7. fejezet: Az elsők

Hűvös esti szél suhant át a Tiszta Lelkek városán, míg a lenyugvó Nap utolsó sugara is megcsillant az épületek fehérre mázolt falán.

A halálistenek többsége még sötétedés előtt be akarta fejezni a munkáját, hogy este már lehetőleg semmi dolga ne maradjon. Viszont pár alaknak sajnos nem szerepelhetett tervei között az éjszakai, jól megérdemelt pihenés. A hadnagyok közül tízen sétáltak át az utcákon, hatalmas papírtornyokat tartva a kezükben. A menet elején Rukia haladt, mögötte Renji, Hinamori és Kira ment egy sorban, hogy beszélgethessenek. Őket követte Nanao és Isane, majd Rangiku győzködte Hisagit és Ibát, hogy igyanak majd egy kicsit, ha végeztek a feladataikkal. Utolsóként a nagydarab Omeada lépkedett, és mint mindig, rizs sütivel tömte a fejét, szinte morzsa utat hagyva maga után. Yachiru Kenpachi mellett tartózkodott, Sasakibe hadnagynak dolga akadt a Főkapitány megbízásából, Nemu pedig Kurotsuchi kapitánynak segített valami új dolog kikísérletezésében, ők ezért nem voltak jelen.

Az első osztag területére igyekeztek, ahol általában egy kijelölt, számukra éppen eléggé nagy teremben szokták tartani a hadnagyi gyűlésüket. Bár Rukiának ez volt az első, mégis ő haladt elől, mert nem akart a többiekre figyelni. Nem tapintatlanságból tett volna így, de tudta jól, hogy Shihoin

Yoruichi ma jön el az elsőkért, akik vállalkoztak, hogy adnak a lélekenergiájukból Ichigónak. Ezek nem voltak mások, mint a 11. osztag oszlopos tagjai, Zaraki kapitány, Yachiru, Ikkaku és Yumichika. Rukia sosem mondta ki, de ő nem akart utolsó lenni az erejükből átadók közül, viszont Urahara meghagyta neki, hogy ő legyen az. Nem vitatkozott vele. Ha a férfi így gondolta jónak, biztos meg volt rá az oka. De arra a bizonyos tárolóra már nagyon kíváncsi volt, ami azt a sok lélekenergiát magába gyűjti. Amikor megérezte a Senkai kapu kinyitását kicsit felderült az arca. Az öt nagy erejű lélekenergia aztán eltűnt, majd a kaput is becsukták. Hát elkezdődött – gondolta Rukia kissé zavartan, de mindenképpen boldogan. A hadnagyi gyűlés helyszínén kezdtek bele a rengeteg papírmunkába. Ichigo erejének visszaadása nem kis feladat, nem kevés kitöltendő nyomtatvánnyal.

Pár óra múltán a fele társaság már az asztallapon elnyúlva pihentette a szemeit. Nanao a papírokba temetkezett, a többiekkel ellentétben tökéletes és megrendíthetetlen éberséggel, Hisagi álmatagon bólogatott egy jelentést tanulmányozva és próbált nem elaludni és Rukia is már hosszú percek óta bámult ki az ablakon, laposakat pislogva. Isane ekkor lépett be egy nagy tálcával. Tíz bögrét és egy teáskannát cipelt magával, majd mindenkit ki is szolgált a teával, holott fölösleges volt annak a hat embernek, aki nagyban durmolt, de talán, ha reggel felébrednek, kihűlt állapotban még fel is frissíti őket az ital.

- Köszönöm – hálálkodtak a még ébren levők.

- Kuchiki – szólította meg Hisagi, aki a bal oldalán üldögélt. A mély hangra ijedten rezzent össze, majd egy ásítás után felé fordult.

- Igen? – kérdezte, majd megdörzsölgette a szemeit.

- Ezt hozzám keverted! – emelt fel egy nagy köteg papírt.

- Bocsánat – hebegte a lány zavartan a tarkóját vakargatva, majd elvette a munkát és letette a magáéra. Még mindig az ő stóca volt a legnagyobb a többiekével ellentétben, akik már majdnem végeztek. Még új volt neki a hadnagyi munka, nehezen tanult bele a dologba, pedig már elég jelentős haladást ért el a kivégzéssel, erre még több kerül hozzá.

