VII. Fejezet

Hiccup ott és abban a pillanatban elveszítette minden időérzékét, amikor hétfő délután kibontották az anyagokat, és csak arra rezzent fel legközelebb, hogy Astrid felhívta este kilenckor, hogy illene bezárnia és hazamennie. A szabás már majdnem kész volt. A metrón vette észre, hogy Daydream küldött neki egy képet üzenetben: repülőgép szárnya és habos felhők napfényben. Még tetszett is. Udvariasan visszaírt, jól utazott-e.
És a napok tovaszaladtak rajta.
Kedden befejezte a szabást, összefércelte a tündérruhát és órákig igazgatott rajta a próbababán, már kívülről tudta Sassa minden méretét, és mégsem volt biztos benne, hogy minden jó lesz. Közben Astrid és Ruffnut kipróbálták a testfestéket, amit Fishlegs szerzett, és Astrid jelenlétének hála nem pocsálták el csak az egyik tubus felét, a tapasztalataikkal viszont meg voltak elégedve, úgyhogy a maradék mehetett Astrid valamelyik szigorúan őrzött fiókjába, ahonnan a vicces kedvű, vagy éppen unatkozó munkatársak nem csaklizhatták el.
Szerdán már a zöld anyagokat szabta a manóruhákhoz, amikor Sassa megérkezett. A lány elsőre hűvösnek tetszett, de amikor svédül mutatkozott be neki, még el is mosolyodott. A ruha pedig egyenesen tetszett neki, úgyhogy Astriddal végül mind a hárman elégedettek voltak.
- Minden kiegészítőt a végére hagyok – magyarázta a lánynak, miközben itt-ott beletűzött még a ruhába egy-egy gombostűt, vigyázva, hogy ne szúrja meg a lányt. – Szólunk, ha készen vannak a szárnyak is, és majd felveheted egyben. – Sassa rábólintott.
Péntek délre befejezte az ikrek öltözékét, legalábbis össze voltak fércelve, és már csak a próbára vártak, ami a következő héten volt esedékes, úgyhogy addig nem volt értelme az apróságokkal foglalatoskodni rajtuk, így szombati napja Miroslava ruhájának szabásából állt.
Szombat este Daydream felhívta, hogy felmehet-e hozzá.
Valami olyasmire gondolt, hogy hiányolta őt az elmúlt hétben, attól függetlenül, mennyire felpörgött attól, hogy a tervei lassan de biztosan alakot öltöttek. A szabad-percek üresek voltak, és bár kezdett visszatérni egy emberileg normálisabb életstílusra (mint ilyenkor mindig), elalvás előtt így is túl sok ideje volt azon gondolkodni, egyáltalán mennyi esélyük van nekik kettejüknek kialakítani bármit, aminek köze van egy rendes kapcsolathoz. És mindig arra jutott, hogy Daydream túl gyerek hozzá. Hogy nem fogja megérteni az ő tartózkodását, és hamarabb fogja megunni a dolgot, mintsem belátná, a véleménye teljesen jogos. Hozzá kétségkívül jobban illett volna egy lángoló kamaszszerelem, amit Hiccup biztos volt benne, hogy nem tudna megadni neki. Csakhogy már nem voltak kamaszok. Huszonnégy évesek, részéről a kamaszkornak vége lett azon a ponton, hogy eljött otthonról.
Daydream tökéletesen meglepte azzal, hogy már-már kedvesen rámosolygott, amikor ajtót nyitott, és csók helyett csak magához húzta és megölelte. A gesztusban nem volt semmi túl intim vagy tolakodó, éppen csak a hátán simított végig könnyedén, majd el is engedte.
- Hogy vagy? Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg, ahogy kikerülte a dobozokat és eltűnt a nappaliban.
Hiccup úgy döntött, nem tesz megjegyzést a hirtelen kedvességére vagy udvariasságára, mert abból csak vita lenne, és tényleg fáradt volt.
- Jahm, még ma is beszaladtam pár órára, meg egész héten túlóráztam – megvonta a vállát. – Kérsz valamit? Van teám, nemrég lett kész. Meddig maradsz?
