Sávos-csillagos álmok

A Függetlenségi Háború idején találkoztak először. Anglia kis védence, Amerika. Akkor még tagbaszakadt kamasz, kissé esetlen, néha ügyetlen, nehezen bírt az erejével. A szíve és a lelke a helyén, ősi, vad lobogás a szemeiben, amivel a szabadságot áhította, előre lehetett látni, hogy egyszer lesz belőle valaki, valaki nagy és félelmetes. Elsöprő erővel bírt, alapos volt, ahogyan várható volt olyantól, akit az angol iskolázott. És ezt a tudást kamatostul ellene fordította.
Francis is büszke volt rá, bár ő talán csak azért, mert általa megint Arthur ellen fordulhatott, újra összemérhették az erejüket. Valójában egyikük sem gondolta komolyan, hogy Amerika veszíthet, hiszen mindenki tudta, hogy az angol túl szentimentális ahhoz, hogy erőszakkal hajtsa igába. (Mert mindannyian tudták, hogy egyikük sem lenne képes bántani azt, akit szeret – ahogy ő sem lett volna képes soha kezet emelni az öccsére.) Ez jutott osztályrészül az idősebbeknek – lassan el kellett engedni a fiatalabbakat és hagyni, hogy túlnőjenek rajtuk. A történelem erre tanít.
Később összeszedte magát, a szemüveg komolyságot kölcsönzött neki, amit a mosoly takart el mindig, és a vállai is szélesebbek lettek, nőtt még kicsit. Ahogyan nagyhatalom lett, úgy bontottak szárnyat az eszmék, és nem szelídült csak haladt a korral, végül ő diktálta a kort, és a többiek voltak kénytelenek követni.
Igazán talán a Hidegháború alatt emberesedett meg, a hosszú évtizedek alatt, amíg igyekezett a szabad világot biztosítani mindazoknak, akiknek lehetett. És mindent bevetett, hogy legyőzze a telet, még olyan távolról is. Mert hatalmas volt, fiatal, nem kellett a hibákból tanulnia, nem láncolták emlékek és skatulyák, szinte még gyerek, mégis megnyerte a háborút. Minden háborút megnyert, amihez hozzáért.
Akkor az Orosz arcába kacagott (Tessék, egy gyerek! Egy gyerek, alig ötszáz éves, alig állt a saját lábára, földjét nem a sajátjai lakják, mégis nyert ellened! Elsöpörne a Föld színéről, megtenné, véged volna! Egy ostoba gyerek, tele sávos-csillagos álmokkal egy sasról, ami a préri felett repül…) és otthagyta. Hazamenni már nem tudott, de azért volt számára otthon.
És ez a gyerek talán komolyabb volt akkor, amikor még kamaszként puskát szerelt, mint most, mikor gigantikus hősökről alkotott fantazmagóriákkal jön elő, és a szemüvegét könnyed mozdulattal feljebb lökve, erejét teljes biztonsággal birtokolva, laza tartásban beszél órák hosszat, szerinte hogyan tehetnék jobbá a világot.
És mégis, a tekintetében van valami a vidám csillogás mögött, valami pimasz kihívás minden egyes alkalommal, mikor szóra emelkedik, hogy vajon ki mer szembeszállni az akaratával. Megpróbálná, szívest örömest megpróbálná, de már nem lehet, meg kell elégednie a tudattal, hogy ő is benne volt, ő is tett érte, hogy ilyen legyen, hogy megtegye az első lépést a történelem rögös útján. Valahogy (talán egy egészen kicsit), mintha hasonlítottak volna egymásra. De ennek a fiúnak bizonyára nem lesz olyan vége, mint neki, hiszen ő inkább igázná le a világot egymaga, hogy egyedül ő uralkodhasson, vagy harcolna utolsó leheletig és tovább, mint hogy bárki rabláncát felvegye, ahhoz túl büszke a szabadságára. A madár a kalitkában elpusztul, vagy elfelejt repülni, s ő nem adná a szárnyait soha senki és semmi kedvéért.
Ahogy Angliának nem adta a vigyázásért cserébe, úgy neki sem adná…

2012. szeptember 30.