6. fejezet
- Kyrana, várj! – kiáltott a lány után.
Anne megtorpant, de nem fordult a hang irányába, ugyanis túlságosan dühös volt ahhoz, hogy a férfi szemébe nézzen. A sietős léptek közeledtek felé, és mérgén keresztül mintha bűntudatot is érzett volna, mire gondolatban megrázta a fejét.
- Ne haragudj, kérlek, nem akartalak megbántani! – hallotta Siriust közvetlenül mögötte. Összeszorította a száját, nehogy olyat mondjon, ami csak tovább mérgesítené a helyzetet, hiszen karácsonyig ő is a ház foglya a férfivel együtt.
- Kérlek, Kyrana! – fogta meg a vállát a varázsló, hogy maga felé fordítsa.
- Eressz el! – suttogta fenyegetően a háta mögé.
- Bocsánat… – motyogta, miközben levette a kezét.
Ellépett a férfitől, és amennyire tudott, méltóságteljesen felvonult a szobájába. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, az érzései elszabadultak. Az ablakhoz lépett, de a fájdalmasan hideg külvilág csak tovább mélyítette a sebeket. Lecsúszott a földre, míg próbált úrrá lenni a remegésén. A sírás és a düh együttesen rázta a testét, ahogy ott kuporgott a térdét átölelve. A szobában található egyetlen dísztárgy, az üveg váza szárított virágokkal, finoman reszketni kezdett a polcon.
Hogy lehet ilyen érzéketlen? Miért nem bír gondolkodni? IDIÓTA! Miért nincs senki, aki megértene? Miért kellett elmenniük? Miért nem vagy itt, bátyus, amikor igazán szükségem lenne rád?
Kopogtak, de Anne tudatáig csak lassan jutott el a külvilág, mialatt Sirius egyre határozottabban dörömbölt az ajtón.
- Kyrana! Kérlek, engedj be! – kérlelte a férfi, de semmi válasz nem érkezett.
Tűnj el! Hagyj békén! Hagyjatok egyedül!
- Jól vagy? – kérdezte aggódva. – Válaszolj, kérlek!
Nem kellesz, fogd fel! Senki se kell! Tűnj innen te lelketlen szemét!
- Kyrana! Ne haragudj, azért, amit mondtam! Nem akartalak megbántani!
Ezt elcseszted!
- Tűnj innen! – kiabált ki dühösen.
- Kérlek, ne haragudj! – esdekelt.
- Tűnj innen, Black! – A szárazvirágok megremegtek.
- Kyrana… – kezdte, de nem folytatta, mert hirtelen kivágódott az ajtó.
- AZT MONDTAM, HOGY TŰNJ EL! – ordította a meglepett férfi arcába.
- Kyra, én… – nyúlt a lány felé Sirius.
- NE MERÉSZELJ HOZZÁM ÉRNI! – lökte el a közeledő kezet dühödten, miközben a szobából üvegcsörömpölés hallatszott. – HAGYJ BÉKÉN! – csapta be az ajtót, kizárva a döbbent varázslót, aki végül bűntudatosan elkullogott.
Anne mérgesen zihálva keresett valamit, amit a földhöz vághatna, de a kis váza helyén csak átlátszó szilánkokat talált.
Estefele már lenyugodtak a kedélyek. Sirius kicsit visszavett az eddigi stílusából, és inkább hallgatott, míg Anne megfogadta magának, hogy nem veszti el újra a fejét. A törött váza emlékét az üvegcserepekkel együtt a szemetesbe dobta, nem volt hajlandó gondolkozni a miérteken. A vacsora alatt Tonks mesélt mindenfélét, de mivel semmi reakciót nem kapott, egy idő után feladta a próbálkozást. Az este csendesen telt el végül, és a másnap is nyugodt magányban hagyta a ház lakóit.
Anne az egész délelőttöt Kyrana megformálásával töltötte. Kitalálta, hogy mennyi mindenre emlékszik új éne, például, tudja, hogy a szülei és a testvérei meghaltak, (kreált magának egy húgot), de azt már nem, hogy varázslók voltak-e, vagy hogy hol éltek, semmi olyan információt, amit lekövethetnének. Homályos az az éjszaka is, amikor megtámadták, de feltett szándéka volt azt állítani, hogy Piton mentette meg, és ő viselte gondját, hiszen kellett valami ok arra, hogy miért tölti vele a karácsonyt. A régi életéből pedig csak halovány emlékképei vannak, néhány egyszerű tény és semmi más. Úgy gondolta, hogy biztonságosan kidolgozott minden apró részletet, de nem ártana még Dumbledore-ral is átnézetni a jegyzeteit. Sóhajtva tette el végül a papírlapokat az éjjeliszekrény fiókjába, megadva magát az elvileg nem létező emlékeinek, amiket egész délelőtt sikerült elhessegetnie. Eldőlt az ágyon, miközben a boldog képek között kutatott lehunyt szemmel sírva-mosolyogva. Azokban az érzésekben csak ők voltak, együtt, mindhárman, kitörölhetetlenül.
