Jéghercegnő
Lassan nyomtam le az első billentyűt, mintha attól félnék, hogy a hangszer eltűnik, és nem marad mivel kifejeznem magam. Miután meg bizonyosodtam arról, hogy nem fog eltűnni bátrabban próbálgattam. Először lassú aztán gyors dallamokat ismert zeneszerzők egy- egy híres művéből kivett részlet követett. Aztán miután végeztem a bemelegítéssel elkezdtem játszani.
Ó, édes szenvedésem
Mi értelme küzdeni, te újrakezded
Nem vagyok más, csak egy jelentéktelen élőlény
Nélküle egy kicsit elveszett vagyok
Egyedül járkálok a metróban
Egy utolsó tánc
Hogy elfelejtsem hatalmas fájdalmam
Menekülni akarok, s hogy az egész újrakezdődjön
Ó édes szenvedésem
Felbolygatom az eget, nappal és éjszaka
A széllel és az esővel táncolok
Egy kis szerelem, egy csepp méz
És táncolok, táncolok, táncolok, táncolok, táncolok, táncolok
És a zajban pedig, futok és félek
Az én köröm-e ez ?
Jön a fájdalom...
Egész Párizsban, önfeledten elveszek
és elrepülök, repülök, repülök, repülök, repülök
Csak a remény...
Hiányodban ezen az úton
Rendesen küzdök, gürcölök, tenélküled az életem csak egy csillogó dekoráció, értelmetlen
Felbolygatom az eget, nappal és éjszaka
a széllel és az esővel táncolok
Egy kis szerelem, egy csepp méz
és táncolok, táncolok, táncolok, táncolok, táncolok, táncolok
és a zajban pedig, futok és félek
Az én köröm-e ez?
Jön a fájdalom...
Egész Párizsban, önfeledten elveszek
És elrepülök, repülök, repülök, repülök, repülök,
Ebben az édes szenvedésben
Melynek minden bántalmáért megfizettem
Hallgasd csak mekkora a szívem
A világ gyermeke vagyok
Felbolygatom az eget, nappal és éjszaka
A széllel és az esővel táncolok
Egy kis szerelem, egy csepp méz
És táncolok, táncolok, táncolok, táncolok, táncolok, táncolok
És a zajban pedig, futok és félek
Az én köröm-e ez ?
Jön a fájdalom...
Egész Párizsban, önfeledten elveszek
és elrepülök, repülök, repülök, repülök, repülök
(Indila- Derniére Danse)
Miközben játszottam a szemem előtt megjelent a csodálatos Párizs. Milyen jó is volt ott lenni… Kicsit hiányzik a régi életem. Most, hogy sztár lettem és a Starishal vagyok egy épületben előjöttek a régi eltitkolt emlékek és egy új érzés. Amikor befejezem a dalt a semmibe meredek, miközben a szememben a régi emlékek játszódnak le, mint valami filmszalag. Kicsit bizonytalanul emelem fel a kezem és helyezem a billentyűre. Nagyot sóhajtok és lecsukom a szemem, hogy átadjam magam a zene hatalmára. Most nem éneklek, csak szimplán átadom magam az érzéseimnek és hagyom, hogy a maszkom lehulljon és az eddig elfojtott érzéseim a billentyűkön keresztül kikívánkozzanak. Nem érdekelt semmi és senki. Most végre igazán önmagam lehettem. Nem kellet megjátszanom magam.
A próbaterem ajtaja előtt négy fiú állt. Ebből három a terembe kukucskált be, amíg a másik kettő csak hallgatta a kiszűrődő zongorajátékot. A bent ülő fehérhajú lányt teljesen lekötötte a zongora így nem halotta, hogy a leskelődők mit mondanak.
-Elképesztő. – suttogta Cecil. A medálja kéken világított a keze között. – A múzsák keze érintette meg a dalait. – nézett maga elé.
-Olyan, mint Haruka dalai, de még is más. – mondta Ottoya.
-Most olyan más. Olyan mintha a dalain keresztül akarná kifejezni magát. – szólalt meg a leskelődő Shou.
