Cím: Káprázat
Írta: ferler
Fandom: Bleach
Korhatár: 18 éven felülieknek (Adult ++)
Karakterek ebben a fejezetben:Kurosaki Ichigo, Urahara Kisuke, Shirosaki, Tessai, Shinji, Hiyori, Lisa, Hacchi, Soifon, Yamamoto, Abarai Renji, Kuchiki Byakuya
Páros: Urahara Kisuke és Kurosaki Ichigo
Műfaj: dráma, akció
Jogok: Bleach és a hozzá tartozó jogok és karakterek Kubo Tite tulajdona. Nem származik anyagi hasznom a történet megírásából.
Állapot: 6/11
Beta: Kagura
Figyelmeztetés: homoerotikus tartalom, angst, depresszió, OOC, durva szavak használata, fizikai erőszak, említett szereplőhalál, nyílt szexuális jelenet (BL), szexuális erőszak, gyermekbántalmazás, és végletekig csöpögősen romantikus
Megjegyzés: Az emlékeket flashback-szerűen írtam, ahogy Ichigo érzékelte az eseményeket, s így természetesen a narráción is változtattam. Remélem, hogy tetszik majd. Én nagyon élvezetesnek találtam ezt az írást: kevés leírás, így sok szabadságot adtam az olvasó számára. hogy elképzelje az eseményeket. Kár, hogy nem fogom megtudni, ki hogyan képzeli el őket... no mindegy.
Jó szórakozást a fejezethez!
6. fejezet
Hideg. Annyira hideg. Sötét. Olyan sötét. Félek. Fáj. Nem múlik. Miért? Miért van sötét? Miért nincs itt senki? Zangetsu? Shirosaki? Még az a bolond is jobb lenne, mint a sötét… Miért vagyok egyedül?… Nem bírom.
– Egy hatéves kölyök fekszik a földön. Alatta az anyja. Szerintem halott. Ki kellene hívni a rendőrséget és a mentőket.
– Azt hiszem, igaza van, ők majd hazaviszik a gyereket.
– Nem kellene leszedni az anyáról? Mégiscsak egy halottat ölelget!
– Mióta fekhet már itt?
– Na, végre jönnek a mentők. Majd elintézik. Az ő dolguk, nem?
Hideg. Olyan hideg a keze. Miért nem mozdulsz, anyu? Miért hagytál itt engem? Anyu! Anyu? Mondd, hogy minden rendben, kérlek, csak most az egyszer. Légy szíves. Ígérem, bátor leszek, nem fogok félni senkitől és semmitől. Ígérem, erős leszek és megvédelek, csak még egyszer mondd, hogy nincs semmi baj. Anyu, kérlek.
– Látta valaki, hogy mi történt?
– Csak azt láttuk, hogy a nő sikított és összeesett.
– Ismeri valaki a fiút?
– Azt hiszem, hogy Dr. Kurosaki fia. Nem sok narancssárga hajú gyerek rohangál errefelé.
– Nézzék meg a nő táskáját, biztos van benne igazolvány.
– Tessék itt is jön az apja.
– Masaki! Ichigo!
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
– A legjobb lesz, ha itt lefekszik, lehoztam egy futont, hogy kényelmes legyen…– mondta Tessai Shirosakinak.
– Ja, gondolom így jó lesz…– felelte halkan, gondolataiba merülve. Nem tudta, mi lesz. Nem volt biztos benne, hogy mi fog következni. Legutoljára, míg Ichigóval küzdöttek, közben a vaizardokkal harcolt… de most nem egymással harcolnak, vagy majd mégis?
– Urahara-san. – kezdte – Nem biztos, hogy szükség lesz a futonra, azonban a vaizardokra és önre lehet. Elképzelhető, hogy ez is olyan lesz, mint mikor vaizarddá alakultunk. Nem akarok harcolni vele, de lehet, hogy máshogy nem sikerül kizökkentenem a fásultságából, csak ha harcolnia kell.
