Sziasztok! Sajnos, közölnöm kell valamit... ez az utolsó előtti fejezet. ^^ Hát igen ezt is megértük. Lehetett volna húzni még a történetet, de szerintem király módon - nem, nem fényezem magam, ugyan dehogy! -, megírtam ezt a fejezetet...(és már fejemben van a vége) nos, tulajdonképpen személy szerint a vége tetszik a legjobban, de kinek a pap, kinek a papné... Jó, jó egoista vagyok és megragadok minden alkalmat... nos igen xD
De ne utáljatok ezért! :D
Remélem elnyeri a tetszéseteket... oh, és remélem, nem lettek OCC-k a drágalátos karakterek... vagyis nem lettek annyira... hát ha már az animében láttuk Tetsut sírni, nos ezt nyugodtan megengedheti magának xD
Figyelmeztetés: Trágár beszéd!/kicsit/ ( mármint ki mit tekint annak... de én szóltam ;) )
Ehhe~
Jó olvasást! *.*
Három hónap telt el mióta utoljára beszéltem Kise-kunnal. Sok minden történt ez idő alatt. Persze voltak gyakorló meccseink, de nem volt ugyanaz mint mindig. Kise-kun és Kagami-kun között ott volt az a láthatatlan feszültség, ami a játékukban is megmutatkozott. Próbáltam nem észrevenni, ahogy mindketten fűtött pillantásokkal néznek rám. Bár Kise-kun más szemekkel is figyelt engem, de nem tudtam, hogy mit láthattam a szemeiben. A csapat többi tagja értetlenül figyelt minket, de nem szóltak semmit se. Persze jól letorkolták őket, amikor mindketten leszedték - újra -, a kosárpalánkot. Kagami-kun és Kise-kun is bocsánatot kiáltozott, miközben menekültek a senpaiok elől.
Ez alatt az idő alatt, szinte alig találkoztam a többi csodák generáció tagjaival. Igazából...
Nem is bántam. Jó érzés volt egy időre megszabadulni tőlük. Nem mintha nem kedvelném őket... csak jó érzés volt egy kicsinek szabad lenni.
Az viszont meglepett, hogy egy hónappal ezelőtt, Kagami-kun vörös arccal kérdezett tőlem valamit...
Megkérdezte, hogy miért nem költözök hozzá. Mikor feltette ezt a kérdést édesen piszkálta az arcát. A fejét elfordította, és egy szuszra mondta el az egészet. Azt mondta, hogy ad pár nap gondolkozási időt, de én azonnal rávágtam, hogy igen.
Már régen észrevettem, hogy valami megváltozott bennem. A gondolataim minden pillanatát Kagami-kun tölti ki. Az arca, a szeme, a viselkedése... az egész lénye...
Mindig ő jár a fejemben. A minap találkoztam Momoi-sannal - aki mint mindig, most is úgy viselkedett mint általában, persze fogalmam sincs, hogy miért -, és mondta, hogy milyen boldognak nézek ki.
Biztos elpirultam, mert Momoi-san is vörösre gyúlt, ahogy meglátta az arcomat. Persze, kérdezgetett, hogy miért tűnök ilyen boldognak, de szerencsére mielőtt válaszoltam volna neki, el kellett mennie.
De Momoi-san bogarat ültetett a fülembe. Aznap amikor haza mentem, majdnem egész nap a tükörben bámultam magam. Az arcomat fogdostam, és ide oda forgattam a fejem. Mitől lehetek ilyen boldog?
Haza...
Tényleg Kagami-kunhoz költöztem. - Mosolyogtam.
Bár Nigoutól még most is fél. Pedig a kiskutyám nagyon szereti őt. Kagami-kun még mindig kikerüli őt, amikor meglátja a konyhában. De egyszer lebukott, mert mikor és tovább maradtam az iskolában - a könyvtár miatt -, és hazaértem, láttam, hogy Kagami-kun, Nigouval a hasán a kanapén aludtak. Ezt megmosolyogtam, mert ahogy megfordultam, észrevettem egy csomó kutyaholmit a sarokban. Fekhely, játékok, kutyaruhák...
Szerintem Kagami-kun is szereti Nigout. Csak tagadja. - Kuncogtam.
