Végül persze az egy órából, amit a srácoknak ígértem a délutánomból, több mint kettő lesz, így majdnem hat óra, mikor felhívlak. Sétálgattál a városban, így a Szajna parton szedlek össze, hogy még egy kicsit hazaugorjunk, hogy rendbe szedjük magunkat, mielőtt nekivágunk az estének. Közben, és még útközben is én faggatlak téged az életedről, hogy mi az, amit odahagysz a kedvemért, de egyelőre még semmi jelét nem látom, hogy bánnád ezt a döntést.

Mikor a bár előtt kiszállunk a kocsiból, rám sandítasz.

- Mit gondolsz… hogy reagál majd MacLeod barátod?

- Tudja – vonok vállat, mire csodálkozva nézel rám. – A tegnap estét az ő vállán sírva töltöttem.

- Ez nem vallana rád – vonod össze a szemöldököd. - Ha valami bánt, inkább magadba fordulsz.

- Igen, tényleg – bólintok rá. – De addig nem hagyott békén, míg néhány dolgot el nem mondtam neki.

- Aggódott.

- Persze. És ezzel az agyamra ment.

- Ne morgolódj! Törődik veled, és ez jó.

- Ha te mondod – sandítok rád egy félmosollyal, mire elneveted magad.

- Hidd csak el! És… Joe?

- Ő sem fog semmi rosszat gondolni… ha alaposan megfigyeled, majd rájössz, miért.

- Nem mondod el inkább?

- Nem – rázom meg a fejem egy halvány mosollyal. – Az, hogy én észrevettem, még nem jelenti azt, hogy ki kell kürtölnöm mindenkinek.

- Még mindig megvannak a titkaid.

- Hát persze. Ettől vagyok mindig nyerő pozícióban – bólintok rá, miközben kinyitom az ajtót, és besétálunk a bárba.

Mac a szokásos asztalunknál ül, és feszülten figyeli a bejáratot. Gondolom, az elmúlt percekben, míg mi odakint beszélgettünk, le nem vette a szemét az ajtóról. Joe pedig aggódva figyelte őt a színpadról. Megszokta már nálunk ezt az arckifejezést, pontosan tudja, mit jelent.

Lassan lesétálunk Machez, aki egy kézfogással üdvözöl bennünket.

- Örülök, hogy mégsem mentél el – mondja neked.

- Elmentem – cáfolod meg a hitében. – De visszajöttem.

Mac értetlenül néz rád, így tűnődve sóhajtasz.

- Néha idő kell, hogy az ember átgondolja a dolgait.

- Igaz – bólint rá Mac is. – Üljetek le!

Letelepszünk, és ahogy megjelenik Frank, rendelünk magunknak egy-egy sört, majd tűnődve nézel MacLeodra.

- Szeretném megköszönni neked is a gyűrűt – mondod végül, mire Mac vállat von.

- Üzletet kötöttem Methosszal. Ahogy előtte veled is.

- Behajtod rajtam – nevetem el magam.

- Abban biztos lehetsz – sandít rám Mac, majd visszafordul feléd. – Szóval… itt maradsz?

- Néhány hétre még vissza kell mennem… de aztán… igen… maradnék.

- Alig huszonnégy órája Methos még nem fűzött volna ehhez túl sok reményt.

- Mindig olyan kishitű…

- Néha van okom rá. És amúgy sem szeretek versenyezni. Ezer év után az ember kinő az ilyesmiből – mondom, aztán körülnézek, ahogy elhallgat a zene. Joe rászánta magát egy szünetre, így a pulthoz sétál, kér egy konyakot, majd tűnődve odajön hozzánk, és fürkészve végignéz rajtunk.

- Joe, bemutatom neked Hephaistiont – mosolygok rád egy pillanatra, mire Joe pillantása megállapodik rajtad.

- Üdv! – nyújt kezet végül. – Valamelyik nap már láttalak itt.

