Hetedik fejezet
Mikor Harry kinyitotta a szemét, meglepve állapította meg, hogy életben van. Még jobban elcsodálkozott, hogy nem a gyengélkedőn fekszik, hanem a saját szobájában, amikor pedig elfordította a fejét, Pitont pillantotta meg egy székben ülve az ágya mellett.
– Hihetetlen vagy. Más se kellett, minthogy még a tüskés hal uszonyára is allergiás legyél – szólalt meg vontatottan a férfi. Harry nem látott nála sem újságot, sem könyvet, mintha egész idáig semmit se csinált volna… Csak nem arra várt, hogy ő felébredjen? – Hogy érzed magad, Potter?
A fiú ezen eltűnődött.
– A fejem furán kóvályog – recsegte, majd grimaszolva hozzátette: – A torkom pedig száraz, és ég.
– Ez nem is meglepő – bólintott Piton. – Sajnos, nem hiszem, hogy tehetek ellene bármit is. Más nincs, Potter? Nem fáj semmid? A fejed?
Harry megrázta a fejét. – Csak olyan, mintha ki lenne tömve – hörögte fájó torokkal. Úgy érezte, mintha szikladarabokkal, vagy törött üvegszilánkokkal próbálna gargalizálni.
– Az minden valószínűség szerint a fejfájás elleni főzet következménye. Madam Pomfrey ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp be kell vetetnünk veled – közölte a férfi. – Aligha ér majd meglepetésként, ha elmondom: az ellenszer nem működött. Öröm az ürömben, hogy ha nem lennél érzékeny arra az uszonyra, akkor valószínűleg semmiféle veszélyes reakciót sem váltott volna ki a testedben. Allergiás vagy még bármire ezen kívül?
A tinédzser megrázta a fejét. – Azt sem tudtam, hogy erre az uszony-izére az vagyok.
– Tüskés hal, egy mágikusan létrehozott halfajta, és csak nagyon kevesen allergiásak rá. Biztos vagy benne, hogy korábban semmi hasonlót nem tapasztaltál bármilyen halfajta, vagy tengeri étel elfogyasztásakor? – kérdezte Piton, mire a fiú megrázta a fejét. – Hát jó.
A férfi felsóhajtott, majd felemelte a kezét. Harry azonnal összerezzent, de rögtön el is szégyellte magát saját ösztönös reakciója miatt. Nem akart visszahőkölni Piton kezétől; általában képes volt kordában tartani a késztetést, hogy elhúzódjon az érintések elől. Csakhogy a fáradtság, meg a fájdalom megtették hatásukat, így nem maradt ereje arra, hogy egy ilyen önkéntelen mozdulatot visszafojtson. Bizonytalanul mert csak felpillantani a professzorra.
Piton – még mindig kinyújtott kézzel –, vizslatta a fiút pár pillanatig, majd felsóhajtott. – Nyugodj meg, Potter, csak a homlokodra teszem a tenyerem – magyarázta türelmesen, és Harry immár nem tiltakozott. – A rokonaid sosem voltak kedvesek veled?
– Nem állítottam, hogy nem voltak azok – tört ki Harryből az automatikus válasz.
– Akkor nyilván még nem hallottad a mondást, miszerint a tett hangosabb minden szónál – felelte Piton, visszahúzva a kezét. – Már az első nálam töltött éjszakád után tudtam, hogy a rokonaid rosszul bántak veled.
– Ők nem…
– Amikor korábban azt mondtam „utálom, ha nem vagy őszinte", az egyben utalás is volt arra, hogy ne merészelj hazudozni a jelenlétemben. Magamtól is kitaláltam, hogy nem vagy az az elkényeztetett kis herceg, akinek korábban gondoltalak. Ha nem akarsz kitálalni nekem a magánéletedről, tiszteletben fogom tartani a döntést, de a hazugságokat nem tolerálom. Világos voltam?
Harry csak bámult rá, bizonytalanul, és fogalma sem volt, hogyan kéne reagálnia erre. Piton az előbb jelentette ki, hogy tud róla, milyen rossz dolga volt Dursleyéknél, de nem erőszakoskodott, hogy ily módon szedjen ki több információt belőle, sőt, még csak nem is gúnyolódott rajta, ahogy arra Harry számított. Ez vajon mit jelenthet? Lehet, hogy tényleg tudni akar róla, de megvárja, míg ő magától mondja el? Vagy csupán hidegen hagyja az egész? Annyi mindenesetre világosnak látszott, hogy Piton őszinteséget vár tőle, akár beszél neki Dursleyékről, akár nem.
