7.
A végjáték
Harry órákon át kereste az ikrekkel Hermionét, de nem akadtak a nyomára. Végül a lány késő este visszament a Weasley házba, vizes ruhájának szegélyét nehézkesen cibálta, miközben felment a lépcsőn. Ginny unszolására mindannyian utána mentek, és bebocsátást nem kérve betódultak a szobájába.
Neville és Luna lent maradtak a kis szalonban, hiszen ők az egész kalamajkáról csak most értesültek, és mindketten rettentően le voltak döbbenve. Ginny beismerte, hogy ő vette rá Pitont, hogy kísérje el a barátnőjét az esküvőre, mert nem bírta elviselni, amit a többiek műveltek. Harry most, bár rájött mindvégig igaza volt, egyáltalán nem érezte úgy, hogy bármiféle ujjongásra lenne oka. Bebizonyosodott, hogy a kedvese sokkal jobb barát, mint ő, és szégyellte magát, amiért ennyire méltatlanul bánt Hermionéval.
– Mit akartok? – rivallt rájuk a boszorkány.
Ron előre lépett. A mai éjszakát a hagyományoknak megfelelően a szülői házban töltötte, de már most biztos volt benne, hogy egy szemhunyásnyit sem fog tudni aludni.
– Bocsánatot akarunk kérni. Nagyon sajnáljuk ezt az egészet! – mondta a Weasley fiú, annyi megbánással a hangjában, amennyivel csak tudta.
Hermione megvetően felhorkant. Ez aztán édes kevés vigaszt nyújtott neki, egy bocsánatkéréssel semmi nincsen elintézve. Az egésznek meg sem kellett volna történnie!
– Mit akarsz most csinálni? – kérdezte Ginny halkan. Nem tudott a barátnője szemébe nézni. – Úgy értem, az esküvő…
Az, hogy Granger szíve szerint mit tett volna, és hogy mit fog tenni, két különböző dolog volt.
– Holnap délután mosolyogva ott fogok ülni a többi vendéggel együtt a csodálatosan feldíszített templomban, és el fogom játszani, hogy őszintén örülök Ron házasságkötésének. – A hangja ridegen csengett. – Az esküvő tökéletes lesz, csupa vidámság leszek, és erről az egész fogadásról soha többet nem beszélünk!
A többiek némán bólintottak.
– Ezek szerint megbocsátasz nekünk? – tudakolta Harry. – Nagyon ramatyul érzem magam az egész miatt, soha nem lett volna szabad fogadást kötnünk rád.
Hermione tagadóan megrázta a fejét. Nem volt képes megbocsátani, most még nem, túlságosan friss volt a megrázkódtatás.
– Holnap nyomát sem fogjátok látni a csalódottságomnak, de ma este nem akarom a részvéttől csöpögő hangotokat hallgatni, mert jogom van, hogy egy kicsit sajnáljam magam! Most nem játszom el, hogy minden rendben van!
A többiek tudomásul vették, hogy Hermione feldúlt állapotában nem kíván velük több időt eltölteni, így magára hagyták. Amint az ajtó bezáródott az állítólagos barátai mögött, a boszorkány széthajtogatta azt a darab pergament, amit egész idáig a markában szorongatott. Egyből feltűnt neki, mikor belépett a szobába, és odasétált az ágyhoz. Piton egy órával korábban rövid üzenetet hagyott neki a párnájára helyezve, majd összecsomagolta a holmiját, és visszament a Roxfortba.
Hermione!
Azt gondolom, hogy tanácsosabb, ha én inkább nem maradok itt tovább. Sajnálom, hogy megbántottalak, nem ezt akartam…
Granger zokogva borult le az ágyra. Hát vége volt? Éppen hogy elkezdődött élete talán legszebb románca, és alig pár óra leforgása alatt semmissé vált. Tényleg azért csinálta ezt az egészet, hogy ne kelljen a gyerekasztalhoz ülnie? Tudta, hogy nincs így, Piton többet jelentett számára, mint azt be merte vallani saját magának.
Órákon át tartó szakadatlan sírása végül elcsendesült, majd nyugtalan álomba szenderült a vörös estélyi ruhájában.
SS/HG
Molly legalább négyszer kérdezte meg a gyerekeit, hogy hol késik Hermione és Piton a reggeliről, míg végül Ginny dühtől csöpögő hangon közölte vele, hogy a bájitalmester még tegnap este elment, Hermione pedig nyilván ki akarja hagyni az étkezést. Bár Mrs. Weasleyt majd megölte a kíváncsiság, nem kérdezősködött tovább, inkább kisietett a konyhába, és egy tányérra bőséges adag reggelit pakolt, majd gyorsan felsomfordált vele a lány szobájába, még mielőtt a többieknek feltűnt volna a távolléte.
– Jaj, kis drágám, Ginny most mondta, mi történt! – csapta össze a kezét, miután letette a tálcát az ágyra.