- Tea? – pillantott fel rá hökkenten a kanapéról. Az ölében már ott terpeszkedett Tannlaus.
- Filteres Earl Grey. Hogy ne igyak annyi kávét – magyarázta.
- Jó lesz, köszi – biccentett, és visszafordult a macskához. Hiccup odament az asztalához, felmarta a saját bögréjét, és a konyha felé vette az irányt.
- Mondanám, hogy bocs a kupiért, de mindig kupi van – jegyezte meg. A nappalija nagy részét most szétterített rajzok borították, két vagy három mappa tartalma hevert szerteszét, az egyetemi vázlatait kereste a fűzőhöz, és persze nem találta, szóval megpróbált a neten keresni valamit, de elakadt és végül csak videókat nézegetett unalmában a rendetlenség közepén.
- Látom, benne vagy valamiben.
- Éppen nem. Szóval, meddig maradsz?
- A hétvégém szabad.
- Az enyém is – hagyta rá, ahogy visszafelé jött a két bögre teával.
- Hoztam neked valamit – közölte hirtelen, és a táskájából elővett egy lapos dobozt.
- Ma csupa meglepetés vagy – jelentette ki, mellé ült, és az asztalra tette a két bögrét. Daydream rámosolygott és felé nyújtotta a sötétzöld dobozt. – Köszönöm – vette át.
Szürke, finom anyagú kendő került elő belőle, ahogy széthajtotta, rájött, hogy a fekete, mindenfelé futó vonalak Párizs utcáit jelölik rajta.
- Ez tök jó – mondta, és hagyta, hogy Daydream kivegye a kezéből a ruhadarabot, majd óvatosan, de ügyes mozdulatokkal a nyakába tegye.
- Örülök – mondta, és kissé közelebb hajolt. Még mindig fogta a kendő két szárát, és most finoman húzta maga felé. Hiccup engedett neki, az ajkaira hajolt egy csókért.
- Nem tudom, mi lelt téged Párizsban, de azt kell mondjam, jót tett – mondta elmosolyodva. Daydream visszamosolygott, de nem válaszolt, helyette megint megcsókolta, ezúttal hosszabban, de Hiccup nem érezte azt a parázs szenvedélyt mint korábban, a fiú visszafogta magát, és ez megnyugtatta.
- Szóval, mi a program?
- Én képtelen vagyok bármi hasznosat csinálni azon kívül, hogy itt összerámolok egy kicsit, és visszazsuppolom az egyetemi rajzaimat a szekrénybe. Hm... nézzünk valamit?
- Mire gondolsz?
- Hát, van pár sorozatom... Trónok Harca?
- Legyen – hagyta rá Daydream, és ő felkelt, hogy gyorsan összeszedje a papírokat.

Elnézte Hiccupot, aki gyakorlott mozdulatokkal összeszedte a rajzokat a földről, és összeköthető mappába rakta őket. Odalépett mellé, hogy segítsen, de megakadt a szeme a kupac tetején lévő rajzon és felkapta. Jobban megnézve nagyon halvány színek voltak a papíron, amik elsőre nem is látszottak. A képen egy lány feküdt, talán egy ágyon, valami könnyű szövet takarta csak itt-ott.
- Az egyetem egyik modellje – szólalt meg Hiccup. – Nagyon ügyes volt.
- Ő most komolyan...?
- Nem, dehogy – nevetett fel a fejét rázva. – Nem igazi akt kép, és fürdőruha volt rajta.
- Áh. Szép – mondta, ahogy odanyújtotta.
- Kösz – elmosolyodott, és becsúsztatta a mappába a többi mellé.
- Szeretted az egyetemet, igaz? – kérdezte.