– Már szóltam nekik, hogy jöjjenek. Nemsokára itt kell lenniük. – felelte Urahara.
– Értem, szóval ön is erre a következtetésre jutott. – Egy kicsit megkönnyebbült. Nem szeretett volna csak úgy rátámadni. Lehet, hogy kezdi megkedvelni ezt a perverz teaivót?
– Sok lehetséges kimenetelt végiggondoltam. Ezért lesznek itt a vaizardok, a futon és… én is. – mondta alig hallható hangon, ahogy ott álltak egymás mellett a nagy tér közepén. Nem szeretne élő csalit játszani, de ha ez kell, akkor egy perc gondolkodás nélkül feláldozza magát. Ha Inoue még élne, őt is hívná, mert abban biztos volt, hogy Ichigo nem akarja őt halottan, s ezért mindenképp életben kell maradnia. De meg nem mondhatja előre, hogy az így is lesz-e.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
Annyira fáj. Nem, nem az ütések helye. Valahol a szívem körül. Gyenge voltam. Nem győzhettem ellenük. Nagyobbak. Erősebbek. Miért vagyok én mindig gyenge? Nem menthetek meg senkit, ha még magamon sem tudok segíteni. Nem akarok gyenge lenni!
– Fogjátok erősen a kezeit, még mindig küzd! Így nem fogunk előbbre jutni vele!
– Hé, kölyök, ha nyugton maradsz nem fog fájni… annyira.
– Láttam az idióta apját. Van két húga is.
– Ha jó fiú leszel, akkor békén hagyjuk őket.
A húgaimat nem. Erősnek kell lennem értük.
Nevet. Mit… mit akar? Miért? Áh, a nadrágom… miért? Nem értem…
– De ahhoz most tedd szépen széjjelebb a lábaidat.
Miért kellene széttennem a lábaimat?
– ÁÁÁÁ! Azt hiszem, sikítok.
– Hé, mi is akarunk utánad menni, ne készítsd ki!
– Ez csak egy kis vér, ne izguljatok, legalább jobban csúszik.
Végtelen fájdalom. Nem, a lélek jobban fáj, mint a test. Nem akarom…
– Na, jöhet a következő!
– Még utánad is milyen szűk. Megtarthatnánk háziállatnak.
– Olyan édes a narancssárga haja!
Biztos nem érdemlem meg az életet. Anyám is meghalt. Miattam. Mert gyenge voltam. A húgaimat nem engedem…
– Jó kis menet! A következő!
– Mit csináltok? Engedjétek el azt a gyereket!
– Hé, ez Yasutora Sado, jobb lesz, ha megyünk! Vele nem érdemes kikezdeni!
Föld. Hideg. Nedves. Nem szeretem, hogy hideg és nedves. Az arcom is nedves. Miért? Talán sírtam?
– A nevem Sado. Tudsz járni?
Felkap. Elvisz.
– Te is bántani fogsz?
– Nem.
Nedves. Meleg. Víz. Fáj.
– Soha nem mondhatod el senkinek.
– Nem fogom.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
– Yamamoto kapitánnyal kell beszélnem azonnal. – mondta Soifon a kapunál.
– Van megbeszélt időpontja? – kérdezte unottan az őr.
– Nincs. De ez nagyon fontos. – felelte Soifon.
– Csak az lehet az éjjel közepén. – mormogta az őr. – Rendben, akkor megkérdezem, tudják-e fogadni. – mondta, ahogy ásítások között becsukta a kaput.
– Egyszerűen csak be kellett volna mennem a falon. – gondolta mérgesen a második osztag kapitánya.
Nemsokára visszatért az őr.
– A kapitány fogadja. Jöjjön utánam.
– Köszönöm, tudom az utat. – mondta, ahogy már el is tűnt az őr szeme elől.