- Igen, pár napja érkeztem – bólintasz rá. Te is fürkészed őt, hisz bár mondtam, hogy mindent tud, nem tudod behatárolni, hogy ez mit takar. Majd kiismered ezt is.

- Meséltek? – néz rám.

- Miért ilyen kíváncsi a napokban mindenki? – csóválom meg a fejem. – Biztos valami front van, ilyenkor több a kérdés.

- Methos, ne légy megint undok! Azt hittem, a múlt éjjel kitöltötted rajtam a hülyeséged – szól rám Mac, mire csak megforgatom a szemem, és visszafordulok Joe-hoz.

- Te mit szeretnél tudni?

- Én csak azt szeretném tudni, hogy mire számíthatunk tőletek… tőled – pillant rád. – Az utóbbi időben jó volt egy kis béke és nyugalom. Nem szeretném, ha ez megváltozna. Épp elég zűrös időszaka volt már az életünknek, nyugalomra vágyom.

- Békés szándékkal jöttem – próbálod megnyugtatni, de még mindig bizalmatlanul vizslat.

- Rendben, elhiszem – sóhajt végül. – És… mikor is… találkoztatok?

- Krisztus előtt úgy kétszáznegyvenben. Ilyen távlatból néhány év ide vagy oda – vonok vállat. Tudom, hogy Joe-t bosszantja, mikor ilyen lazán kezelem az idő fogalmát, és ezúttal is döbbenten néz rám, de aztán a történész lelke legyőzi a feltörni igyekvő indulatokat, és eltűnődik.

- Az Nagy Sándor hódításainak időszaka volt, ugye? – kérdezi, és én bosszúsan sóhajtok, amiért eszedbe juttatja azt, amit én elfeledtetni szeretnék veled. Már-már beszólnék hálából valami csípőset, de egy pillanatra megszorítod a csuklóm, és amikor találkozik a pillantásunk, inkább lenyelem, amit mondani akartam, te pedig elengeded a kezem, és válaszolsz helyettem Joe-nak.

- Igen, pontosan az az időszak volt.

- És… merre jártatok abban az időben?

- Amerre Alexandros – válaszolok még mindig morcosan, de engesztelőn rám nézel.

- Methos… semmi baj. Beszélhetünk róla.

- Én jobb szeretnék valami másról beszélni – csóválom meg a fejem.

- Oké – bólint rá Mac, aki legalább érti, miért lettem ilyen szúrós a téma hatására. – Maradjunk a jelenben. Hogy sikerült a srácok dolgozata Dariusból?

Kis híján elnevetem magam, ahogy a legjobb érzékkel tenyerelnek bele azokba a témákba, amiket mindennél jobban szeretnék elkerülni. Vetsz rám egy kifürkészhetetlen pillantást, de végül nem teszed szóvá, így én sem kezdek magyarázkodni.

- Néhányan eléggé elrugaszkodtak a valóságtól, ahogy az már lenni szokott. Néha mosolyognom kell azon, hogy képzelik el azokat az időket. De tényleg maradjunk a jelenben. Elmész jövő héten Claudia koncertjére?

Ettől a kérdéstől viszont Joe vesz egy nagy levegőt, megfeszül az állkapcsa, és elnézést kérve visszasétál a színpadra, és egy újabb dalba kezd. Tűnődve nézel utána, én pedig elfojtok egy kétes mosolyt. Egy szóval sem mondom, hogy a kérdés nem direkt volt, és nem azt akartam elérni, amit végül elértem. Jobb, ha Joe-t fokozatosan szoktatjuk a tényhez, hogy ezentúl három halhatatlan lebzsel körülötte. Időnként rosszul viseli a dolgot, ilyenkor időt kell neki adni.

- Szóval, hogy van Claudia? – nézek vissza MacLeodra.

