Amikor Elizabeth megérkezett a Tengely - főhadiszállásra, meglepetésére senkivel sem találkozott. Körbejárta az egész barlangot, de csak a szobájában ücsörgő Lovinóra akadt. Valamiféle könyvet olvasott.
- Harcolnak, asszem. – mondta Lovi, meg sem várva a kérdést – Senki sem maradt, Antoniót kirúgtam, húzzon csatázni, nem vagyok annyira beteg.
- Gyorsan felépült a Szövetség. – jegyezte meg Elizabeth, ahogy beljebb lépett és helyet foglalt Lovino mellett és gyorsan belenézett az olvasmányába. Nem tudta elolvasni, furcsa, rúnákra emlékeztető jelek voltak benne.
- Nem, olyan sebbel, amit Arthur kapott Antoniótól, még legalább délig nem kéne nagyon mozognia. Valami történt.
Elizabeth elgondolkodva nézett Lovinóra. A fiú becsukta a könyvét és maga mellé tette az ágyra. Nem nézett Elizabethre, végig a térdének beszélt, közben pedig megdörzsölte a kókadó szárnyainak a tövét.
- Fene essen ebbe az egészbe… - morogta.
A lány most Lovi arcát kezdte tanulmányozni. Fényévekkel jobban festett, mint Tino. Még.
- Amúgy nem hoztál semmit? – kérdezte Lovino.
- Hát… úgy néz ki Lukas kencéi nem igazán használnak.
- Tch.
Lovino durcásan elfordította a fejét és leengedte a kezét, amivel a szárnyát dörzsölte.
- Ne add még fel! – bíztatta Elizabeth.
- Mintha azt a szemét Antoniót hallanám… majd eldöntöm én, rendben? Feli is már az idegeimre megy az aggódásával, Ludwig meg ötpercenként elmondja, hogy „nem kellett volna a mocsár felett repülnöm…" hogyne…
- Rendben. – mondta Elizabeth és felállt – Szükséged van valamire?
Illett feltennie ezt a kérdést, bár Lovino pont amiatt rúgta ki a spanyolt, mert nem kellett semmi. Rá kellett jönnie a lánynak, hogy Lovi csak Antoniótól nem akart semmit.
- Ja, hozhatnál abból a… úgyse tudod a nevét, ilyen ökölnyi lila gyümölcs. Abból. Felszeletelve. Kimagozva.
Elizabeth sóhajtott, és kiment Lovino szobájából, mire a fiú újra a kezébe vette a könyvét. A lány kötelességtudón a konyha felé vette az irányt. A kamrában kihalászott kettőt abból a furcsa gyümölcsből, aztán keresett egy kést és munkához is látott. Nem volt nehéz feladat, összesen csak két jókora magot talált egy gyümölcsben. Mikor végzett volna a másodikkal, valami történt. Úgy mondta volna, felébredt a vadászösztöne, mint az erdőben, amikor kiélesednek az érzéke. Most éppen a lehető legpuhább lépéseket hallotta meg maga mögött. Megszorította a kés markolatát és megpördült.
Nem is tudta tüzetesebben megszemlélni a támadóját, mivel arra összpontosított, hogy az a valaki kiveri a kezéből a kést. Elizabeth a másodperc törtrészéig pánikolt, aztán villámgyorsan új fegyver után nézett. Az a bizonyos fegyver egy serpenyő volt, a falra akasztva. Lekapta, két kézzel megmarkolta, hogy még véletlenül se essen ki a kezéből és gondolkodás nélkül lecsapott a támadóra.
A csapás olyan erőteljesre sikerült, hogy az Elizabeth előtt álló angyal eszméletlenül terült el a földön. Elizabeth roppant büszke volt magára, és megpörgette a kezében a serpenyőt. Egész hasznos fegyver, még kézre is áll.
Ezután figyelte meg tüzetesebben a támadót. Hosszú fekete haja az arcába hullott, de a lánynak sikerült megismernie Yao-t az angyalban. De mi a fenét keres itt, ha a többiek harcolnak?
Lovino megjelent a konyha bejáratában és felvont szemöldökkel nézett Yao-ra, aztán Elizabethre. A lány büszkén elvigyorodott és a vállának támasztotta a serpenyőt.