– Soifon kapitány, mi ilyen sürgős, hogy ilyenkor kér kihallgatást? – kérdezte Yamamoto, ahogy Soifon belépett az irodájába.
– Kaptam egy parancsot, amelyet meg kell beszélnem önnel, főparancsnok. És van néhány gyanús eset, amelyet szeretnék megosztani önnel a 46-ok tanácsát illetően. – folytatta.
– Értem. A gyanúja olyan erős, hogy a 46-ok tudta nélkül cselekszik? – kérdezte óvatosan az idős ember.
– Igen, de azt hiszem, az ön figyelmét sem kerülték el az elmúlt év eseményei…
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
Halott. Mindenhol halottak. Nem tudtam megmenteni egyiket sem. Nem érdemlem meg, hogy éljek. Miért ők haltak meg és nem én?
– Inoue! Menj előlem!
– Kurosaki-kun?
Sikítás. Vér. Mindenhol. A fehér ruhája piros.
– Azt hiszem, ezt nem tudom elutasítani, Kurosaki-kun. Nincs hozzá elég erőm…
– Inoue, tarts ki, nem halhatsz meg! Az én hibámból nem!
– Ez nem a te hibád. Magam jöttem. És megpróbáltam jól harcolni, hogy Urahara-san ne bánja meg, hogy bízott bennem… te és ő?
– Inoue?
– Ő és te…
– Ne beszélj, mindjárt itt lesz a negyedik osztagból valaki. Csak tarts ki.
– Légy boldog, Kurosaki-kun…
– Inoue? Inoue!
Hagytam meghalni. Nem voltam elég erős. Őt is, Ishidát is.
– Sajnálom, Kurosaki, nem mehetek tovább veled előre. Mostantól nélkülem kell harcolnod.
Miért van itt ennyi vér?
– De nem aggódom. Tudom, hogy vannak melletted olyanok, akik nagyon vigyáznak rád, mikor előre mész a harcban, és utána is.
– Ne beszélj így, még azt gondolom, hogy kedvelsz! Egy-kettőre meggyógyulsz. Ez csak felszíni karcolás.
– Nem, Kurosaki, nem az. Ez van. Egyszer nyersz, egyszer vesztesz. És most azt hiszem, a rövidebbet húztam.
– Ishida, meg ne merj halni, hallod? Egy quincy nem hal meg egyszerűen, mielőtt szétrúgná az összes shinigami seggét.
– Ha szerencsém van, majd találkozunk egy másik életben. Kár, hogy nem fogok rá emlékezni, milyen idegesítő vagy.
Miért? Mit gondoltak? Értem, helyettem, miattam. Miért? Nem kértem őket.
Annyira fáj. Álmos vagyok.
– Kurosaki-san. Sajnálattal jelentjük, hogy Yasutora Sado a nyugati harctéren 37 perccel ezelőtt harc közben elesett.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
– Hello, Urahara! – kiáltotta messziről Shinji. – Nagyon titokzatos üzenetedben azt kérted, hogy azonnal jöjjünk mindannyian ide. Nagyon érdekelne, hogy miért? – Kérdezte, ahogy közelebb ért a neki háttal álló Uraharához és Ichigóhoz. – Valami baj van talán?
Eközben Hiyori odaért Ichigo mellé, és hátba vágta.
– Helló, te vesztes. Mi a baj? Azt mondták, hogy már megint neked kell segíteni.
– Azt hiszem, nem rám gondolsz. – mondta Shirosaki, ahogy megfordult vigyorral az arcán. A vaizardok szeme kikerekedett a döbbenettől, ahogy felismerték, hogy ki is áll előttük valójában.
– Urahara, azt hiszem, hogy valamiféle magyarázattal tartozol… – mondta Shinji, ahogy mindegyik vaizard Shirosakit bámulta.
– Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy már egy ideje nem érezzük Ichigo reiatsuját. – tette hozzá Lisa, ahogy becsukta a mangáját és feltolta a szemüvegét.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
– Miről nem tudok semmit? Csak azon gondolkodom, hogy lehettem ilyen vak? A sok kimaradt éjszaka, a rengeteg vele töltött idő. De soha eszembe sem jutott, hogy ti ketten…
Tessék? Nem értem, miről beszélsz…
– Nem értem, miért kell választanom a családom és Kisuke között. Ugyanaz vagyok, aki eddig voltam. Ugyanaz, aki tegnap este hazajött. Ugyanaz, aki a háború óta. És sok mindenben ugyanaz, mint előtte. Ha eddig jó voltam, most miért nem?
Miért? Miért?
– Majdnem elfelejtettem, miért is kell téged elküldenem. Azt hittem, hogy kinyitom a szemem és a tegnapi szörny néz vissza rám. De most csak téged látlak. Hogy lehet ilyen hideg és gyilkos a reiatsud? Veszélyes vagy a családomra nézve. Menj el.
Nem, ne félj! Soha nem bántanálak! Vagy mégis? Nem vagyok biztos benne… többé már nem.
– Miért? Ő nem csak lelketlenül megkefél, mint a többi?
Miért mondod ezt? Hát nem látod, hogy fáj?
– Nem lehet. A fiam egy szajha…
Igaz. Az a sok kapcsolat. Mind miért? Fél perc csöndért, fél percért, amikor nem láttam anyám arcát. Fél percért, amikor nem a hideg testét éreztem magamon…
„egy szajha…"
Milyen igaz.
Nem bírnám ki, ha Kisuke is ezt mondaná. Nem tudnék többé élni…
Kisuke…
– Szereted?
– Azt nem tudom, mi pontosan a szerelem. De ha szeretni azt jelenti, hogy annak a valakinek a társaságát jobban kívánod bárkiénél, akkor igen. Ha azt, hogy egyetlen mosolya boldoggá tesz, akkor igen. Ha annak a valakinek egyetlen érintése feléleszti a vágyat, akkor nagyon. És, ha ő az, aki nélkül nem tudod elképzelni a holnapot… hát akkor...
Olyan meleg a teste. Biztonságos vele.
– Hát legyen, ahogy te akarod, Ichigo. A hétvégén vidd el a cuccodat otthonról. És nem találkozhatsz a lányokkal.
Nem vagy a fiam, míg ki nem vered a fejedből ezt a beteges dolgot!
Beteges? Olyan beteges az életbe kapaszkodni? Talán nekem igen… Olyan fáradt vagyok. Majd később kigondolom a választ. Majd… később… Majd Kisuke segít… de most álmos vagyok…
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
– Azt hiszem, hogy össze kell hívnunk reggelre egy kapitányi megbeszélést. A hadnagyok is jöjjenek, elég sok barátja van köztük is. – mondta Yamamoto.
– Rendben főparancsnok, azonnal kiküldöm a pokollepkéket. – ezzel Soifon meghajolt, és kiment az irodából.
– Azt hiszem itt az ideje, hogy a Gotei 13 kérje a neki kijáró megbecsülést. – mondta Yamamoto, ahogy visszafordult az ablak felé.
– Biztos benne? – kérdezte egy hang belülről.
– Igen, Ryūjin Jakka. Mindenkinek meg kell tanulnia hol a helye. És a fiataloknak meg kell tanulniuk büszkén járni. – mondta. – Azt hiszem ezt a Kurosaki Ichigót túl sokáig hagytuk magára.
