Ötödik rész – Önkontroll

Mikor felkelt, Jamie a tavasz illatát érezte, annak ellenére, hogy a tél szele köszöntött be az ablakon, s a hideg átjárta, még a vastag takaró alatt is, a szeme csukva maradt az álmosságtól, ám rögtön kinyílt, mikor szuszogást hallott maga mellől, és érezte, ahogy lélegzet foszlányok simogatják a nyaka hátulját. Olyan erővel vágta a pofon a férfit fordulatból, hogy az leesett az ágyról, majd egy fájdalmas nyögéssel párban érkezett a földre. Jamie érezte, ahogy elvörösödik.
- Neked is jó reggelt! – rivallt rá a férfi. Mélyen beletúrt fekete hajába, felállt, majd az előbb pofonnal nem is törődve, visszaült, egyenesen Jamie mellé, aki újabb ütésre készen térdelt. – Azt hittem a sárkányok nem kelnek dél előtt.
- Vicces vagy, de tényleg… - rántotta meg ajkát Jamie. -, de ha még egyszer bejössz, mikor alszom, akkor kifordítalak, megértetted?
- Ugyan, kislány, hozzám sem tudnál érni.
- Azt majd meglátjuk, Loki!
- Nem értem miért nem kedveled a társaságomat. – mosolyodott el Loki. – Nem bírom felfogni. – Zöld fény világított át rajta, átfutott a testén, majd mikor a fény eltűnt, egy teljesen más férfi állt előtte, magas és izmos, jóképű, szőke férfi. Jamie-nek zavarta a szemét. – De, lehetek más is, ha szeretnéd.
- Ki ez a szerencsétlen? – mutatott rajta végig Jamie. – Honnan a francból szedted ezt?
- Nem tetszik? – Loki visszaváltozott magává. – Hisz nagyon sokan imádják. Valami színész, vagy mi. Szerinted utánanézek mindenkinek, akinek felveszem az alakját?
- Nem. De akkor valami szép ember alakját vedd fel.
Jamie előtt ismét felgyúlt a zöld fény, majd hirtelen azt vette észre, hogy Jamie áll előtte. Várj…mi?!
- Ez jobban tetszik? – Loki körbefordult. – Szépnek szép, de úgy vagyok vele, hogy vagy összeköthetném, vagy levágathatnám a hajamat, jobban állna. Na? Milyen?
- Határozottan jobb! – kacsintott Jamie, majd felmutatta a hüvelykujját. – Tényleg jobban állna?
- Magasabbnak tűnnék tőle. – azzal felvette régi alakját.
Jamie kuncogott. – Te tudod. – A naptárra nézett. Tizenkilencedike. Úristen. – Máris?
- Mi? Mi máris?
- A születésnapom. – Jamie a tenyerébe temette arcát. – Gyűlölöm ünnepelni.
- Mi? Miért? – hunyorított Loki. – Az az év egyik olyan napja mikor minden, amit szeretnél a tiéd lesz. Mi ebben a rossz?
- Inkább nem ünneplem. Egy életre lemondtam a születésnapokról. – vont vállat a lány. – De a te érved is nagyon helytálló.
Loki értetlenül kutatta a lány arcán a következő mondatról árulkodó jeleket, de nem látta őket, pedig valahol mindig ott rejtőztek. Csak keresni kellett őket. Megrázta a fejét, majd halkan megszólalt.
- Ne nézz rám így – mosolyodott el. -, nem érdekel. Mi dolgom nekem a te bajaiddal? Inkább kapkodd össze magad és öltözz fel. Zavarba hozol!
- Akkor maradok még így egy kicsit.
Loki kuncogott, majd az ajtóhoz sétált. Finoman végigsimított az acélon, fémes hidegétől megremegett. Jamie arcára nézett, vigyorogva szólalt meg ismét. Jamie hirtelen súlyosnak érezte a testét, mintha az ágy húzta volna maga felé. Nem volt kedve felkelni.
- Tudod, Jamie – A férfi idegesen a hajába túrt. -, nem is utállak téged olyan nagyon.
- Ez megnyugtató, köszönöm. – mosolyodott el a lány. – Én nagyon utállak téged.
- Na pont ezért! – kacsintott Loki. – A forrófejűséged határtalan nem igaz?
- Mondjuk. Bár nem tudom kettőnk közül ki akarta elpusztítani a Földet, azért mert serdülni kezdett és veszekedni kezdett a szüleivel.