-Ő az igazi. – szólalt meg az eddig csendben leskelődő Shinomiya. Shou meglepetten nézett fel rá, de a szemüveges nem figyelt rá, csak a zongorába belemerült lányt figyelte.
-Azért tűnik úgy, hogy a zenén keresztül fejezi ki magát, mert így is van. – szólalt meg a most érkező Ren, mire Shou és Ittoky ránézett.
-Hogy érted Ren? – nézett rá a piros hajú.
-Úgy, ahogy mondtam. A hölgy nem az igazi arcát mutatta az eddigi fél év alatt nekünk, de már néhányan közülünk látták az igazi arcát. – nézett jelentőségteljesen Natsukira, mire a fiú felé fordult.
-Amikor az első közös munkák volt, az a fotózás. Ott láttam először milyen is az igazi arca. A Fekete Angyalról beszélt nekem. Ha róla beszél mindig olyan őszinte az arca. – mondta a fiú komolyan. – De úgy hiszem egyszer már te is láttad álarc nélkül. – nézett fel a vörös hajúra.
-Valóban és ennek hatására kicsit utána jártam a dolgoknak a hölggyel kapcsolatban. – kezdett bele, mire mindenki figyelme rá szegeződött. – A hölgy, amikor visszajött Amerikából eléggé megváltozott. Zárkózottabb lett.
-Igen ezt én is észrevettem. – tűnődött Shou.
-Utána jártam miért is ment ki konkrétan.
-Te kémkedtél utána? –döbbentek meg.
-Nem vagytok kíváncsiak a hölgy titkára? – kérdezte sejtelmesen, mire mindenki, csöndben figyelt rá. – Amikor megkérdeztem az igazgatót csak annyit árult el, hogy a hölgy egy régi ismerőséhez ment ki rövid időre. Kicsit tovább kutakodtam és kiderítettem, hogy egy velünk egykorú japán lány ez a bizonyos ismerős. Kicsit érdeklődtem nála a mi jéghercegnőnkről.
-És mit mondott? – kérdezte Shou.
-Eleinte a hölgy nem árult el semmit, aztán végül elárult valami fontosat. A hölgy egy igen gazdag családba született és a híres karmester unokája.
-Annak a karmesternek? – kérdezte Ottoya.
-Igen. A hölgy apja híres kaszkadőr és üzletember, amíg az édesanyja híres színésznő.
-Mi? – akadtak ki.
-Híresek a szülei? – kérdezte kissé csodálkozva Cecil.
-Ti mit csináltok? – jelentek meg a senpaiok. A fiúk nem válaszoltak, csak meglepetten néztek rájuk, így a beállt csöndben hallani lehetet a kiszűrődő zongorajátékot és a lány hangját. Reiji arcán meglepődés jelei látszódtak.
Elutazunk a holdra - alvás közben megfejtesz egy álmot,
ami az elhagyott csillagok fényét őrzi
a mosolyt, amit lefeledtél azért, hogy erősebb legyél
biztos vagyok, hogy együtt megtaláljuk.
Kérlek, ébredj rá arra,
hogy én itt vagyok és várok rád.
Akkor is, hogyha a jövő más lesz,
én itt vagyok és várok rád
és kiabálni fogok.
A szívem elnyeli azt a fonalat ami összeköt bennünket
és az akkor énem visszatér.
Úgyhogy nem kell sírnod.
Csendben utazunk - ha kinyújtom a kezemet meg tudlak érinteni.
De hiába, mert te olyan messze vagy az emlékeimben.
Még ez a kis fájdalom is értékes számomra.
Ha becsukom a szememet, hallom a hangod.
Nézz rám.
Én itt vagyok és várok rád.
Bár elvesztél a süvítő szél miatt.
Én itt vagyok és várok rád.
Nézz fel az égre.
A szívem mindig meg fog védeni.
Ameddig az akkori éned vissza nem tér.
Nem kell sírnod
(Érezz, ne érezz
Hallgass figyelmesen, hallgass figyelmesen)
Szélesre kitárt fülek.
Győzd le a rémálmot,
ebben az örökké tartó pillanatban.
(Ott találsz, meg ahol csend van.