„Remek."

- Ez mindig ilyen… sok? – kérdezte egy fáradt sóhajjal, majd egy lemondó mozdulattal belefejelt a tömbjébe.

- Sajnos, igen – nevetett a férfi, – én megértelek.

Hisagi ajkait is hasonló sóhaj hagyta el. – Tudod, Tousen kapitány árulása előtt, mindent ő maga végzett el, nem hagyott ránk semmit, de mióta elment, majdnem mindent én csináltam, és elhiheted, az még ennél is sokkal nehezebb dolog volt. Most, hogy Muguruma kapitányt visszahelyezték az eredeti posztjára, mint a 9. osztag kapitánya, azért könnyebb nekem. Igazából neked sem lehet olyan nehéz. Ukitake kapitány mindig is megpróbált kímélni téged, hogy minél könnyebben rázódj bele a hadnagyságba.

- Ennél csak nehezebb lesz? – kapott ijedten a fejéhez a lány, majd ernyedten hátravetette magát a székben és szenvedő arccal meredt a plafonra.

- Előfordulhat – nevetett fel újra Hisagi. – De nem az ilyenfajta munkából. Ez hadnagyi papírmunka, amit mindig neked kell elvégezned, és ma rendkívülien sokat kaptunk. Ne aggódj Kuchiki, nem lesz mindig ilyen!

- De jó – sóhajtotta Rukia, majd visszafordult a papírmunka felé és morogva elvette a következőt. A többieknek tényleg nagyon kevés maradt, ők azért engedhették meg a lazsálást, de ő nem!

- Segítsek egy kicsit? – érdeklődte Hisagi, de Rukia csak megrázta a fejét.

- Köszönöm, kedves tőled Hisagi, de megpróbálom egyedül.

- Ilyen tempóban sosem végzel – jegyezte meg mosolyogva Nanao is az asztal túloldaláról. – De ez nem szégyen! Még nincs két hónapja, hogy te is hadnagy lettél, előtte pedig semmilyen tiszti rangot nem kaptál, hogy beleszokhattál volna – azzal a nő felállt és átsétált Rukia oldalára a székével, majd befurakodott közé és a békésen szuszogó, kócos Renji közé. – Segítek, megmutatok pár dolgot.

- Köszönöm – mondta Rukia elpirulva.

- Ne érezd magad zavarban – bólintott helyeslően Hisagi. – Beletanulsz, meglátod. Én is segítek, úgy gyorsabbak leszünk!

- Izé… köszönöm, tényleg, de nektek is van elég munkátok…

- Kyoraku kapitány mellett csak munkám van – jegyezte meg Nanao morcos ábrázattal. – Annyira lusta, hogy mindent én csinálok. De neked szívesen, vagy legalábbis, szívesebben segítek! Na, hadd lássam az eddigi jelentéseidet! – kezébe vett egy papírt abból az oszlopból, ahová Rukia a pár jelentést rakta, amiket nemrégen írt meg. Nanao arca azonnal elborzadt és értetlenül nézett Rukiára.

- Mi az, nagyon rosszat írtam? - rémüldözött Rukia.

- Nem az írásod a gond, de… - értetlenül fordította feléjük a papírt, de Rukia, még mindig nem értette, mi a baj, ezzel szemben Hisagi hangos röhögésben tört ki, majd kikapta Nanao kezéből a lapot. –Ez meg milyen állat? Egy mókus?

- Egy mosómedve! – vágta rá sértetten a lány. Inkább elvette Hisagitól a papírt, és magához szorította.

- Na, de mit keres egy mosómedve A JELENTÉSED KELLŐS KÖZEPÉN?

- Nyugi, Rukia – mondta neki Renji, amikor reggel visszaindultak a gyűlésről, a 6. osztag bázisa felé haladva, papírtoronnyal a kezükben. –Szerintem aranyos volt a macid!

- Az egy mosómedve – tört ki a lány megint. – Hosszú és bozontos farka van, de a macinak csak egy pamacs!

- Igazad van, ez nagy különbség – bólintott a srác komolyan, de végül csak elfordult és ő is hangosan nevette ki.

