meg. Mint például…

- Engem akart visszatartani!- vágta ki hirtelen Tom. Bár ez volt a lehető legrosszabb kifogás, de a férfi nem cáfolta meg.

- Akkor ez esetben téged nem büntetünk meg a lehetséges módon. Mr. Roper!- fordult most a gondnok felé.- Kísérje vissza a kisasszonyt a szobájába, és legyen gondja arra, hogy…

- Nem!- kiáltott fel hirtelen Georgina.- Nem megyek vissza!

- Mit művelsz?- förmedt rá Tom.- Ne légy ostoba, menj el a gondnokkal, hallod? Nem engedem, hogy itt maradj!

A lány megrázta a fejét, majd az igazgatóra nézett.

- Jól tudja, hogy én is menni akartam Tommal. Megérdemlem a büntetést.

- Georgina, ne csináld!

- Jól meggondoltad szavaidat?- szűkült össze a szeme a férfinek.- Légy jó kislány, és tűnj el még addig, míg lehetséges. A verés nem kislányoknak való.

Georgina kivillantotta egyik szemfogát dühében.

- Undorodom magától, egy utolsó féreg! Ahhoz bezzeg ért, hogy gyerekeket verjen, mi? Mit ártottak magának Bishopék? Majd én megmutatom, hogy milyen kemény is egy nő, de bele fog törni a foga!

A férfi arca látványosan vörösödött el a dühtől, mire kikerülve az asztalt, megmarkolta a lány hosszú haját.

- Majd én megmutatom mi a fegyelem, kislány! De visszakönyörgöd azt a napot, mikor megszülettél!- ordította, majd az asztallaphoz szorítva a lány arcát, felrántotta a hátán a blúzát.

- Engedd el, te rohadék!- akart oda ugrani Tom, de a gondnok lefogta hátulról, hogy még a pálcáját sem érte el.

Az igazgató most kézbe fogta a botot, mire megemelve, erőteljesen rávágott a lány meztelen hátára. Georgina fájdalmasan felnyögött, de összeszorítva a száját, tűrte a további veréseket, körmeit az asztallapba mélyesztve. Már nem tudott sírni a gyógykönnyei miatt, így „száraz" szemekkel számolta az ütéseket. A tizedik ütés után már elkábult a fájdalom miatt, így alig érzékelte, hogy 15 ütés után a földre lökték.

Tom a dühtől és kétségbeeséstől fújtatva nézett a lányról az igazgatóra, aki most őt szorította az asztallaphoz. 25 botütést kapott, de az egészet végig káromkodta, elszidta a férfit mindennek, megfenyegette, és még sorolhatnám. A végére már minden szusz kifogyott belőle, így összeszorított fogakkal tűrte. Hamarosan ő is a lány mellé került a földre, meg sem bírt mozdulni, az egész háta csupa vér volt. Még a gondnok is szánakozva nézte őket.

- Gyerünk, Roper, tereljünk vissza mindenkit a szobájába, míg ezek összeszedik magukat. Utána máris hívom a bányafőnököt és kéretem az azonnali átszállításukat.- törölte meg a fémpálcát egy ronggyal a férfi.

- Csak nemhogy a lányt is el akarja küldeni oda?- hüledezett a gondnok.

- Ők nem válogatnak, munkaerő pedig mindig kell. Ott majd megtanulja a kisasszony, hogy kit kell tisztelnie… és kit nem.- tette még hozzá a férfi, végig mérve őket, utána elhagyták a szobát.

- Tom.- suttogta hangtalanul Georgina, majd nehezen feltámaszkodott, fel-felszisszenve a sebektől.- Tom. Tom, hallasz?

A srác nehezen kinyitotta a szemét, a fekete szempár égett a gyűlölettől.

- Sajnálom. Nem így képzeltem.- mondta fásultan, majd ismét lehunyta a szemét.