A házat, amiben eddig éltem, nem adtam ki. Most ott áll üresen, csak arra várva, hogy Oka-sanék hazaérkezzenek. Minden fontos dolgomat áthoztam Kagami-kunhoz, és segített kicsomagolni. A házban, ahol ő él... ahol mi élünk, egyre otthonosabbá vált. A fürdőszobában egy fogkefe helyett, most már kettő van...
Mikor felkelek, Kagami-kun reggelit készít nekem. Megjegyeztem neki, hogy milyen jó feleség lenne belőle. Erre csak kiejtette a kezéből a fakanalat, elpirult, majd mindenfélét összehordott, hogy nem is ővé a női szerep a kapcsolatunkban.
Persze, ezt tagadtam, és rá mutattam a kötényre ami a derekán volt.
Aztán, egész nap élvezhettem a női szerep gyönyöreit.
...
Tényleg furán viselkedem. Egyre többen mondják nekem, hogy olyan vagyok mint aki kivirult. És sokkal kevesebben botlottak belém, mint általában. A kosárlabdában, amikor meccseket játszottunk a senpaiok ellen, a többiek is észrevették, hogy nem működik a félrevezetésem.
Azt mondták... hogy ragyogok.
Nem tudom mire gondolhattak.
Ragyogok?
Nem is tudom, hogy miért mond mindenki nekem ilyeneket.
Kagami-kun...
...
Mikor meglátom őt, a szívem hevesen ver. A szemem még a nagy tömegekben is őt keresi. Nem rég vettem észre... bármerre pillantok, a szemem őt keresi, őt kutatja. Olyan boldog vagyok amikor rám mosolyog, amikor elpirul, vagy amikor a nevemet nyögi esténként... - Pirultam el.
Minden időmet, ha lehetne, vele tölteném. Mikor rádöbbentem, hogy mit is érzek, az hihetetlen volt. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtörténik.
Régen azt gondoltam, hogy Aomine-kun az én fényem. De rájöttem, hogy tévedtem. Egy ideig, ha nem lettem volna akkor olyan amilyen, talán vele is kialakíthattam volna egy kapcsolatot. De tényleg nagyot tévedtem.
Most Kagami-kun a fény. Ő az én fényem az alagút végén. Ő vár rám, ha hazaérek, ő ölel át amikor azt szeretném. Kagami-kun az én mentsváram. Ha ő nem lenne... talán még mindig folytatnám a végtelen körforgást Kise-kunnal. És egy hamis reménnyel és érzéssel élném az életem. Ezt nem tehetem meg Kise-kunnal, sem magammal. Haizaki-kunnal még mindig nem beszéltem, de ennyi idő elteltével ő sem keresett engem, és mivel Kagami-kun már tudja az igazat, nem is annyira fontos.
Boldog vagyok, hogy megértett engem, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Mikor kedves dolgokat suttog a fülembe, a gyomromban pillangók repkednek. Egy émelyítően jó érzés megy végig a testemben, és olyan mintha áram rázna meg.
Kagami-kun már többször szólt, hogy mindig bámulom. Nem tudom, hogy zavarja-e az, hogy nézem őt, de mivel soha nem mondta... Egyszerűen nem tudok betelni a látványával.
Én... én tényleg azt hiszem...
Nem, nem... már biztosan tudom...
Beleszerettem Kagami-kunba.
...
Kise tényleg nagyon izgult. De nem csak efféle érzések kavarogtak a szívében és a fejében. Mikor megtudta Akashitól Kurokocchi szerelmének a nevét... Azonnal felvette vele a kapcsolatot. Persze, csak interneten beszéltek - már három hónapja -, mivel Kise felhívni még nem merte...
És mégis itt ül egy kávézóban, egy bizonyos személyre várva.
Valójában... félt meghallani a hangját... úgy olyan valóságosnak tűnne az egész... bár most, hogy találkozni fog vele... tényleg minden megváltozik majd...
A város zajai érték el a fülét, ahogy beletúrt a szőke hajába.
Miért is csinálom én ezt?!
Amikor megbeszélt vele egy találkozót, nem volt képes elhinni, hogy tényleg igaz ez az egész.
Találkozni fog Kurokocchi szerelmével.
Név szerint...
Ogiwara Shigehiroval...
Ogiwara... Ogiwara... Shigehiro... - Ízlelgette a nevét Kise.