- Még mindig homokba dugja a fejét. De nem lehetek mindig mellette. Élnie kell az életét, úgy, ahogy ő akarja. És ha ő nem akarja tudomásul venni, hogy halhatatlan, nem tehetek semmit.

- Így van – bólintok rá.

- De azért elmegyek, meghallgatom. Mindig különleges élmény, amikor ő játszik. Nem tartotok velem?

- Részemről kihagynám – húzom el a számat. – Sosem díjaztam a komolyzenét, még kevésbé az olyan puccos helyeket, mint a Royal Albert Hall.

- És te? – pillant rád.

- A jövő héten már szeretnék otthon lenni. Minél előbb szeretném lezárni a dolgaimat, és visszatérni.

- Szóval… - néz végig rajtunk Mac -, minden oké veletek?

- Ezt majd az idő eldönti – mondom, miközben belekortyolok a sörömbe, de Mac rád sandít.

- Már megint kishitű?

- Olyasmi – bólintasz rá.

- Összeesküdtök ellenem? – nézek végig rajtatok homlokráncolva.

- Ha máshogy nem megy – vonsz vállat, és összemosolygunk. Néhány másodpercig cikázik köztetek a pillantásom, majd megcsóválom a fejem.

- Ismerhetnétek már annyira, hogy… mindegy – legyintek végül. – Nem számít.

- Ismerünk, Methos – neveted el magad. – Saját magadnak kell eljutnod bizonyos következtetésekig, nem tehetjük meg helyetted. Makacs vagy, mint az öszvér, mindig is az voltál.

- Az hát, persze. De nem lehetne, hogy nem egész este rólam beszélünk?

- De, lehetne – adja meg magát Mac, és valami közelgő nagy üzletéről kezd mesélni, majd egészen jól eltársalgunk a régiségekről, arról, hogy milyen kincset érő dolgok voltak a birtokunkban az idők folyamán. Olyanok, amikben akkor semmi különleges nem volt, egyszerű, mindennapos használati tárgyak, vagy ékszerek, netán fegyverek, de az azóta eltelt időkben az értékük csillagászati összegre emelkedett, szintúgy a birtokunkban lévő, azóta híressé vált emberek kéziratai, levelei, feljegyzései.

Végül éjfél körül elköszönünk Mactől, odaintünk Joe-nak, és hazaindulunk. Tűnődve tesszük meg azt a néhány métert a kocsiig, majd megcsóválod a fejed.

- Joe mióta szereti Duncant?

- Azt hiszem, attól a perctől kezdve, hogy ismeri – sóhajtok. – Sőt, talán még annál is régebb óta.

Ez utóbbi kijelentésem hatására értetlenség fut át az arcodon, de végül elpakolod a többi titokzatosságom mellé. Én viszont biztos vagyok abban, hogy Joe már akkor szerette Duncant, mikor még csak a figyelője volt, és egy szót sem váltottak egymással. Te viszont még nem tudsz a figyelőkről, és ez egy újabb izgalmas beszélgetés lesz. Majd egyszer később.

- Duncan tudja? - követeled vissza figyelmemet.

- Nem – rázom meg a fejem. – Legalábbis sosem említette, és nem is vettem észre rajta.

- Nem gondoltál még arra, hogy…

- Hogy elmondjam neki?

- Igen.

- Nézd – tűnődöm el. – Jól ismerem Duncant. Ő még fiatal, és indulatos… Ha valami olyasmivel találja szemben magát, ami nem fér bele az elveibe… azokba a normákba, amiket még a Felföldről hozott magával… akkor kiszámíthatatlan. És azt hiszem a késő középkori Skócia nem igazán volt toleráns két férfi kapcsolatával szemben. És Joe-nak semmi sem hiányzik kevésbé, mint hogy elveszítse még a barátságát is.

- Gondolod, hogy tényleg ez lenne a vége?