Hallgass figyelmesen, hallgass figyelmesen)
Hadd, hogy a vér foglyon,
betöltve a világegyetem
minden sarkát.
Kérlek, ébredj rá arra,
hogy én itt vagyok és várok rád.
Akkor is, hogyha a jövő más lesz,
én itt vagyok és várok rád
és kiabálni fogok.
A szívem elnyeli azt a fonalat ami összeköt bennünket
és az akkor énem visszatér.
Úgyhogy nem kell sírnod.
(Hallgass figyelmesen, hallgass figyelmesen)
(Hallgass figyelmesen, hallgass figyelmesen)
(Hallgass figyelmesen, hallgass figyelmesen)
(Nana ending 1)
A senpaiok összenéztek, de először a barna hajú szólalt meg.
-Ez Hikaru? – kérdezte nehezen, mire a fiúk bólogatni kezdtek. – Hú, a koncertje óta nem halottam, de most még jobb lett. – mondta a barna. – Bár ez a dal olyan… - kezdte, de nem találta a szavakat.
-Szomorú. – fejezte be a mondatott a legfiatalabb senpai. Épp az ajtón keresztül nézte a lányt, aki egy újabb zongorajátékba kezdett.
-Elképesztő. – mondta Reiji. A Kotobuki fiú szinte alig bírta kimondani a szavakat úgy lekötötte a lány játéka. Ranmaru csak nézte a lány miközben felrémlett előtte az egyik beszélgetése a lánnyal.
-Még mindig alig hiszem el, hogy szereted a rockot. – nézett a fehérhajú lányra.
-Ne ítéld el a könyvet a borítója alapján. – mondta és az ölébe dobott egy CD-t. – Bár nem látszik rajtam, de sokféle műfajt szeretek. A lényeg, hogy a zene nagy hódolója vagyok. – mondta, majd visszarakta a fejhallgatót és tovább írta a kottát.
-Ismerős ez a dal. – szólalt meg a barna hajú senpai. Azóta is ott álltak az ajtónál lecövekelve és a lány zongora játékát hallgatták.
-Ez a legújabb slágere. Az új lemezéről az egyik dala. – mondta egy fagyos hang, mire egy emberként fordultak Casmus felé, aki nem zavartatta magát benyitott a lányhoz, de arra ügyelt, hogy becsukja az ajtót, azonban Kotobuki gyorsabb volt és a lábát az ajtóba tette észrevétlenül. – Hogy állsz az új dalokkal? – kérdezte a lányt, aki abba hagyta a zongorázást és felnézett rá.
-Készen vannak. – felelte a lány.
-Akkor halljuk! – mondta, mire a lány játszani kezdett.
Ha egy eltorzult ébredésben a vörös éj leszáll...
A sötétség feltűnik és felidézem emlékeim.
A hold árnyéka megrémít.
A ragyogás kezd körbefonni.
Még ha mindent el is éget, nem hagyom abba az imát, mert várnom kell a holnapra a barátaimmal.
Könnyáradat, víz hangszik a kastélyban.
Megszerzem a feledés karját
A lélek szomorúságba fullad.
A fény feltör és felhasítsa az eget.
Éljünk ebben a világban reménnyel.
(11 eyes opening)
A kint hallgatózok szájtátva hallgatták a dalt. Persze volt, aki leplezte csodálatát (Ai - chan és Ranmaru) de voltak kik nem zavarták magukat (Reiji és a Starish).
-Ti mit csináltok? – kérdezte a megjelenő Tokiya mire Shou lerántotta és a Starish tagjai szinte egy emberként pisszegték le.
-Hikaru – chan éppen gyakorol! – suttogta Natsuki. A sötétkék hajú furcsán nézte bandatársait, majd meghallotta a lány hangját. Amint felpillantott és meglátta a résen keresztül a lányt a szája is szétnyílt csodálkozásában. Olyan volt mintha nem a barátságtalan természetű lány ülne ott, hanem egy hófehér hajú hercegnő, aki a hangjával rabul ejtette őt. Az a hideg elegancia, ami a lányról sugárzott teljesen mássá varázsolta.
-Olyan, mint egy jéghercegnő. – szólalt meg halkan Ittoky.
VÉGE