- Azt ne mond, hogy te sosem veszekedtél a szüleiddel!
- Nem – Jamie a hajába túrt. Az isten se tudja miért. -, mi valójában…folyton veszekedtünk. Azon, hogy az ég kék, a fű zöld, a jedik egyesülnek az Erővel mikor meghalnak, vagy nem.
- Erő? Mi? – Loki idegesen a fejét rázta. – Nekem ti emberek túl sokak vagytok.
- De azért a telefonomat tudtad használni? Nem vagy te olyan analfabéta a földi dolgokhoz, ne aggódj. – A férfi nem szólalt meg. – Mi a baj? Loki? Loki!
- Te is hallottad?
- Nem. Mit? – Jamie enyhén megremegett, mikor látta, hogy a férfi keze rázkódik, annak ellenére, hogy nem is volt hideg. Annyira. – Lehet, hogy csak képzelődtél, én is szoktam. Na. Minden rendben?
- Mi is a teljes neved Jamie?
- Jamie Adams. Várj…Te még mindig nem tanultad meg a nevemet?! – üvöltött fel, mikor rájött, hogy hónapok óta tanítja őt Loki, és még mindig nem hajlandó egy ilyen rövid nevet megjegyezni.
- Úgy értem a teljes! – Loki nem nézett rá. Maga elé bámult. – Az a hosszú!
Jamie sóhajtott. – Jamie Alexis Marianne Adams. Miért?
- Tényleg nem hallod?
- Nem.
- Mintha valami a nevedet suttogná. Olyan, félelmetes. – Loki az ajtóra tapasztotta a füleit. – Hacsak….áh, istenekre.
Kinyitotta az ajtót és olyan erővel vágta szájba bátyját, hogy az hátratántorodott. Jamie felugrott, ám tettét meg is bánta, mikor rájött, hogy csak egy hálóinget visel. Visszabújt a takaró alá. Thor felkelt és megrángatta Lokit. A lány nem bírta ki, hogy ne kuncogjon.
- Mit keresel itt? – förmedt rá a fiatalabbik a most érkezőre. – A frászt hoztad mind kettőnkre.
- Rám nem! – mondta Jamie halkan, de látszólag nem vették észre.
- Én mit keresek itt? Ezt én is kérdezhetném! Ez a kishölgy szobája nem a tiéd!
- Ne hívj kishölgynek! – szólt közbe Jamie, ismét eredménytelenül. Az asgardiak kislányoknak tűntek előtte, logikátlannak, ahogy egymással hisztiztek.
- Oda megyek ahova kedvem tartja! Vagy talán meg akarsz állítani? Mintha meg tudnál a villámaiddal! Semmit sem érsz a pörölyöd nélkül és, ha jól látom nem hoztad magaddal! Ezt vehetem kihívásnak is?
- Vedd annak aminek akarod, de ha meglátom hogy ferdén nézel Marienne-re…
- Jamie, a nevem Jamie… - A lány már biztos volt, hogy a szavai mit sem érnek.
- A neve Jamie, te szerencsétlen! Nézz már rá szegényre! Mióta néz ki egy Marienne-nek?!
- A Marienne szép név! Nem értem mi a bajod vele.
- Most komolyan a nevemen vitatkoznak? – kérdezte Jamie a levegőtől. Talán válaszol.
- Nincs vele bajom, de nem hiszem el, hogy a keresztnevét nem bírod megjegyezni!
- Miért terelsz ennyire? Nem tetszik a hozzáállásod Loki. Féltem tőled ezt a lányt.
- Pedig nem kéne! Tökéletesen van, senki nem bántja, azon a lányon kívül a…hogy a francba hívják? Cassie.
- Honnan tudnád hogy miképp érez? Honnan? Elvesztette a szüleit, erre idejön és veled rakják össze. Veled, aki semmit nem tud arról, milyen elveszíteni valakit!
- Anyánkat talán nem vesztettem el? A vér nem köt össze minket, az igaz, de ne mond nekem, hogy megérte meghalnia, csak azért, hogy a te egérfejű emberedet védje!
- Hogy terelődött rám a szó?