- Igen – bólintok rá. – Szereti Joe-t, de nem szerelmes belé. És… a bűntudat elüldözné Joe közeléből. A bűntudat amiatt, hogy képtelen viszonozni az érzéseit, és Joe csak szenved a közelségétől.

- De még ha így is alakul… Joe talán… tovább tudna lépni, és boldog lehetne valakivel. De így… örökre leragad egy reménytelen szerelemnél, és talán csak akkor bánja meg, amikor már késő.

- Hephaistion – lépek oda hozzád, és megcirógatom az arcod. – Ezt nekik kell eldönteniük. És ha Joe úgy dönt, hogy nem akarja felfedni az érzéseit Duncan előtt, akkor ezt tiszteletben kell tartanunk.

- Tudom, hogy igazad van – hajtod le a fejed, majd újra rám nézel. – De pontosan azért, mert… én is hibát követtem el… olyan hosszú időn keresztül… és neki közel sincs annyi ideje, mint nekünk.

- Jogunk van elkövetni a saját hibáinkat, és tanulni belőle. De mások akkor sem dönthetnek helyettünk. Várj egy kicsit, ismerd meg mindkettejüket… és ha még akkor is bele akarsz avatkozni… akkor Joe-val beszélj. Az tisztességesebb, mint a háta mögött kijátszani. És… fogadd el, amit majd mond.

- Rendben, elfogadom a bölcs tanácsot – neveted el magad végül. –Menjünk haza!

Beülünk a kocsiba, és ahogy elindulunk, néhány percre csend borul ránk. Úgy gondolom, még mindig Joe körül járnak a gondolataid, de aztán rácáfolsz erre a hitre.

- Mi volt Dariusszal? – kérdezed a szemed sarkából rám sandítva.

- Mire gondolsz?

- Mióta ismerted őt?

- Tényleg az összes titkomat egy este akarjátok megismerni? Nem lesz az egy kicsit sok? – próbálok óvatosan kitérni a kérdés elől.

- Csak amit el akarsz mondani – hajtod le a fejed, és én sóhajtok.

- Mikor veled találkoztam, már majdnem ezer éve ismertem őt. Néhány száz évvel korábban harcoltam vele.

- És később ellene fordultál? – nézel rám homlokráncolva.

- Nem, nem ellene, a serege ellen. Ez nagy különbség, és ő is látta ezt. Tudta, hogy nem ellene voltam… tudta, hogy… miért csináltam. Később elmondtam neki mindent.

- Egyszer napokra eltűntél… senki nem tudta, hol vagy. Aggódtam érted. Nála voltál?

- Igen – ismerem be kelletlenül.

- De… hogy találtad meg? Hogy… jutottál be, és hogy engedett vissza?

- Számít? – nézek rád, mire megvillan a szemed. – Beszélnem kellett vele, hát megkerestem. Aztán visszatértem. Nem voltam kém, és nem mondtam neki semmi olyasmit, amit nem lett volna szabad. Emberként beszéltem vele, barátként, rég nem látott ismerősként, és nem hadvezérként.

- Volt… köztetek valami?

- Dariusnak egyetlen szerelme volt, a stratégia. Harcban, a birodalom vezetésében, sakkban, vitában, bármiben. Csak az volt a fontos, hogy néhány lépéssel az ellenfél előtt járjon gondolatban. Ez töltötte ki az életét. Később pedig… papnak állt, így csak Istennek volt hely az életében.

- Szeretted őt? – helyesbítesz a kérdésen.

- Mit tennél, ha azt mondanám, hogy igen? – sandítok rád. Amúgy egy pillanatra eltöprengek magamban is a kérdésen. Dariust nem lehetett nem szeretni, főleg az elmúlt ezer évben. Sok mindenben hasonlított rád. Szerény volt, szelíd és alázatos. Jó… talán túlságosan is jó és naiv. Ez okozta végül a halálát.

Egy pillanatra lehajtod a fejed, de végül veszel egy nagy levegőt és felnézel.

