Epilógus

Tíz évvel később…

Korhadt deszka és hányásszag - ez csapta meg először az orrát. De nem ez volt az, ami felébresztette, hanem a testének remegése, a hátába nyilalló erős fájdalom és a félig behúzott sötétítő függönyön beáradó délutáni napfény. Megint a padlón aludt el, pontosabban, valószínűleg csak nem érte el az ágyat. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Az üveges, zöld tekintet fókuszálatlanul szegeződött az omladozó plafonra. Karját lassan a mennyezet irányába nyújtotta, mintha el akarna érni valamit, ami odafönt van. Elérhetetlenül. De nem járt sikerrel. Testén újra úrrá lett a remegés, karja visszahanyatlott. Magzati pózba húzódva próbálta leküzdeni a görcsöt, amit az elvonás okozott. Percekig csak kapkodta a levegőt, miközben az ébren maradásért küzdött. Aztán a fájdalom alábbhagyott. Négykézlábra nyomta magát, de majdnem visszaesett.

– A francba! – káromkodta az üres, dohos szobának.

Elmászott a falig, és felhúzta magát. Botladozva érte el a penészes fürdőszobát. A maradék gyomortartalma a vécében végezte. Mikor már minden kiürült belőle, feltápászkodott a földről, és undorodva nézte, ahogy a mocska lecsorog a vízzel. Kicsit megszédült, így egy darabig még ottmaradt a falat támasztva, mély levegőket véve, majd a mosdókagylóhoz támolygott, és bő vízzel megmosta az arcát, majd jó alaposan kimosta a száját és a fogait. Végül megszabadult koszos ruháitól, és a zuhany alá állt. A falnak támaszkodott, miközben csak folyatta magára a langyos vizet, ami valamelyest felélénkítette és megnyugtatta. Csak állt ott, és nem gondolt semmire, egyszerűen: létezett. Ez volt minden kincse, ez a pár perc Tom halála óta. Ezzel ennyi is volt a nyugalomnak, mert minden józannak mondható percében csak Denem szenvedő, haldokló alakját látta, ahogyan elvették tőle azt, aki ledöntötte a falait, és szabadságot, életet adott neki.

Nagy csattanások, ahogy az öklei a falat érték, hisztérikus sírás, mint minden egyes ilyen alkalommal. A hiány és a tehetetlenség marcangolása, ami már tíz éve sorvasztotta a lelkét, a szabadság béklyójába zárva.

Felszakadó bőr, vér, fájdalom. Aztán beletörődés, és szokványosan telő, delíriumos napok. Mert a fájdalmat csak az alkohol és a drogok mulaszthatták el, amik értelmet adtak. A konyhaszekrényben várta a napi adag. Először a tablettákat vette be, amit leöblített némi maradék, ismeretlen eredetű szesszel, de mindegy is volt, a lényeg a hatás. Rögtön jobban kezdte érezni magát. Feltette a kávét, és amíg lefőtt, elmajszolt néhány darab kekszet. Többet nem is nagyon bírt volna a gyomra, és nem igazán volt rá szüksége.

– Már úgyis mindegy – rebegte maga elé, ahogy a maradék kekszet nemes egyszerűséggel kivágta a kukába.

Lefőtt a kávé. Egy nagy csészével töltött magának, és beleszagolt. Jólesően sóhajtott, és lassan kortyolni kezdte. Végiggondolta a napját. Ismét találkozik Tommal, aki nagyon emlékeztette az ő Tomjára, de csak külsőre. Soha nem talált hozzá hasonló embert, pedig sok kék szemű, fekete hajú férfi megfordult már az ágyában, de egyikükben sem találta meg őt. Ez lehetetlen volt. De neki szüksége volt rájuk, hogy valamennyire telítse az ürességet.

Kiitta az utolsó kortyot is, a csészét a mosogatóba tette, és a konyhaszekrény rejtekéből elővette a kokainos zacskót, a kis üveglapot meg a papírt, majd kényelembe helyezte magát az asztalnál. Letette a lapocskát, és kiszórt egy adag port, majd orrán keresztül felszívta. Minden maradék émelygése elszállt, ahogy az anyag végigbizsergette a testét. Most már indulhatott a nap. Egy apró mosoly szökött az arcára, ahogy egy dalt dúdolva visszament a szobájába, kinyitotta az ablakot, hogy beengedje a kellemes, nyáresti időt, mely lágy szellővel vette birtokba a helyiséget.