- Renji, hagyd abba!

- Sajnálom, csak egy pillanat – legyintett az, nekitámaszkodva a falnak, hogy ne essen hanyatt.

Szó, mi szó, az a rajz borzalmasan sikerült, ahogy azt Rukiától várni lehetett, de a helyzet abszurditását fokozta a tény, hogy a lány illusztrációnak szánta a rajzot, ugyanis a mosómedve, vagy a többi hadnagy szerint mókus, egy lélekölőkardot tartott a kezében. El sem merték képzelni, mi lett volna, ha egy lidércet is rajzol mellé, az aranyos stílusában.

- Fulladj meg! – morogta oda neki Rukia, majd villámlépéssel otthagyta hadnagytársát.

Sietve berohant az osztag kapuján, de hirtelen megérezte Byakuya lélekenergiáját a közvetlen közelében, ezért oldalra kapta a fejét. Pont ez a figyelmetlenség okozta, hogy egyenesen belerohant pár közkatonába. Az esés közben próbálta egyben tartani a papírokat, mert rengeteg időt vett el az összerakásuk, ettől viszont olyan bukfencet vetett a földön, hogy belesajdult mind a huszonnégy bordája.

- Rukia, mit csinálsz? – kérdezte a fagyos hang a háta mögött, mire esetlenül vonaglani kezdett, mint egy hal, mert ilyen teli kézzel nem tudott felkelni. Az általa fellökött halálistenek nyomban a segítségére siettek és óvatosan talpra állították a kis hadnagyot, így Rukia félve, de szembenézhetett a bátyjával.

- Jó reggelt, nii-sama – mondta keserű mosollyal. – Visszajöttem a hadnagyi gyűlésről.

- Mi ez a felfordulás? – érdeklődte a férfi, pár nemes öreggel az oldalán.

- Khm, elnézésedet kérem érte! Máris elmegyek!

Sietve otthagyta a társaságot. Azt ugyan hallotta még, ahogy Byakuya értetlenül utána szól, de nem volt mersze megfordulni. Inkább beviharzott a szobájába és lihegve lerakta a sok papírt az asztala mellé. Majd a délután elviszi Ukitake kapitánynak, úgy is ráér még egy kicsit.

Nagyon álmos volt, így benyúlt a szekrényébe, hogy előszedje a futonját, de a mozdulat közben, mikor a matracot a földre hajította, újra megérezte az esése eredményét. Fájdalom nyilallt az oldalába, de egyáltalán nem volt erős. Csak zúzódást szerezhetett, de épp eléggé kellemetlen volt ahhoz, hogy zavarja a fekvésben is. Az álom szinte teljesen kiment a szeméből, így inkább visszapakolt mindent a szekrénybe és újra felmarkolta a rengeteg papírt, hogy elvigye a kapitányának.

Ukitake kapitány a házában pihengetett, mert még mindig nem heverte ki teljesen a legutóbbi betegségét. Kiyone és Sentaro komoly ábrázattal őrizték a kapitány békéjét az ajtaja előtt, ám amikor meglátták Rukiát a stégen, azonnal odarohantak hozzá, hogy úgy tudjanak vele beszélni, hogy a férfi ne hallja meg és ne ébredjen fel rájuk.

- Miért jöttél, Kuchiki? Ukitake kapitánynak hoztad? Add csak ide, majd én odaadom neki! – heveskedett

Sentaro.

- Nem, majd én! – vágta rá Kiyone.

- Nem, a múltkor is te hoztál a kapitánynak vizes borogatáshoz valót! Én adom oda neki a papírokat!

- De utána hoztál neki vizet! Most én jövök – erősködött a lány és széles mozdulataival megpróbálta kiszorítani a férfit.

- Hé… - szólt rájuk Rukia értetlenül.

- Nem is igaz! Nem hoztam, csak felajánlottam, de nem kért.

- Elég lesz már – morogta Rukia, de nem tudott előbbre jutni, mert a két tiszt teljesen elfoglalta a stég tejes szélességét.

- De igen hoztál, most én jövök!

- Nem, majd én! – ordította túl őket Rukia. Végre elérte, amit akart, mert elnyerte a figyelmüket, még ha nem is olyan eredménnyel, ahogy akarta.