- Methos… mindkettőnk életében voltak emberek, akiket szerettünk… nem lenne jogom a szemedre vetni.

- Mindig tiszteltem őt, csodáltam… és igaz barát volt. Azelőtt is, és azóta is. Nem sokkal ezelőttig.

- Mi történt?

- Pár éve megölték. De erről tényleg nem szeretnék beszélni. Még túl közeli…

- Rendben, nem faggatlak, csak… gyanús volt, ahogy összenéztetek Duncannel.

- Jó megfigyelő vagy. Háromezer éve ismertem Dariust, és közel állt hozzám. Duncanhez pedig még közelebb. A mestere volt hosszú ideig. Neki még nehezebb volt feldolgozni a halálát, mint nekem. De sokat emlegetjük… remélem, nem haragszol meg érte.

- Nem, csak… meg kell szoknom. Talán… ha én is ismerhettem volna úgy, mint ti…

- De te csak Alexandros szemén át ismerhetted. Sajnos. De ennyi idő távlatából azt kell, hogy mondjam, az akkori Darius… és Alexandros semmiben nem különböztek. Ugyanazok a célok, ugyanaz a belső tűz, ami a világ meghódítására ösztökélte őket…

Megcsóválom a fejem, ahogy leparkolok a ház előtt.

- De mindez már régen volt. Nem lenne szabad hátrafele néznünk.

- Igaz – bólintasz rá. – Csak óhatatlanul előkerülnek régi dolgok, ahogy megismerjük egymás életét.

- Ez így van. És így is lesz még egy ideig. De a múlt elmúlt. Ezzel akkor is tisztában kell lennünk, ha valami olyasmit tudunk meg a másikról, ami… nem igazán tetszik. Valószínűleg mindketten tettünk olyan dolgokat, amiket a mostani fejünkkel nem tennénk, de akkor helyesnek gondoltunk.

- Tudom, Methos – bólintasz rá. – És most gyere, pihenjünk le! Késő van.

- Rendben – hagyom rád, így besétálunk a házba, gyorsan letusolunk, és ágyba tesszük magunkat.

- Szóval holnap várost nézünk – nézel rám kíváncsian.

- Ha van kedved. Kettőig órám van, de ha elém jössz, utána indulhatunk is.

- Ott leszek – bólintasz rá, majd megcirógatod az arcom, és én beleremegek ebbe az apró érintésbe, hát még, mikor közelebb csúszol hozzám, és megcsókolsz.

Elmondhatatlanul csodálatos érzés, és én szinte beleveszek ebbe az érzésbe. Szinte… de a szívem mélyén a gátak még nem engedik, így néhány perccel később elhúzódok, csak gyengéden cirógatom a karod, de neked nem tetszik, ahogy kerülöm a tekinteted, így felemeled a fejem, hogy a szemedbe nézzek.

- Mitől félsz?

Újra lesütöm a szemem, majd egy sóhajjal megcsóválom a fejem.

- Nem akarok megismerni egy olyan csodát, amit még elveszíthetek. Így is pokol volt, amit átéltem… de… ha megismerem a boldogságot veled, és… megint egyedül maradok… az még a pokolnál is rosszabb lesz.

- Nem fogsz elveszíteni – ígéred szelíden, de csak megrázom a fejem.

- Nem a szavak bizonyítanak, Hephaistion. Légy egy kicsit türelmes, kérlek!

- Rendben – mosolyodsz el halványan. – Te évekig voltál mellettem, segítettél… türelmesen. Egy szó szemrehányás nélkül. Most nekem kell türelmesnek lennem.

- Igen.

- Akkor… alszunk?

- Igen. Reggel korán kelek. Itt hagyom a kulcsom, és akkor majd kettőkor találkozunk.

- Rendben – adod meg magad sóhajtva, így kényelmesen elhelyezkedünk, és nem sokkal később már alszunk is.

