Stand alone

Egyedül maradtam.

Még csak pár perce mentél el, de már hiányzol. Még élénken él bennem az idióta vigyorod, a meglepett arcod, ha ajándékot vittem neked, a hangod éle, amikor vitáztunk, a felelőtlenséged, az önfejűséged, mindened. És félek, hogy mindezt pár év múlva el fogom felejteni.

Mindig tudtam, hogy egyszer itt fogsz hagyni, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Azt hittem, lesz még pár évtizedem, lesz időm leküzdeni önmagam, és egyszer kimondani, hogy mennyire szeretlek. Azt hiszem, te már addigra belefáradtál volna a várakozásba.

A világ legnehezebb dolga volt fegyvert fognom rád. Egész végig azt képzeltem, hogy csak Franciaország ellen háborúzok, és te ott harcolsz az én oldalamon, hogy aztán a béke után minden ugyanúgy legyen, mint azelőtt.

A Függetlenségi háború után Francis volt az, aki próbált összekaparni. Tudom, hogy nem volt könnyű dolga, néha, amikor éjjel csak a kék szemeket láttam meg, amik ugyanúgy néztek ki, mint a tieid, vagy amikor találkoztam Matthew-val, mindig kellett pár pillanat, hogy felfogjam, nem te vagy.

Ennyire rossz báty lettem volna? Azt hiszem, ezt már sosem tudom meg, nem lenne merszem feltenni neked ezt a kérdést. A szívem mélyén azért remélem, a válasz nem lenne.

De akkor miért mentél el, Alfred?

2013. július 9.