- Hisz minden rólad szól, nem igaz? Megkaptad apánk szeretetét, a Mjölnirt, a trónt is neked akarták adni, minden a tiéd volt egész életünkben! Mikor először varázsoltam és felgyújtottam egy pillangót, te voltál a hős, amiért „megmentettél" engem. Te voltál az, akit ünnepeltek, mikor elszöktem az erdőbe és majdnem megölt az a zenat, és mikor megöltem, elájultam és te hazacipeltél, de az én dicsőségemmel senki nem törődött! Minden a tiéd volt! Had legyen legalább enyém a gyász! Ezt az egy dolgot ne vedd el tőlem!
Thor hallgatott.
- Soha nem vettem el tőled semmit, testvér. Megkaptam, ami az enyém volt. Ne engem hibáztass atyánk és a világ hibájáért. Én arról nem tehetek. És hidd el, nem csak te gyászolsz. A gyász a tiéd is, az enyém is, mindkettőnké, mindünké. Sajnálom, hogyha fájdalmat okoz neked az igazság, de én nem tehetek róla. De ez még nem magyarázza meg azt, hogy túl sokat foglalkozol ezzel a lánnyal, többet, mint kéne! Ha ez megint valami ostoba terved része akkor…
- JÓLVAN! ELÉG! – ugrott fel üvöltve Jamie. A két férfi közé ugrott, remélve, hogy legalább így nem ugranak egymásnak. – Rendben van, kibeszéltétek a nevemet, a családomat, a saját gyászotokat, de elég volt!
- T ebbe ne szólj bele! – rivalltak rá mindketten. Tényleg, nem mintha nem rólam veszekedtetek volna az előbb. harapta el a mondatot Jamie. Először nem szólalt meg. Aztán a pulóverével a karjában az ajtó felé sétált. Csak egyszer nézett vissza.
- Természetesen. – mondta gúnyosan. – Ki vagyok én, hogy a szerelmesek közé álljak? – azzal kilépett az ajtón és vissza se nézett.

Már órák óta állt a hideg szélben és nézte a távoli eget. A végtelen kék égen a felhők alig látszottak, ám mégis, Jamie kényszert érzett rá hogy leugorjon a Helibázisról, hogy sodródjon a levegőben, mint egy madár, érezze a szabadság markáns érintését a karján. Nem ugrott. A lába remegett, nem engedte.
A szíve hevesen dobogott, és elgondolkozott: miért is jött ő ide? Ha a rendőrség felderíti kik voltak szülei gyilkosai, akkor megkeresheti őket így is úgyis, akkor minek ez a felfordulás, ez forró, haragos érzés, ami minden pillanatban benne lappang. Az a nap, az az ügynök, a vér…nem bírta elfelejteni. Először csak öklendezni kezdett a gondolatra, a képekre, amiket lejátszott a fejében arról a napról, de most már, semmit nem érzett. Ürességet. Sötétet. Hideget. Azt hitte félni fog. Azt remélte félni fog. De nem tette. Valami nem engedte.
- A magányos madár – szólalt meg valaki a háta mögött. Mély női hang volt, kiegyensúlyozott és lassú ütemben beszélő, kedves hang. Shelagh hangja. -, aki repülni kíván. Mi történt veled? Loki és Thor azt mondták, csak órákkal ezelőtt láttak téged, és hogy, azóta eltűntél. Mi a baj?
- Pont ők.
Shelagh nem válaszolt.
- Elviselhetetlenek igaz? – felkuncogott. – Két nagyképű asgardi hercegi, aki sosem hiszi el azt, amit a másik mond, emellett, folyton harcolnak, ami nálunk egy kerület lebontásával egyenértékű. Hisztisek, tudom. Illetve…elhiszem, hisz honnan is tudhatnám. Majd megkedveled. Loki védett téged.
- Miért? – kérdezte a fekete hajú. – És hol? Ki előtt?
- Mi, ki, hol, miért, hogyan. Ezek csak szavak Jamie. Mi egy szó, egy kifejezés, egy mondat? Mikor Fury el akart téged küldeni, mert "közveszélyes" vagy, Loki volt az első, aki felállt, hogy nem igaz. A második Stark, a harmadik Rogers volt ugyan, de Loki tett a legtöbbet. Felbujtotta a Bosszúállókat. És erre Fury meggondolta magát, inkább velünk, mint ellenünk címszóval kísérve. Ezt senki más nem tette volna meg.
Jamie felnézett. Lehet olyan, hogy egy ember annyira megértő, hogy már csak társa tekintetéből képes kiolvasni a szavakat? A fájdalmát? A pillanat, mikor Shelagh megszólalt elvarázsolta. Sose ismerte így senki. Még az se, akinek kellett volna.