- Az hiszi, szórakozhat velünk.- morogta a lány, már élénkebben, majd a srác fölé támaszkodott.- Akkor majd meglepjük kissé, mikor visszatér!

Azzal a srác sebeire csöpögtetett néhány könnycseppet. Tom felszisszent a szúró érzésre, mikor gyógyulni kezdett a sebe, mire hirtelen arra lett figyelmes, hogy megszűnt a fájdalom, már csak tompa utósajgást érzett. Ismét hitetlenkedve térdelt fel, megtapogatva a hátát.

- Ez nem lehet! Tényleg hatásos! De ugye magadat is meg tudod gyógyítani?

- Tartsd ide a tenyeredet.- húzta kezeit az arca elé a lány, majd néhány könnycseppet ejtet beléjük, amik gyöngyökként úszkáltak benne.- Csorgasd ezeket a hátamra.

Eszerint eljárva mindketten tökéletesen felépültek.

- Na, csak jöjjön vissza! Alig várom, hogy láthassam a képét, mikor meglát minket!- kárörvendezett Tom, de szavait üvegkoccanás követte.

Megszeppenve néztek az egyik ablak mögött vigyorgó Morganre.

- Ez nem normális! Mit keres odakint az esőben?- futott oda a srác, majd kinyitotta az ablakot.

- Halihó!- lépte át a keretet a kisfiú, majd leült a párkányra.- Na? Milyen balhéból maradtam ki már megint?

- Morgan! Mit keresel te meg itt fent?- kérdezte Georgina aggódva, az asztalnál állva.

- Az igazgató szerint el akartatok szökni, minket meg be akart küldeni. Gondoltam, megnézem, mi van veletek, így kiosontam az udvarra, felmásztam az ereszen keresztül a tetőre és már itt is vagyok.

- Máskor légy óvatosabb.- borzolta össze a haját Tom.- Na, gyere le, úgyis több okot ki kell találni őnagyságának, ha visszajön.

Morgan leugrott a szőnyegre, pont, mikor nyílt az ajtó és visszajött mr. Blunt. Mind a hárman megdermedtek rémületükben, az igazgató pedig elképedt.

- Hát ez meg…? Hogy-hogy ti álltok? És mit keres itt Blue? Mi folyik itt???- kiáltotta a végén.

Míg Tom és Georgina ép kifogást keresett, addig Morgan ijedten ugrott vissza a párkányra, gyermeki esze azonnal a menekülési utat kereste.

- Morgan, ne!- kapott volna utána Tom, de a kisfiú abban a pillanatban megcsúszott, hanyatt vágódott, ráesett a csúszós palatetőre és sebesen csúszni kezdett, fejjel lefelé.

- Toooom!!!- kiáltotta rémülten, de ekkor leesett a tetőről, kiáltása a földhöz való közeledtével halkult. Aztán egy fájdalmas roppanással elérte az udvart, minden elcsendesülve, egyedül az eső vad kopogása a tetőn hallatszódott.

- Morgan.- nyögte ki Georgina halálravált hangon, képtelen volt mozdulni. Hát megtörtént. Ezt látta tavaly nyár végén. Amint Morgan csúszik lefelé és Tom nevét kiáltja. És még csak meg sem akadályozták!

Tom is földbegyökerezett lábakkal fogta még mindig az ablakkeretet, remegve szedve a levegőt. Nem. Ez nem történhetett meg. Mindjárt felébred a verés utáni kábultságból és kiderül, hogy még mindig a földön fekszik Georginával. Így kell lennie!!!

- Őt is megölted!- hatolt egy elkeseredett hang az agyába. Feleszmélve nézett vissza az igazgatóra, aki előre szegezett ujjal botladozott felé.

- Tessék?

- Megölted őt is, ahogy anyáddal tetted! Te… te fattyú!!!

Tom megzavarodva hallgatta, de érzete, hogy kezdi elönteni tudatát a düh.

- Mit beszél?