Akashicchi tényleg nagyon a segítségére volt. Nem kíváncsiskodott a dolog felől, de Kise biztos volt benne, hogy mindent tud "erről."
- Kise Ryouta-san?
Végül is Akashicchinek mindig igaza van. Ő soha sem téved semmiben...
- Kise Ryouta-san? Ön az?
ÁÁ! Akashicchi annyira félelmetes!
- Kise Ryouta-san? - bökte meg valaki Kise vállát.
Ahogy Kise oldalra fordította a fejét, megdermedt a látványtól, ami a szeme elé tárult. Hirtelen meg tudta érteni, hogy miért szerethetett bele egy ilyen emberbe Kurokocchi. Mogyoróbarna haj, ugyanolyan színű szem, vidám mosolygó arc...
Hiszen én is ugyanilyen vagyok... - Gondolta savanyúan Kise. Miért nem engem szeret? Talán azért... mert... ugyanolyan vagyok mint ő? Rá emlékeztetném állandóan? Kurokocchi... pedig én annyira szeretlek...
- Igen, elnézést - állt fel az asztaltól -, elbambultam. Kise Ryouta vagyok. - Nyújtotta ki a kezét.
- Oh, ugyan, semmiség tényleg - mosolygott, majd elfogadta a felé nyújtott kezet -, Ogiwara Shigehiro. De ezt már biztosan tudod. - Mosolyodott el újra.
- Igen, igen - vakarta meg a szőke a tarkóját, majd hellyel kínálta a barna hajút -, örülök, hogy megismerhettelek.
- Te beszélsz! El sem hiszed, hogy mennyire megdöbbentem, amikor írtál nekem. Kise Ryouta a híres modell!És emiatt - hagyta abba a mosolygást majd rátámaszkodott az asztalra, és a kezeivel eltakarta a száját -, kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen görény mint te, mit akarhat tőlem.
Kise a szó szoros értelmében ledöbbent. Görény?! Már épp vissza akart vágni Ogiwarának, de a fiú megelőzte őt.
- Nos, ha nem tévedek Kurokoval kapcsolatos a dolog - húzta keserű mosolyra a száját -, de ne hidd azt, hogy sikerült elhitetni velem azt a sok marhaságot amiket írtál. Mindvégig tudtam, hogy ki vagy, és biztos vagyok benne, hogy te is. Szóval te kis féreg, mit tették Kurokóval? - nyúlt át az asztalon és ruhájánál fogva felemelte a modellt.
Féreg?!
- El sem hiszem, hogy Kuroko, hogy barátkozhatott ilyen emberekkel! "Csodák Generációja." Meg egy kalap szart! Mit hisztek ti magatokról?! Csak is fájdalmat tudtok okozni az embereknek - sziszegte a szőke arcába -, főleg Kurokónak!
- Mit tudsz te?! - Fogta meg Kise is Ogiwara pólóját. - Én.. nem is, mi okoztunk fájdalmat Kurokocchinak?! Hát nem te hagytad el őt?! Miután lejátszottuk a meccset abbahagytad a kosárlabdát, mégis mit csodálkozol? Elmentél, szóval nem vonhatsz kérdőre eng- minket!
- Igen?! A győzelem a minden igaz? Szánalmasak vagytok! Főleg te! És igen - akadt meg a mondandójában -, elmentem... Én... nem tudtam többé a szeme elé kerülni... de ... te ezt nem értheted!
- Tudod mit?! Szerintem Kurokocchi sokkal jobban járt azzal, hogy elmentél!
Ogiwara éppen tagadta volna ezt a kijelentést, de ekkor az egyik pincér közölte velük, hogy zavarják a kávézóban tartózkodókat. A lila hajú férfi két lehetőséget adott nekik, hogy vagy elmennek, vagy csendben maradnak.
Tíz perc múlva két kávét szolgált fel a két hangoskodó idiótának.
Idióták...
...
- Ogiwara - tette le a csészéjét Kise -, legyünk komolyak. Próbáljunk érett tinédzserként viselkedni. Fontos dologról szeretnék beszélni veled és igen, köze van Kurokocchihoz. És ne hogy azt hidd, hogy nekem is kedvemre van ez a helyzet. Viszont muszáj volt... muszáj volt... találkoznom veled. - Temette a fejét a kezébe.
