Két nap volt karácsonyig és Éponine természetesen dolgozott. Ha valaki bármilyen oknál fogva kereste volna, a malomban találta volna a megszokott helyén egy aluminumos edény mellett, ami az asztal közepén foglalt helyet. Néhány üveg vegyszer és forró keverőedény sorakozott mellette bal oldalon, amiket összeszorított szájjal figyelt.

Pourlevaire L'Fault szemben állt vele, vállai szélesek voltak, ő maga meg túl magas, hogy az ásványokkal foglalkozzon. Mégis valahogy megakadt Éponine mrellett a sok állomás közül a gyárban. Ketten együtt dolgoztak, vegyi agyagokat és alumínium szilánkokat válogattak szét, amit majd beolvasztanak a nagyolvasztóban. Piszkos munka, de valakinek meg kell csinálni.

Éponine gyakran mondogatta ezt magának a nap folyamán – főleg, amikor az őrök elkezdtek nyugtalankodni. Homályosan látta a gyár harmadik emeleti jégvirágos ablakaiból, amiz az alsó szinten is látott, hogy kint esik a hó. Minden olyan nagynak tűnt a földszintről; az őrők járkálása a munkatér tetején, a fegyverük, amik elővillantak a kék egyenruha alól még nagyobbak és félelmesesebbnek látszottak.

- A keselyűk ma nagyon köröznek – morogta az asztal másik oldalán Pourlevaire. Felnézett rá, majd az unatkozó őrökre odafönn. – Kíváncsi vagyok, ma ki húzza fel őket és ad nekik munkát.

- Remélem az a seggfej Rupert a kazánnál – hadarta Éponine. – Emlékszel, amikor a múlt héten odaadtam neki az összevegyített anyagot, mondott valamit a lányok helyéről a gyárban – nos, majdnem én is mondtam neki valamit. Majdnem letöröltem azt a ficsúr mosolyt a képéről.

Halvány mosoly surrant át a férfi csontos arcán.

- Kellett volna. Én is odaálltam volna melléd és valószínűleg egy érdekes nap lett volna belőle – kicsit hallgatott majd hozzátette. - Valami baj van?

- Semmi – válszolta egyszerűen Éponine, próbálva figyelmen kívül hagyni a szorítást a mellkasában és a fejfájását, meg a lüktető eret az agyában. – Miért?

- Ma nem hallottalak énekelni.

Éponine hallgatott, mégegyszer találkozott a pillantása Pourlevaire'-ral mielőtt visszatért volna a munkához - vagy legalábbis megpróbált. Éponine gyakran burkolózott hallgatásba és bezárkózott, amiből lehetetlen volt kihozni és teljesen elkedvetlenítette azt, aki megpróbálta. A kőarcú férfi sóhajtott, tudva, hogy egy darabig nem beszélgetnek, szóval magára hagyta a gondolataival.

Nehéz volt bármire is koncentrálnia aznap; nehezen kelt fel, félig még részeg volt, és teljesen lehetetlen volt felkeltenie magát a munkához.

Ha Montparnasse továbbment volna és ráveti magát, se az apja vagy a Patron-Minette nem talált volna rá. Ez volt a másik dolog, amire nem akart gondolni, de mégis folyton foglalkoztatta a gondolat. Lehetne rosszabb is, vagy nem? Végül csak megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket az abszurd képeket.

Tovább elmélkedett; most gondolatai Marius kedves arcára és érintésére terelődtek, emlékek az Eiffel Toronyból, mire szíve hevesen verni kezdett. Beálltak a turisták közé, mintha ők is azok lennének, elővették a legjobb angol akcentusuk és megkérték, hogy fotózzák le őket. Aztán az emlék hirtelen eloszlott, ahogy valami sötétség gonoszul kiszakította volna és elűzte belőle. Egy új, ködös arc villant be, egy lány arca, piros ajkakkal, kígyómosollyal fekete svájcisapkában, ami alól mintha ördögszarvak nőttek volna. Ez nem számított a valóságban, ez a lány ártalmatlanabb, mint egy törékeny virág. Amennyire Éponine biztos volt benne, ő a romlás gyökere.