- Tudom, hogy mi vagy ám! Elvetted tőlem az anyádat, de ezt nem fogom neked megbocsátani! Megölted szerencsétlen Morgant is! Te varázsló fattyú! Megleptelek? Igen sajnálatos!- üvöltötte tovább a férfi, magából kikelve.- Igen, jól tudom kik a szüleid! Anyád boszorkány volt, mint az a lány melletted! Nem akartam gyereket, de mikor véletlenül becsúszott, akkor is botrányt, halált okozott! Soha többé nem akartam ránézni, de a sors fintoraként pont az én árvaházamba adták!

Tom csak tátogni tudott döbbenetében. Tehát ő az. Ő az…!

- Annyira gyűlöltelek, hogy még a nevemet is lecseréltem, nehogy bárki rájöjjön az igazságra!

- Hogy tehetted?- jutott szóhoz a srác, önkéntlenül is letegezve a férfit. Az apját. ÁRULÓJÁT!

- Azt hiszed könnyű volt úgy élnem, hogy mindennap látnom kellett? Nem csalódtam, te is OLYAN lettél, mint az a többi bohóc! De ne félj, a bányában majd megváltozol! Ott majd móresre tanítanak, nem fogsz semmit kezdeni a pálcahadonászással!

Tom agyát ellepte a teljes káosz, túl gyorsan jött minden. Mikor feldolgozta, egy valami maradt tudatában. Előrántotta a pálcáját, nekiszegezve a férfinek. Arca eltorzult a haragtól és a fájdalomtól, pálcáját rezzenéstelenül tartotta kezében.

- Minden a te hibád! Ha csak egy kicsit is kedvesebb lettél volna velem, nem itt tartanánk most!

- Nem hinném!- fintorodott el az igazgató.- Te ugyanolyan fattyú maradtál volna, az én egyetlen szégyenfoltom! Nem érdemled meg, hogy élj, átkozott kuruzsló!!!

Tom hirtelen halálosan nyugodt lett, arcáról eltűnt minden érzelem, a pálcát pedig egyenesen a férfi szívének tartotta.

- Akkor pusztulni fogsz… Denem!- jelentette ki, mire egy újabb levegőt vett- ADAVA KEDAVRA!!!

Zöld fény tört elő a pálca végéből, ami zöld füstöt hagyva maga mögött, telibe találta az igazgatót. Amaz az ajtónak csapódott a varázslat erejétől, teste már élettelenül omlott a földre.

Tom most egy elkínzott kiáltással esett térdre, kezéből kiesett a pálca. Ujjaival a szíve fölötti anyagba markolt, belül éktelen fájdalom kínozta. Megölt egy embert. Még a fülében csengtek a férfi szavai: „Átkozott kuruzsló!" Nem tudta, hogy hol van, fekete örvény ragadta magával, agya száguldott, szemei előtt karikák jelentek meg, hangok összevisszasága kavargott fülében. Nem, nem lehet ő az apja! Nem lehet!! Átkozott vagy, Denem!!! Átkozott!!!

- Tom!

Élettelen tekintettel meredt az előtte guggoló lányra.

- Ki vagy?- kérdezte fojtott hangon.

- Istenem, Tom, Georgina vagyok!- rázta meg a lány könnyes szemekkel.- Térj észhez! Mit tettél? Megölted mr. Bluntot! Tom, hallod amit mondok? Szörnyű dolgot tettél! Hamarosan itt lesznek az aurorok! Tom!!!

A srác nagy nehezen rászánta magát, majd remegő lábakkal állt fel.

- Én… én… nem tudom, hogy… Morgan…- nézett az ablak felé, de a lány most visszafordította magához a fejét.

- Figyelj rám, Tom! Meghalt, érted? Meghalt! Nem tudsz segíteni rajta!

- Megöltem!

- Nem, nem ölted meg! Baleset volt! De ezt az aurorok nem fogják elhinni, ezért kell elmenekülnöd! Tom!