- Kise... hé, minden oké? - nézte értetlenül a szőkét. Nem érti ezt az embert...
A könnyekbe áztatott aranybarna szemek ránéztek, és tényleg nem tudta megérteni ezt az embert.
- Muszáj volt... élőben megismernem téged... és valóban... most már tényleg meg tudom érteni... hogy Kurokocchi miért pont beléd szerelmes... - Törölte le a könnyeit a kezeivel.
- Mi-? - nézett értetlenül Ogiwara a vele szemben ülőre. Lehetetlen... egyszerűen nem tudta elhinni azt amit a másik mondott. Hogy Kuroko... szerelmes belé?
Belém?
Hiszen sose mondta neki! Egyszer se! Mégis... mióta? Nem, nem nem... képtelenség... Kuroko... te...
- Bizony. Szerelmes beléd. Pont beléd - nevetett fel Kise idegesen -, elvileg mindig is szeretett téged. Pont téged...
- Én... én...
- És ezért nem lehet az enyém - nézett a most még jobban elkerekedett barna szemekbe -, pedig én annyira szeretem őt. És ő mégsem... az egész a te hibád... Fogalmad sincs milyen érzés ha viszonzatlanul szeretsz valakit...
De Kise nem kapott semmilyen reakciót, és ez meglepte őt. Most mondta el ennek az idiótának, hogy Kurokocchi mindvégig szerette őt, és hogy ő maga is szereti a kék hajút, de semmi reakció... azért ennél többet várt volna...
De amikor meglátta a hihetetlenül boldog elpirult arcot, a legrosszabb rémálma vált valóra.
Nem lehet...lehetetlen... Ez az ember...
Mindvégig szerelmes volt Kurokocchiba?
...
A kávézóból később kidobták őket, mivel Kise nem volt képes tovább bámulni az előtte ülő boldog alakot. Ezért - magára sem ismerve -, gonoszul közölte vele, hogy mindegy mit érez már iránta, mert ő vette el Kurokocchi szüzességét. Persze erre a kijelentésre Ogiwarának lehervadt a mosoly az arcáról, és átmászva az asztalon behúzott egyet a szőkének. Persze, ezt vissza is kapta egy jobb horgos kíséretében, és tovább verekedtek. Erre már nem a pincér, hanem a kávézó vezetője dobta ki őket a helyiségből. Lehet, hogy ez a kis "malőr" benn lesz holnap az újságban, de Kisét pont ez foglalkoztatta a leginkább. Később leültek egy padra és Kise megtudhatta Ogiwara valódi érzéseit Kurokóval kapcsolatban. Ez az ember... mindvégig szerette Kurokocchit. Nem merte elmondani neki, mert félt, hogy elveszíti a barátságukat... Ezért mindvégig rejtegette előle az érzéseit...
Pontosan olyan mint Kurokocchi. Kise tényleg megértette... Kurokocchi...
Ha lett volna bátorságuk bevallani, akkor talán még most is együtt lehetnének. - Gondolta Kise. Akkor talán soha nem szeretett volna bele, és nem lennének ilyen helyzetben...
Később elmondta a barna hajúnak, hogy Kuroko már jár valakivel. Ez a kijelentés megdöbbentette Ogiwarát, de nem annyira mint Kisét, amikor megtudta ezt. Mindvégig reménykedett benne, hogy Kuroko végül majd őt választja, de az, hogy Kagamihoz költözött... tényleg ráébresztette valamire.
Kurokocchi soha nem lehet az övé... le kell mondania róla... hiába szereti annyira... nem sóvároghat egy olyan valaki után, aki csak barátként tekint rá. Élete legjobb napja volt az a nap, amikor ölelhette, csókolhatta Kurokót...
De el kell felejtenie őt.
Muszáj.
Vagy soha nem lehet igazán boldog.
...
