7. Fejezet - Viharos búcsú

Három napja tombol a vihar az iskolánk felett. Az igazgató azt mondta, ha nem járok be az órákra kirak. Mivel nem tudok máshova jelentkezni, kénytelen leszek egy levegőt szívnom Tomoéval. Kinyitottam az ajtót majd beléptem. Mindenki a tanári asztal körül volt. Amint kiderült, új ülésrendet csináltak a tanárok. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy Asamichii előttem ül. A következő reakcióm a színtiszta sokkból állt. A mellettem lévő padnál Tomoe ült. Szóval a félévet ismét mellette kell töltenem?
- Ohayou. – köszöntem.
- 'Reggelt. – köszönt vissza hidegen. – Jobban vagy? –kérdezte.
- H-Hai… - nagyon meglepődtem, hogy érdekli még a dolog – De igazából énsajnálom, kicsit felkaptam a vizet a múltkor. – mentegetőztem.
- Megértem.
- De most kihagyva az egész sztorit. Neked tetszik Akane? – kérdeztem.
- Nem, de nem tudok vele mit kezdeni.
- Lásd, be egy emberre vigyázni még mindig jobb nem? – kuncogtam.
-Hmm? J-Ja igen. – hárított gyorsan.
- Mégis mi ez a tétovázó hangnem? – majd hátba csaptam. – Mit szólnál ha olyanok lennénk, mint a legelső nap? – vetettem fel.
- Rendben…
-Tomoe-kuuuuuuun~. – sipítozott Akane.
- Na megjött godzilla. – nevetett Asamichii.
- Istenem… valahogy had meneküljek meg! – könyörgött a plafonnak.
Hirtelen egy hatalmas villám csapott be az osztálytermünk ablakába, melytől az üveg szilánkokra tört. Teljesen transzba estem. A testem minden porcikája remegett és éreztem, hogy könnyek hullnak le az arcomon. Majd miután az egész osztály körém állt, felfordult velem a világ. Leestem a székről és elájultam. A testemből minden erő elszállt, kinyitottam a szemem és láttam, hogy Tomoe cipel az orvosi szobába. Mikor beértünk nővér nem volt bent. Csak egy lány aki behozta a fertőtlenítő szert, de rá nem sokra távozott. Tomoe letett az egyik ágyba.
- Elég rosszul tudsz könyörögni. – majd próbáltam valami vigyorgó pofát vágni.
- Gomen. Az időjárás teszi. Mi történt veled odabent? kérdezte kicsit aggódóan.
- Magam sem tudom. Valami kiskori trauma a villámoktól. De őszintén szólva, nem tudok semmit se a múltamról, mivel örökbe fogadtak. Az igazi szüleimet nem ismerem… Elméletileg egy kísérleti patkányként használtak, de máig sem derült ki, hogy igaz e a dolog.
- Ismerős.. – mondta komoran.
- MII?! De Asamichii azt mondta, hogy az egész házzasági dolog, a te szüleid fejéből pattant ki! – néztem rá érdekesen.
- Én nem magamról beszéltem, hanem Asamichii-ről, akinek fogalma sincs az egészről.
Nem várta meg az újabb kérdésem, csak kimentem csendesen az ajtón. Két órán keresztül voltam a gyengélkedőn. Nem azért mert rosszul voltam, hanem mert nem mertem kimenni. Azok az árnyak rémisztőek voltak. És az idiótája, még a lámpát is lekapcsolta! Lépteket hallottam, azt hittem, hogy végre megmenekülök, de tévedtem. Besétált a nővér. Tudni kell, hogy Yumi-chan, afféle aggódó anyuka. Egy karcolásból is nagy ügyet csinál. De én ennél nagyobb bajban is vagyok…
- Hallottam, hogy valaki elájult az óra közepén, jól vagy drágám? – és elhúzta a függönyt.
Azt a döbbent arcot, mindenkinek látnia kellett volna.
- Nana-chan? – döbbent le.
- Hai, Yumi-nee… - fojtottam vissza a hangom.
