1922, ahogy ígértem.
A cím választás nem feltétlenül szerencsés, de mégis csak ők jutottak eszembe, amikor arra gondoltam, hogy testvérek háborúznak egymással. Persze itt nem fog egyik sem meghalni, mint az a jelen állapotokból és történelem ismeretéből fakadóan tudjuk.
Anglia rajongók, ne bántsatok!
Jó olvasgatást!
Anglia, avagy Eteoklész és Polüneikész
Elegem volt már az életből is. Ha nem a háború, akkor a békék fölötti feszültségek. Épp csak vége mindkettőnek, akkor jöhetnek a testvérek. Jöttek is. Illetve az egyik. A másik a kimerültségtől betegen feküdt skóciai kastélyában. Már ha feküdt. Nagyobb esélye volt annak, hogy az ivókat járta, lerészegedett, mindenkibe belekötött, és összeverve ment haza. Ő így vezette le a feszültséget.
Írország, ahogy aláírtuk az utolsó békeszerződést, újra szervezkedni kezdett. Már az elején megbántam, hogy akkor nem tartottam a börtönben és hittem Scott szavában, miszerint sikerült rávennie arra, hogy megüljön a seggén. 1922-ben azonban már ott tartottunk, hogy a katonáink, akik még épségben maradtak, de kimerültek, nem mehettek haza, vagy némelyiket újra be kellett hívni - sokakat -, hogy aztán az ír-szigetre, lassan már frontnak nevezhető állapotok közé küldjük őket. Kétségbeesetten próbálták visszaszorítani Írország radikális követőit, és magát a nagy William Kirklandet – szégyellem, hogy egy néven osztozunk -, kevés sikerrel.
Bomba süvített el mellettem, s a mögöttem – szerencsére igen távol lévő – ház falát zúzta porrá. Ám a lökettől még így is elestem elég időt adva Írországnak, hogy célba vegyen. A másodperc tört része alatt észleltem a veszély, s beugrottam egy kocsi mögé. Vártam. Évek óta mást sem csináltam, csak vártam. Vártam a fronton, hogy szűnjön az ellenség tüze, és kironthassak a csapatommal, vártam a háború végét, vártam, hogy Scott felépüljön, vártam, hogy egyáltalán hírt kapjak felőle, vártam, hogy Németország, Ausztria, a magyarok és a többi központi hatalom adja már fel, tegye a fegyvert, vártam a békéket, vártam, hogy végre azokat is aláírjuk. Gyakorlatilag 1914 óta mást sem csináltam, csak vártam, s mikor az utolsó békével – szegény Erzsébet – végre megkönnyebbültem volna, képletesen szólva ledőltem volna, hogy pihenjek, Írország berontott, beleordított a fülembe és olyan nagy felfordulást csinált, hogy évekbe telt rendet rakni.
Gyakran gondoltam arra, hogy Williamet kellett volna frontra vinni, és nem Scottot. Aztán minduntalan eszembe jutott, hogy az írek mocskos árulók, s ne adj Isten a végén még elveszthettük volna a háborút.
Elhalt a lövések zaja. Azt hittem, Írország kifogyott a töltényből, noha ennek nem örülhettem, hiszen ő maga olyan volt, mint egy puskaporos hordó, még székleteléskor is valami robbanóanyagot gyárt, amit aztán minduntalan felém hajigál. Nem várhattam hát meg, hogy újra töltsön, kinéztem a kocsi mögül és céloztam. Még így is későn. William nem fogyott ki, töltött puskacsővel várt. A sisakom megvédte a fejem, onnan egy szemetesnek pattant. Ordítás, a kuka eldőlt, és egy angol esett ki belőle véresen, haldokolva. A tüdejét találta el a golyó, néhány perc alatt megfulladt nem tudtam neki segíteni.
- Add fel, Arthur, és takarítsd el az angoljaidat, vagy én teszem meg! – kiáltotta és őrülettel határos módon felnevetett.
- Erre sajnos nincs felhatalmazásom. – válaszoltam nyugalmat erőltetve magamra.
- Mióta érdekel ez téged, kalóz? – már megint kezdte a süketelést.