Még nem mondtam el neki. Nem mertem. Egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy valljak neki. Annyira szeretem őt. Ez az érzés mélyen a szívemben olyan boldoggá tesz. Most is. Épp a kanapén ülünk, és tévét nézünk. Az arcom most is semleges lehet, de attól félek, hogy meghallja a zakatoló szívemet. Ha elmondanám neki minden könnyebb lenne. Rápillantottam Kagami-kunra, és éreztem, hogy a hajamat kezdte el piszkálni. Az ujjai között csavargatta, forgatta. A kezét végül a tarkómra csúsztatta, és megcsókolt. Ledöntött a kanapéra, és úgy csókolt tovább. A karjaimat a nyaka köré fontam, és nem tudtam betelni az ízével. Ahogy a nyelve körbejárta a számat, ahogy az ajkamat az ajkai közé vette...
Annyira szeretem Kagami-kunt.
- Kagami-kun... mondanom kell valamit...
- Igen?
Már éppen bevallottam volna neki, hogy mennyire szeretem, de megszólalt a csengő. Pár percig még néztük egymást, majd felállt.
- Khm.. majd én kinyitom. - Rendbe szedte magát, és az ajtóhoz sétált.
- Igen?
- Ah, itt lakik egy bizonyos Kagami Taiga? - hallottam egy nagyon ismerős hangot. Nem...
Ez nem történhet meg.
Lehetetlen...
- Igen, én vagyok. Mit szeretne?
Pár percig egyikük sem szólalt meg, majd végül újra meghallottam azt az ismerős hangot...
- Ah, valójában, én Kuroko Tetsuyát keresem...
- És miért keresi őt? - ah, Kagami-kun...
- Egy régi barátja vagyok, én tanítottam meg őt kosárlabdázni. Örülök, hogy megismerhetlek, Ogiwara Shigehiro vagyok.
...
Képtelenség. Miért? Miért pont most? Most amikor az életem minden percét Kagami-kun tölti ki? Ne... Nem akarlak látni. Ebben a három hónapban nem gondoltam rád. Egyszer sem. Miért teszed ezt? Ogiwara-kun... Ne... Félek... Ha meglátlak...
Ha meglátlak... mi lesz ha az érzéseim újra fellángolnak? De, ha ez megtörténne... akkor... én nem szeretném igazán Kagami-kunt? Ne...
Én tudom, hogy szerelmes vagyok Kagami-kunba!
- Értem. Nos igen, itt van ő is, bejön?
- Ugyan, egyidősek vagyunk, nyugodtan tegezhetsz. Nem baj ha én is?
- Nem, nem gond, nos akkor bejössz?
- Ha lehet, persze.
Ne! Kagami-kun ne engedd be!
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben, felálltam a kanapéról, és odarohantam a bejárati ajtóhoz. Csukott szemmel becsaptam az ajtót Ogiwara-kun előtt majd bezártam azt, és leültem a földre.
- Kuroko?! - Nézett rám értetlenül Kagami-kun. - Mégis mit-
- Kuroko! - Dörömbölt be Ogiwara-kun az ajtón. - Ne menekülj! Ezt meg kell beszélnünk!
- Nincs mit megbeszélni! - Léptem Kagami-kun mellé, és az ajtóval ordibáltam. Ha külső szemlélő meglátna minket így... Ez szörnyen nevetséges.
- De igen is van! Mindent tudok!
- Mégis mi mindent? Fogalmam sincs arról, hogy miről beszélsz!
- Arról beszélek te idióta, hogy szerelmes voltál belém! - Mikor ezt meghallottuk Kagami-kunnal, mindketten megdöbbentünk. Honnan... tudta meg? Éreztem magamon Kagami-kun tekintetét. Nem mertem rá nézni, mert féltem attól a reakciótól, amit az arcán láthatok.
- Kuroko... miért... miért nem mondtad el? Olyan idióta vagy... tudod... én is szerettelek... kérlek, ezt meg kell beszélnünk. Négyszemközt.
Nem...
Ilyen nincs...
Lehetetlen...
Ha az érzéseim elértek volna hozzád...
Vajon... szerettél volna?
...
Soha nem gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténik. Miután Ogiwara-kun megkért, hogy négyszemközt beszélhessen velem, Kagami-kun kinyitotta az ajtót. Csak annyit láttam, hogy Kagami-kun végigmérte a volt szerelmemet. Megfenyegette, hogy ha bármit is csinálni mer velem, egy életre megemlegeti. Láttam a tétovázást, félelmet és féltékenységet a szemében, de egyedül hagyott minket. Felkapta az edző cuccát, és kilépett az ajtón. Láttam rajta, hogy nem akarta ezt. De tudta, hogy erre van szükségem. Már akkor észrevettem, hogy másképp áll Ogiwara-kunhoz, amikor rájött, hogy végig őt szerettem. Vagyis tényleg csak szerettem. De sajnos ő ezt még nem tudja...