Hermione felé fordult. Már egy órával ezelőtt felébredt, rendbe szedte magát, és most éppen készülődött, hogy megfelelő külsővel tudjon megjelenni a szertartáson.
Mikor meghallotta a halk kopogtatást, majd Mrs. Weasley esdekelő hangját, nem volt szíve elküldeni az asszonyt, pedig a legkevésbé sem vágyott rá, hogy meghallgassa, ahogy részvétét nyilvánítja ki neki.
– Amint látja, jól vagyok! – magára erőltetett egy biztatónak szánt mosolyt.
– Hát persze, édesem – bólintott az asszony, majd odalépett a lányhoz, és megcirógatta az arcát olyan szeretettel és gyengédséggel, ahogy csak egy anya tudja. – Minden rendben lesz, meglátod.
A boszorkány távozása után Hermione visszafordult a tükör felé, és folytatta a frizurakészítést. Bár Molly szavai elcsépelten hangzottak, Hermione tudta, hogy a nő komolyan gondolja őket, és nem csupán üres frázisokat mondogatott. Igaza volt, idővel minden rendeződni fog, nem fog belehalni a csalódásba. Csak utált ilyen kiábrándult lenni.
Az idő nagyon gyorsan pereg, ha valami kellemetlen dolog vár rád, ezt Harry a saját bőrén tapasztalhatta meg. Már csak egy óra volt hátra a szertartás kezdetéig, de ő még mindig nem tudott továbblépni a beszédében a Tisztelt egybegyűltek észbontóan frappáns mondatán kívül.
Hermione krémszínű ruhát vett fel, haját hagyta leomolni a vállára, és egészen halvány sminket használt csak. Mikor lement a szobájából a szalonba, a barátai kérdőn fordultak felé.
Ginny rettentően bűnösnek érezte magát a történtek miatt. Most már biztos volt benne, hogy ő legalább akkora butaságot követett el, mint a fiúk. Meg kellett volna előznie ezt a bajt, ahelyett, hogy enged szeles természetének, és akcióba lendül. A jó szándék vezérelte, mikor a tervet kieszelte, és csak később gondolt bele, mekkora felfordulást okozott.
Granger nem állt még készen arra, hogy végighallgassa a barátnője minden bizonnyal kielégítő magyarázatát arra nézve, miért nem avatta be a fogadásba, és arra sem volt jelenleg kíváncsi, hogy Fred és George milyen mentséget eszeltek ki maguknak az éjszaka folyamán. Odasétált a nyitott teraszajtóhoz, kezét a homlokához emelte, hogy szemét elárnyékolja a nap elől. Észrevette a padon üldögélő Pottert, aki láthatóan valami miatt eléggé feszült volt.
Harry megérezte, hogy figyelik, majd meglepődve konstatálta, hogy Hermione áll vele szemben alig pár méternyire. Kezét integetésre emelte, majd a mozdulat közben inkább visszahúzta. A boszorkány bosszúsan fújtatott egyet, majd elindult a férfi felé.
– Nem fogok úgy tenni, mintha már nem lennék rád mérges…
Potter nyelt egy nagyot, majd bólintott.
– De ostobaság lenne úgy tennem, mintha korábban nem okoztatok volna csalódást nekem Ronnal együtt a meggondolatlanságotok miatt – fejezte be Hermione a gondolatmenetét.
Harry nem is tudta, mit mondhatna erre. A magyarázkodás furán vette volna ki magát, hiszen tudta, hogy a lány tisztában van vele, hogy mennyire bántja a dolog. Granger kivette a férfi kezéből a gyűrött pergamenlapot, majd a pennát is, és leírt néhány gyors gondolatot. Potter ledöbbenve olvasta el a lány kézírását. A beszéde készen volt, és soha nem hitte volna, hogy pont Hermione fogja neki megírni. A lány nem zengett ódákat a menyasszonyról, mégis sikerült kifejeznie jókívánságait anélkül, hogy giccses szófordulatokat használt volna.
– Azt hiszem, ideje indulnunk – szólalt meg Hermione fáradtan.
– Nem akarom, hogy Ron elvegye Lavendert! Ki nem állhatom, nem bírom elviselni öt percnél tovább! – buggyant ki Harryből.
– Ezzel a legtöbben ugyanígy vannak – felelte a lány szórakozottan mosolyogva.
Mindketten beletörődően felsóhajtottak, és megvonták a vállukat. Most már nem sokat lehetett tenni, az esküvő itt volt a nyakukon, és csak Merlin tudta megmondani, hogy mi lesz a régi Trióval a jövőben, mert Brown felbukkanásával erősen veszélybe került a barátságuk.
