Nagyon köszönöm a véleményt, Condesa sangrienta :D
Franciaország ugrándozott, és énekelt, ahogy a fűzfája felé tartott. Ez volt a kedvenc helye. Egy nagy fűzfa egy dombon, ahonnét messzire el lehet látni. Néha felmászott a fára (bár most a szoknyája miatt nem akart), de legtöbbször csak leheveredett a fűre, vagy rajzolt. Még Olaszország és Romano születése előtt Római Birodalom sokat alkotott vele, és Franciaország szép lassan megtanult rajzolni és festeni.
Amikor a fűzfájánál volt, mindent lerajzolt. A tájat, a virágokat, a kicsi állatokat, sőt még a testvéreit is emlékezetből.
Franciaország letelepedett a fűzfája alá és elővett egy papírlapot. Megvoltak a barátai, tudott szerezni az új találmányokból.
Már épp elmerült volna az alkotásban, amikor halk sírás ütötte meg a fülét. Ledermedt, aztán óvatosan felállt és megkerülte a fát. Többek között még azért is kedvelte ezt a helyet, mert a fa másik oldalán egy jókora odú volt, ahova be lehetett húzódni az eső elől. De az odúban most egy másik ország volt!
- Hé, petit Angleterre! - szólította meg kedvesen.
- Mit akarsz? - nézett rá Anglia dühösen. Szeme kisírt volt, és a hangja remegett.
- Mi történt, apróság? - kérdezett vissza kedvesen Franciaország és türelmesen leült Anglia elé.
A kisfiú habozott pár pillanatig, és a szeméből újra folyni kezdtek a könnyek.
- Hajnalban találkoztam néhány tündérrel és barátkozni akartam velük... de elüldöztek és azt mondták soha többé ne térjek vissza!
- Hogy üldöztek el?
- Hát mágiával - zokogott Anglia - átrepítettek egy domb felett, aztán még egy felett... és fájt!
Franciaország közelebb csúszott és magához ölelte a kis országot, akinek még mindig folytak a könnyei.
- Shh... most már ne sírj!
- Nem sírok, te béka! - mondta remegő hangon Anglia.
- Persze... maradhatsz velem, ha gondolod.
Anglia bólintott és kimászott az odúból, majd követte Franciaországot a fa másik oldalára. A francia leült és újra nekilátott a rajzolásnak.
- Mit csinálsz? - kérdezte Anglia.
- Rajzolok. Lerajzoljalak téged?
- Ez valami lányos dolog? Mindig olyan lányos dolgokat csinálsz. Szoknyában vagy, megnöveszted a hajad, táncolsz és énekelsz.
- Nem, Angleterre, ez nálam a divat. És rajzolni a fiúk is szoktak. - magyarázta a francia és megrajzolta Anglia kicsi arcát.
A brit nemzet letörölte a könnyei és egy ideig némán figyelte a dolgozó franciát. Aztán felnézett Franciaország arcára.
- Megtanítasz rajzolni? - kérdezte.
Franciaország meglepve felpillantott.
- Ha szeretnéd. - mondta végül.
A francia adott neki egy papírlapot és mutatott neki egy virágot modellként. Franciaország tovább rajzolta Anglia alakját, és ahogy néha- néha felpillantott a papírból, Anglia koncentráló arcára tévedt a tekintete.
Fél óra múlva Anglia vigyorogva tolta Franciaország orra alá az elkészült rajzát. Lerajzolta a virágot, és még egy nyuszit is alkotott mellé. Franciaország elismerte, hogy egész ügyes. Lassan ő is végzett az Angliáról készült rajzával, és büszkén mutatta meg neki. A kicsi brit szeme elkerekedett, ahogy meglátta magát a papíron.
- A tiéd lehet. – mondta Franciaország.
Anglia morgott valami köszönömfélét és elvette a lapot.
Franciaország gyorsan beúszott a vízesésig, aztán nagy levegőt vett, és lemerült. Ide-oda kapkodta a fejét a víz alatt, amíg végül megpillantotta Angliát a tó fenekén. Szeme csukva volt, biztos elájult.
A francia durván megragadta a kezét és a felszín felé kezdte rúgni magát. Nem gondolta, hogy Anglia súlyával ez sokkal nehezebbnek bizonyulhat. Megkönnyebbülten szívta a tüdejébe a levegőt, amikor végre felért. Anglia nem mozdult, és a teste egyre csak el akart merülni. Franciaország minden erejét felhasználva kihúzta magával a britet a partra, aztán gyorsan kifújta magát, majd rögtön Anglia mellett termett.