Leültünk az asztalhoz, és megkínáltam Ogiwara-kunt üdítővel. Hihetetlen... ennyi idő elteltével sem változott semmit. A barna haj, ami a szélrózsa minden irányában eláll, a barna szemek... Az az idióta mosoly, ami most is az arcán van...
- Nem változtál semmit Kuroko. Csak a hajad nőtt meg. - Mosolygott. - Viszont pár centit nőttél. Ez már haladás. - Nevetett fel idegesen.
Nem... nem, Kuroko. Fogd vissza magad, ne engedj a kísértésnek... ne...
Ne hogy ki üsd egy Ignite Pass Kaival...
Most sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom.
- Ogiwara-kun, tudod, hogy nem tehetek róla, hogy Oka-sanra magasságát örököltem. Viszont arról sem, hogy ilyen debella lettél. Mond, nem szoktad véletlenül, jegyzem meg, véletlenül beverni a fejed ha bejössz egy ajtón? - kérdeztem nyájasan.
Rühellem ha valaki a magasságommal piszkál...
Erre csak felnevetett, és beleivott az innivalójába.
- Most úgy viselkedünk, mint a régi szép időkben! Hát nem remek? - mosolygott.
Félrenéztem.
- Ogiwara-kun. Miért jöttél pont most ide? Miért vagy itt? És egyáltalán... honnan tudtad meg? - néztem a szemébe.
- Feltűnt már, hogy sokkal többet beszélsz mint általában? De - mosolygott újra -, nincs is semmi baj. Tudod régen soha nem tudtam mire gondolsz. Mindig a reakciódat figyeltem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy beléd szerettem. Rettegtem. Nem csak magamtól, hanem az irántad való érzéseimtől. Próbáltam figyelmen kívül hagyni ezeket az érzéseket, de mindig bennem voltak. Odafigyeltem arra, hogy ne változzon meg semmi a viselkedésemben, hiszen nem akartam elveszíteni a barátságunkat. Emlékszel arra a napra? Amikor megkérdeztem, hogy miért nem jössz velem egy iskolába?
"Kuroko! Kérsz egy vanília turmixot? Ha igen akkor utána el menjünk kosarazni? Hm? Ah, még mindig nem gondoltad meg magad? Biztos, hogy a Teikouba akarsz járni?"
Igen... emlékszem...
- Mélyen legbelül reménykedtem, hogy azt mondod velem jössz. Ha velem jöttél volna, biztos, hogy bevallottam volna neked. De te végül mégis csak oda mentél. Olyan akaratos voltál. Sőt, nem is inkább makacs. Bármit amit kitűztél célul, azt teljesítetted. Ezt is szeretem benned. De te mindig róluk beszéltél...
Csak ültem ott döbbenten... kikről? Az érzéseid... hát te is? Te is szerettél engem?
- Aomine-kun, Aomine-kun, Aomine-kun... állandóan az ő nevét hajtogattad... engem közben belülről majd felemésztett a féltékenység... alig vártam, hogy játszhassam veled, hogy megmutathassam, hogy sokkal jobb vagyok mint a te "Aomine-kunod." De te megsérültél... és a csapatod kapitánya... meg az egész meccs...
- Abban a pillanatban mindent elveszítettem. Nem mertem a szemed elé kerülni. Saját kudarcként éltem meg azt a napot... De egyvalamit tudnod kell Kuroko...
- Mi..mit?
- Nagyon sajnálom - dőlt rá az asztalra, hogy ne láthassam az arcát -, mindent... meg tudsz nekem bocsátani?
Ha minden másképp alakult volna... sosem... reménykedtem volna... mégis... annyira...
- Annyira boldog vagyok. - Böktem ki végül.
Felemelkedett az asztalról, és értetlenül bámult rám. A tekintete azt kérdezte "mégis miért?"
- Hogy miért? - tettem fel a ki nem mondott kérdést. - Ha a dolgok nem így alakultak volna, akkor nem ismerném azokat az embereket, akiket most. Istenem... Ogiwara-kun... rájöttem - mosolyogtam -, olyan boldog vagyok.
