V. fejezet
Obszidián
Harry álmatlanul forgolódott az ágyában. Egész éjjel a lány szavai jártak a fejében. Nem tudta felfogni, hogy honnan tud az álmairól, hiszen még Ronéknak sem mondta el. Dumbledore halála után elmúltak a rémálmok, de pár hónapja, a rémképek visszatértek.
- Amióta ő is itt van. – suttogta bele a sötétbe. Rá kellett jönnie, hogy Daire vörös hajzuhatagával együtt az éjszakai borzalmak is beköltöztek az elméjébe.
Másnap reggel már felöltözve várta a lépcső aljában Dairt. Eltökélt szándéka volt, hogy fényt derít az igazságra.
- Ma még nem. – suttogta oda neki a lépcsőn leszaladó lány, és már el is tűnt a portrélyukban.
- Ilyen könnyen nem adom fel. – mondta magában és a lány után indult.
Az ebédlőben összesen egy asztal volt megterítve. Olyan kevés diák maradt az iskolában, hogy így is elfértek. Harry leült Dair mellé, aki történetesen Draco mellett foglalt helye. A mardekáros gyilkos pillantásával kísérve odahajolt a lány füléhez.
- Kezdem azt hinni, hogy nem bízhatok benned. – suttogta – Mi közöd van Voldemorthoz?
- Minden meg fogsz tudni, ha eljön az ideje. – Válaszolta mosolyogva. Még megbeszélt egy találkát Dracoval, majd felállt az asztaltól. Harry elkapta a csuklóját, de a gyöngy karperecnek hála, a lány keze kisiklott az övéből. Dair gyilkos pillantást küldött a fiú felé.
- Ezt az anyukámtól kaptam. – sziszegte a fogai között. – Ha elszakad, megöllek.
A tekintetéből látszott, hogy minden szót komolyan gondol. Sarkon fordult, és elrohant a legközelebbi mosdó felé. Bezárkózott az egyik fülkébe és leroskadt a WC zárt fedelére.
Remegő kézzel kikapcsolta a vastag karláncot, és az ölébe fektette. Ujjaival végigsimított csuklóján.
- Ez nem sokon múlott. – suttogta. Egy pálcaintéssel visszavarázsolta kezére a karkötőt, és elindult a bagolyház felé. Mielőtt belépett volna az ajtón megállt, és mosolyogva figyelte a neki háttal álló Dracot. A fiú épp egy levelet próbált ráerősíteni egy meglehetősen izgága bagoly lábára.
- Maradj már nyugton! Ez csak egy levél! – rivallt rá szegény állatra. – Vidd a Kúriába,
érted? – adta ki az utasítást a bagolynak, és kidobta az ablakon.
Dair kitapintotta a blúza alatti kis fiolát. A következő pillanatban egy láthatatlan kéz húzta meg Draco haját. Az ijedtében pördült egyet, és pálcáját előreszegezve kémlelte a semmit.
- Potter! – sziszegte a fogai között. – Na mi az? Félsz szemtől szembe állni velem? Mutasd magad! Tudom, hogy te vagy az!
A láthatatlan alak a fiú füléhez hajolt és belesúgott: - Nagyon tévedsz.
Draco a hang után kapott, és legnagyobb meglepetésére keze egy másik kézbe ütközött, az érintést pedig egy csók követte. A fiú döbbenten állt a kacagó (immár látható) Dair előtt.
- De hát nincs is rajtad láthatatlanná tévő köpeny! – értetlenkedett.
- Nem is kell. – felelte a még mindig nevető lány. Benyúlt a blúza alá, és előhúzta a vékony láncon függő kis fiolát. Draco kérdő pillantást vetett az apró tárgyra.
- Ebben az üvegcsében unikornis vére van. – magyarázta a lány. – Azért képes láthatatlanná tenni engem, mert magától az egyszarvútól kaptam. – erre egy újabb kérdő pillantás volt a válasz. – Jaj Draco! Ne légy ilyen ostoba! Hova figyelsz te Legendás lények gondozásán! – Draco kissé elpirult és lesütötte a szemét. – Hát, nem a tanárra. – válaszolta halkan.
- Mindjárt gondoltam. Az egyik legnagyobb bűnök közé tartozik az egyszarvú megölése. Ha gyilkosság áldozata lesz egy ilyen állat, a vére csak arra jó, hogy életben tartson egy ideig, ha viszont az unikornis maga ad a véréből, akkor az egy különleges varázsszerré változik. Képes láthatatlanná tenni azt, aki kapta, de gyógyító ereje is van. Esetenkét, ha az ember és az egyszarvú között nagyon szoros a kötelék, a vér visszaadhatja az illető életét, ha a folyadék a szervezetébe jut a halál beálltát követő három órán belül.