- MIÉRT NEM SZÓLTÁL, HOGY ITT VAGY? – kiabált – Annyira aggódtam, mikor azt mondták, hogy eltűntél…
- Tudom, Yumi-nee, de nem vagyok képes azokkal maradni… Nem az igazi szüleim, szóval semmi sem köt hozzájuk, azt csinálhatok amit csak akarok, hiszen itt vagy nekem te, és a többi barátom!
- Idióta, ez nem egy normál is-…
- Igen, volt szerencsém belőle, de az ilyen dolgokban van jó is! – kuncogtam.
- M-M-MIT műveltél? – Yumi telejsen kiakadt.
- Hát egy eléggé közvetett módon, szereztem egy szolgát! – mondtam.
- Aha, de ami most fontosabb. A villámok miatt ájultál el igazam van? – nézett rám komolyan.
- Igen… Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy valóban tudni akarom mi történt a múltamba? Ha tudnám, az jobban fájna? – hangosan kimondtam a gondolataimat.
- Nem tudom… - mondta eléggé bizonytalanul Yumi-nee.
Pedig valójában ő volt az egyik személy, aki pontosan tudta, hogy mi történt a múltamban. Tökéletesen elrejti a „cuki kis nővér" szerep, de igazából ő is csak egy démon. Biztos meg van annak az oka is, hogy nem tudhatok róla. Akármennyire is fáj, félek pedig a kíváncsiság jobban hajt. Csodálnám, ha a hülye kérdéseim nem hoznának bajt a fejemre. Valamiért mindig bajba keveredek az ötleteimtől. Ez vagyok én, Momozono Nanami a világ egyik legidiótább embere. Képes voltam elszökni a nevelőimtől, átiratkozni egy démon iskolába, ahol egy látnok lett a legjobb barátnőm, szereztem egy yakuza féle ellenséget, ráadásul van egy eszméletlenül bunkó, ám de olykor gondoskodó szolgám, Tomoe. Mondjuk, már Tomoe is elég bajos, Asamichii-ről nem is beszélve. Mondjuk, ha Yumi lerészegedik, abból világméretű problémáink is lehetnének…
- Yumi-nee, tudsz a múltamról, igaz?
- Hai… - sütötte le a fejét, hogy megbukott az álcája.
- Elárulnád? – vetettem oda, előre tudtam, hogy feleslegesen.
- Kizárt! Elég problémád van, nem kell ezzel gyötörnöd magad. – mondta kedvesen.
- Valaha el fogod nekem árulni az igazat?
- Igen, majd egyszer, ha kész leszel. – bólogatott erősen, hogy mielőbb le tudja zárni a beszélgetés ezen szakaszát.
- Rendben. De egy kérdésemre szeretnék mindenképp választ kapni! Kigyógyulok ebből? – vettem komolyra a szót Nem érdekel semmi más, egyenlőre ez is megteszi.
- Sajnálom, de erről semmit sem tudok… Ne bánkódj annyit! Na, de mégis ki a te becses szolgálód? – terelte villámgyorsan a témát.
- A neve, Shiroi Tomoe. Az osztálytársam. Meg kell adni, helyes, de egy hatalmas nagy bunkó. Asamichii gyerekkori barátja, szóval sikerül megférnem vele. – kuncogtam a tökéletes leírásomon.
- Shiroi Tomoe? – Yumi egész teste remegni kezdett, és az éppen a kezében lévő papírok lehulltak a földre.
Tudtam, hogy nincs valami rendben, ráadásul ismeri is. Yumi teljesen elvesztette a lélekjelenlétét, a szemei kitágultak és csak habogott összevissza, míg újra nem volt képes összeszedni a gondolatait.
- Miért sokkoltál le? – kérdeztem unott pofával.
- S-Semmi különös. – nagyot nyel – Csak csodálkoztam azon, hogy pont ő… - nevet.
- Yumi-nee! – szóltam rá, a hangomból ítélhetően, hogy mondja el amit tud.
- Eto…Amikor beléptem a tanáriba, leadta a kilépési bizonylatát és a szobakulcsát. Szólt az igazgatónak, hogy egy kis ideig el kell mennie valahova. Valószínűleg most indult el.