Csak megint felnevetett. De ez szívből jövő volt.
- Kuroko... haha... te tényleg nagyon szereted őket - állt meg a mondandójában látva, hogy értetlenül figyelem -, istenem, olyan lassú a felfogásod - nevetett fel újra -, akik körülvesznek téged, azok szeretnek téged. Nem vagy egyedül hallod? - simogatta meg a fejemet. - De tudod, ahogy most látlak, ráébredtem. Tényleg jó döntés volt ezt megbeszélni. Most már mindketten levehetjük a terhet a vállunkról, és boldogok lehetünk. Hiszen szerelmes vagy nem? És ez a sokáig tartó érzelmi mizéria... tudjuk be első szerelemnek rendben? - állt fel az asztaltól.
- Rendben. - mosolyogtam, majd én is felálltam, és az ajtóhoz sétáltunk.
- Kár, hogy nem voltunk igazi Ádám és Éva nem? - kérdezte hirtelen.
Nem értetem miről beszél.
- Hogy érted ezt Ogiwara-kun?
- Végül is egymásnak olyanok voltunk mint a tiltott gyümölcs, nem de? - vigyorgott. - Elvileg egy beteljesületlen szerelem lenne a miénk, de én mégis úgy érzem... hogy ez így tökéletes.
- Igen, igaz. - Néztem rá. Már épp elmenni készült, de nem hagyhattam ennyiben a dolgot.
Nem mehet el csak így.
- Ogiwara-kun! - Nézett vissza rám. - Kérlek... ölelj meg legalább... hiszen ennyi év után, most látom újra, az én első igazi barátomat és szerelmemet. - Mosolyogtam.
Visszasétált és megöleltük egymást. Szerencsémre, semmit sem éreztem. Itt volt mellettem életem első szerelme - igen, aki fiú -, és nem érzek iránta már semmit. Megkönnyebbültem. Ezt az embert több éven keresztül szerettem, és most hiába vagyok a gyengén átölelő karjaiban, mégis... egyetlen ember iránt forognak a gondolataim.
És végül rájöttem. Nem attól féltem, hogy újra belé szerethetek... hiszen, már van valaki akit szeretek. Ha nem attól, hogy ezt a valakit elveszíthetem.
- Ne félj. Kagami szeret téged. Mikor rám nézett a vörös szemeivel, tényleg megijedtem. Majdnem felnyársaltak... - Nevetett fel. - Menj, keresd meg. Hiszen még nem mondtad el neki, hogy mit érzel iránta ugye? - nézett le rám.
Ogiwara-kun, te tényleg ennyire ismersz engem?
...
Miután Ogiwara-kun elment, bezártam az ajtót és elindultam megkeresni Kagami-kunt. A sétálásból végül rohanás lett. Miközben észrevétlenül szaladtam a tömegben, vörös színű hajat keresve, néhány gondolat futott át az agyamon.
Ogiwara-kun...
Ha az érzéseim elértek volna... most már tudom, hogy szerettél volna.
De egyvalamit biztosan tudok...
Ez az érzés nagyon kedves volt nekem. Csak kínzott és kínzott, mégis... Mindig is őrizni fogom... Első szerelmem drága emlékét...
De most, rohannom kell a jövőm felé.
Mert... én tényleg... igazán...
Nagyon szeretem Kagami-kunt.
Ahh! Köszönöm, hogy elolvastátok.
Nem hiszitek el, de megszenvedtem ezt a fejezetet! Ah, és mivel tényleg ez az utolsó előtti fejezet, köszönöm a drága véleményeket! Megdobogtatta a szívemet amikor elolvastam őket. Az, hogy amit írogatok, tetszik nektek - hiába lehet tele hibákkal -, az remek érzés. Mikor még nem írtam ficeket, de olvastam másokét, és egyben a véleményeket is, arra gondoltam, hogy én is szeretném ha ilyeneket írnának nekem. Legyen az pozitív vagy negatív. Mikor megláttam az első véleményeket, olyan boldog voltam! Tényleg nagyon hálás vagyok... A minap is többször elolvastam őket... Olyan boldog vagyok! *mosolyog*
Remélem tetszett!
Lora98~
suu~