- Nagyon – bólintott rá. – Bizalmat szavaztak nekem, pedig nem hinném, hogy túl sok okuk volt rá. Valószínűleg soha nem mozdulok ki otthonról, ha nem vesznek fel. – Megvonta a vállát, és felkapta a mappákat, kinyitott egy szekrényt, hogy betegye őket, közben egy guriga fényes papír levetődött a felső polcról, és az elöregedett befőttes gumi elengedte, így Daydream nem állta meg, hogy ne nézze meg, mielőtt visszaadja.
A 2010-es FantasyCon plakátja volt, vörös alapon fekete, fehér és sárga betűk rikítottak a programból ízelítőt, dátum és helyszín, weboldalcím, és fényképek tömkelege.
- Hé, ez én vagyok – bökött az egyik képre meglepetten.
- Mi? – Hiccup rápislogott, majd zavartan elvigyorodott. – A grafikusuk szőrén-szálán felszívódott abban az évben, és Heather pánikban hívott fel, hogy mentsem meg a világot ezzel a vacakkal – bökött a plakátra. – Az a kép meg saját – bökött arra, amin ő szerepelt. Éppen pózolt, talán a verseny előtt vagy után, de mindenképpen a hivatalos fotósoknak is, már nem emlékezett tisztán. – Az paróka? – kérdezte.
- Szerencsére – biccentett.
- Tök jó – hagyta rá, ahogy összetekerte a plakátot és az asztal mellett álló polcról felkapott egy másik gumit. – Nagyon jól nézett ki az a jelmez. Megvan még?
- Azt hiszem. – Nem volt túl lelkes, nem akart erről beszélgetni senkivel. A szereplés akkor még jó mókának tűnt.
Aztán lekucorodtak a kanapéra és a laptopot bámulták, a póz fél óra alatt alakult ki: Hiccup szinte az ölében feküdt kényelmesen, a karfán átvetve a lábait, Tannlaus a hasára gömbölyödött és egy másodperce röhejesnek érezte ezt az egészet, hogy leültek sorozatot nézni de a fiú úgy tűnt, tökéletesen elégedett a helyzettel. Szóval nem szólt semmit, csak beletúrt a hajába néha, és az első rész végére Hiccup elaludt.

Azt már megszokta, hogy Tannlaus a hasára gömbölyödve alszik, az azonban szokatlan volt, hogy a párnája is lélegzett. Lustán felpislogott Daydreamre és eszébe jutott minden. Sorozatoztak, és fáradtabb lehetett, mint amilyennek gondolta magát. Óvatosan kinyújtózott, elfojtott egy ásítást és megvakarta Tannlaus füle tövét. A kandúr rápislogott, ásítva nyújtózott, aztán leugrott a földre és eltűnt a kanapé mögött.
- Jó reggelt – mondta vidoran Daydream, mire felmosolygott rá.
- Éhes vagy? – kérdezett rá, ahogy felült és megdörzsölte az arcát. – Rendelhetnénk valamit. Kínai? Szereted?
- Aha – bólintott rá, és lecsukta a laptopot, míg Hiccup előhalászta a mobilját.
Rendelt valami könnyűt, az asztalra dobta a telefont és visszafordult Daydream felé. A fiú őt nézte, követte minden mozdulatát és megérintette a karját, mikor fel akart állni. Kicsit közelebb hajolt, de megrekedt egy ponton és Hiccup ebből is értett. Egészen hozzá húzódott, hogy a combjuk összeért és az ajkait leheletfinoman végighúzta az övéin. Pillekönnyű érintés, ami talán igaz sem volt, mégis lehunyta a szemeit és hagyta, hogy Daydream megismételje a mozdulatot. A szempillái megrebbentek, mikor ujjbegyeivel az arcát érintette. Hüvelykujjával végigsimította a szeme alatt és le a nyakáig. Állát az állának támasztotta, ajkaik szinte egymásnak simultak és mégis úgy érezte, fényévekre vannak egy csóktól. Mégis, amikor hátra döntötte a kanapén nem érezte úgy, hogy ezzel bármi probléma lenne. Daydream tenyerei a csípőjére siklottak, ő csak a hasára simította a kezeit és némán pislogtak egymásra. Érezte, ahogy a másik tekintete végigszalad a válla vonalán, le a mellkasán és megállapodik valahol a nadrágja szélénél, és hirtelen úgy érezte, mintha belátna a ruhái alá és végigcirógatná a bőrét.