SS/HG
Piton ingerülten masszírozta meg a vállát és a nyakát. A karosszékében aludt el, miután tetemes mennyiségű alkohollal vigasztalta magát a történtek miatt. Mikor visszatért a Roxfortba, szinte izzott a haragtól, olyan erővel csapta ki a lakosztálya ajtaját, hogy a falról lepotyogott a vakolat. Nem bajlódott azzal, hogy kicsomagoljon, bőröndjét csak ledobta a dívány mellé, majd azonnal a rejtett bárszekrényéhez ment. Órákon át várt a lányra a szobájukban, magában ezerszer elismételve, mit fog neki mondani, ha Hermione belép az ajtón. De a lassan pergő percek alatt rájött, hogy a boszorkány nem fog vele szóba állni, így aztán dühösen bedobálta a holmiját a táskájába, és az utolsó tiszta pillanatában megírta neki az üzenetet.
Hajnal kettő körül az agya már annyira eltompult a whiskytől, amit szinte megállás nélkül döntött magába, hogy már képtelen volt tisztán gondolkozni. Az első pár pohárnál még magát hibáztatta, hiszen sejthette volna, hogy ha egyszer kiderül az igazság, akkor a lány rá éppolyan mérges lesz, mint a többiekre. Nem is okolhatta érte, hiszen valamilyen szinten ő is elárulta a bizalmát. Ki kellett volna maradnia ebből az egészből…
De ahogy az üveg szépen lassan kiürült, már egyáltalán nem látta magát hibásnak. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy a lány nekitámadt, és minden dühét rázúdította. Nem ő találta ki azt az ostoba fogadást, ő csak segíteni akart. A büszkeségén esett csorba nem hagyta nyugodni. Előző este még minden rendben volt, és bár soha nem mondhatta el magáról, hogy valaha is boldog volt az életében, akkor ott Hermionét ölelve tudta, hogy az érzés, ami elhatalmasodott rajta, olyasmi lehet, mint amire mindig is vágyott. Megnyílt a lány előtt, évek óta most először nem kellett megjátszania magát, és ez roppant felszabadító érzés volt. De most már mindennek vége, és elképzelése sem volt, hogyan fog majd a boszorkány szemébe nézni, mikor újra találkoznak. Természetesen addig fogja elodázni a pillanatot, ameddig csak tudja, de képtelenség lett volna abban reménykednie, hogy észrevétlenül el tud bújni Granger elől az iskolában.
SS/HG
Lavender fel-alá járkált a templomban lévő kis teremben. Miután megérkezett, egyszerűen kitessékelte a szobájából a papot, és elfoglalta a helyiséget. A koszorúslányai igyekeztek őt lenyugtatni, és kiskutyaként követték minden lépését, nagyokat bólogatva minden megjegyzésére. Brown tegnap este óta tajtékzott, miután rájött, hogy Hermione tudomást szerzett a rá kötött fogadásról. Biztos volt benne, hogy az az átkozott boszorkány botrányt fog rendezni a szertartáson, pedig ez az ő nagy napja. Ma mindennek tökéletesnek kéne lennie, mindennek csak róla kéne szólnia, erre a vendégsereg fele arról pletykálkodik, hogy Granger és Piton összevesztek. Soha nem akarta meghívni az esküvőjére a vőlegénye volt barátnőjét, hiszen még a gondolatát is ki akarta irtani mindenki tudatából, hogy volt idő, amikor Ronnak sokat jelentett a lány. Nem azért küzdött idáig, hogy most minden tönkremenjen.
Az anyja a kezét tördelve igyekezett kitérni a lánya útjából, és minden tőle telhetőt megtett, hogy Lavender lelkére beszéljen, mert a boszorkány azt akarta, hogy ne engedjék be Grangert a templomba.
– Kislányom, nyugodj meg kérlek, egy botrány…
– Nem érdekel a botrány! – visította Lavender. – Hát senki nem veszi észre, hogy az egész nap tönkrement?
Ron éppen ebben a pillanatban lépett be a szobába. Brown résnyire összeszűkült szemmel fordult felé, az arca teljesen elsötétült az indulattól. Mindenkinek megparancsolta, hogy hagyják őket magukra. Weasley nyelt egy nagyot, és tett pár bátortalan lépést a menyasszonya felé, bár legszívesebben kirohant volna a szobából.
– Miért mondtad el Grangernek a fogadást? – kérdezte Lavender hisztérikus állapotban.
Ron elvörösödött, és kínjában a szmokingja gallérját kezdte el igazgatni. Hirtelenjében túl szűknek érezte az ingét.
– Azt hittem, hogy már tud róla, én csak bocsánatot akartam tőle kérni – motyogta a férfi.
– Bocsánatot kérni? – A nő hangja vészjóslóan csengett. – Milyen lovagias vagy…
– Lavender, kérlek, higgadj le, én csak jóvá akartam tenni az egészet. Nem sejtettem, hogy Piton nem mondta el neki, amit a legénybúcsún megtudott. Mit kellett volna csinálnom?
A boszorkány felemelte a ruhája szegélyét, hogy nehogy orra bukjon benne, és olyan közel lépett a férfihoz, hogy az orruk szinte összeért.