- Ez meg mi a francért van itt? – kérdezte Lovino.
- Nem tudom, még azelőtt leütöttem.
Lovino sóhajtott, leguggolt, aztán felemelte Yao felsőtestét. Elizabethre pillantott.
- Segíts már, megkötözzük.
A lány megfogta a keleti férfi lábait és Lovinóval elcipelték egy félreeső szobába, amiben nem volt semmi bútor. Lovino elment, hozott egy széket, egy kötelet. Ezután Yao-t a székre kötözték, Lovino pedig pofozgatni kezdte.
- Hé, van jegetek?
- Minek? – horkant fel Lovino.
- Mert elég csúnyán fejbe vertem. Ennyit azért kaphat, nem?
- De ellenség. – fújtatott Lovino, aztán sóhajtott és az arca vörös lett – A folyosón fordulj balra, és a harmadik ajtó jobbra.
- Kösz.
Elizabeth követte az útmutatást és rögtön meg is találta azt a… hűtőkamrát. Valamiféle kék, kristályos kövek sugározták magukból a hideget. Fogott egy zacskó jeget és visszament Lovinóhoz. Amikor belépett, már látta, hogy Yao is magához tért, a zúzódás a fején pedig kezdett begyógyulni. Azért volt olyan kedves és rányomta a jeget a fejére. Yao sziszegett.
- Nincs szükségem erre, aru! – mondta, ahogy megpróbált elhajolni Elizabeth keze elől – Már be is gyógyult.
Elizabeth vállat vont és rájött, hogy a túrája a hűtőkamrába felesleges volt. Újra a kezébe vette a serpenyőt és megállt Yao előtt, Lovino oldalán.
- Élvezet lesz kínozni az információkért. – mondta rosszat sejtető vigyorral Lovino.
Yao elfordította a fejét. Elizabeth sóhajtott. Neki nem akaródzott angyalkörmöket tépkedni, vagy akármiből is állt volna Lovino terve. Ő csak annyit akart, hogy
- Ti miért nem vagytok a harctéren? - kérdezte Yao.
- Te miért nem vagy? – kérdezett vissza Elizabeth, szórakozottan pörgetve a serpenyőt. Egészen belejött.
- Mivel ti sem vagytok. – jött a válasz – Igaz is, Lovino, miért vagy ilyen durcás, aru? Más vagy, mint szoktál, még a szárnyaiddal is a földet söpröd.
Lovino összefonta a karjait és felszegte az állát, szája pedig idegesen lefelé görbült.
- Tehát idejöttél kémkedni. – bólintott Elizabeth.
- Valahogy úgy, aru. Az a serpenyő fájt egyébként.
- Bocsánat. – húzta el a száját Elizabeth.
- Most biztosan szétverjük a Tengelyt, aru. – jegyezte meg Yao.
Lovino kikapta a lány kezéből a serpenyőt, a végét pedig Yao torkához érintette. Ettől Yao nem ijedt meg, de Elizabeth megbizonyosodhatott afelől, hogy egy igen sokrétű fegyvert sikerült találnia. Ha még kiéleznék a végét is…
- Hogy érted?
- Ivan testvérei meghaltak. – mondta kifejezéstelen szemekkel – Most nagyon fűti a düh, hiszen ti vagytok az okozói, aru! Bárkit könnyűszerrel elintéz most, aru.
- Miért hiszi már mindenki ezt? – sziszegte Lovino.
Mint végszóra, a keze lehanyatlott és kiesett belőle a serpenyő, aminek földhöz ütődése visszhangzott a szobában. Lovino hátratántorodott és gyorsan lehunyta a szemét.
- Oh? – mosolyodott el Yao úgy, mint aki mindent ért.
- Ez nem az, amire gondolsz, hülye…
Lovi újra megtántorodott, Elizabeth gyorsan mögé lépett és segített megtartani az egyensúlyát. Ezt kihasználva Yao belenyúlt a zsebébe és kipattintott egy kicsi zsebkést, amivel villámgyorsan átvágta a köteleit. Ezután felpattant és gyorsan távozott a szobából, hiszen megtudta, amiért jött. Elizabeth gyorsan leültette Lovinót ezután felkapta a serpenyőjét és Yao után rohant, ám elkésett, a keleti már megszökött.