Beharapta az alsó ajkát, ahogy lejjebb hajolt, közben kezei feljebb csúsztak a bordáira és egészen közelről mosolygott rá. Magán hordozta a forró, kapkodó lélegzetét, ami egészen megszédítette, mikor homlokon csókolta. És egy érintés a szemöldökén, az arccsontján, a szája szélén...
Mielőtt Daydream az ajkai után kaphatott volna megszólalt a kaputelefon és úgy ugrottak meg, mint akiket rajta kaptak. Pedig nem is történt igazán semmi.
Hiccup pirulva és kapkodva kelt fel róla, és kissé sietősebben indult az ajtóhoz, hogy felengedje a futárt. Visszakocogott a táskájában lévő tárcájáért, majdnem felbukott Tannlausben aki elősurrant a kanapé mögül és most talált alkalmat, hogy hozzádörgölőzzön, és egész biztos volt benne, hogy valami idült vigyorral vette át a vacsorájukat, és magához képest sok borravalót adott neki. Átbattyogott a konyhába, letette a dobozokat és tányérokat vett elő. Egy perc múlva megterített, és Daydream is megjelent az ajtóban, a macskával a nyomában, majd leült a székre, végignézett az asztalon és egy rövid pillanatra elhúzta a száját.
- Komolyan azt várod, hogy majd bottal fogok enni? – Hiccup ráhunyorgott.
- Azt hittem, a New yorki lakcím kiadása előtt ellenőrzik, hogy az ember tudjon enni a létező összes evőeszközzel – jegyezte meg.
- Téged ellenőriztek? – vonta fel egyik szemöldökét.
- A kollégium volt a bejelentett lakcímem. Tudták, hogy az a hely az életre nevel. – Megvonta a vállát, és vett elő rendes evőeszközt is, Daydream megkönnyebbült sóhajjal vette át őket.
És aztán le nem vette a szemeit arról, ahogy ő a pálcikákkal eszik. Hiccup akárhányszor felnézett rá, mindig találkozott a tekintetük, a fiú rámosolyogott.
- Oké, feladom – jelentette ki pár perc múlva. – Hogy vagy képes tésztát enni azzal ráadásul bal kézzel? – Hiccup felnevetett.
- Ha nem tűnt volna fel, balkezes vagyok – mondta vidáman.
- Az addig oké, de a botok...
- Evőpálcika – pontosított azonnal. – Megtanítsalak? Bár, mint rámutattál, csak bal kézzel tudom megmutatni, hogy kell fogni.
- Végül is, sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükségem – ment bele, és Hiccup megpróbálta elmagyarázni, hogyan kell megfogni a pálcikákkal a tésztát vagy a tavaszi tekercset, és Daydream szerint túlságosan kiakadt azon, mikor megpróbálta felnyársalni szerencsétlen húst, „mivel úgy mégiscsak könnyebb".
Aztán igazán már csak szórakoztak mindketten, amit Hiccup unt meg hamarabb, és inkább elpakolta a maradékot és a mosogatóba tette az edényeket. Megnyitotta a vizet is egyúttal, de alig jutott egy villáig, Daydream máris mögé lopakodott, hogy átölelje. Egy ideig nem is történt más, majd Hiccup szabályosan beleborzongott egy csókba a nyakán.
- H-hé... í-így nem igazán lehet mosogatni... – motyogta, de szinte önkéntelen mozdulattal döntötte félre egy kicsit a fejét.
- Akkor felejtsd el a mosogatást és hagyd, hogy kényeztesselek – dorombolta egy újabb csók után. Az ajánlat több, mint csábító volt, ezt Hiccupnak is el kellett ismernie, és a tény, hogy a csókok ellenére Daydream kezei még mindig hasánál voltak összekulcsolva, megnyugtatta valamennyire.
- De-de semmi kapkodás.
