Először is: Nira, köszönöm szépen a kommentedet! :') Nagyon boldoggá tett. (Én már csak ilyen egyszerű ember vagyok. Könnyű felvidítani, vagy összezúzni a kedvemet egy másodperc alatt.) Remélem, nem csalódsz majd a későbbi eseményekben sem és végig követed a történetet.
Másodszor: Ezennel beléptünk a Vivere Militare Est második felébe. Ez alatt azt értem, hogy ezen kívül még öt fejezetet fogok feltölteni. Remélem, hogy mind tetszeni fognak nektek!
Kikyou
„Szálljon szemedre és szívedre álom! -
Bár én szállhatnék oda lepkeszárnyon!"
- William Shakespeare
.
.
Nem bírtam a falak néma fehérségét és a fapadló tökéletes csillogását bámulni, míg odabentről kiszűrődtek a beszélgetést jelző fojtott zajok. Bár megígértem neki, hogy odakint maradok, amíg a tárgyalás véget nem ér, tehetetlenségemben inkább a díszes udvar pázsitján sétálgattam a cseresznyefák árnyékában.
Mielőtt elválasztottak volna minket egymástól, még utoljára szorosan megöleltem vészesen legyengült testét és ökölbe szorult kezekkel figyeltem, ahogy az őrök érzelemmentes arccal, a felkarjánál fogva magukkal hurcolják. Gyűlöltem, ahogy kezelték őt, még ha Kikyou „csak" egy lidérc is. Először azt éreztem helyesnek, ha én is bemegyek a tárgyalására, de már csak azért sem tehettem meg, mert nem engedélyezték. Bár jobb is így. Jobb, hogy nem tudom meg azonnal az ítéletet, hiszen ha a dolgok rosszul sülnek el, a végén még valami meggondolatlant tettem volna, sutba vágva a Hatodik osztag becsületét, a kapitányom tekintélyét… s talán még az életemet is.
Furcsamód, ahogy ott járkáltam a fák között, nem rohamoztak meg az emlékek. Nem gondoltam vissza minden boldog percre, amit együtt töltöttünk, ahogyan a harcokra és a szenvedésre sem, amelyet egymásnak okoztunk. Semmi nem jutott eszembe, csak üres tekintettel bámultam a zöldellő világot, ahogy a távolban, a gyakorlópályákon a tisztek edzést tartanak, ahogy a tőlem jobbra elhelyezkedő tanácsterem ajtaját két őr vigyázza, ahogy a madarak csicseregve repkednek az ágak között…
Minden nyugodt, csendes és megszokott volt.
Hát épp ez volt benne a borzalmas.
Miért nem éreztem semmit sem? Tombolnom kellett volna, hiszen nem kizárt, hogy aznap megszületik a döntés, miszerint kivégeztetik azt a személyt, akit a legjobban szeretettem eddigi életem során. Miért nem aggódtam? Miért nem próbáltam megtenni bármit, hogy mentsem a menthetőt, hogy segíthessek neki. De én csak sétálgattam ott, szépen, nyugodtan, várva a szavakra. Természetesen aggódtam érte, de úgy éreztem, ennél sokkal felindultabb lehetnék, hát miért nem vagyok az?
Erős lélekenergia közeledtét éreztem. Már arra gondoltam, megint a kapitányom tűnik fel, ahogy ebben a helyzetekben szokott, de legnagyobb meglepetésemre nem így történt. Amikor oldalra fordultam, hogy kifejezéstelen pillantásommal a közelgő férfit illessem, a hosszú fekete haj helyett fehéret láttam magam előtt.
- Sejtettem, hogy itt talállak.
- Ukitake kapitány?
Kedvesen mosolygott rám és a megfelelő távolságot megtartva meg is állt. Tekintetét a mellette álló fára vitte és gyengéden a törzsre vitte a kezét, mintha végig simítana rajta.
- Mit keres itt, uram? – tettem fel a kérdést halkan.
- Tudod, régebben, amikor Kyoraku és én még fiatalok voltunk, gyakran bóklásztunk erre felé. – Nem értettem a férfit. Hirtelen teljesen témát váltott, ráadásul azt sem tudtam, mire is akar kilyukadni. – A betegségem miatt nyugodt környezetre volt szükségem és ez a kicsiny kert pont megfelelt a célra. Itt sosincs tömeg. – Végül tekintetét elvitte a zöldellő levelű ágakról és rám pillantott. – Nem csak az ember testét, de a lelkét is képes meggyógyítani. Talán ezért vagy itt most te is.
- Nem hinném – ráztam meg a fejemet. – Korábban nem ismertem ezt a helyet. Most sétálok itt először.
- Úgy gondolom, tudat alatt is magához vezethetett ez a szép környezet. Odabent, a városban mindenfelé csak épületeket látni, az erdők pedig csupán egyhangú fasorokkal vannak tele. Virágos kerteket alig talál az ember manapság. Régen több volt.
- Nem szeretem a virágokat, Ukitake kapitány.
- Ne jelentsd ki ezt olyan hirtelen – nevette el magát a férfi kedvesen. – Gyere, Abarai!
Még mindig furcsálltam a viselkedését, de végül követtem őt. Amint kiértünk a fák gyűrűjéből, egy gyengén kitaposott, földjárdára érkeztünk. A járda széleit kövekkel elhatárolt virágágyások keretezték, különböző színekben pompázva. Volt ott narancssárga, sárga, vörös, néhol rózsaszín. A szín kavalkád egyáltalán nem bizonyult soknak a szemem számára, sőt, kimondottan szépnek találtam őket. Aztán a járda végül összefutott kettő másikkal is, amelyek így közrefogtak egy kör alakú, széles virágágyást. A szirmok mindegyike sötétlilán, szinte kéken pompázott, a földet és leveleiket kitakarva.