Éles fájdalom hasított a fejébe. Jobban kellett volna figyelnie, mennyit iszik az éjjel. Éponine teljesen alkalmatlannak érezte magát a munkára, betegnek, amire a gyomra is jelzést adott neki. Ki kell tisztulnia - hamarosan.

- Azt hiszem, beteg leszek – mondta később, és ahogy kimondta, már rohannia is kellett. – Figyelj erre kérlek, amíg visszajövök… - szavait már futtában kiáltotta, nem is figyelve semmire. Abban sem volt biztos, hogy Pourlevaire hallotta őket, csak rohant ki a lépcsők felé a malom sarkába. Arca egyre sápadt és aggodalma nem javított a helyzeten. Túl gyorsan jött és erre nem készült még fel.

- Hé – kiáltott rá valaki, de nem állt meg megnézni, hogy ki. – Mit gondolsz, hová mész?!

Mielőtt észbekapott volna, egy durva kéz ragadta meg a vállát és rántotta vissza. Szemtől szembe találta magát az őrrel, kezében a botjával, másik teljesen a kulcscsontjába mélyedt. Éponine megpróbálta lerázni, de az annál szorosabban fogta. Majdnem elsírta magát.

- Senki sem hagyhatja el a helyét engedély nélkül – recsegte az őr. Szemei éles tőrként szegeződött rá és mélyen belefúrta magát a lányéba. – Most menj vissza a munkádhoz vagy ha nem, azt megbánod.

Megtántorodott, ahogy visszafelé lökte, de elindult az asztala felé. Pourlevaire fáradt szemeivel kísérte és nézte az őrt mögötte, amint visszahozza a helyére.

Éponine-nak sikerült magában tartania dühét, ami a torkában feszült, ahogy Pourlevaire felemelte az acéltálad és a kohó felé vitte. Érezte, hogy a körülöttük álló munkások figyelik. Elvörösödött és nagyon melege lett. Az őr, aki visszahozta a válla fölött figyelte, állát magasra emelte az önelégedettségében. Még mindig kezében a gumibot.

Volt valami hányingerkeltő ebben az őrben, aki mindig így viselkedett Éponine-nal ezelőtt. Lélegzete áporodott pálinka és cigaretta szagot árasztott; sárga fogai és szemei voltak.

- Ismered a szabályokat - sziszegte veszélyesen közel a lány füléhez. – A lányoknak nincs semmi kiváltság – hangja némileg elcsuklott, mikor észrevette a lány nyakán a kics lila foltot - Montparnasse ajándék csókjának nyomát. A férfi elvigyorodott mögötte. – Még akkor sem, ha te egész csinos vagy a mocsok alatt.

Lélegzete forró volt.

- Monsieur – kezdte, kezét a hasára szorítva, miközben a másikkal az asztal szélébe kapaszkodott. Az ujjai veszélyesen közel kerültek a vegyszeres üvegcsékhez az asztalon. – Nem érzem jól magam –szükségem van egy kis friss levegőre.

Az őr a karórájára pillantott, ami 9:33-at mutatott.

– Csak pár órája vagy itt, várnod kell háromig, hogy szívhass egy kis friss levegőt.

Ahogy a férfi megfordult, egy váratlan adrenalin löket kapta el Éponine-t. Most vagy soha, mondta magának. Meg kell értetned vele!

- Várj! – sikította kétségbeesetten, hogy megállítsa, utána futott, hogy megmutassa, beteg és szünetre van szüksége. De ahogy elindult, kezével levert egy üveg krómot, ami a padlóra esett. Az üveg szilánkokra tört a gyár koszos padlóján. A törés hangja megállította az őrt. Lassan hátrafordult, szemügyre vette a padlón a kárt, a vegyszer pocséklását és lábai alatt a kiömlött fémhulladékot.