– Majd én megmondom, mit fogsz csinálni! – Ron torka teljesen kiszáradt. Tudta, hogy ennek a beszélgetésnek nem lesz jó vége. – Az esküvő után minden kapcsolatot megszakítasz Grangerrel, mert egyszerűen nem tűröm el, hogy a továbbiakban akár egyetlen szót is váltsatok egymással! Soha többet nem találkozhatsz vele!
Weasley egészen elsápadt, és attól félt, hogy Brown esze teljesen elment. Tagadóan megrázta a fejét.
– Ezt felejtsd el! – Bár a hangja kissé megremegett, a tekintete elszánt volt.
– Ronald Weasley, azt fogod csinálni, amit mondok neked, mert én leszek a feleséged! – vicsorogta a nő. – Ahelyett, hogy itt ellenkezel velem, inkább elgondolkozhatnál rajta, milyen szerencsés vagy, hogy adtam neked még egy esélyt azok után, ahogy hatodévben viselkedtél velem!
– Lavender…
A boszorkány egy ingerült kézmozdulattal belefojtotta a szót a férfiba.
– Még soha senki nem alázott meg engem annyira, mint te, de én megbocsátottam neked! Igen, így volt… – A tekintete elködösült. – Te pedig ezt azzal háláltad meg, hogy elhívtad a mi nagy napunkra azt a kis cafkát. Nem fogom hagyni, hogy jelenetet rendezzen!
Ron végre megtalálta a hangját.
– Itt egyedül te rendezel jelenetet, és azt hiszem, tényleg ideje lenne, hogy lehűtsd magad! – Ahogy végignézett a tajtékzó boszorkányon, egyszeriben nem is volt már benne biztos, hogy tényleg eljutnak ma odáig, hogy a pap elé álljanak.
– Te velem szemben nem használhatsz ilyen hangot! – kiabálta Brown. – Ki vagy te, hogy így beszélj? Tedd össze a két kezed, hogy egyáltalán hajlandó vagyok hozzámenni egy ilyen jött-ment senkihez! A családod csak egy újgazdag, neveletlen bagázs, nem tudnak illendően viselkedni és a jó modornak, meg az ízlésnek is híján vannak, nem is beszélve a barátaidról. A legjobb dolog, ami veled történhet az életben, hogy ÉN a feleséged leszek!
Ronnál ez volt az utolsó csepp. A Brown család amióta csak megtartották a kézfogót, állandóan azt érezteti a Weasleykkel, hogy nem érhetnek fel hozzájuk. Közölte a nővel, hogy odakint várja az oltárnál, amennyiben hajlandó normálisan viselkedni, majd dühösen kitrappolt a szobából.
Hermione a harmadik sorban ült a vőlegény vendégeinek az oldalán, Luna és Neville mellett. Közülük senkit nem kértek fel koszorúslánynak, még Ginnyt sem, aki a Weasley család egyetlen lánygyermeke volt. Bár az is igaz, hogy Granger számára a részvétel is megterhelő volt, ezért nem is bánta, hogy neki nem kell ott feszengenie a virággal borított oltárnál. Látta, hogy Ron meglehetősen feszült, és olyan vörös arccal magyaráz valamit Harrynek, hogy félő volt, a fülén hamarosan élesen sípoló gőz fog távozni.
Már éppen azon volt, hogy felálljon, és odamenjen hozzájuk, amikor hirtelen felcsendült az orgonaszó, és a szelésen vigyorgó koszorúslányok elkezdtek betódulni a padsorok között. Miután mind a kilenc lila fodros, abroncsos ruhába passzírozott boszorkány elfoglalta a helyét, a templom ajtaja újfent kitárult, és megjelent a szőnyegen Lavender és az apja, akit a boszorkány szinte csak vonszolt maga után. Ron még mindig dühösnek látszott, és nem is volt hajlandó a menyasszonyára nézni.
A zene elcsendesült, a vendégek még néhány percig fészkelődtek, majd az alacsony növésű, pocakos pap belekezdett a beszédbe. Minden a megszokott módon zajlott, már ami Lavender családját illette. Az örömanya halkan szipogott a zsebkendőjébe, ábrándosan figyelve a talpig fehérbe öltözött lányát. Ezzel szemben a Weasley család minden tagja szálfa egyenes tartással ült, és az öröm legkisebb jele sem látszott az arcukon.
Hermione sajnálta Ront. A férfi mindig is könnyedén befolyásolható volt, nem volt rajta mit szépíteni, nem volt túl erős a jelleme, de volt idő, amikor Weasley nagyon kedves volt hozzá. Ámbár úgy vette észre, az utóbbi két évben, mióta ő és Brown újra együtt voltak, a vörös hajú férfi egészen rossz irányba változott.