– Igen, uram – recsegte, mert még mindig iszonyúan kapart a torka.
– Helyes – biccentett a férfi. – Az éjszaka közepén ébredtél fel, jó lenne, ha megpróbálnál visszaaludni, Potter.
0-0-0-0-0-0-0-0
– Hová megyünk? – kérdezte Harry az előtte haladó Rontól, aki csak ment, ment tovább a birtok távoli vége felé.
– Meglepetés. Nemsokára megtudod – felelte a fiú.
Az erdő széle mentén haladtak tovább, de olyan sokáig, hogy végül már se a tavat, se a kastélyt nem látták, ha maguk mögé tekintettek, Harry pedig lassan abban is kételkedni kezdett, hogy továbbra is a Roxfort felségterületén vannak. Vasárnap délután volt, de még mindig kissé kimerültnek érezte magát a pénteki rossz élmények után az ellenszerrel. Épp azon volt, hogy megkérdezi, sokáig mennek-e még, amikor dobhártyaszaggató üvöltés reszkettette meg a levegőt.
Harry azonnal megtorpant. – Mi volt ez? – kérdezte szinte követelőzően.
– Várj, amíg meglátod! – vigyorodott el Ron, előrébb taszigálva barátját. Egy facsoport megkerülése után nagyobbacska tisztásra jutottak, melyen három ketrecszerű építmény foglalt helyet. Harrynek nem maradt ideje érdeklődni a szerkezetek bentlakói felől, mert egy zömök, vörös hajú fiatalember lépett eléjük, aki le se tagadhatta volna, hogy Ronnal rokoni kapcsolatban állnak.
– Ron! – szólalt meg feddően Charlie. – Nem megmondtam, hogy senki sem tudhat róla?
– Jaj, ugyan már, Charlie! – vont vállat az öccse. – Ez csak Harry.
Harry kissé bután pislogott a magas Weasley-fiúra. – Azt hittem, te most épp Romániában dolgozol… – A ketrecek egyik lakója újabb fülsüketítő bömbölésre tátotta hatalmas száját, a fiúnak pedig végre leesett, hogy, amiket lát, azok –, …sárkányokkal.
Charlie kissé idegesen túrt bele élénkvörös hajába, amitől néhány tincse meghatározhatatlan módon az égnek meredt. – Csodás! – morogta jól hallhatóan. – Ha így haladunk, lassan az egész iskola tudni fogja, mi lesz az első próba.
– Mi senkinek nem áruljuk el! – tiltakozott hevesen Ron.
– Harrynek máris elmondtad – vágta rá a bátyja szemforgatva, de végül megadóan felsóhajtott. – Ne érts félre, Harry, nem hiszem, hogy első dolgod lesz kihirdetni a dolgot a Nagyteremben. Most már nagyjából úgyis mindegy.
– Hogyhogy? – kérdezte a fiú csodálkozva.
– Hagrid tegnap este idehozta Madame Maxime-ot, hogy megmutassa neki a sárkányokat, és ide a rozsdás bökőt, hogy Karkarov is a közelben ólálkodott valahol. Még szerencse, hogy te nem vehetsz részt a próbákon, Harry. Anya majdnem szívszélhűdést kapott, mikor meghallotta, hogy a te neved is a serlegbe került.
– Igen – motyogta a fiú, de gondolatai már rég más vágányon kalandoztak. – Ez azt jelenti, hogy a Beauxbatons és a Durmstrang bajnokai tudnak a sárkányokról.
– Kétségtelenül – értett egyet Charlie.
Harry komoran meredt maga elé. – És Cedric Diggory? – A Weasley fivérek tekintete egymásba fonódott, mire Harry felsóhajtott. – Cedric az egyetlen, aki nem tud róla.
– Weasley! – kiáltott feléjük az egyik idomár. – Elkelne itt egy kis segítség!
Charlie, miközben kollégái felé fordult, kissé zavartan azt motyogta. – Nem én tehetek róla, hogy így kiszivárgott – csóválta a fejét. – Hagrid egyszerűen képtelen titkot tartani.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Amennyire Harry meg tudta állapítani, a bajnok szerepet mintha csak magára Cedricre szabták volna. Semmi különösebb kifogása nem volt a hatodéves hugrabugos ellen; a kviddicspályán ellenfelek voltak ugyan, de ha épp nem meccsen küzdöttek fogóként egymás ellen, Cedric mindig jókedvű, és kedves volt vele szemben. Mivel viszonylag hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kénytelen lesz a hugrabugost annak évfolyamtársai társaságában megszólítani, a kölcsönös szimpátia sem tette sokkal kellemesebbé a feladatot, főleg, mert biztos volt benne, hogy azok még mindig pikkelnek rá a serlegbe került neve miatt.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Cedric, de szemében gyanakvó fény villant.