Éponine zihált, egy percre még kavargó gyomráról is megfeledkezett, ahogy a fenyegető hatalmas vállú őrt nézte. Kezei remegtek a teste mellett és barna mandula szemei kikerekedtek a rémülettől. Még soha nem okozott semmi kárt, kivéve, amikor ellökte azt a riportert. Akkor bántani akarta őt, amit később meg is bánt. De habár az egy hete történt, az egész emlék halvány volt. Minden, ami erre emlékeztette, csak egy kis kör alakú égésnyom a munkafelügyelő cigarettájának nyoma a bal csuklóján.

De ez most rosszabb – ez alkalommal tényleg megfizet érte.

- Most velem jössz – forrongott a férfi, elkapta a kezét és maga után vonszolta a folyosóra a lépcsőkhöz, föl a harmadik emeletig. Minden szem őket bámulta, a lányt és a középkorú munkafelügyelőt a lépcső végén.

Éponine gondolatai összekuszálódtak, nyelvére nem jött semmi megmentő magyarázat. Nem tudott megszólalni, levegőt venni sem, csak bámult maga elé a semmibe, csak homályos foltokat látott. Ez részben annak is volt az oka, hogy két napja egy falatot sem evett. A felügyelő felé forudult, akit Benoît L'Blancnak hívtak. Ősz haja csillogott a délelőtti nap fényében, ami az ablakokon szökött be. Mikor tekintete találkozott Éponine-nal, szúrást érzett a gerince mentén és megborzongott a jeges sötét és kegyetlen tekintetétől, ami sokkal borzasztóbb, mint az őr által okozott horzsolás.

- Mi történt? – kérdezte L'Blanc és néhány lépéssel közelebb ment.

- Megpróbálta elhagyni a helyét, uram – magyarázta az őr és ehhez megrázta a mellette álló lányt. – Aztán hozzámvágott egy üveg vegyi anyagot. Nincs joga dolgozni, ez egy vadállat!

- Nem vagyok vadállat! – csikorogta a lány. – és nem…

- Lány – szakította félbe L'Blanc felemelt kézzel. – Nem kell mondanod semmit – vett egy mély levegőt és kikerekítette a szemét; a lefejezés nyomasztó érzése telepedett rá. Gyomrában megint gombócokat érzett. – Nem egészen –mióta is dolgozol itt?

- Egy hónapja, uram.

Száját o betűbe kerekítette, kezeit hátul összekulcsolta.

- Akkor tudod a szabályt, ami kimondja, hogy senki nem hagyhatja el a helyét, csak ha erre utasítást nem kap.

Éponine levegőt venni sem mert. Ideges volt, mert a nagyszájú, dühös és vakmerő énje nem jött elő, de bármelyik percben felrobbanhat. Mielőtt a gondolat végére ért, ki is mondta.

- Csak friss levegőre volt szükségem.

L'Blanc kizökkent az irányítás alól egy percre; nem gondolta volna, hogy az ítéletre váró lány felesel és közbe szól, hogy egyáltalán bármit is mer mondani. Szemöldökét összeráncolta. Mikor feldolgozta a történteket, szeme találkozott a másikéval – azok a szemek hűvösek és zordak – azzal közelebb sétált hozzá. Mikor már túl közel érezte magát, tett mégegy lépést előre. Arca alig egy centiméterre volt tőle, lehelletét érezte az arcán. Kezével szelíden kisimított egy tincset és a lán füle mögé tűrte egy halvány mosoly kíséretében. Ahogy megszólalt, túl nyájasan, szavai mögött érezni lehetett a hatalmas rosszindulatot, ami már ismerős volt számára.

- Ha többet akarsz itt dolgozni, mint egy hónap, meg kell tanulnod kontrollálni magad – jelentette ki egyszerűen. – A mai viselkedésedért ma nem kapsz fizetést, és menj haza.

Szemében látta, ha valamit mond, sokkal rosszabbra is számíthat.

- Amikor itt vagy, azért vagy itt, hogy dolgozz. Nincs szünet, időkérés, nincs friss levegő. Vagy elfogadod, vagy elmész.