Hosszan nézett ki az ablakon. Látta Seireitei egén az új nap első sugarait, bár még órák múlva fog csak kibukkanni a felszínre, hogy éltető erejével táplálja az élőket. Elmosolyodott. Talán, ez nem csak egy új nap kezdete…
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
Ahogy jobbra fordult, kinyújtotta a kezét, hogy átölelhesse szeretőjét, azonban csak a még langyos lepedőt érintette. Értetlenül nyitotta ki a szemét. „Hol lehet ilyen korán? Csak nem kezdett el már megint dolgozni hajnali négykor?" – gondolta kissé dühösen, hogy megint egyedül maradt az így már túl nagy és túl hideg ágyban. Felemelte a fejét, hogy körbe nézhessen. A derengő fényben meglátott egy alakot a nyitott tolóajtó előtt a verandán ülni. Nagyot sóhajtott, és kiszállt az ágyból. Magára terítette a futon mellett lévő vörös köntöst és elindult az alak felé.
– Mit csinálsz ilyen korán fent? – kérdezte, ahogy mögé ült és hátulról lazán átölelte. – Gyere vissza aludni. – mondta, ahogy beleszagolt az ébenfekete hajba. „Még mindig cseresznyevirág illata van…" – gondolta, ahogy eszébe jutott, mikor először simította meg a selyempuha hajat.
– Érkezett két pokollepke. Az egyik neked, a másik nekem. – mondta halkan s másik, míg fejét a mögötte ülő alak vállára hajtotta.
Renji nagyot sóhajtott. „Éjjeli üzenetek soha nem hoznak jó hírt…" – gondolta.
– És mit akarnak? – kérdezte halkan.
– Reggelre a főparancsnok összehívott egy kapitányi gyűlést. – mondta.
– Megint mi történt?
– Nem tudom, más nem volt az üzenetben.
– És mit üzentek nekem?
– Hogy neked is meg kell jelenned a kapitányi gyűlésen.
– Nekem? – kérdezte megdöbbenten. – Mit akarnak tőlem?
– Nem tudom. – mondta frusztráltan Byakuya. – Majd reggel kiderül. Renji elmosolyodott.
– Az a gyűlés még sok-sok óra múlva lesz. Gyere, feküdjünk vissza aludni. – suttogta.
– Aludni? Ez nem jellemző javaslat, Abarai. – válaszolta Byakuya, ahogy lassan megfordult és megcsókolta a másikat.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
– Ichigo.
Mintha hallott volna egy ismerős hangot a távolból. Mintha Zangetsu beszélne?
– Ichigo, figyelj.
Talán ki kellene nyitnia a szemét, hogy lássa, ki az? Nem, arra most nincs ereje. Majd, ha kipihente magát, akkor megnézi, ki az.
– Ichigo! A jóra is emlékezned kell, nem csak a rosszra. – egyre hangosabban hallja az ismerős mély hangot.
– Jóra? Emlékezni a jóra…– ismétli halkan.
– Igen. Azokra az eseményekre, amik mosolyt csaltak az arcodra. Azokra az emberekre, akik szeretnek.
– Szeretnek? – Mintha felrémlene néhány arc.
– Anya, mosolyogsz. Miért mosolyogsz?
–Mert boldog vagyok, Ichigo. Szeretlek! – És mosolyogva átöleli a fiút a tatami mellett.
– De nem nyertem.
– Nem baj, te akkor is a fiam vagy, bármi is történjék. Ezt soha ne feledd!
– Anya…?
– Ichi-nii, szeretlek. Te vagy az én erős és nagy bátyám!
Yuzu nevet.
– Én is olyan bátor akarok lenni, mint te!
– Karin?
– Emlékezz, Ichigo. – biztatja Zangetsu.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
– Most mi történik? Nem látok semmit, hogy bármi is történne! – nyafogott Hiyori. – Csak ott áll.
– Szerintem ez a legjobb verzió, ami bekövetkezhet. Legalább nem kell megerőltetnünk magunkat. – mondta Lisa, ahogy kinyitotta mangáját, és tovább olvasta.
– Hacchi, azért tartsd fel körülötte a védőpajzsot. Nem tudhatjuk, mi fog történni. – mondta Shinji, míg elindult a kissé hátrébb helyet foglaló Urahara felé.