Ahogy Elizabeth kirepült a barlangból körülnézni, Yao-t semerre sem látta. Pedig talán utána eredt volna és visszahozta volna. Azonban most senkit nem látott, csak egy széles, sötét felhőfüggönyt, ami feléjük tartott. Yao-nak sietnie kell, ha nem akar viharban szállni.
Elizabeth úgy döntött, máskor fogja használatba venni a serpenyőjét – még nem tartotta magát elég gyorsnak ahhoz, hogy utolérje Yao-t, legyőzze, aztán visszahozza. A konyhai támadás csak a szerencséjén múlott, Yao nem számított egy serpenyő csapására.
Így hát visszament a barlangba, Lovinóhoz, aki elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy a falra tett kézzel kitámolyogjon onnan. Elizabeth belékarolt és visszavezette a szobájába.
- Elmenekült, mi?
- Igen, de nem a te hibádból. Lankadt a figyelmünk, ennyi az egész.
- Hogyne. Ugyanúgy hiba.
Lovino leült az ágyára és egy mennydörgés rázta meg a barlangot. Lovino összerezzent, Elizabeth pedig azon gondolkodott, vajon mikor érnek vissza a többiek. Gilbert szerint veszélyes, és lehetetlen a viharban repülés, tehát ha nem végeznek a csatával időben, gyalog kell hazajönniük.
Úgy döntött, amíg ez bekövetkezik, Lovival marad. A fiú sápadt volt, felhúzta a térdeit és átkarolta őket. Talán egy kicsit bűntudata volt Yao elvesztése miatt. Elizabeth megveregette a vállát és meglepetésére Lovino nem húzódott el.
Egy ideig így ültek, csendben, nem volt szükséges, hogy bármelyikük is beszéljen. A dörgések egyre közelebbről hallatszódtak, és Elizabeth elgondolkodott azon, vajon mi lesz akkor, ha egyedül kell átvészelniük ezt a vihart. És mi van, ha Lovino közben rosszabbul lesz? Hideg zuhanyként nyilallt a fejébe Tino látványa.
Gondolataiból Lovino csendes szuszogása szakította ki. A sötétvörös hajú fiú elaludt a falnak dőlve. Talán jobb is így. Elizabeth felállt és óvatosan elfektette, majd betakarta. Ez a művelet hosszabb volt a tervezettnél, nem csoda, a lány nem nagyon volt otthon a szárnyak terén még.
Ezután kiment az előcsarnokba és meglepetésére Gilbert éppen bevágódott a barlangba. Vizesen, csapzottan, véresen, és a földre vetődve, de mégiscsak visszatért, nyomában a többiekkel.
- Nem semmi az ott kint… - motyogta Antonio, ahogy elment a hátsó folyosók felé.
Elizabeth kinézett a bejáraton. Valóban, az eső már olyan mértékben zuhogott, hogy egy nagy, ezüstszínű függönyt látott csak. Ezután a többieket vette szemügyre. Kiku feje vérzett, és a tekintete kába volt, Ludwig az oldalára szorított kézzel állt, ujjai között vér csepegett a padlóra. Feliciano egyik szárnya természetellenes szögben meredt felfelé, orrából vér szivárgott. A visszatérő Antonio, aki egy faajtót cipelt és hamarosan a helyére rakott, a vállán büszkélkedhetett egy szép nagy és mély vágással. Gilbert, ahogy Elizabeth utolsóként megszemlélte, még viszonylag jobban megúszta. Csak néhány karcolást látott. Aztán Gilbert felült és a lány észrevette a hátán, a szárnyai alatt azt a hatalmas vérfoltot, amit az eső némileg elkent már a ruhán.
- Kikaptatok? – kérdezte.
- Ki bizony. Az az Ivan egy vadállat. – bólintott Gilbert – Figyelj, Lizi, azon a polcon vannak az elsősegély készletek, hozd ide, kérlek!