Míg a pap a házasság szépségéről prédikált, Ron fejében egyre csak az járt, hogy talán most fogja elkövetni élete legnagyobb hibáját. Már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy szereti a mellette álló nőt, aki olyan erővel szorította a karját, hogy már zsibbadni kezdett a keze. Lavender korábbi kirohanása, mikor a családját és a barátait pocskondiázta, gondolkozóba ejtette. Mi a fenének akar hozzájönni ez a nő, ha láthatóan ennyire lenézi őt? Csak be akarja bizonyítani a világnak, hogy lám, végül mégiscsak megszerezte magának?
– Ronald Billius Weasley, akarod-e az itt megjelent Lavender Brownt törvényes házastársadul elvenni? Merlin rendelése szerint vele a szent házasságban élni, mindenkor szeretve, vigasztalva, tisztelve és gondozva őt, jó vagy balsorsban, és élted végéig hűségedet néki megtartva?
Weasley néma maradt. A pap várt néhány másodpercet, majd kínosan feszengve kicsit közelebb hajolt a vörös hajú férfihoz.
– Jól érzed magad, fiam? – kérdezte hangját suttogóra fogva.
– Igen! – felelte Ron hangosan, mint aki éppen az előbb kelt fel álmából.
– Lavender Brown…
– Nem, nem veszem el ezt a nőt! – jelentette ki Ron, és tett egy oldallépést Harry felé.
– Tessék? – hördült fel Mr. és Mrs. Brown egyszerre.
– Jól hallották, én ezt a rosszindulatú, hisztériás, beképzelt boszorkányt soha, de soha nem fogom feleségül venni! – Ezzel a végszóval megragadta a ruhájára aggatott díszvirágot, majd ledobta a földre, és energikus lépésekkel elindult visszafelé a padsorok között. Lavender az ezt követő pillanatban ájultan esett össze.
A Weasley család csak egy percig hezitált, majd gyorsan kifurakodtak a padsorból, és Ron után szaladtak.
Harry magával rántotta Hermionét, ahogy gyors léptekkel igyekezett kifelé a templomból. A vőlegény vendégein teljes döbbenet és értetlenség lett úrrá, ahogy igyekeztek beérni a szinte rohanó vörös hajú férfit.
Hermione nem is tudta, mit mondhatna, egyszerűen még soha életében nem lepődött meg így semmin sem, és elképzelni sem tudta, hogy mi lehet most Lavenderrel, de egy parányi szánalmat sem érzett iránta.
– Hermione! – Piton öblös hangja megtorpanásra késztette a lányt.
Harry tétovázott egy pillanatig, majd úgy döntött, jobb, ha most inkább a barátja után megy, és hagyja, hogy Granger kettesben beszéljen a bájitalmesterrel. Útközben galacsinná gyűrte a markában szorongatott köszöntő beszédét, és jó messzire hajította.
– Mi folyik itt, azt hittem, a szertartás már elkezdődött – vonta össze a szemöldökét a férfi. – Lemaradtam valamiről?
– Ron faképnél hagyta Brownt az oltárnál, miután életében először végre a sarkára állt, és megmondta neki, amit gondol róla! – újságolta a lány fülig érő szájjal. – Muszáj visszamennem a Weasley birtokra, mert tudnom kell, mi történik…
Piton gyorsan a lány után lépett, aki megfordult a sarkán, hogy elinduljon a többiek után.
– Beszélni szeretnék veled.
– Ha gondolod, velem tarthatsz – közölte Hermione, de a hangja már nem csengett olyan vidáman, mint az előbb.
A férfi elindult a lány mellett, nagyokat lépve fűben, kezét a nadrágja zsebébe mélyesztve. Pár percig szótlanul haladtak, mert bár Piton arra készült, hogy bocsánatot kérjen, most mégsem tudta, hogyan fogjon hozzá.
Egy fél órával ezelőtt még egyáltalán nem is volt benne biztos, hogy jó ötlet-e idejönnie, de aztán rájött, hogy ha a büszkesége és a makacssága miatt megint hagyja, hogy Hermione kisétáljon az életéből, akkor azt sosem bocsátja meg magának. Igen, alaposan összevesztek a lánnyal, mondtak kígyót-békát a másikra, de végeredményben ez még nem jelenti azt, hogy minden elveszett.
– Hallgatlak, mondani akartál valamit, nem? – kérdezte a lány, és a szeme sarkából leste a férfi reakcióját.
– Álljunk meg egy kicsit – lassított le a bájitalmester, majd megállt. – El kellett volna mondanom, amit a barátaid kiterveltek, mert jogod lett volna tudni, hogy te magad dönthess afelől, hogy még így is részt akarsz-e venni az esküvőn vagy sem. – A pillantása szinte belefúródott a lány tekintetébe, valamiféle jelre várt, egy apró rezdülésre, bármire, amiből tudni fogja, hogy a lány hajlandó neki megbocsátani. – Nem voltam veled fair, de mentségemre szolgáljon, hogy nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy ilyesmit közöljek veled.
Hermione csodálkozva pislogott a bájitalmesterre.
– Szóval azért nem mondtad el nekem, mert úgy gondoltad, ez a felelősség másra tartozik?