- Kuchiki, halkabban! Felébreszted a kapitányt! – pisszegte le Sentaro.

- Ezt én akartam mondani – morogta Kiyone újra a férfi felé fordulva.

- Erre nekem nincs időm – jelentette ki Rukia és átvágott a két tiszt között, majdhogynem bele is lökte őket a vízbe.

- Kuchiki, állj meg! A kapitánynak pihenésre van szüksége!

- De ezeket a papírokat csak nekiadhatom oda, ráadásul párat alá kell írnia, egyet meg még ma vissza kell vinnem Iséhez! Nem adhatom oda nektek.

- De a kapitány…

- Dél van, jobban teszi, ha megebédel, vagy nem lesz elég ereje, hogy kilábaljon a nyavalyából – azért lassan elterjedt benne egy nyomasztó érzés. Ő sem szerette volna, ha a kapitányának tesz ezzel rosszat, de a túlzott gondoskodás is árthat!

Odasétált a kapitány házához és habozva bekopogott az ajtón.

- Kapitány úr, ébren van?

- Gyere csak be, Kuchiki!

A lány lassan elhúzta az ajtót, majd belépett a helyiségbe.

- Jó napot, Ukitake kapitány – köszöntette, majd hátat fordított neki, hogy letehesse a papírokat és kiválogassa azokat, amit azonnal alá kellene írnia. Nem szívesen nézett a kapitány szemébe. Amit a legutóbb hallott tőle, még mindig nehezen emésztette meg. Ichigóról és a jelvényéről mesélt neki. Jól tudta, hogy ez az igazság csupán fele, mivel a többi már tényleg csak a kapitányokra tartozik, de attól még fájt neki. Ichigo nem tehetett róla. Nem érdemelte, hogy így bánjanak vele, főleg, hogy nem is tudott az egészről.

- Kapitány úr, ezt az ötöt most kellene aláírnia, ezt a kupacot ráér később, ez a másik csak jelentésekből áll, a harmadig pedig szintén csak jóváhagyásra – fordult meg kezében az öt papírlappal, egy ecsettel és némi tintával, de a férfi tekintete beléfojtotta a szót. Bűnbánattal és megértéssel bámult a lányra, hiszen a beszélgetés óta nem is találkoztak négyszemközt. Ukitake félénken elmosolyodott, majd kinyújtotta a kezeit a papírok és az ecset felé. Rukia egy apró, láthatatlan sóhaj után kapitánya kezébe helyezte a tárgyakat, és amíg a férfi dolgozott, ő maga is letelepedett a kirakott párnájára.

- Hallottad, Kuchiki? – pillantott fel hirtelen a kapitány, de a lánytól, csak kíváncsi pillantását kapta. – Zaraki és a kiküldöttsége tegnap érkezett meg az

Élők Világába, hogy erejüket adják

Kurosakinak.

- Igen, kapitány úr, hallottam – bólintott a lány.

- Nem is kérdezősködsz? – mosolyodott el a férfi, majd aláírta a harmadik papírt is és félre tette. Az ecsetet a tintatartó mellé helyezte, hogy teljes figyelmet tudjon szentelni hadnagyának.

- Nem tudhatok róla, hogy önt mennyire avatták be.

- Minket, kapitányokat a lehető legrészletesebben.

- De én egy hadnagy vagyok.

- Tisztában vagyok vele – bólintott kedvesen a férfi. – De mint ahogy azt már említettem neked, te fontos szerepet foglalsz el Kurosaki ügyében. Azt gondoltam, érdekel, hogyan működik a Tároló.

Rukia egy pillanatra elmerengett és összehúzott szemekkel bámult egy pontot a plafonon. Maga sem tudta, mit akar valójában, abban sem volt biztos, mi lenne feltétlenül szükséges és halaszthatatlan. Végül, csak megrázta a fejét.

- Igen, kapitány, valóban érdekel, de megbízom Urahara Kisukében. Ő utolsónak rakott be, úgy gondolom nem szükséges még tudnom. Én ráérek

- Nahát – nevette el magát Ukitake, majd egy gyenge köhögés után folytatta a beszédet. – Nem sokan bíznak meg benne a 13 Védelmi Osztagból.