A srác végre ráeszmélt mit kell tennie, felülkerekedett fájdalmán az élniakarás. Most Georgina után futva kisiettek a szobából, végig a folyosón, le a lépcsőn.

- El kell bújnod, különben ha itt találnak, egyenesen Azkabanba csuknak!- mondta a lány idegesen, mire leértek a lépcsőn.

Azonmód meg is torpantak, mikor varázslatot érzékeltek az ajtó túlfeléről, mire egy kisebb fajta robbanás kíséretében kivágódott. Három taláros férfi rontott be, pálcáikat azonnal nekik szegezve.

- Megállni! Tom Rowle Denem, letartóztatunk a törvény megsértése miatt, miszerint használtad a főbenjáró átkok egyikét, és megöltél egy embert!- kiáltotta a középső.- Dobd el a pálcádat és oldalra tartott kezekkel lépj el tőle!

Tom teljesen leblokkolt. Mit csináljon? Nem kerülhet Azkabanba, nem értik az egészet!

- Nem zárhatják be!- kiáltotta Georgina haragosan, a srác elé állva.- Azaz ember provokálta ki, egy véletlen baleset volt! Kérem, hallgassanak meg!

- Távozz onnét, kislány! Nem akarjuk, hogy bajod essen!

- Nem értik? Én szemtanúja voltam mi történt!

- Ne félj, majd kitöröljük az emlékezetedből a történteket, és élhetsz úgy, mint eddig, mugliként! Denem! Utolsó figyelmeztetés! Körül vettük a házat! Ne kényszeríts ellenállásra!- folytatta a férfi.

Georgina mérhetetlenül felháborodott. Elfogta a düh, nem engedheti, hogy Tomot bezárják, hisz' valahol meglehet érteni!

- Nem nyúlnak hozzá, csak rajtam keresztül!- kiáltotta, majd meglendítve a kezét, a pálcájukat vesztett aurorok kiszálltak az ajtón.

- Mugli, mi?- fintorodott el a lány, tőle szokatlan stílusban.

- Ezt meg…- kezdte Tom, de Georgina most elkapta a karját, kihúzva a szabadba.

- Gyere, Tom, meneküljünk! Nem érhetnek utol!

Hallották, amint az aurorok üvöltöznek a társaiknak, hogy jöjjenek, de ők lélekszakadva futottak a házak felé. Az eső hangos zaja elnyomta lépteik neszét, így sikerült elbújniuk egy sikátor kukái mögé. Fujtatva zuhantak le a földre, hátukat a falnak támasztva.

- Miért pont velem történik meg mindez?- keseregte Tom.- Nem elég, hogy kiderül, az igazgató a tulajdon apám, meg is öltem, de ráadásul nyakamon az egész minisztérium! Már csak az nem illik bele ebbe az idilli képbe, hogy te még mindig itt vagy mellettem.

Georgina keserűen nézett rá.

- Nem tudlak elítélni, Tom. Valószínűleg én sem lettem volna kedvesebb hozzá a helyedben. Nekem most az a legfontosabb, hogy biztonságba kerülj, nem akarom, hogy Azkabanban végezd. Hisz' én TUDOM mi történt.

Tom szorosan magához ölelte a lányt.

- Annyira sajnálom, Georgina. Nagyon szeretlek, az egyetlen, aki iránt képes vagyok érezni valamit is. Csak… Morgan ne így végezte volna. Még utoljára is az én nevemet kiáltotta.- temette arcát a lány nyakába a srác, ismét utat engedve forró könnyeinek.

Georgina felsóhajtva túrt a srác vizes hajába, de váratlanul eltolta magától.