– Ne forgasd ki a szavaimat, ha kérhetem! – morogta a férfi. – Éppen azt próbálom neked elmagyarázni, hogy képtelenség lett volna elmondani neked az igazat.
– Igazán, és mégis miért? – vonta fel a szemöldökét Hermione.
–Azért, mert eleinte mikor majdnem megőrültem tőled, mert állandóan ellenkeztél velem, és minden lehetséges módon felbosszantottál viselkedéseddel, úgy gondoltam, hogy megérdemled, hogy végre kapj egy pofont az élettől te is!
Hermione élesen beszívta a levegőt.
– Vagy úgy… Pedig én már azt hittem, hogy azért jöttél vissza, mert úgy gondolod, ami kettőnk között történt, az valaminek a kezdete lehet. De látom, te csak folytatni akarod a már megkezdett vitánkat! – Dühösen megrázta a fejét, majd elindult az úton.
Piton ingerülten túrt a hajába, úgy látszott, nem igazán megy neki jól a magyarázkodás.
– Békülni jöttem, pontosan ezt próbálom neked elmagyarázni, de folyamatosan közbeszólsz!
Granger megtorpant, majd szkeptikus arccal fordult a férfi felé. Karját összefonta a mellkasán, és unott hangon megszólalt.
– Tessék, itt az alkalom, most vagy soha, Perselus!
– Van róla fogalmad, mennyire kiállhatatlan tudsz lenni? – vonta fel a bal szemöldökét a férfi. Hermione csak megvonta a vállát. Ha Perselus valóban bocsánatot akar tőle kérni, ő aztán nem fogja megkönnyíteni a dolgát, az már egyszer biztos.
– Kezdjük elölről ezt az egészet, amiket eddig mondtam, nem egészen úgy hangzottak, ahogy valójában gondolom – közölte a férfi, és már-már esdeklőn nézett a lányra.
– Tehát vegyem semmisnek a megjegyzésedet arról, hogy megérdemeltem volna egy pofont az élettől? – kérdezte Hermione kihívóan.
– Ha volnál oly kedves, és elnéznéd nekem ezt a baromságot, ami kicsúszott a számon, azért végtelenül hálás lennék – fújtatott Piton. A fene se értette már a nőket, ő itt próbál bocsánatot kérni, Hermione pedig minden szaván fennakad.
– Amikor Miss Weasley arra kért, hogy legyek a kísérőd az esküvőn, bevallom, kételkedni kezdtem az épelméjűségében, hiszen keresve se találhatott volna nálam alkalmatlanabb személyt a feladatra.
– Ebben egyetértünk.
– Roppant mód értékelem, hogy ilyen éles a nyelved. – A szavai hangsúlya pont az ellenkezőjéről tanúskodott. – Tudod, minél több időt voltam kénytelen eltölteni a társaságodban, annál biztosabb voltam benne, hogy a létező legidegesítőbb nőszemély vagy a világon, mégis valahogy egyre kellemesebben éreztem magam veled. Megjegyezném, hogy ezen a ponton saját beszámíthatóságomat is kérdőre kellett vonnom.
Hermione akarata ellenére is elmosolyodott a férfi szórakoztató kritikáján, amivel saját magát illette.
– Már nem tudnám pontosan megmondani, mikor volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy az éveken át tartó rideg és elutasító viselkedésem hiábavaló ostobaság volt részemről, hiszen mindvégig nem akartam mást, csak magam mellett tudni téged. – Lassan felemelte a kezét, és lágyan kisimított egy hajtincset a lány arcából. – Próbálom magammal elhitetni, hogy te engem a legcsekélyebb mértékben sem érdekelsz, és ez az egész csak egy olcsó színjáték… De mindketten tudjuk, hogy ez így nem egészen igaz.
Hermione hangosan kifújta a levegőt, majd bátortalanul a férfire mosolygott.
– Sajnálom, hogy téged okoltalak mindenért, nem kellett volna. – Félénken beharapta a szája szélét, míg a férfi válaszát várta.
– A bocsánatkérését készséggel elfogadom, kisasszony – mosolyodott el a Perselus halványan. – Elhiszed nekem, hogy nem akartalak bántani, nem akartam, hogy erről az egészről tudomást szerezz… Az együtt töltött éjszaka után hajlandó lettem volna egész életemben megőrizni ezt a titkot, ha tudom, hogy cserében velem maradsz.
A lánynak nem volt szüksége több szóra, a szívében már így is tudta, hogy a férfi felbukkanását követő percben megbocsátott neki. Hiszen mi másért jött volna vissza, ha nem azért, mert fontos a számára? Akarta ezt a férfit, olyan régóta és olyan nagyon. Szamárság lett volna részéről, ha tovább kéreti magát.
– Ígérd meg, hogy ezen túl nem titkolózol előttem!
– Megígérem – bólintott Piton, majd magához vonta a lányt, és megcsókolta.