Éponine csöndes hitetlendéggel állt leforrázva. Amikor kikísérték az épületből, csak a lábai mozogtak gépiesen. Alig kapott levegőt és gondolkozni sem tudott. Az egész napi bére kellett a családjának, ebből vettek ételt, fizették a lakást, a fűtést, a vizet, az alkoholt – mindent, amire Thénardier családnak szüksége volt az életben maradáshoz.

És ez most nincs – azok után, amit Éponine tett.

A hátsó ajtón dobták ki, ameddig az őr olyan kedvesen kikísérte, jobb dolga nem lévén.

- Végy egy mély levegőt – mondta a férfi. Meleg pára hagyta el a száját a hideg levegőben. – Remélem megérte az egész napi fizetésedet. Itt a friss levegőd.

Azzal becsukta az ajtót és Éponine egyedül maradt.

Kinyitott tenyerébe hópelyhek hullottak, térdei érezték a hideg csípős harapását. Most még elviselhetetlenebbnek érezte. A levegő mozdulatlan, az ég szürke, ahogy Éponine felnézett a felhőkre, észrevette, hogy nem látja a napot. Minden ereje elhagyta, előre hajtotta a fejét és végre megtisztult.

xxxxxxxxxx

Az első gondolata az volt, hogy felhívja Mariust, mert ő mindig tudta, hogy dobja fel. Szerencsésnek érezte magát, amikor talált egy kis aprót az utcán – épp elég egy hívásra. A nyilvános telefon egy háztömbbnyire helyezkedett el a malomtól, ami felé elindult, miközben megtörölte a száját a hányástól a csuklójával. Az utca üres volt, amiért hálás volt.

Belépett a fülkébe, kezével felemelte a kagylót, miközben könnyeivel kűzködött. Az apró csörögve hullott a gép szájába, aztán Éponine menyomta a telefonszámot és a füléhez emelte a hideg, fekete kagylót. A tárcsahang kétszer búgott, és a harmadik csöngés felénél felvették a másik oldalon.

- Marius! – mosolyodott el könnyes szemmel Éponine. – Itt Éponine, én -

- Oh, szia – jött a vonal túlsó végéről egy hang. Különös szünet állt be a vonalon; a hang tele volt finom nőiességgel Éponine fülében, édes magasan csengett és várta, hogy történtjen valami. – Itt Cosette, Marius még alszik. Üzensz neki valamit?

Éponine csöndben állt, a telefont még mindig a füléhez szorította, a szél körülötte kis hullámokban süvített.

Nem kapott levegőt.

Haragos villanással csapta le a telefont, miközben sírva felsikított. Kezeivel ütni kezdte a telefondobozt, nekidőlt a fülkének és megpróbálta összeszedni magát és a légzésre koncentrálni. Mikor valamennyire magához tért, csak azt tudta mondani:

- Bazd meg!

Mikor kinyitotta a szemét, a könnyek kövér cseppekben potyogtak az arcán sósan és nedvesen. A nyomás a mellkasában elviselhetetlen volt, összegörnyedt és teljesen nyomorultnak érezte magát. Leült a földre és csak zokogott, könnyei melegen lefolytak az állán és hullottak alá a földre. Rosszabb is lehetne, nyugtatta magát, próbálva meggyőzni és megvédeni magát az összetöréstől. A dolgok nem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak. Minden jóra fordul.

De Éponine azt akarta, hogy most rögtön legyen jó minden; nem akart hónapokat várni, éveket, tíz éveket – nem volt türelme, Isten látja lelkét, ereje sem lesz. Talán minden közül a legrosszabb az, hogy teljesen magára maradt, és az érzés, hogy valakinek nem volt elég jó, nem akarta, nem szerette, nem méltó hozzá. Ezek a lehangoló gondolatok cikáztak benne, amitől Éponine magához húzta térdeit, kezeivel a földön támaszkozott és csak rázkódott.

Éhes volt, fázott, összetört és egyedül volt.

xxxxxxxxxx

Éponine nem ment haza. Nem akart az apjával találkozni, aki várja a pénzét. Csak az üres zsebét tudná megmutatni neki és a sérült kulcscsontját. Mérges és ideges lenne, ha hazaér és meg is verné.

Azon az estén Éponine az utcán aludt.