- Ígérem – hagyta rá mosolygós hangon, és előre nyúlt, hogy elzárja a vizet. Hiccup addig szembefordult vele, zavartan és várakozón, Daydream rámosolygott és összesimította az ajkaikat. – Nyugalom – suttogta alig eltávolodva. – Gyere – hívta magával, ahogy átkarolta a vállainál, és szorosan összesimulva húzta magával át a nappalin a háló felé, Hiccup már az első lépésnél érezte, hogy ez így nem lesz jó, amikor megbotlott valamiben (talán a saját lábában?) meg már biztos volt, hogy ezt a dolgot nem neki találták ki. Elhúzódott kissé, hogy biztosan külön tudja választani a saját végtagjait, közben bocsánatkérően felmosolygott a fiúra, aki válaszul lazított a fogásán, még így is összekapaszkodva lépdeltek, csak valamivel lazábban és biztosabban.
Hiccup megtorpant, amint beléptek a hálószobájába, annyira nem képzelt még ide hasonló jelenetet annak ellenére sem, hogy kétszer aludtak itt együtt, mégiscsak ez volt a legbelsőbb fészke, ahová elbújhatott a világ elől, lényegében az egész lakás az ő birodalma volt, azóta lakott itt, hogy kiköltözött a kollégiumból és azóta... nos, nem sokan jártak itt rajta kívül.
Daydream szorosabban húzta magához, a háta a fiú mellkasához simult, és rendben volt az egész, nem akart máshol lenni. Daydream másik keze gyengéden végigsimított az oldalán és megállt a pólója aljánál, de csak a szegélyt piszkálta szórakozottan, az ujjai nem szöktek be a ruhadarab alá.
- Szóval, van valami testápolód? – érdeklődte halkan, mire Hiccup megrezzent.
- Öhm... – kezdte zavartan.
- Masszázshoz kell – tette hozzá, mire megnyugodva sóhajtott.
- Van... valahol... – motyogta, ahogy kibontakozott az ölelésből és az éjjeliszekrénye felé vette az irányt.
- Miért, mire gondoltál? – kérdezte csevegő hangnemben Daydream ahogy az ágyra huppant.
- Hogy én? Nem gondoltam semmire – közölte remélhetőleg elég hihetően, közben előhalászta a testápolót.
- Valakinek élénk a fantáziája – vigyorgott rá a fiú kajánul, mikor visszafordult felé.
- A fantáziámból élek – morogta válaszul és a kezébe nyomta a tubust.
- Remek – bólintott rá, vetett a kenőcsre egy pillantást és maga mellé ejtette. – Ezt most szépen levesszük – ugrott fel, s mielőtt még tiltakozhatott volna, Daydream kivette a nyakából sálat (még mindig ott volt) és felhúzta a pólóját, hogy muszáj volt engednie. – És most, irány az ágy.
- Miért érzem a vesztem – mormolta maga elé kispárnát gyűrve a feje alá.
- Ugyan, tetszeni fog – ígérte, és érezte, hogy a csípője alá ül. – Inkább mesélj arról, hány titoktetkód van még? – Daydream végigsimított a hátán a két lapockája között. Az érintése forró.
- Hm? Ja, az. Nincs... nincs több. Celeste, a vegvisir, meg... az.
- Ez nem egy rúna, igaz?
- Nem – sóhajtotta –, nem az. – A kíváncsisága valahol tetszett, az embereket általában nem érdekelték ilyen apró részletek, na persze, a hátán lévő tetoválásról nem is tudtak sokan, talán egy kezén is meg tudta volna számolni, hányan pontosan, de pont most, ebben a helyzetben nem akart róla beszélni.
- Rossz téma? – kérdezte óvatosan Daydream.
- Később elmondhatom – tért ki a válasz elől.
- Akkor most... – Hallotta, ahogy kinyitja a testápolót. – Vigyázz, hideg – figyelmeztette, de így is összerándult kissé és végigfutott rajta a hideg. – Ne aggódj – duruzsolta a fiú, és óvatos mozdulatokkal elsimogatta bőrén a krémet,–, mindjárt felmelegítelek.