SS/HG
Mire visszatértek, már csak Ginny volt a házban, és éppen Hermione ruháinak utolsó néhány darabját gyömöszölte be a bőröndbe. Sietve elmesélte Pitonnak és Hermionénak, hogy Ron teljesen abnormális módon vigyorogva mondta el mindenkinek a vitáját Lavenderrel, és közölte, hogy ezek után képtelen lett volna elvenni őt. Miután az esküvő meghiúsult, Mr. Weasley úgy gondolta, nincs értelme tovább a villában maradni, de annyira boldog volt, hogy a fia mégsem kötött rossz házasságot, hogy az összes vendéget meghívta az otthonukba, hogy megünnepeljék Ron emlékezetes kivonulását a templomból.
– Ezt most komolyan mondod, meg akarja ünnepelni, hogy Ron nem nősült meg? – hüledezett Hermione.
– Igen, hát nem fantasztikus? – csapta össze a kezét Ginny. – Siessünk, nem akarok lemaradni semmiről sem!
Gyors léptekkel leszaladt a lépcsőn, magával cipelve Hermione bőröndjét, és csak akkor állt meg, amikor észrevette, hogy Piton és a boszorkány nem mentek utána.
– Mi az, nektek külön kérvényt kell benyújtani? – kiabált fel az emeletre.
– Nézze, Miss Weasley, én nem hiszem, hogy különösebben kívánatos személy lennék a maguk mulatozásán – jegyezte meg Piton tartózkodóan.
– Hülyeség, maga Hermione udvarlója, és ahova ö jön, oda magának is jönnie kell! – kacsintott a férfira. – Mert az biztos, hogy ő nem fogja kihagyni ezt a bulit. Igazam van?
Granger kérdőn nézett a férfira. Itt volt az alakalom, hogy a bájitalmester bebizonyítsa a lánynak, hogy valóban képes vele együtt elképzelni a jövőjét. Be kellett látnia, hogy a lányhoz hozzátartoznak Potterék is, még ha ezt a tényt csak nagyon nehezen vette is be a gyomra.
– Nem szívesen okozok csalódást Potternek, mert úgy vélem, jelenleg éppen abban reménykedik, hogy végre megszabadult tőlem! – Piton szavaival ellentétben ördögien elmosolyodott.
Hermione és Ginny elnevették magukat.
Fred és George asztalokat és székeket hordtak ki a kertbe, miközben Ron, Remus és Harry azt a régi esküvői sátrat próbálták meg felállítani, amit évekkel ezelőtt Billék menyegzőjén használtak. Mr. Weasley igyekezett a lehető leghangosabbra bűvölni a rádiót, Mrs. Weasley pedig a tányérokat és poharakat rendezgette az asztalokon. Minerva visszahoppanált a Roxfortba, és megkérte a manókat, hogy szedjenek össze annyi ételt és italt, amennyit csak tudnak, és vigyék egyenesen a Weasley házba.
Mire Pitonék megérkeztek, már majdnem minden készen volt. Harry és Ron éppen az utolsó sátorpecket rögzítették, mikor Ginny elrohant mellettük, és mindenkivel közölte, hogy az utolsó vendégek is itt vannak. A fiúk egyáltalán nem voltak elragadtatva attól, hogy volt bájitaltan professzoruk újfent megjelent a színen, de ezúttal csendben maradtak, egy fejbólintással üdvözölték, és úgy döntöttek, ma este nem próbálják meg lebeszélni Hermionét a férfiról. Arra még bőven ráérnek máskor is.
Aznapra már bőven megvolt a drámai esemény, bár Potter sajnálta a barátját, hogy csalódás érte, de nem tudott nem örülni annak, hogy mégsem vette el azt a borzasztó boszorkányt. Ron egyetértett vele. Olyan érzése volt, mintha eddig valaki hipnotizálta volna, és aztán egyszer csak hirtelen felébredt volna.
– Mindenki itt van? – kérdezte Mr. Weasley túlharsogva a rádióból szóló zenét. – Remélem, hogy megértitek, miért kellett olyan sietve távoznunk a birtokról…– Itt rámosolygott legkisebb fiára. – Azért gyűltünk össze, hogy egy esküvőt ünnepeljünk meg, de a vártnál jobban alakultak a dolgok.
– Drágám! – szólt rá figyelmeztetően Molly. – Ha mi is a szánkra vesszük a Brownokat, akkor mi sem leszünk náluk különbek.
– Eszembe sincs sarat dobálni rájuk, egyetlenem – közölte Arthur a fejét rázva. – Nem, nem, én csak azt akarom mondani, hogy nagyon örülök, hogy ma a családom és a barátaim között lehetek. Tudjátok, hogy a Weasleyk mindig is szerények voltak, és azt hiszem, pénz ide vagy oda, mi már nem nagyon változunk.
A vendégek mind elmosolyodtak.