Gyorsan megnyomta Anglia mellkasát, aztán a brit szájához hajolt, hogy lélegeztesse. Amikor az ajkaik összekapcsolódtak, Franciaország szeme nagyra nyíltak, ugyanis érezte, hogy Anglia megcsókolja. A francia elkapta a fejét és hátrébb csúszott a földön. Anglia oldalra fordította a fejét és kiköpött egy kis vizet.
- Mit csináltál? – kérdezte enyhén elpirulva Franciaország. Meglepte a csók, és nem tudott másként reagálni. Anglia mindig is hűvös volt hozzá.
Anglia köhögött még párat, de nem válaszolt.
- Angleterre…?
- Én nem tudtam! Én nem tudtam, hogy nem tudok úszni! – fakadt ki Anglia.
Franciaország ráeszmélt, hogy nem fog választ kapni a kérdésére, ezért közelebb húzódott Angliához.
- Én voltam a legnagyobb tengeri birodalom, nem? Akkor miért nem tudok úszni?!
- Nem tudom, mon cher.
A brit csak feküdt, tekintetét az égre emelte. Miért nem tud úszni? Vagyis… mégis jól kijött ez a dolog, hiszen megcsókolhatta Franciaországot. De utána a francia arca zavart volt, és meglepett… tudta, hogy nem is szereti őt. Anglia szomorú lett. Tehát Franciaország tényleg csak játéknak tekinti őt. A régi Anglia is így gondolta, és igaza volt.
- Hazamenjünk, Angleterre? – kérdezte óvatosan Franciaország.
Anglia bólintott. Nem akar több fuldoklást és izgalmat már. A francia összepakolt és felsegítette a földről a barátját, majd az autó felé indult. Mielőtt beszálltak volna, Anglia megtorpant, mire Franciaország kíváncsian nézett hátra.
- Figyelj csak… én…
A brit elharapta a mondat végét. Meg akarta kérdezni, hogy Franciaország mit gondol róla.
- Igen? – kérdezte a francia.
- Én… izé…
Franciaország kíváncsi tekintettel nézte Angliát, aki elfordította a fejét.
- Láttam valamit a tó alján. Ahogy tanítasz rajzolni. Azt hiszem, emlékeztem.
A francia arca felragyogott.
- Tényleg, mon cher? Ez fantasztikus! És tudod mit rajzoltál a virágod mellé?
- Egy nyulat.
- Valóban emlékszel! Annyira örülök! Ha hazaérünk, bontunk egy üveg bort, biztos ízleni fog, és még…
Franciaország boldogan ecsetelte, hogy mit fognak tenni, ha hazaérnek. Nagyon örült Angliának, hogy emlékszik, még ha csak egy dologra is. Ugyanakkor a fejében ott motoszkáltak a tóparton történtek is. A brit fuldoklása, aztán a csókja… Nagyon örült neki, bár legalább annyira meg is lepte. Csak nem értette meg Angliát, hogy miért tette. Anglia soha nem szeretne bele egy olyanba, mint ő.
Anglia nem nagyon figyelt a francia ömlengésére, hogy milyen jó, hogy visszatért Angliának egy emléke. Ő is ugyanazokon a dolgokon gondolkodott, mint Franciaország. Szörnyen zavarban volt, és nem tudta mit kéne mondania a társának. Szerencsére Franciaország olyan boldog volt, hogy végigbeszélte az utat, ezért csak néha bólintania kellett és beszúrnia néhány „ahá"-t és „igen"-t.
Besötétedett, mire visszaértek Anglia házához. Franciaország ígéretéhez híven felbontott egy üveg bort és leült a kanapéra. Anglia óvatosan megfogta a poharát és lassú kortyokban kezdett inni. Olvasta a naplójában, és a leveléből is következtetett, hogy mennyire nem bírja az alkoholt, ezért nem kockáztatta meg, hogy túl sokat igyon egyszerre.
- Hé, Angleterre. – nézett rá egyszer csak a francia, a mindentudó kék szemeivel – Nem válaszoltál, mit csináltál ott a tóparton.
- Hogy mit? – kérdezett vissza Anglia, aki már nem teljesen volt józan – Hát majdnem megfulladtam, te meg kihúztál.
Anglia látása ködösülni, kezdett, és lassan álomba merült.
- A csókról beszélek, stupide… - mondta halkan Franciaország, amikor látta, hogy a brit elaludt.
A francia sóhajtott. Anglia ugyanúgy nem bírja az italt. Felnyalábolta a karjába a brit nemzetet és az emeletre indult. Letette Angliát az ágyába, és még hallotta a halk motyogását:
- Ne engedj el, Franciaország… nem akarok megfulladni…
- Jó éjszakát, Angleterre. – mondta halkan Franciaország, és puha csókot lehelt Anglia homlokára.
Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire szerelmes történet lesz xD