És tényleg, nem telt bele két perc, Hiccup elfelejtette, milyen is volt fázni, sőt, egy idő után lehunyta a szemeit és a fejét a karjaira hajtva szinte el is tudott volna aludni a kellemes érintésektől, teljesen ellazult, régen érezte magát ilyen nyugodtnak főleg valaki más társaságában. Valamivel később az érintések változtak, nem igazán tudta volna megmondani miben, de azon kapta magát, hogy felélénkült, minden tagját átjárja valami kellemes borzongás, egy ideig azonban nem nyitotta ki a szemeit, csak elemezgette az érzéseket, amik át meg átjárták a fiú érintéseire. Értette, pontosan értette hová akar elérni, és nem akarta megállítani. Ez a megközelítés sokkal jobban tetszett, mint a korábbiak, és úgy gondolta, egy esélyt adhat önmagának és Daydreamnek.
És végszóra hallotta, érezte, hogy a fiú odafekszik mellé, először szinte hiányolta a súlyát a dereka környékéről, a lélegzete az arcát érte, a sajátja kissé kapkodó, és ahogy felnézett, azok a különleges, zöldarany szemek ráragyogtak a sűrű fekete szempillák közül. Daydream mosolygott, odanyújtotta a kezét és a hajába simított, ujjai elidőztek egy ponton, amitől megborzongott.
- Szeretnéd, hogy máshol is megmasszírozzalak? – Csak suttogott, csak egy egyszerű kérdés volt, a szemei, a pillantása miatt mégis nyelnie kellett egyet. Az ujjai a hajában lejjebb kúsztak a tarkója felé, a körmei hegyével finoman cirógatta a bőrét, Hiccup megrezzent és egy pillanatra le kellett hunynia a szemeit, hogy győzzön az önuralom. Mikor megint felpillantott, Daydream várakozón nézte, ajkain halovány, elégedett félmosoly. Pontosan tudja, mit csinál. – Szóval?
Elkapta a kezét, finoman a csuklójára fonta az ujjait, ahogy az oldalára fordult szembe a fiúval, aki meglepett pillantással jutalmazta, hogy ő közelebb került hozzá, és továbbra sem eresztve a kezét, szinte ráfeküdt a másikra (mikor vette le a pulóvert és az ingét?), ahogy csókért hajolt. Daydream átkarolta, végigsimított az oldalán, kiszabadította a másik kezét is, hogy ölelhesse és érinthesse, ahol éri.
- Ezt egy határozott igennek veszem – jelentette ki elégedetten Daydream, mikor néhány légvételnyi szünetre megszakították a csókot.
- Vedd aminek akarod – morogta újabb csókra hajolva, mielőtt még a fiú bármit is mondhatott volna válaszul.

A fürdőszoba párája nyálkásan tapadt a csempékre, Daydream meg mert volna rá esküdni, hogy a kádban több a hab, mint a víz, de nem zavarta igazán. Tekintetével követte, ahogy Hiccup belépett a kádba, rámarkolt a kapaszkodóra és mellé huppant. Hátát a mellkasának húzta, átkarolta és fejét a vállára ejtette, ahogy mélyet lélegzett. A sűrű, forró levegőben ez nem volt könnyű feladat.
- Szóval, akkor most már elmondod? – kérdezte, és felhőpuha habot kent Hiccup lapockái közé, oda ahol a harmadik tetoválása volt.
- Ez nem olyan régi, már az egyetemre jártam. Vagyis akkor kezdtem, na – kezdte lassan. – Eléggé szét voltam csúszva meg minden, fogalmam sem volt róla, mit akarok kezdeni az életemmel, melyik lenne a helyes döntés, merre tovább, aztán egyszer csak jött ez, és rájöttem, hogy akarok valamit, ami arra emlékeztet, hogy végre tudom, ki vagyok.