Ha rajta múlik, Anne kihagyta volna az ebédet is, de Tonks felhozott neki pár szendvicset, amit nyammogva leerőszakolt a gyomrába. Estig az emlékek között járkált, hagyva, hogy mosoly játsszon az ajkain, míg a szíve csak tompán fájva lüktetett. Vacsorára már tele volt elhatározásokkal, az emlékek erőt adtak. A gyász nem eresztette, de eltökélte, hogy az új életét végre elkezdi, és belenyugszik a jelenlegi helyzetbe. Neki még dolga van ezen a világon, nem mehet el, még ha szeretne, akkor sem. Mostantól pedig ő Kyrana, Anne a szeretteivel együtt meghalt.
Ahogy sétált lefele a homályos folyosókon, a képek utána fordultak és összesúgtak mögötte. Gondolta, hogy a tegnapi dühkitörése nem nyerte el a portréalakok tetszését, de nem különösebben érdekelte. Az étkezés csendben folyt, Tonks se próbálkozott beszélgetéssel, csak kedvetlenül turkált a tányérjában. Úgy tűnt, hogy Sirius és Anne néma megállapodást kötöttek, hogy nem szólnak egymáshoz, ami feszült békét hozott a hétvégéig. A Piton-lány ugyan néha érzékelt a férfi közelében megbánást, de az idegesség érzete erősebb volt, főleg mikor látta, hogy Sirius az ajkába harap, vagy visszanyeli a mondandóját.
A péntek este ugyanolyan csöndesen telt volna, mint a hét többi napja, ha Dumbledore nem sétált volna be a konyhába Pitonnal együtt. Anne némán figyelte, ahogy a két varázsló helyet foglal, az apja természetesen minél messzebb Blacktől. Családi vonás – húzta el a száját gondolatban.
- Holnapra rendgyűlést hívtam össze – kezdte minden bevezető nélkül az igazgató. – Délután három körül fognak megérkezni a tagok, a szokásos rendben – tette hozzá, mire Tonks és Sirius is bólintott. – Fokozott figyelmet kérek tőletek! Illetéktelenek nem juthatnak be! – A kijelentésre újabb biccentés volt a válasz. – Sajnálom, Kyrana – fordult Anne-hez az öreg –, de ez rád is vonatkozik.
- Semmi gond – válaszolt színtelen hangon, majd az apja szemébe nézett. – Nem tartozom közéjük.
Érezte, hogy a mondat célba talált. Egy igazi mardekáros megérthette, hogy mire is utalt ezzel a kijelentéssel, és Piton nem hiába volt a Mardekár ház feje. Nem tartozom közéjük, se a varázslókhoz, se a rendtagokhoz, de legfőképpen hozzád nem! Ez volt az üzenet, ami elfeledett érzéseken karistolt végig kegyetlenül.
Úgy tűnt, hogy a villámlátogatásnak ezennel vége is, hiszen az igazgató elmondta, amit akart, és előzékenyen figyelmen kívül hagyta az utolsó megjegyzést. Dumbledore már az ajtó felé sétált, mikor végre Anne megszakította a szemkontaktust az apjával.
- Elnézést, uram! – szólt az idős mágus után. – Ráér még egy percre? Beszélnem kell önnel.
Az öreg vetett rá egy fürkésző pillantást.
- Megvárunk a könyvtárban – válaszolt, majd intett Pitonnak, hogy kövesse ő is.
Anne gyorsan felpattant, és elsietett a jegyzeteiért, amik szerencsére érintetlenül vártak rá a fiókjában. Felkapta a papírlapokat, majd, még mindig igyekezve, viszont kicsit több méltósággal, levonult a könyvtárhoz. Bár még nem járt a hatalmas helyiségben, de tudta, hogy merre kell mennie. Átvágott a nappalin, elhaladt a kíváncsian utána forduló Sirius mellett, majd kopogtatott az ébenfa ajtón, és belépett.
A két férfi egy kis asztalnál üldögélve várt rá. Ahogy helyet foglalt, az igazgató hangszigetelte a termet, és a lányhoz fordult.