- És köztetek mennyire volt szoros ez a kötelék? – kérdezte Draco a csillogó ezüst nedűt bámulva.
- Kölcsönösen megmentettük egymás életét. – válaszolta a lány. – Na de elég ebből. Majd később elmesélem, hogy mi történt pontosan. Kinek írtál levelet? – terelte el a témát.
- Apámnak. Csak szóltam, hogy nem utazom haza. Sétálunk kint?
- Aha.
Odakint esett a hó. A fák ágait vastag hóréteg fedte, mely olyannak hatott, mintha minden egyes fa fehér, kötött sapkát viselne. A parkot is hótakaró borította. A fehér tájat csak itt-ott törte meg egy-egy „fedetlen" bokor. A tó felszínét vastag jég fedte. Olyan tiszta, hogy alatta látni lehetett a mélység minden egyes kis apró titkát. A sima felületet csak egyetlen lék törte meg, ahol időnként, hangos bugyborékolások közepette jött fel levegőért az óriás polip. A lenyűgöző látványhoz tartozott Hagrid kunyhójának hőfödte sziluettje, és az ablakon kiáramló narancsszínű fénysugár.
- Holle anyó az idén is kitett magáért. – mondta mosolyogva Dair.
- Holle anyó? – kérdezett vissza a fiú. – Az meg kicsoda?
- Gondoltam, hogy nem ismered. – felelte szelíden a lány. – Ő egy mugli mese szereplője. – karon fogta a fiút, és elindult vele a tó felé. - Holle anyónak földöntúli hatalma van. Irányítja az emberek életét, a tengerek vándorlásait, dunyhájából hó hull a földre, zenélő csodahárfájára ébred a földön fiú és lány között a szerelem. – kezdte a mesét a lány. Draco egész testét átjárta a meleg a varázslatos hangtól. Megbabonázva figyelte a lányt, hallgatta meséjét. – És aztán a lusta lány is hazatért, de őt már szurok borította, nem úgy, mint a kis Susat. – ért a történet végéra Dair. Draco viszont még mindig tátott szájjal bámult rá.
- Draco? – Valami baj van?
- Nem. Semmi. – felelte a fiú – Csak egy pillanatra úgy tűnt, mintha csillogna az arcod. Pont, mint a kislányé. – Ezt azonban már csak magában mondta, így a lány nem hallhatta.
- Hoztam neked valamit. – mondta a lánynak, és zsebéből előhalászott egy apró dobozkát.
Dair átvette az apró ajándékot, a füléhez emelte és megrázta. Az halkan zörgött.
- Mi van benne? – kérdezte csalafinta mosollyal az arcán, és már hozzá is látott, hogy kibontsa. Ahogy lekerült a doboz teteje a lány arcát zöldes fény világította meg. Dair döbbent tekintetét a fiúra szegezte. A dobozt fejjel lefelé fordította. A tartalma a lány tenyerén landolt. Az ezüstláncot egy medál díszítette. A zöldes fény a medál kövétől származott. A tökéletesen gömb alakú követ ezüst indaszerűségek hálózták be. A lány végighúzta ujját az enyhén áttetsző kövön.
- Nem tetszik? – kérdezte rémülten a fiú.
- Dehogynem! Csak… - a lány halkan kacagott egy aprót, és egy kis csomagot nyomott a fiú kezébe. – Én is vettem neked valamit.
Draco elvette a kis ajándékot és kibontotta. A dobozból ugyanolyan halvány derengés tört elő, mint az előbb a lánynál, csak most szürke. Draco nevetve vette ki a dobozból az ezüst karláncot. A lánc közepén egy vastagabb ezüst pánt volt, aminek a hátulján apró, szürkés árnyalatú kövekkel a D. M. felirat állt.
- Úgy látszik ajándék terén mindketten ugyanúgy gondolkodunk. – mondta nevetve a fiú.
- Hát igen. Pedig az obszidián nem éppen karácsonyi ajándéknak való, tekintettel a történetére. – mosolygott a lány, és feltette a fiú kezére a karláncot, úgy, hogy a köveket tartalmazó pánt a fiú csuklója felé forduljon. – Jobb, ha így hordod – magyarázta. – Nagyon fénylik.