– Gyér javaid szerénységgel gyarapítsd, szól a mondás* – jegyezte meg Remus. Tonks szorosan hozzábújt a férjéhez és vidáman tekintett rá. Ők is szerényen éltek, rettentően boldogan és elégedetten.
– Jól mondod, kedves barátom! – bólintott helyeslően Arthur. – Nekem nem kell ennél több, csak szeretet vegyen körül minket! Rátok iszom, akik a világon a legfontosabbak!
– A családra! – emelte fel a poharát Molly.
– A barátokra – csatlakozott Charlie.
– A meghiúsult esküvőre! – kurjantották az ikrek, egy rosszalló pillantást kiérdemelve az anyuktól.
– Ronra! – folytatta a tósztot Hermione és Harry mosolyogva.
– Ronra! – kiáltottak fel a többiek, és bár Piton nem szólt egy szót sem, még ő is felemelte a poharát a férfi tiszteletére.
Aznap este nem volt veszekedés vagy vita, még Minerva és Piton is csak kedvtelésből bosszantották a másikat néhány szurkálódó megjegyzéssel. A sátrat megtöltötte az önfeledt szórakozás hangja. A nevetés, a zene ritmusa, a poharak és tányérok csilingelése.
– Sajnálom, hogy ekkora felfordulást okoztam – fordult oda Ginny a széken a barátnője felé. – Öntől is elnézést kell kérnem, Piton professzor…
Piton megbocsájtása jeléül aprót biccentett.
– Jaj, Ginny, mikor lesz olyan, amikor nem a saját fejed után mész? – sóhajtott Hermione.
– Soha, elvégre Weasley volnék, vagy mi a szösz – vigyorgott a vörös hajú lány.
Granger rámosolygott a barátnőjére és átölelte. Haragudhatott volna rá, amiért nem mondta el neki az igazat, de a háború óta tudta, hogy az élet nagyon rövid tud lenni, és ha ő azzal tölti a napjait, hogy mérgelődik, akkor az évek észrevétlen elrepülnek felette, és egyszer csak azt veszi észre, hogy elvesztegette az idejét. Harry és Ron az elmúlt esztendők során sokszor megbántották, és csak kevés esetben ismerték be, hogy nem volt igazuk. Mégis a világ minden kincséért sem mondott volna le a barátságukról. Együtt vészéltek át mindent, és olyan kötelék volt köztük, ami úgy látszott, sosem fog megszakadni.
– Legközelebb inkább ne eszelj ki semmilyen tervet – feddte meg Hermione a Weasley lányt.
– Ígérem, a következő alkalommal, sokkal körültekintőbben fogok szervezkedni.
– Merlin mentsen meg minket ettől! – hördült fel Piton, bár igazság szerint hálás volt a szertelen vörös hajú termésnek. Ha ő nem olyan vakmerő, hogy rávegye erre az őrültségre, akkor talán soha nem kerül ilyen közel Hermionéhoz.
Az este varázslatosan alakult, és végül mindenki levonta az elmúlt napok eseményeiből a kellő tanulságot.
Ginny és Harry rájöttek, hogy a kibékülésért érdemes küzdeni, és kompromisszumok nélkül nincs boldog párkapcsolat, ezért aztán Piton rettenetes szörnyülködése ellenére, Potter úgy döntött, hogy visszavonul az aurori pályától, és Ginnyvel közösen fogja tanítani a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, amit Minerva csak támogatni tudott.
Perselus miután feleszmélt a megrázkódtatásból, és úgy érezte, a vér visszaszállt a végtagjaiba, a táncparkettre vezette Hermionét, és áttáncolta vele az egész éjszakát. Tudta, hogy szörnyűségesen nehéz évnek néz elébe jövőre, most hogy már Pottert is ott fogja enni a fene a kastélyban, de az, hogy Hermione vele lesz, némileg vigasztalta. Két tánc között mikor leültek, hogy kicsit kifújják magukat, a férfi feltette a nagy kérdést a lánynak.
– Hermione Jane Granger – kezdett bele Piton titokzatosan mosolyogva.
A lány szeme elkerekedett, és hirtelen még levegőt is elfelejtett venni, szörnyű balsejtelme támadt, ha most Piton megkéri a kezét, menten elájul, hiszen ez még olyan korai.
– Megtisztelsz engem azzal, hogy eljössz velem életünk első igazi randevújára jövő szombat este?
Hermione megkönnyebbülten nevetett fel.
– Boldogan!
Ron is megtanulta, hogy nem érdemes megalkudni csak azért, mert az kényelmes megoldás. Egy jó ideig most nem szeretett volna randevúzni senkivel sem, és megfogadta, hogy legközelebb sokkal körültekintőbben fogja megválasztani élete boszorkányát.
Na, és hogy Lavender mit tanult az egészből, miközben magából kikelve ordítozott mindenkivel, és egyesével a falhoz csapta az összes szépen becsomagolt nászajándékot? Nos, nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy semmit sem.
Vége
*Gyér javaidat... stb.: Közmondás