- Miben segíthetünk, Anne? – érdeklődött szelíden, de a lány figyelmét nem kerülte el a többes szám.
- Szeretném, ha átolvasná és jóváhagyná ezeket – nyújtotta az öreg felé a jegyzeteket. – Főleg, hogy holnap jönnek a rendtagok.
- Mi ez? – kérdezte átvéve a papírlapokat.
- Kyrana – jelentette ki egyszerűen.
Az igazgató gyorsan végigfutotta a szöveget, majd elgondolkozva fürkészte a szerzőt.
- Jól meggondoltad? – Tudta, hogy mire utal a kérdés.
- Igen – válaszolt határozottan.
- Szép munka, Anne – dicsérte meg a lányt, miközben továbbadta a papírokat Pitonnak is.
A bájitalmester arca semmi érzelmet nem árult el, mialatt lánya munkáját tanulmányozta, egészen addig, amíg a kérdéses részhez nem ért.
- Ez így kockázatos és veszélyes – jelentette ki az igazgatóra nézve, de mindannyian tudták, hogy mire céloz. Nem biztonságos ötlet azt állítani, hogy a kém mentette meg a lány életét, egyikük miatt sem.
- Olvass tovább, Perselus – javasolta kedvesen Dumbledore.
A férfinek muszáj volt beismernie, persze csak magában, hogy a lánya precízen kidolgozott minden apró részletet. A helyzet még így is kétséges volt, de a kockázat minimális, így rábólintott ő is a jegyzetekre.
- Akkor ezt meg is beszéltük. Tehetünk még érted valamit? – érdeklődött az idősebb mágus, de a kérdése már csak puszta udvariasság volt.
- Nem, köszönöm!
A végszóra mindannyian felálltak, és Anne az ajtóhoz kísérte a varázslókat.
- Jó éjszakát, Anne! – búcsúzott az igazgató.
- Kyrana, uram. Jobb, ha megszokom – javította kelletlenül.
- Jó éjt, Kyrana! – mosolygott, majd Pitont követve, aki csak biccentett, magára hagyta a fiatal lányt a könyvtárban.
A szombati nap végre kirázta a főhadiszállást a némaságból, kezdve azzal, hogy Tonks a reggeli alatt csupán csak három csészét és két tányért tört ripityára, amiket ugyan gyorsan helyrehozott, de ébresztésnek kitűnőek voltak. Sirius is inkább lemondott a kávéjáról, amit az auror mindenképpen személyesen akart odavinni neki, megőrizve a bögre testi épségét. Anne magában mosolygott a szeleburdi boszorkányon, aki ma is kedvenc rózsaszín hajával tündökölt, és sertepertélt össze-vissza.
A délelőttöt a két rokon a varázslatok megerősítésével töltötte, míg a harmadik lakó a konyhát rakta rendbe. Ebéd után már szállingózni is kezdtek a rendtagok. Mivel Tonks teljesen nyugodtan üdvözölte az érkezőket, Anne úgy gondolta, hogy minden a „szokott rendben" folyik. Az ismeretleneknek természetesen bemutatták Kyranaként, de szerencsére a varázstudók többsége nem törődött vele, inkább gyorsan bevonultak a konyhába, ahol a megbeszélést tartották. Persze voltak, akik nagyobb figyelmet szenteltek a jövevénynek. Mrs. Weasley amint meséltek neki pár szót a lányról, rögtön a szárnyai alá akarta venni, mint Harryt is évekkel ezelőtt. Anne-t a nagyanyjára emlékeztette ez az önzetlen segíteni akarás, és elszorult a szíve a feltörő emlékektől. Mollyt viszont elég gyorsan felváltotta Rémszem Mordon, aki szinte faggatta a lányt, amíg Tonks nehézkesen el nem vonszolta az ajtó felé. Anne őszintén bízott benne, hogy minden kérdésre jól válaszolt, és remélte, hogy a mágikus szem idővel leszáll róla. Három felé már annyi új embernek mutatkozott be, hogy azt se tudta ki kicsoda, nemhogy kinek mit mondott. Egyre idegesebb lett, alig várta, hogy végre elkezdődjön a gyűlés, és őt békén hagyják. Meglepő módon az idő múlásával Tonks vonásai is egyre feszültebbé váltak. A haja kezdte elveszteni az élénkségét, a szeme mellett apró ráncok gyülekeztek. Az óra elütötte a hármat, az auror pedig ajkát harapdálva szuggerálta a bejárati ajtót.
- Mi a baj, Tonks? – kérdezte aggódva Anne.
- Remus eddig még sohasem késett…