- Most nagyon figyelj rám, Tom. Amit mondok, megmentheti az életedet. Innét, New Castle-tól kb. 100 km-re van egy város, Blackpool. Ott lakik, majdnem a határnál az egyik ismerősöm, Lord William Stadtford, a német származású lovag. Keresd meg, mondd, hogy én küldtelek hozzá. Mondd neki, hogy fogadjon be egy kis időre téged, míg lenyugszanak a kedélyek, majd vigyen át Írországba, ott is az én kastélyomba, rendben? Megértetted?

Tom bólintott.

- Helyes. Én addig elterelem az aurorok figyelmét, míg te át nem vágsz a városon, és el nem éred az állomást. Menj el Blackpoolba, és keresd meg Lord William Stadtfordot! És senki másnak ne mondd meg a nevedet, találj ki valami mást. Akkor menj, majd én fedezlek.

- Gyere velem, Georgina!- ragadta meg a kezét Tom.- Nélküled nem akarok sehová menni.

A lány szája széle megrándult egy kicsit.

- Nem mehetek, Tom, nem lenne biztonságos. De ne félj, amint alkalmam nyílik rá, megkereslek. Nem foglak elfelejteni.

Tom kétségbeesetten csókolta meg a lányt, talán utoljára teheti meg. Annyira gyorsan jött minden, de szerencsére már egyre józanabbul kezdte látni a dolgokat, felfogta a helyzet komolyságát.

- Szeretlek.- suttogta két csók közt, úgy szorítva magához a lányt, mintha sose akarná elengedni.

A távolból hangokat hozott a szél. Nagyon ideges hangokat.

- Menned kell!- ijedt meg Georgina, szorosan a srác köpenyének elejét markolva.

- Várni foglak, kicsim!- csókolta még meg Tom, rettegve az elválástól, a teljes magánytól.

Már felálltak, de még mindig képtelenek voltak elválni. Georgina végül határozottan ellökte magától, néhányat hátrálva.

- Akármit hallasz, akármit is kiabálok, az nem neked szól, rendben? Te indulj el a sikátorba, mászd át a kerítést, és fuss, ne is nézz hátra!

- Georgina…

- Menj!!!

Eljött a perc. Az első néhány lépés még hatalmas fájdalommal járt. Folyton visszanézett a lányra, amint ott állt a sikátor nyílásánál, elázva, fájdalmas arccal, a nevét suttogva. Minden részletét az emlékezetébe véste, minden érzékelhető dolog megmaradt benne. Most megfordult, majd teljes erejéből futni kezdett a rácsok felé. Már csak az számított, hogy túlélje, az egyedüllét úgy telepedett lelkére, mint egy dementor jeges keze. Hát elveszített mindent és mindenkit. Teljesen egyedül maradt, minden segítség nélkül, nem számíthat semmire és senkire… csak magára. Igen. Csakis önmagára számíthat, a tudására és a varázserejére. Nincs egyedül, hisz' ott van vele Georgina, ha csak lélekben is. Nélküle már rég Azkabanban lenne. Nem okozhat neki csalódást, hisz' ő az életét kockáztatja érte, azért, hogy ő túlélje. El fog jutni Blackpoolig, és meg fogja találni azt a Lord William Stadtfordot. Vagy ne legyen a neve…

Nem fejezte be, tovább futott a zivataros éjszakában, közelítve végzete felé.



Georgina még megvárta, míg kellő távolságba kerül Tom, majd kiugrott rejtekéből, és az ellenkező irányba kezdett futni. Hallotta, hogy meglátták, de nem törődött velük, pont ez volt a célja. Mivel ők seprűn közlekedtek, nem tartott semeddig, míg utolérték, majd ketten ráugorva, leterítették a földre.

- Megvagy, Denem!- kiáltotta az egyikük, de mikor megfordították, rájöttek tévedésükre.

- Ez nem igaz! A kislányt kaptátok el, balfékek!- ért melléjük a vezetőjük.

- A „kislányt"?- ismételte meg egyik fogvatartója.- Csak úgy közlöm, hogy ez az úgymond „kislány" pálca nélkül varázsolt.