Harry már-már azt kívánta, bele se vágott volna az egészbe. Mindennél jobban utálta, mikor egy csapatni ember bizalmatlan pillantásainak kereszttüzébe került.
– Nézd – kezdte, elég halkan ahhoz, hogy Cedricen kívül senki más ne hallja –, csak szerettem volna, ha tudod, hogy az első próbán sárkányok lesznek. Mivel Madame Maxime és Karkarov már tisztában vannak ezzel a ténnyel, nyilván elárulták Fleurnek és Krumnak is. Szerintem úgy fair, ha te is megtudod. És… sok szerencsét holnapra. – Megfordult, hogy elkotródjon a közelből, de a hugrabugos fiú megfogta a karját, és megállította.
– Harry?
– Tessék – nézett várakozásteljesen a másik fiúra.
– Kösz – biccentett Cedric. – Nagy kár, hogy te nem vehetsz részt.
Harry felhorkant. – Ja. Teljesen odavagyok miatta.
– Tényleg nem te dobtad a neved serlegbe, igaz? – döbbent rá a hugrabugos bajnok.
– Mintha anélkül nem lenne elég eseménydús az életem.
– Ebben van valami – kuncogott Cedric. – Még egyszer köszönöm, Harry.
– Ugyan, semmi gond. Szeretném, ha túlélnéd, hogy legyen egy rendes riválisom jövőre a bajnokságban.
Cedric elvigyorodott, Harrynek pedig sikerült elérnie, hogy a magára erőltetett mosoly csak akkor olvadjon le az arcáról, mikor elfordult, és senki nem láthatta. Jövő év… életben lesz ő még akkor egyáltalán?
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Harry mércéjével a mérve az első próba még annál is rémisztőbbnek tűnt, mint amit korábban elképzelt. A bajnokoknak nőstény sárkányok elől kellett egy aranytojást elhalászniuk, méghozzá olyan nőstények elől, akik maguk is nemrég raktak tojásokat, s ezért a szokásosnál is agresszívebben reagáltak a betolakodókra. A fiú a próba nagy részében a borzalomtól tágra nyílt szemmel figyelte a kibontakozó eseményeket, mégsem volt képes elszakítani tekintetét egyetlen pillanatra sem. Végül – bár mindhárom bajnok teljesítette a feladatot –, egyiküknek sem sikerült sértetlenül végigcsinálni a próbát.
Harrynek többször eszébe jutott, hogy ő is majdnem hasonló helyzetbe csöppent, és egyáltalán nem mert volna megesküdni rá, hogy túl is élte volna az eseményeket. Ha nem mérgezi meg saját magát, kénytelen lett volna szembenézni egy hatalmas, felbőszült, tűzokádó fenevaddal. Bármennyire dübörgött is testében a griffendéles bátorság, mégis nyelnie kellett egyet, mikor idáig ért a gondolatmenetben.
Miután az utolsó bajnok – Krum – is megkapta a pontjait (s ezzel elsőként várhatta a következő megmérettetést a versenyzők között), a tanárok utasították a sokaságot, hogy térjenek vissza az iskolába. Kivonulás közben Harry és Ron, mintha épp egy kviddics meccsen lennének túl, lelkesen kielemezték a próba legizgalmasabb részeit, miközben Hermione fejcsóválva, de szerencsére szótlanul követte őket.
– Charlie elmondta, hogy ha negyedikként neked is részt kellett volna venned a próbán, a Magyar Mennydörgő lett volna az ellenfeled – magyarázta éppen Ron.
– Gondolom, ez a Mennydörgő veszélyes egy bestia lehet – tippelt Harry, miközben érezte, hogy gerincén végigfut a hideg.
– Még a Kínai Gömblángsárkánynál is rosszabb – bólogatott Ron, maga is kissé elsápadva. – Bárki dobta is a neved a serlegbe, nagyon ki akart készíteni.
Harry megrökönyödve fordult barátja felé. – Te egészen mostanáig tényleg azt hitted, hogy én tettem a nevem abba a serlegbe. – Nem kérdés volt. Ron félénken rápislogott, mire Harry felsóhajtott.
Hermione csak a fejét rázta. – Fiúk… – motyogta szemrehányóan.