Megállt a szoba közepén felállított két ruhakupac előtt. A tisztábbnak látszóból kiválasztott pár darabot, felöltözött, majd eltűnt a fürdőszobában. Fekete tussal kihúzta a szemét, és belőtte a haját, már amennyire a rakoncátlan tincseit lehetett. Pont végzett, mikor csengettek.

– Pontos, mint a halál – jegyezte meg, miközben elindult ajtót nyitni.

Tom állt az ajtóban.

– Üdv, Harry! Mehetünk? – indított egy laza mosollyal.

– Egy perc – válaszolta, és már el is tűnt.

Felkapta az ágyon heverő táskáját, belepakolt néhány holmit, majd visszament a bejáratnál várakozó férfihoz. Rávillantott egy megnyerőnek szánt mosolyt, és már indultak is. Útközben nem esett sok szó köztük, de nem is volt rá szükség. A testiség számított köztük leginkább, az élvezet. Lefékeztek a férfi lakásánál, ami a kedvenc szórakozóhelyük szomszédságában helyezkedett el.

– Gyerünk, igyunk meg pár italt! A buli megvár – villantotta rá mosolyát Demon. Még a vezetékneve is Toméra hasonlított.

– Jó ötlet! – helyeselt Harry.

Benn minden más volt, mint Harrynél. Tisztaság, tágas terek, szép kárpitok, falak. Minden tökéletes volt itt, csak Harry nem érezte magáénak. A szeretkezéseik is ilyenek voltak. Tökéletesek, de sterilek, mint egy orvosi műtőben a műtétek. Ahogy most is. Egy-egy hideg ital, tiszta, fehér ágynemű, gyengéd mozdulatok és az ő erőszakos válaszai, ami mindig vad dugásba fajul. Lihegések, szenvedély, fájdalom, gyönyör. De semmi érzelem, ami Harryt minden alkalommal megőrjítette, de nem szólt, mert neki ez kellett. Csak ez tartotta józan eszénél, meg a sok pótszer. Amiből jött egy újabb adag, az este koronája, a napi heroin adag. Ennek is megvolt náluk a maga szertartása, egymásnak adták be, szinte egyszerre, majd összegabalyodva eldőltek az ágyon, közösen élve át a napi gyönyört, amit a szex sem adhatott meg.

Végül valahogy átkeveredtek a buliba. A villódzó fények közt összesimulva táncoltak, megszűnt körülöttük a világ. Aztán minden elromlott, mikor múlni kezdett az anyag hatása. Tom a vécébe húzta, és csak arra emlékezett, hogy beszélt hozzá.

– …Szóval szeretném, ha hozzám költöznél, és összekötnénk az életünket. Mit szólsz?

Biztosan jól hallotta? Nem, az nem lehet, de a képtelenség tovább folytatódott.

– Leszokhatnánk együtt a drogról, és kibékülhetnél az apáddal, és…

Most mi van? Nem értette.

– Nem! – tör ki belőle hirtelen a tiltakozás, és kiviharzik a helyiségből.

Tom utána kapott, de nem érte el. Harry eltűnt a tömegben. Ki, egyenesen az utcára, ahol rögtön taxiba pattan, és haza ment. Kifizette a taxist, majd bezárkózott. Rögtön a bejáratnál vetkőzni kezdett, és mire a szobájába ért, teljesen meztelen volt. Az ágya alá kotort. Hamar megtalálta, amit keresett, a heroinos készletét, a tartalékot, amit vészhelyzetre szánt, és nem bírta tovább. Bedőlt a szennyes ruhák közé. A kupac büdös volt, de nem érdekelte. Előkészítette a karját és cseppfolyósította az anyagot, majd felszívta az egészet. Semmi sem számított már. Újra elvették a szabadságát, de itt a lehetősége, hogy visszakapja, hogy azzal legyen, aki megadta neki, akit még most is szeretett minden kegyetlenségével együtt.

Szúrt. Az ajkai széles mosolyra húzódtak, ahogy repült. Igazi mosoly volt ez, és igazi szárnyalás. Megvonaglott, de már látta a célt: látta az ő Tomjának arcát.

– Nincs több lánc… Megyek, Tom… – suttogta még utoljára.

Szemei kimeredtek, és egy pillanat múlva már csak az üveges semmit látta. Szabad volt.

Vége