A főnökük most gyanakodva méregette a földön fekvő lányt, akit alaposan leszorítottak.

- Azt mondjátok, hogy pálca nélkül varázsolt?

- Nekem elhiheted, főnök. Jobb lenne őt is bevinni Denemmel.

A főnök most leguggolt a lány mellé, annak haragos tekintetébe nézve.

- Hol van Denem? Egyáltalán milyen kapcsolatban állsz vele? Gondolom te is árvaházi vagy.

Georgina makacsul hallgatott, tovább farkasszemezve a férfivel.

- Rendben.- állt most fel a vezető.- Vigyétek be és szedjetek ki belőle mindent. Tíz auror velem marad, hogy kézre kerítsük Denemet. Bármit megtudtok, értesítsetek.

A két auror biccentett, majd talpra állították a lányt. Georgina hirtelen megtorpant, visszafordulva.

- Úgysem fogják megtalálni. És belőlem sem fognak kiszedni semmit.

- Majd meglátjuk.- válaszolta a vezető, de meglepte a lány veszélyes mosolya.

- Van igazolványod, fiam?

Tom ijedten nézett a jegykiadó öregemberre.

- Igazolvány?

- Igen. Csak azzal érvényes a jegy.

- Nézze, nincs nálam az igazolványom, mert… sürgősen el kellett hagynom az otthonom, hogy elutazzak a nagyszüleimhez. Az… az a helyzet, hogy otthon megint kitört a botrány, a szüleim egymást gyilkolják, én ilyenkor a megtakarított pénzemből a nagyszüleimhez szoktam utazni, míg anya értem nem jön. Kérem, uram, engedjen fel! Nem akarok napokig az utcán aludni!

Az idős ember szomorúan nézett a srác könyörgő tekintetébe, majd végül felsóhajtva bólintott.

- Rendben, de azért ráírom a neved, nehogy a kalauz szőrözzön veled. Hogy hívnak?

Tom már éppen vette a levegőt, hogy megmondja, de ekkor eszébe jutott Georgina figyelmeztető szava. Álnevet kell használnia, nehogy rátaláljanak az aurorok.

A jegykiadó még mindig figyelmesen várta a válaszát.

- A… a nevem… a nevem Voldemort.

- Voldemort? Még nem hallottam. Ez kereszt-, vagy családnév?

- Keresztnév. Ezt az egyet használom.

- Hm. Rendben. Tessék, itt a jegy.- adta át, majd vette el a pénzt.- Sok sikert és vigyázz magadra. Szerencsés utat.

Tom megköszönte, majd átvágva a peronon, felszállt a vonatra. Kb. a közepe tájékán leült az egyik kabinba, a félhomályba. Kevesen utaztak vonattal ilyenkor. Még szerencse, hogy szökése alkalmával magához vette a templomi munka alkalmával megspórolt, és az iskolában kapott pénzt, amivel el tud jutni Blackpoolba.

Az ablakon kinézve eltűnődött, vajon mi lehet Georginával? Vajon sikerült elszöknie? Már most rettenetesen hiányzott neki a lány, mi lesz később? Száját égette még csókja nyoma, lelkiszemei előtt megjelent a kép, amint ott áll a sikátor szélén, és azokkal a szomorú, zöld szemekkel néz rá. Bízott benne, hogy hamarosan találkoznak Írországban, ahol boldogan élhetnek tovább, akár örökre.

Tekintete ekkor az asztallapon pihenő jegyre tévedt. A tetején az idősember kézírása díszelgett: „Voldemort".

Gőze sem volt, hogy jutott eszébe ez a név, de valahogy tetszett neki.

- A nevem Voldemort.- suttogta lassan.- Lord Voldemort.

Szavait követően megszólalt a mozdony dudája, mire elindult a vonat, Tom számára egy egészen új jövő felé.

II. Fejezet vége