– Rendben. – mondta a kedves óriás, míg egy izzadtságcsepp gördült végig az arcán.
Shinji odahuppant Urahara mellé.
– Gondoltam elkel egy kis társaság. Senkinek nem jó, ha egyedül kell ülnie. – mondta.
– Azt hiszem, most nem vagyok elég szórakoztató társaság. – mondta Urahara gondolataiba merülve.
– Azt számolod, hogy milyen kimenetele lehet ennek a harcnak? – mondta Shinji inkább kijelentésként, mint kérdésként.
– Azon már túl vagyok. Most azon gondolkodom, hogyan akadályozhatnám meg, hogy az legyen a kimenetel, amire a legnagyobb esély van. – felelte Urahara és kalapját még mélyebbre húzta az arcába, hogy még véletlenül se láthassák a szemét.
– Értem. Sejtettem, hogy előttünk jársz. Szerinted miért ilyen csöndes? Arra számítottam…
– Az is be fog következni. De előbb el kell érniük a lelkét, hogy harcra készthessék. Most még nem harcol. – felelte.
– Mire számítasz?
– Egy ideig csak áll. Aztán ugyanaz fog történni, mint amikor vaizarddá alakult. És vagy erősebben kerül ki a magával folytatott harcból, vagy pedig sehogy.
– És ez az, amitől félsz. – jelentette ki Shinji. – Legutoljára épphogy sikerült átalakulnia, és alig tudtuk tartani vele a harcot. Akkor még többen voltunk, most már csak öten. Nem tudjuk annyi ideig megfékezni.
– Nem is kell. Ha ötven percen belül nem dől el a harc önmagában, akkorra annyira megsérül a lelke, hogy nem is lehet tovább fenntartani a létezését.
– Ötven perc a harc kezdetétől, az nem sok. Az azt jelenti, hogy mindenkinek tíz percet kell harcolnia vele, és… és én megyek másodszor is. –mondta elcsukló hangon az ötödik osztag volt kapitánya.
– Nem szükséges. A negyvenedik perc után én megyek. – jelentette ki érzelemmentes hangon Urahara.
– Nem… azt tudod, hogy mit kell tennie, annak, aki utoljára megy? – kérdezte döbbenten.
– Tudom. – felelte. Aztán felállt, leporolta a nadrágját. – Valamit el kell intéznem. Nemsokára visszajövök. – Shinjire nézett. – Addig tudod, mit kell tenned.
– Igen. – mondta, ahogy az elhaladó embert nézte. – Remélem, tényleg tudod, mit csinálsz.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
– Gyerünk, Ichigo! – mondta ingerültebben Zangetsu. – Kelj fel és harcolj!
– Harcolni? Miért? – kérdezte halkan, ahogy ott feküdt belső világában, egy magas felhőkarcoló tetején.
– Arra csak te tudod a választ. Meg kell találnod magadban az erőt, hogy felállj!
– Felállni… de minek? – kérdezte Ichigo azomorúan.
– Ichigo, kellj fel! – mondta Zangetsu. – Most! – kiabált rá. Ichigo lassan kinyitotta a szemét.
– Nem emlékszem! – mondta halkan.
– Mire nem emlékszel, Ichigo? – kérdezte Zangetsu.
– Van valami, amire emlékeznem kellene, de nem jut eszembe. Pedig érzem, hogy fontos. – Kezeit bámulta maga előtt, ahogy szemöldöke összeráncolódott miközben emlékezni próbált.
– Gyerünk, Ichigo, eszedbe fog jutni. Én nem segíthetek. – mondta biztató hangon. Ichigo becsukta a szemét. Megint elmerült emlékeiben.
– Ezt a harcot nélkülem kell megvívnod. De ígérem, az utolsó napig melletted leszek minden küzdelemben. – ígérte halkan, ahogy megsimogatta az arcát. – Csak ezt az egyet vívd meg.