A három griffendéles – mivel szinte pont a stadion közepén elhelyezett lelátókról nézték végig az eseményeket, s így legtávolabb voltak a kijárattól –, az utolsók között készültek távozni a helyszínről. A kivezető kapu felé közeledve Ron lelassított – szeretett volna még néhány szót váltani a bátyjával. Hermione is közbe-közbeszólt, amikor arra terelődött a beszélgetés, vajon milyen feladatokkal kell a bajnokoknak a másik két próbán megbirkózniuk. A lány persze már korábban minden szóba jöhető könyvet elolvasott, amiben akár csak megemlítették a legendás Trimágus viadalt, így naprakész információi voltak a korábban megrendezett versenyek feladatairól, évszázadokra visszamenőleg.
Ron és Hermione éppen veszekedtek valamin, amikor a stadion túloldaláról rémült kiáltások hangzottak fel. Harry azonnal hátrakapta a fejét a hangok irányába, és szinte megfagyott ereiben a vér a látványra, ami fogadta: a bestiát kordában tartó rácsok szinte kipattantak a helyükről, a Kínai Gömblángsárkány színes tömege pedig szinte kirobbant kalodája falai közül.
Ez volt az a lény, akivel Krum küzdött meg alig néhány perccel azelőtt, s akinek majdnem az összes tojása odaveszett a küzdelemben, ami tovább borzolta amúgy sem nyugodt idegeit. Villámló tekintete végigpásztázott a területen, és szinte azonnal megakadt a három tanulón, akik az ő mércéjével mérve alig pár lépésnyire voltak tőle. A sárkány dühödten nekilódult, szinte csak egy színes folt látszott belőle, ahogy áthidalta a közte és áldozatai közti távolságot.
A három griffendéles az első sokk okozta dermedtségből magukhoz térve azt tették, ami jelen körülmények között a legokosabb, és egyetlen megoldásnak tűnt – hátraarcot csináltak, és teljes erejükből menekülni kezdtek.
0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-
Rögtön tudták mindannyian, hogy képtelenség elmenekülni egy kifejlett sárkány elől, ezért, reménykedve abban, hogy összezavarhatják vele a bestiát, hárman háromféle irányba kezdtek szaladni. Harry balszerencséjére viszont a Kínai Gömblángsárkány pár másodperces hezitálás után pont őutána vetette magát.
A fiú teljes erejéből rohant, de nemsokára egy meredek töltés tetején találta magát, ahonnan nem volt hová szaladnia tovább. Harry érezte, hogy minden porcikáját elönti a pánik, nem értette, hogy került zsákutcába, de tudta, hogy innen már nincs menekvés. Megpördült a tengelye körül, és felemelte pálcáját, azzal a szent elhatározással, hogy utolsó leheletéig küzdeni fog, de közben arra gondolt, bárki akarta is holtan látni, valószínűleg pár percen belül teljesül a kívánsága…
Ha később megpróbált visszaemlékezni, képtelen volt felidézni, hogy pontosan mi történt ezek után. Majdnem biztos volt benne, hogy ő maga is útjára bocsátott néhány átkot a fölé tornyosuló sárkány felé. A szörnyeteg felsikoltott… vagy az egy üvöltés volt? A következő pillanatban Harry csak annyit látott, hogy a számtalan kábító átok hatására a bestia a földön hever, öntudatlanul.
Harry homályosan tudatában volt annak is, hogy a tanári kar néhány tagja rohanvást közeledett felé, de elméjében csak egyetlenegy gondolat ismétlődött újra és újra, mint egy megakadt lemez: – Merlinnek hála, hogy valaki volt itt, hogy segítsen. Ron és Hermione is megjelentek mellette, emlékezett rémült-aggodalmas arcukra, meg a többiekére is, ahogy a tanárok és idomárok közelebb nyomultak a szerencsétlenség helyszínéhez.
– Mr. Potter. – Piton a kába tinédzser mellett termett, és határozottan megragadta a könyökénél fogva. A fiú látszólag egy szavát sem hallotta. – Potter! Potter! Harry! – Ez végre megtette hatását, mert a fiú megrázkódott, tekintete pedig a tanár sötét pillantásába fúródott.
– Pro-profesz-szor – dadogta Harry, akiben csak ekkor tudatosult, hogy egy szót is alig bír kiejteni, annyira remeg a hangja.
– Potter, megsérültél valahol? Fáj valamid? – faggatta a bájitaltan tanár, aki elhatározta, addig nem nyugszik, míg legalább egy értelmes választ kicsikar védencéből. Vizsgálat sem kellett hozzá, hogy lássa, a fiú egyáltalán nincs jól, és Piton tudni akarta, megsérült-e komolyabban is. Még egy egészséges felnőttet is megviselné, ha egy kifejlett, feldühödött sárkánnyal kéne fogócskáznia, Potter pedig se felnőtt nem volt, se egészséges.