Draco is bekapcsolta a láncot a lány nyakába, aki azonnal a blúza alá rejtette a világító ékszert. A fiú végigsimított a lány puha hajzuhatagán, majd apró csókot lehelt a boszorkány ajkára. Dair beburkolózott a gyöngéd karok ölelésébe, arcát a fiú nyakának és vállának találkozásához fúrva. Percekig álltak így, egymást átkarolva, míg végül Draco engedte el a lányt. – Menjünk be. – mondta. – Nem akarom, hogy megfázz.
Dair bólintott és kéz a kézben elindultak a kastély felé. Épp az egyik folyosó sarkán fordultak le, amikor valaki utánuk kiabált. Pontosabban Draco után.
- Héj Malfoy! Állj meg! Beszédem van veled. – kiabálta Harry, aki már csak a fiút látta, mivel Dair lefordult a sarkon. – Válj láthatatlanná! – suttogta a lánynak. – Gyorsan.
Dair engedelmesen megérintette a nyakában lógó fiolát.
- Állj meg! – üvöltött utána a Griffendéles. – Vagy talán félsz szemtől szembe állni velem? Igaz is, te a hátbatámadás híve vagy.
Ezt a mondatot már nem hagyhatta szó nélkül. Unott képpel Harry felé fordult. – Mi van. – kérdezte a hangjában minden kíváncsiság nélkül. – Mond gyorsan, mert ma nincs hozzád hangulatom. Van jobb dolgom is.
- Igazán? – sziszegte Draco arcába Harry. - Csak nem Dair-rel van programod?
- De igen. Nahát Potter! Te gondolatolvasó vagy. – felelte gunyoros hangon Draco.
- Hát igen. Most, hogy jobban belenézek a gondolataidba, látom, hogy nem fogsz elmenni arra a találkára. – mondta Harry és egy hátráltató ártást küldött a Mardekárosra, amitől az nekiesett a falnak. Harrynek azonban nem volt ideje kiélvezni pillanatnyi dicsőségét, mert Draco válasza azonnal gyomorszájon találta, egy protego formájában. Draco már épp menni készült, amikor a ziháló Harry egy lefegyverző bűbájjal „megszabadította" őt pálcájától, majd sajátját is eldobta.
- Mi a francot csinálsz!? – értetlenkedett Draco.
- Bebizonyítom, hogy pálca nélkül is porig tudlak alázni. – felelte az eszelős vigyorral az arcán.
- Te megőrültél.
- Tudom. – vigyorgott tovább Harry. A következő pillanatban Dracora vetette magát, a földre döntve ezzel a szőke fiút. Draconak olyan érzése volt, mintha valamibe beleütközött volna, de mihelyst földet ért, el is felejtette ezt. Túlzottan lekötötte a figyelmét az őt ököllel verő Harry.
Próbálta arcát védeni, kisebb-nagyobb sikerrel, a Griffendéles erős ökölcsapásaival szemben.
Harry a magasba emelte öklét, végzetes csapást mérve az alatta fekvő fiúra, amikor hirtelen erős köteleket érzett a testén. – Mi a … - kiáltotta volna, de egy silentio bűbáj egyenesen az arcát találta el. Draco lelökte magáról a fiút, és a varázslat kibocsátóját kereste. Tekintete megállapodott egy vértócsán. Először fel sem fogta, mit lát, de amikor egy alak kezdett körvonalazódni a fal mellett, a szíve kihagyott dobogni. Dair a földön hevert, feje erősen vérzett, kezében Draco pálcáját tartotta. Draco a lányhoz rohant, de mire odaért a pálca hangos koppanással esett a földre a lány lehanyatló kezéből.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
(Susat Holle anyó visszaengedte a földre, jutalmul hű szolgálataiért pedig aranyesőt zúdított a lányra, amitől egész teste csillogott.)
(Alénia földjét sárkányok uralták, akik folyton háborúztak egymással. A sárkányok atyja hatalmas jutalmat ígért annak, aki megnyeri az utolsó csatát. Ez a jutalom egy hatalmas csiszolatlan obszidián volt, ami óriási erővel ruházza fel gazdáját. A győztes sárkány végül meg is kapta jutalmát, de amikor a nyakába akasztotta a vastag láncon lógó ékkövet villámok csaptak le az égből, vér borított mindent és az összes sárkány elpusztult, beleértve a győztest is. Azóta az emberek félnek obszidián ékszereket hordani, és csak néhány feketemágus használ e nemes kristályból készült pengét, természetesen gonosz célokra. (ez nem az igazi legenda, én dolgoztam át kissé))