– Zangetsu, mi történik? – kérdezte Shirosaki, ahogy odaért mellé.
– Azt hiszem, jó úton haladunk. Elkezdett emlékezni. A többi a te dolgod, én megtettem, amit tudtam. Hagyd, hadd aludjon. Eszébe kell jutnia, mert ha nem, nem tehetünk semmit. – mondta szomorúan. Felállt és elindult.
– Minek kell eszébe jutnia? És most hová mész? – kiáltott utána.
– Oda, ahonnan születtem. Így tudom segíteni. Remélem, nem fog elfelejteni és visszaszólít. – ezzel esővé vált a légben.
– Remek. Megint zuhog. Ichigo, mikor fog a lelkedben végre sütni a nap, vagy legalább elállni az eső? – morgott Shirosaki.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
Nem ülhetett ott tovább. Lehet, hogy már alig van egy órája Ichigónak ebből az életből. Kiszámolta pontosan. Ötven perc, és utána elkezdi elemészteni a gyűlölet, és nem marad más, csak a halvány váza annak, aki volt. Ezt nem engedheti. Ichigo sem akarná. De képes elengedni? Képes lesz megölni? Oh, a válasz olyan egyszerű! Kiszámolta. Gondosan. Ötven perc és meg kell halnia. Az ő pengéje által. Másétól nem lehet. Azt nem hagyhatja. Shinji megtenné… Nem. Ő alkotta, ő pusztítja el. Benihime bankáját használva nem lesz nehéz. Aztán nem marad semmi a számára. Ichigo lelke újjá fog születni. Talán holnap, talán száz év múlva. Várjon arra a második lehetőségre, arra a második lélekre? Nagy esély van rá, hogy ugyanazokat az érzéseket fogja táplálni iránta, mint ez az Ichigo. Persze, csak ha a karmájukban meg van írva. De akkor sem fog emlékezni rá, Kisukéra. Az már nem ez az Ichigo lenne.
Vagy legyen önző? Tartsa életben azt az árnyékot, aki az ötvenedik perc után lesz? Majd valahogy kitalálja, hogyan lehet visszafordítani a változást. Biztos van rá mód. Mindenre van, kell legyen erre is. Eddig is őrült tudósnak tartották, hát akkor játszik az élettel maga! De Ichigo büszke ember, nem kényszerítheti fény nélküli életre.
Vagy felejtsen el mindent? Halljon meg Benihime bankai-ja által ő is? Akkor nem emlékezne arra, hogy mi történt, nem emlékezne az életére. Oh, elfelejthetné azt a sok szenvedést és rosszat, amit át kellett élnie. Megszabadulhatna a lelkiismeret furdalástól. Újra tiszta lappal kezdhetné. Még az is lehet, hogy találkozna Ichigo lelkével, és boldogok lehetnének. Talán nem holnap, de a világ összes ideje az övék…
De egyedül nem dönthet. Meg kellene tudnia, mi Ichigo választása. Annyiak élete felett döntött már, de most nem tud, ez nem lehet, hogy az ő döntése legyen. Hát akkor legyen így. Ha az ötvenedik percen belül Ichigo győz, akkor a kérdés tárgytalan. Ha nem… ha nem, akkor két életnek lesz vége.
Nagyot sóhajtott, min akiről mázsás kövek estek le. Így könnyebb, kétségek és félelem nélkül.
„Oh, sejtettem, hogy ez lesz a döntés. Akkor most megyek, és elintézem a hivatalos papírokat. Elég lesz, ha Ichigo neve mellé kell beírnom Shinjiét a végrendeletemben." – Visszanézett a vaizardra. „Igen, így lesz a legjobb." – gondolta, ahogy felmászott a létrán.
Könnyű léptekkel haladt előre. Már nincs mitől félnie, nem igaz?
A/N: Review?