Harryből eszelős nevetés tört elő, de ez inkább felismerhetetlen hangok keverékeként buggyant elő belőle, mintsem igazi nevetésként, hiszen jelenleg az is nagy erőfeszítésébe került, hogy rendesen tudjon levegőt venni. – Ne parázz, Harry! – biztatta magát, de még ezt a belső hangot is kissé hisztérikusnak érezte. – Korábban már szembeszálltál egy baziliszkusszal is, emlékszel? Meg Voldemorttal, meg…
– Harry! – Piton nem túl erősen, de azért határozottan megpaskolta párszor a fiú arcát, hogy kirángassa ebből a kába, kótyagos állapotból. A kísérlet hatásosnak bizonyult, abban az értelemben mindenképpen, hogy Harry legalább már nem nézett keresztül rajta. – Érzel valahol fájdalmat? – ismételte meg a kérdést sürgető, parancsoló hangon.
– A sz-szívem… úgy é-érzem, mindjárt, ki-kiugrik a helyéről – felelte végül Harry két ziháló lélegzetvétel között. – A-alig kapok le-levegőt. – A fiú mellkasa szinte rázkódott az erőlködéstől, így ezt Pitonnak magától sem volt nehéz kitalálnia.
– Harry, figyelj rám, kérlek – ragadta meg a reszkető tinédzsert a két vállánál fogva. – Pánikrohamod van. Próbálj meg…
– M-még so-sosem volt o-olyanom ed-eddig…
– Eddig talán nem volt, de jelen pillanatban éppen átélsz egyet. Muszáj megnyugodnod. Lassan, mélyen szívd be a levegőt, Potter. Nem, ne úgy… figyelj engem, lélegezz együtt velem. Be… ki… Jó. Lassabban.
Ron és Hermione növekvő félelemmel nézték barátjukat. Rémisztő volt látni őt ilyen állapotban, főleg mert Harry – bár ahhoz sosem volt elég bolond, hogy ne féljen semmitől –, korábban mégsem reagált így egyetlen veszélyes helyzetre sem. Madam Pomfrey, az igazgató, és McGalagony professzor szintén kissé tehetetlenül álltak pár lépésre a párostól, és csak bámultak, mintha csodálkoznának, hogy annyi ember közül pont a morózus bájitaltan tanár vállalkozott a fiú lenyugtatására. Úgy tűnt, sikerrel jár, mivel Harry légzése fokozatosan normális tempóra lassult.
– Jól csináltad, Potter – dicsérte meg Piton, miközben lassan lazított a szorításán. Remélte, hogy a pillanat hevében nem okozott zúzódásokat a fiú vállán. – Most hogy érzed magad?
– Én… – kezdte volna Harry, de nem bírta folytatni; teste hirtelen elernyedt, és – immár másodszor a hét folyamán –, elvesztette az eszméletét. Piton könnyedén elkapta, és minden erőfeszítés nélkül karjaiba emelte az alélt fiú testét.
– Perselus? – Madam Pomfrey lépett előre, és egyik kezét a férfi vállára téve lepillantott a sápadt tinédzserre.
– Azt hiszem, egyszerűen csak elájult, Poppy – felelte csendesen a férfi. – Szerintem várhatunk a vizsgálattal addig, amíg visszaérünk a kastélyba. – Ezzel a kis csoport lassan elindult, maguk mögött hagyva a kiterült sárkányt.
– Miss. Granger, Mr. Weasley! – lépett oda McGalagony a két diákhoz. – Fejenként tíz pontot kapnak, mert szokásuktól eltérően nem maguk akarták megoldani a helyzetet, hanem azonnal értesítették a felnőtteket. Úgy vélem, legjobb lesz, ha vacsoráig mindketten visszavonulnak a körletükbe.
– Harry rendbe fog jönni, professzor? – Hermione hangjából sütött az aggodalom.
A nő arcán halvány mosolyt jelent meg, amit egyik diák sem érzett túlságosan megnyugtatónak. – Biztos vagyok benne, hogy Mr. Potter nemsokára rendben lesz – mondta minden meggyőződés nélkül. Nem állt szándékában rejtegetni előlük valódi érzéseit, mivel tudta, hogy a két fiatalt úgysem tudná megtéveszteni. Ron és Hermione valóban egy percig sem hitték, hogy a tanárnő el is hiszi, amit mondd, így aztán komoran kullogtak a többiek nyomában, barátjuk iránt érzett aggodalmuk pedig percről percre növekedett.