- Kicsit a múltban ragadtál, fivérem, nem gondolod?!
Több mint négyszáz éve hívott kalóznak, pedig miután megbékéltem Erzsébettel – nyugodjék békében! – legálisan fosztogattam a spanyolokat, az íreket meg messze elkerültem. Cromwell idején sem épp a kalózkodás volt a fő keresetem, bár az írekhez már valamivel több közöm volt.
Mellesleg a gúnyt kevéssé mellőző hangnemben történő visszaszólásom felhergelte, és ezzel elértem, amit akartam. Elhagyta a biztos fedezéket jelentő felborított egykor valami bódéként funkcionáló fa tákolmányát, s én rálőttem. Nem talált, időben beugrott egy sikátorba, ahonnét nem is jött ki, pedig egy fél perccel előtte még bőszen ki akart nyírni.
Vártam és figyeltem, hol bukkan fel legközelebb. Nem jött. Olyan hosszú ideig nem történt semmi, csak a katonái lőttek rám, ha néha kidugtam a fejem, hogy balsejtelmem támadt. Elkezdtem más irányokba is leskelődni, ám későn.
- Öcsikém! – csapódott nekem teljes testsúlyával bátyuskám. Szinte felkent a karosszériára. Gondolom nem kell ecsetelnem az okokat. A kemény munkában megedzett, de fronton nem sérült és nélkülözött testvérkém kétszer, ha nem háromszor olyan súlyos és jól táplált volt, mint én.
Úgy odaszorított a kocsi oldalához, hogy mozdulni sem tudtam, és talán a becsapódás következtében egy-két bordám is eltörhetett. Rátaposott a vádlimra, míg én ugyebár eleve térdepeltem, hogy ne lógjon kis egyetlen testrészem sem, ami célpontul szolgálhatott volna. Görnyedt testtartásomból felhúzott, hogy aztán derekával nyomja a fejem az autó üvegének, térdét a hátamba rogyasztotta, hogy megkeseredett bordáimat még jobban megnyomorítsa. A kezeimet hátracsavarta, már amennyire hátamban pihenő lábai engedték. Így is fájt, de nem ordítottam. Nem adtam meg neki azt az örömöt.
- Hogy tetszik, kistestvérem? – ez volt az a tipikus jó bátyus hang, amit a filmekben hallani. Tényleg. Semmi gúny nem érződött ki belőle, de engem kitört a frász tőle. Talán pont miatta nincs nekem normális testvéri kapcsolatom… csak volt… Alfreddal…
- Soha nem tanulod meg, hogy nem nyerhetsz. – sziszegtem. Ez fájt a legkevésbé, és kilapított arcomból amúgy is csak ennyit tudtam kipréselni. Fészkelődni kezdtem, de csak a megmaradt kevés szuflámat is erőmet pazaroltam.
Egyetlen pillanatra elengedte a kezem, hogy megüthessen. De én is visszaütöttem, noha nem tudtam úgy hátracsapni, hogy az fájjon is neki. Ennek ellenére nem díjazta a próbálkozásomat, és térdével újra csak az amúgy is darabokban lévő csontjaimat kínozta. Közel volt hozzá, hogy a gerincemet is kettétörje. A tüdőm szúrni kezdett, illetve valószínűleg valamelyik csontom a tüdőmet, és teljesen megbénultam. Minden izmom remegett egy csipetnyi kis fájdalommentes oxigénért.
- És most dobd el szépen azt a pisztolyt! – parancsolt rám. Nem tettem. Szólni nem tudtam, de ő így is értette. És örült.
- Pont így gondoltam.
Megragadta csuklóm, erősebben, mint eddig, és elkezdte közelíteni a halántékomhoz. Ellenkezni akartam, ám valahányszor sikerült elérnem valamit, lökött egyet a térdén. Hol az egyiken, hol a másikon.