- Sokszor kisegített, amíg az Élők

Világában voltam, és neki köszönhetem, hogy még élek.

- De azt is neki köszönheted, amilyen helyzetbe kerültél, Kuchiki – jegyezte meg halkan. – Ne érts félre, szerintem

Urahara jó ember és sokat tett értünk.

Csak azt szeretném tudni, hogy rendben leszel-e.

- Miért ne lennék? – vágta rá magabiztosan a lány

- Rendben – mosolyodott el a férfi, majd maga elé húzta a negyedik lapot és gyorsan átfutotta a tartalmát, mielőtt aláírta volna.

„Ha képes így válaszolni" – gondolta Ukitake –„, akkor még egy ideig nem kell aggódnom."

Mikor végzett összeillesztette a lapokat és párszor a padlóhoz ütögette, hogy az élük pontosan illeszkedjen egymáshoz. –Tessék – nyújtotta a lány felé.

Rukia elvette, majd elköszönt a kapitányától és kilépett az ajtón.

- Mi tartott neki ennyi ideig? - a hirtelen hangra annyira megijedt, hogy ugrott egyet és majdnem egyenesen a vízbe zuhant, de az erős karok megragadták a szabad kezét és visszahúzták. – Mit táncikálsz itt?

- Te meg mit lopózol mások mögé, Renji? – fortyant fel a lány, próbálva rendezni a szapora lélegzetvételeit. –Miért vagy itt?

A fiú széles mosollyal reagált a lány újbóli szerencsétlenkedésére, de normális hangon volt képes válaszolni.

- Ise küldött, hogy keresselek meg. Lassan le kell adni a papírokat.

- Miért ennyire sürgős? – értetlenkedett a lány. – Úgy volt, hogy estig ráérünk!

- Urahara Kisuke üzenetet küldött, hogy a Tároló megerősítésre vár. Zaraki kapitány lélekenergiája teljesen kikezdte. Nem számítottak rá, hogy ennyire erős lesz, ezért kell pár dolog Kurotsuchi kapitány laborjából, de tudod, hogy ő ellenszolgáltatás hiányában nem hajlandó segíteni.

Rukia arca kifejezéstelenné simult, majd elindultak a stégen, vissza az 1. osztag bázisához. A papírok között volt egy kapitányi jóváhagyási nyilatkozat Ichigo Tárolójáról, ami talán segíthet jobb belátásra bírni az őrült tudós kapitányt.

Hát ezért kellett siettetni az eseményeket.

A lélekenergia-tároló ügyében súlyos intézkedéseket kellett tenni. Még aznap kapitányi gyűlést tartottak Shihoin Yoruichi jelenlétében, aki Uraharát és a többieket képviselte. A Tároló sürgős javításokra kényszerült, mivel, ha összesen több mint húsz kapitány és hadnagy szintű lélekenergiát kell, hogy képes legyen befogadni, akkor meg kellett erősíteniük. Persze a hibát Zaraki vehemenssége okozta, de ha nem nála, hát másnál vetültek volna fel a problémák és fognak is még mindenbizonyossággal. A gép megerősítésére a továbbiakban páran elmentek a Kutatási és Fejlesztési részlegtől, hogy Urahara irányítása alatt korrigálják a gépet, míg a 11. osztag tagjai továbbra is ott maradtak, míg nem adhattak az erejükből.

Persze Urahara gépe remek szerkezet volt, mert nagyon hamar helyre tudták állítani és további pár nap múltán Kenpachi, Yachiru, Ikkaku és Yumichika visszatértek a Lelkek Világába és vadul vigyorogtak, amiért ők voltak az Elsők.

Ettől a naptól fogva minden héten egy-egy osztag kapitánya és/vagy hadnagya a képviseletét tette az Élők Világában, néha viszont szünetet kellett tartaniuk, hogy a Tároló teljesen be tudja fogadni a tömérdek energiát és ne akarja felmondani a szolgálatot.

Egyre csak közeledett az idő Ichigo erejének visszaadásához, de olyan fejlemények történtek a fiú életében, ami majdnem felborította a hónapok kemény munkáját…