- MI? Akkor még utolérhetem? – kérdeztem.
- Nem ígérhetek semmit, csak a kötelességemet végzem, mint jó nővéred.
- Ugyan, bár nem az igazi nővérem vagy, de én mindig is úgy gondoltam rád. Gomen. De most meg kell keresnem Tomoét. –futottam a kijárathoz ahogy csak tudtam, éreztem, hogy már nem bírom idegekkel.
- Hamis nővér lennek? Annyi mindent nem tudsz még, Nanako…
Összeszedte a papírokat, leoltotta a lámpát majd bezárta az ajtót.
- A neheze még csak most kezdődik, amikor teljesen a nulláról indulsz. Rajtad a világ szeme Mikage-kun. – kuncogott majd folytatta a magánbeszélgetését.
- TOMOE?! Merre vagy? Ha hallasz, kérlek várj meg! – csak futottam, még azok után is felálltam, hogy megbotlottam a lépcsőn és az orom vérezni kezdett – A francba! Tomoe mégis mi a francért akarsz elmenni? – ordítoztam hát ha hallja.
Kiértem az előtérbe. Végig néztem minden sarkot, de sehol sem találtam. Rémisztően sötét volt, mivel a vihar kiverte a biztosítékot. Lépteket hallottam, így elbújtam az egyik félreeső helyre. Tomoe volt. Épp a cipőjét cserélte ki. Megvártam míg elindult és a háta mögé lopództam.
- Ha most el mész, azt sose bocsátom meg! – éreztem, hogy akármennyire is akarok erősnek látszani, a hangom megcsuklott…
- Feküdj vissza, még nem vagy teljesen jól. – mondta teljes higgadtsággal.
- Fogd be! Ha annyira el akarsz menni, megparancsolom, hogy maradj itt! Végülis, azt akartad, hogy használjam azt amit kaptam. Akkor itt van… - mondtam duzzogva.
- Bocsásson meg, de vonakodom teljesíteni a kérését. – mondta majd elindult az ajtó felé.
Nem hagyhattam magam, utána mentem és hátulról átöleltem.
- Akkor erővel tartalak itt! Nem érdekel senki, csak te, de ha te is itt hagysz engem semmim sem marad! – szinte már könyörögtem.
- Miféle erővel? Te csak egy gyenge ember vagy. Ha megölnélek, valójában nagyon nem is izgatna a dolog… - mosolygott és hirtelen egy villám csapott le hozzánk közel. Én azonnal elengedtem és hátra estem. A testem megint remegni kezdett. Csak lefelé néztem és levegő után kapkodtam.
-NA-…! Khööm… Látod, még egy aprócska villámtól is megijedsz, szánalmas vagy. – szép lassan egyre távolabb került.
- Szóval kint akarsz játszani… - utána rohantam, bele sem gondolva, hogy mi lesz azután.
- Aznap, azért hívtalak fel a tetőre, hogy elmondjam, SZERETLEK. – kiabáltam utána miközben futottam. A szavaim hallatán meghökkent. Sikerült utolérnem.
- Kedvellek! De nem csak úgy, mint egy barátot, ezért ha te még nem is… Maradj itt! Többé nem akarok elveszíteni senkit! Ez alól, még egy démon sem kivétel, Tomoe. – vettem vissza egy kicsit a hangerőmből – Szeretlek! És ezen, pedig semmi sem változtathat.
- Komolyan azt hitted, hogy ezért itt maradok? Tudod, világ életemben gyűlöltem a számító fruskákat. Ezért is öltem meg Mayuri-t. – hátra se fordult csak ment tovább.
Elkezdett szakadni az eső, de legalább elrejtették a könnyeimet, amik Tomoé-ért hulltak. Még párszor utána kiabáltam, hogy szeretem, de többé, nem láttam az arcát. Csak a hátát és a közöttünk tátongó űrt. Órákig álltam a zuhogó esőben és a fagyos szélben, mely fújta a hajam. Várva, hogy visszajön.