Daydream némán bólogatott, és elgondolkozva szorította ajkait a szeplős vállának. Figyelte, ahogy elpattannak az apró buborékok és egészen elkalandozott, mikor Hiccup a nyakának simította az arcát és jobb lábát csobbanva átvetette az övén. Kérdezni akart még valamit az egyetemről, rá akart kérdezni arra a régi barátnőre is, végül mégsem érezte alkalmasnak a pillanatot. Ráadásul a forróság is kis híján elnyomta, de semmi kedve nem volt kapkodva kiszállni és törölközőbe csavarva visszasétálni a szobába. Magának érezte ezt az egészet, egy örökké-pillanatnak, mintha belefagytak volna az időbe, és sosem történt volna semmi. Mintha sosem...
- Min gondolkozol? – kérdezte Hiccup, és kicsit távolabb húzódott, ahogy az ujjaira szedett némi habot.
- Csak azon, hogy mi mindent tartogatsz még abból, amit az egyetem adott neked – mormolta, aztán prüszkölve köhögött fel némi habot, amit az arcába kapott. – Héé! Hát szabad ilyet?
- Naná. És tudod mit? Tökre megérte – bólogatott magának, és igyekezett elhajolni egy választámadás elől, de Daydream fürge volt, a kád meg kicsi.
Habos víz fröccsent a szőnyegre, és jócskán csatatérré változtatták a fürdőt, mire hajlandóak voltak kiszállni. És Daydream magán érezte Hiccup tekintetét, mikor megigazította a haját, vagy mikor a tükörben alaposan megvizsgálta az arcát és még akkor is, mikor azért panaszkodott, hogy kiáztak az ujjai a fürdés alatt.
- Mindjárt megsajnállak, tényleg. Na menj már – nevetve igyekezett kifelé tolni a vállánál és ő készséggel hagyta is magát, miközben valami szúrós borostáról magyarázott. – Jaj, ugyan már! Egyáltalán nem esett baja a babapopsi bőrödnek. Különben meg neked is van.
Azzal, hogy bebizonyítsa igazát végighúzta kézfejét az állán. Az alig egy napos borosta halvány sercegéssel karistolta végig a bőrét, és Daydream inkább nem tett megjegyzést. Könnyebb volt úgy. Helyette magával húzta Hiccupot az ágyba, hagyta, hogy az oldalához bújjon és nem is olyan sokkal később már aludt is.
Ő meg a plafont bámulva átkarolta, magába szívta az illatát, felidézte az ízét és egészen boldognak érezte magát tőle. Volt kihez tartoznia, ráadásul egyre inkább úgy gondolta, hogy Hiccup a legangyalibb fiú, akivel csak összehozhatta a sors. Egyszerűen csak nem engedhette meg magának, hogy tönkretegye. Se őt, se a kapcsolatukat.

Névmagyarázat:
Ruffnut ~ Kőfej.

Szóval, tisztázzuk Hic' tetkóit is: a bal csuklóján tekeredik körbe a kékszemű hósárkány, Celeste [olasz, 'cseleszte', égszínkéket jelent]; a jobb csuklójának belső oldalán van az iránytű, a vegvisir ['vegviszír'; két jelentése van: a) segít a harcosnak a csatában, megrettenti az ellenfelet és elűzi a félelmet a viselőjéből, b) ez kell nekünk: az elvándorolt harcosnak utat mutat hazafelé, bármerre is legyen a világban]; és a hátán, a lapockái között van a chiefmark, tudjátok, a jel, amit Gothi rajzolt a homlokára a második film végén.

Fun fact: volt egy ilyen kihívásunk magunk felé, hogy a fiúknak a századik oldal előtt kell intimebb viszonyba kerülniük, különben megette a fene a ficet, a 85. oldalon sikerült kiviteleznem a dolgot, jej. Mi nyertünk!

Éss szomorú hír, de a közeljövőben rá kell állnunk a heti frissre, mert Kija dolgozik, én is megyek vissza az iskolapadba meg remélhetőleg dolgozni is, így a tempónk is lassul, nem beszélve a saját ficeinkről. Megértéseteket ez ügyben köszönjük.