Elizabeth jó ápolónő módjára mindenkit leültetett és először Ludwighoz ment oda tekintve, hogy súlyosnak tűnt a sérülése, de a szőke visszakozott, és azt kérte, először Felit lássák el. Erre persze a vörös kezdett el remegni. Ludwig berakott a szájába egy ruhaanyagot, Elizabethnek meg megmondta, hogy fogja meg a kezét, mert máshogy nem fogja kibírni. Ezután Ludwig Feli mögé lépett és szakszerűen és gyorsan egy nagyot rántott a vörös szárnyon. Feli felüvöltött (még a ruhán keresztül is hallották), és megszorította Elizabeth kezét.
- Már túl is vagy rajta. – mondta Ludwig, megpaskolva a fiú fejét.
Feli könnyes szemekkel köpte ki a ruhát. Elizabeth ezután Feli segítségével látta el a többieket. Szerencsére mindannyian elkezdtek gyógyulni (kivéve Antonio, őt Elizabeth külön figyelemmel kötözte be) ezért megkönnyítették a munkájukat. Közben a lány elmesélte mi is történt Lukasnál, hogyan ütötte le Yao-t és Yao hogyan szökött meg tőlük.
- Legalább megtaláltad a fegyvered, Liza. – vigyorgott Gilbert – Mi eléggé megjártuk, mint látod, nem is részletezném.
- Szegény kicsi Lovino… - sóhajtotta Antonio – tényleg mindezen át kell majd esnie, mint Tinónak?
Egyetértő biccentés volt a válasz. Egy ideig csöndben ültek, újra a betegség nehéz, sötét árnyéka alatt érezték magukat. Aggódtak, és a kétségbeesés kiült az arcukra.
- Azt hiszem… - állt fel Feli – én készítek tésztát. Mindenki kér, igaz?
Elizabeth gyomra megkordult, és ahogy végignézett a többieken, ők is éhesnek tűntek. A lány csak elmosolyodott Felin, hogy sikerült a többiek figyelmét is elterelni legalább egy kis időre. Vagyis majdnem mindenkiét, mert amint a Tengely elment a konyhába segíteni, addig Antonio az előcsarnokban maradt, Elizabeth mellett.
- Ők nem értenek az orvosláshoz. – mondta halkan – És egyedül ránk nem hat a betegség. Számtalanszor elrepültem az utóbbi időben a mocsár felett, tudom. Elizabeth… nekünk kell tennünk valamit.
- Mégis mit?
- Meg akarom menteni Lovit. – szorította össze a száját Antonio – És a többieket. Akik elkapták, és akik el fogják kapni a betegséget. Ide földi gyógyszer kell.
- Az embereknek nincsenek szárnyaik, mégis mit tudhatnak róluk?
Antonio csalódott tekintettel nézett rá.
- Semmit. De neked nem ugrik be valaki? Egy gyógyszerész, orvostanhallgató, akárki, akiben megbízol és elhoznád ide?
Elizabeth elgondolkodott. Ott volt Roderich. Az az osztrák srác, aki az egyetemen mindenhová követte, és Elizabeth meg is bízott benne, a barátja volt, de mégis… annyira abszurd volt itt őt elképzelni. Még akkor is, ha Roderich orvos volt.
- Azt hiszem, tudok valakit. – mondta bizonytalanul.
- Tényleg? – vidult fel Antonio – Elhoznád ide?
- Ha el kell, megteszem.
Antonio elmosolyodott és nagy ölelésben részesítette a lányt. Elizabeth elmosolyodott és megveregette a hátát.
- Amint elmegy a vihar, indulhatsz is! Majd elkísérlek a Tükörhöz, az átjáróhoz!
- Apropó vihar. Ha van ajtótok, miért nem rakjátok fel állandóan? Miért csak akkor, amikor rossz az idő?
- Hát így könnyebb beesni. Ha ott lenne az ajtó, Gilbert nem tudná azonnal a földre vetni magát. Hiszen láttad. – legyintett.
Antonio olyan komoly és ártatlan arccal beszélt, hogy Elizabeth elnevette magát.
Ééés Erzsi végre felfedezte a serpenyő varázslatos erejét!