- Vajon mi történik egy országgal, ha önmagát lövi le? – kérdezte, mikor a pisztoly csöve már a hajamba túrt. Szégyellem, de sírva fakadtam. Csak úgy szépen halkan, ahogy gyerekként hozzászoktam, hogy ne bosszantsam a bátyáimat. Gyűlölték, amikor hangosan sírtam, és olyankor az Istennek sem hagytak békén. Nem mintha a verés segített volna a síráson. Csak akkor járt eredménnyel, amikor már eszméletemet vesztettem, és ők bizony addig nem hagyták abba, míg nem volt valami eredménye a dolognak.
- Á, túl egyszerű lenne. – mondta, s egyetlen pillanat alatt kicsavarta a kezemből a fegyvert. Azt tehetett velem, amit akart, már képtelen voltam ellenkezni. A hajamnál fogva – amit valamiért mindkét bátyám imádott tépni – felemelt, húzott az ég felé, de úgy, hogy ő továbbra is a vádlimat taposta hatalmas csízmájával. Húzta a térdem, ki akarta szedni a helyéről. Húzott, kínlódott néhány percig, nem sikerült. Végül dühében nagyot rántott rajta, miközben csavarta a fejem, mely után fordult a testem, hogy a nyakam ne törjön és megcsinálta. A térdem kint volt a helyéről. Mind a kettő.
Ekkor már ordítottam. Ez volt a szerencsém. Az angoljaim észrevettek minket és a segítségemre siettek. Újabb összecsapás kerekedett ki az egészből, és Írország már nem tudott tovább kínozni. A bőrét mentette, ám előtte még behorpasztotta a fejemmel a kocsi ajtaját, kicsit az üveg is megrepedt, én pedig eszméletemet vesztettem. Legalább a térdemet már nem éreztem.
Arra ébredtem, hogy valaki vonszol, nekem irdatlan nagy fájdalmat okozva. Jó akaró vagy sem, hagyhatott volna ott nyugodtan fekve! A fegyverek még mindig ropogtak, de egészen távol. Megpróbáltam mozgatni sajgó fejemet, sikerült is. Egy gyerek húzott a kabátomnál fogva. Sírt és folyamatosan beszélt, amit csak lassan sikerült felfognom. Hol a régi ír nyelven, hol angolul szólt, attól függően, hogy hozzám intézte a szavait, vagy csak úgy a jó égnek. Tőlem folyamatosan bocsánatot kért, amiért nem állította le Írországot. Mindezt úgy, hogy észre sem vette, hogy magamnál vagyok, csak nézett előre.
- Nem a te hibád. – nyöszörögtem. Ugyan hogy lett volna egy gyerek hibája, hogy ilyen hülye bátyám van.
A fiú végre észlelte, hogy ébren vagyok, és erőssebben rákezdve a zokogásra mellém térdelt a földre és ölelgetni kezdett. Pillanatnyi döbbenetemben még azt sem éreztem, mennyire fáj a szeretete. Csak az arcára tudtam gondolni, és elfogott a pánik. A fiatal, gyermek William vonásai köszöntek vissza rám, már amennyire emlékeztem rá.
- Fáj… - nyögtem végül. Ő ijedten elengedett, de figyelt arra, hogy ne csak ledobjon a földre. Elsöpörte alólam a törmeléket, úgy fektetett le, a fejemet, pedig az ölébe helyezte. – „nem, ez nem William, biztos csak rosszul emlékeztem rá" gondoltam. Végül is, nekem minden ír egyforma volt.
- Hogy hívnak?
- Nem tudom. – válaszolta lehajtva a fejét. – Ne haragudj rám! Ír vagyok. De protestáns. Nem akarom, hogy egymást írtsuk…
- Ritka jó lélek. – mosolyodtam el. Nem sokáig tartott az amúgy is múlékony örömöm.
- Te kis féreg! – ordított Írország. Ránk talált, s most fegyvert fogott a fiúra. Lőtt. Szerencsére dühtől remegő kezei célt tévesztettek.
- Fuss fiú, bújj el! – parancsoltam rá.
- De én…
- Most! – Elszaladt – Átokverte ír nem tiszta fialás! – fordultam bátyám felé – A saját véredre és egyben egy gyerekre fogtad a fegyvert. Megkergültél, bátyuskám?!