- Tetszik? – kérdezte a kapitány.
Én csak tétován bólintottam, majd a férfire pillantottam.
- Tudod a nevét? – Mikor megráztam a fejemet, kedélyesen mesélni kezdett. – Kínai harangvirág. – Egy pillanatra lefagytam. Olyan ismerősnek hatott az elnevezés. Tudtam, hogy hallottam már ezelőtt, és valamiért a tompa emlék gombóccá gyűrte a gyomromat. – De a köznyelvben hívják másképp is – folytatta a férfi. - Kikyou.
Egy pillanatra elkerekedtek a szemeim, majd elkaptam a tekintetemet a férfiról. Miért mond nekem ilyeneket?
- Jól érzed magad?
- Nem – fújtattam halkan. Nem érzem jól magam. Borzalmasan vagyok, de még mindig nem szenvedem eléggé. Minta teljesen érzéketlen lennék, pedig az egész ügy cseppet sem közömbös a számomra. – Ezért jött ide, kapitány?
- Hogy érted? – Bár nem néztem rá, szinte láttam magam előtt az összezavarodott tekintetét.
- Még ön is helytelennek tartja a kapcsolatomat… vele, igaz?
- Az, hogy mindez helyes vagy helytelen-e, nem az én tisztem eldönteni. – Óvatosan felpillantottam rá és a halvány, kedves mosolyával találkoztam. Hogy bír mindig ilyen kedélyes maradni? – Ahogy ez Kuchiki kapitány, vagy a Negyvenhatok tanácsának joga sem, hogy ítélkezzen feletettek. Itt már csak azon folyhat a vita, hogy itt maradjon-e.
- De… itt nem maradhat – jelentettem ki összeszoruló torokkal. Pontosan tudom, hogy nem engednék meg. A Tanács tagjai mind gyáva férgek. Gyűlölik és félik is a veszélyt. Lehetetlen, hogy beleegyezzenek ebbe. – És vissza sem mehet. Márpedig akkor… akkor… ki fogják őt…
- Nyugodj meg!
Éreztem, ahogy csöndesen közelebb lép hozzám és jobb tenyerét a vállamra teszi, ujjaival pedig gyengéden megszorít.
- Ne gondolj minderre ilyen negatívan! Még az is lehet, hogy…
- Mégis hogy lehet ennyire biztos benne? – fakadtam ki teljesen. Odébb léptem, lelökve magamról a kezét és dühödten kiáltottam rá, akár egy hisztis fiú, ráadásul a kapitány rangban jóval fölöttem is állt. Borzasztóan viselkedtem. – Mit tud maga?
Kitörésem idejére meglepetten bámult rám, ám amikor lihegve elhallgattam, megint elmosolyodott, de elveszett belőle a jóindulat. Talán ez a gesztus már csak megszokás volt neki. Már nem éreztem benne a magabiztosságot sem.
- Bízz, Abarai.
- Te-tessék?
Még hogy bízzak?
Éreztem, hogy a szemeim bizseregni kezdenek, ezért azonnal elfordultam a férfitól és káromkodva töröltem le a kitörni készülő cseppeket. El sem hittem. Még a végén bőgni is elkezdek, mint holmi idióta? Az lehetetlen… csak lehetetlen…
- Elnézést… - motyogtam oda és sietve ellépdeltem a Tizenharmadik osztag vezetője elől. Utam újra vissza, a fák közé vezetett. Mire beértem korábbi helyemre, csak úgy patakzottak a könnyeim, testem pedig remegni kezdett. Lábaim oly mértékben meggyengültek, hogy jobb kezemet egy fa törzsének kellett támasztanom, míg balommal az arcomat dörzsöltem.
„Akár itt és most végezhetnél velem. Legalább a te pengéd által halnék, nem valami vadidegen, töketlen halálisten remegő fegyvere fejezne le." – Ezt még Kikyou mondta, nem sokkal az után, hogy Seireitei városába menekítettem. Akkor nagyon megbotránkoztam rajta és biztattam a nőt, hogy ez semmi esetre sem történhet meg, mert nem fogom engedni… De mit tehetek én a kapitányok és a Tanács ellen? Egyáltalán tettem én bármit is? Semmi sem jutott eszembe. Talán tényleg nem segítettem a sorsát sehogyan sem. Talán én lököm őt a pengék elé…
Egyszeriben megéreztem a fájdalmat, amelyért korábban fohászkodtam. Már igenis aggódtam a helyzetért és féltettem Kikyou életét. Már izgultam, hogy vajon hogy határoznak, de egyúttal borzasztóan éreztem magam, mert tudtam, nem tehetek semmit, bármi történjék. Ha… ha úgy döntenek, végig kell néznem, ahogy a szemem előtt gyilkolják meg.
Ha úgy döntenek… végig is fogom nézni?
Fogok valamit tenni?
Ha úgy döntenek…
Hangtalan zokogásban törtem ki. A fa tövébe zuhantam, mivel testem teljesen elgyengült. A könnyek végeláthatatlanul folytak ki szemeimből és már annyi erő sem maradt bennem, hogy a karomat felemeljem, csupán kitátott szemekkel bámultam a fölém magasodó, vastag lombkoronát. Légzésem szabálytalannak, ugyanakkor meglepően halknak bizonyult
Úgy döntenek…?
.
.
.
Remélem, hogy tetszett ez a fejezet és nagyon örülök, hogy ezt is elolvastad! ^^