- Ez tudod, bonyolult. A mi két asgardink úgy egymásnak ugrott a kabinomban, mint valami óvodás kislányok. Szörnyű volt látni, hogy még az anyjuk halála után sem képesek testvérként viselkedni.
- Pont úgy viselkednek. – mosolyodott el a lány. Commander volt a becenevez, ahogy Jamie-nek Deathbird, ám ez egyáltalán nem illett rá. Katonásnak tűnt, persze csak első pillantásra. – Imádják és utálják egymást. Nem akarnak a gyászban osztozni, mert féltékenyek egymásra. Loki mindenért, ami Thor megkapott, fordítva meg….hát, szerintem Frigga miatt.
- Ki miatt?
- Az édesanyjuk. Lokit mintha jobban szerette volna, hisz ő volt a kisebbik fia, aki anyás volt és mindig ott akart lenni vele, aki okos és visszahúzódó volt, és akivel foglalkozni kellett. Ez érthető nem?
- Igazad van, csakhogy a kis anyuci pici fia vereséget szenvedett, ahányszor Thor ellen kiállt. Ez a szörnyfajzat pedig azt hiszi bárkit alázhat, mert jobb nála.
Jamie sóhajtott. – Neked is szia Cassie.
- Megmondtam az elején, hogy tudd kiket kell elkerülni, nem? – mérte végig a lányt. – Nem igazán sikerült úgy hiszem. Már maga a mestered is egy szerencsétlen, a barátaiddal miért lenne másképp?
- Hagyd abba Cassie, mielőtt gondot okozol. – utasította Shelagh. A szőke szépség nem hagyta annyiban.
- A gondot nem én okozom, idióta. – Jamie-re meredt. Meglökte. – Ez okozza itt. Ha nem jön ide minden rendben ment volna, a skandináv hóember sem lenne itt és akkor…
- Te lehetnél a vezető? A legjobb? A múlton nem változtathatsz Cassie. Itt van, és a megszólítása Jamie, vagy legfeljebb ő, nem "ez". A végén még megvereted magad.
- Hogy mered?! – Cassie ökle Shelagh állának indult, és olyan csattanással találta el, ami bántotta Jamie fülét. Shelagh elterült a földön, felült, majd szemeivel villámokat eresztett a szőkeségre. Köpött egyet. Vér fröccsent a földre. Cassie ismét ütésre készen indult el.
- Ha még egyszer hozzá érsz…
Cassie Jamie felé fordult. – Akkor mi lesz? Megütsz?
- Nem. Akkor megöllek.
Jamie testét forróság öntötte el, az furcsa bizsergető érzés,a mi végigfutott a lábán, a hátán, a karjain, amik eljutottak az agyáig és akkor érezte, ahogy a sötétség körülveszi. Menekülni akart belőle, de nem sikerült, az magába szívta, és akkor Jamie éktelen fájdalmat érzett, az orrából vér serkent, majd csak azt vette észre, hogy Cassie nyakát szorítja. A lány fuldoklott.
Fekete szemei a szőkeség arcába fúródtak, csodálták a fájdalmat, a könyörgést. Felemelte, majd az egyik üvegnek ütötte, amitől az szilánkosra törve esett ki a helyéről. Cassie fuldoklott. Sírt. Ez pedig Jamie-t csak gerjesztette. Shelagh megfogta a karját.
- Jamie állj le, kérlek, hagyd abba!
- Túl késő leállni – mondta Jamie, de a hangja eltorzult, valami mély is vegyült belé. -, most már nem tudok megállni. Aki hülye, annak meg kell halnia.
Cassie kapálózni kezdett, lábai erősen taposták a levegőt, az alatta elterülő eget félte, a házakat, az utakat. Jamie hallotta ahogy sír. Majdnem elengedte. Mikor a szemei visszatisztultak és visszakapták türkiz csillogásukat, ő hozzávágta Cassie-t a falhoz. Csak ne kelljen tartania. A lány a saját torkához kapott, majd Jamie-re nézett. Shelagh odakuporodott mellé.
- Jamie. – suttogta a lány. – Mi van veled?
Jamie nem bírta tovább. El akart futni. Messze. Érezte, ahogy a szeme meggyűlik könnyel, fut, el a folyosókon, a sarkoknál bekanyarodva, és mielőtt elájult volna, csak annyit érzékelt hogy Loki nevét kiáltozza.