Reggel felriadsz az ébresztőmre, de nem akarlak igazán felébreszteni, így csak lopok egy puszit, és kisurranok a szobából. Amíg öltözöm is rajtad tűnődöm. Csodálatos érzés, hogy itt vagy, a remény, hogy megoszthatom veled az életem, ha tényleg itt is maradsz. A gondolat, hogy minden reggel így ébredhetnék, hogy mellettem vagy, mosolyt csal az arcomra, és ezzel a mosollyal vágok neki a napnak.

A napom munkával töltött része gyorsan elrohan, ahogy mindig. Egyszer csak azt veszem észre, hogy vége a harmadik előadásomnak, és bár a srácok húzzák a szájukat, hogy ezúttal gyorsan elzavarom őket, azért hamar kiürül az előadó. Még összepakolom a cuccom, és kilépek az épületből. Érzem a jelenléted, de gyanítom azt is, hogy nem a nyüzsgés közepén foglak megtalálni. Elindulok az egyetem parkjában, és két perc múlva rád is találok, egy fának támaszkodva vársz.

- Mit gondolsz, legyünk igazi turisták? – sandítok rád.

- Attól függ, hogy mire gondolsz.

- Aki először jár Párizsban, az hanyatt-homlok rohan, hogy láthassa az Eiffel-tornyot.

- Rohanni nem szeretnék – csóválod meg a fejed mosolyogva. – De mehetünk. De… gyanítom, nem azt szeretnéd legjobban megmutatni a városból – mondod, miközben elindulunk.

- Párizsban rengeteg látnivaló van. Egy hónapig is járhatod a várost, hogy felfedezz minden hírességet. Aztán rájössz, hogy… a Luxembourg park csendje, mondjuk borús időben, mikor nem jár arra senki, csak a szél bujkál a fák között, sokkal többet ér, mint a turistáktól nyüzsgő belváros.

- Szóval az a kedvenc helyed.

- Igen, az egyik. Meg az összes többi park, és a folyópart csendesebb részei. De erre még ráérünk. Most ismerd meg a nyüzsgő belvárost.

- Rendben – egyezel bele, így arrafele indulunk, és közben a napomról faggatsz, és én is kikérdezlek, merre jártál.

Mikor végül odaérünk a toronyhoz, semmi különöset nem látok az arcodon. Meg tudom érteni. Láttunk már sokkal monumentálisabb dolgokat megépülni és összeomlani. Piramisokat, katedrálisokat, elpusztíthatatlannak hitt várakat. Végül, mikor odasétálunk egészen a lábához, megcsóválod a fejed.

- Ez a torony olyan, mint az idő.

- Mire gondolsz? – sandítok rád.

- Ha túl közelről nézed, elveszíti önmagát – nézel fel a magasba, majd megérinted az egyik pillért. - Ha megnézel egy ilyen összekötő vasrudat, olyan, mintha megpróbálnál szemügyre venni egy másodpercet.

- Igaz. A lényeg a nagyobb összefüggésekben van. Szóval? Merre menjünk tovább?

- Hát, ha már igazi turistát játszunk… Louvre?

- A sötétedésig hátralévő három óra legfeljebb arra elég, hogy körüljárjuk az épületet – ugratlak. – Három óra alatt alig néhány termet tudnánk megnézni. Ha be akarsz menni, arra rá kell szánnod egy teljes hétvégét reggeltől estig. És még úgyis csak rohansz.

- Akkor körbejárjuk. Úgyis érdekel… hogy mi igaz abból a híres Da-Vinci filmből.

- Ezt nem fogod megtudni – somolygok magam elé, mire fürkészőn végigmérsz.

- A végén még kiderül, hogy te is őrző vagy.

- Sok minden voltam már életem során, de az olyan dolgokat, amik lehetséges mártírsággal járnak, előszeretettel kihagytam.

- Hát persze – neveted el magad, és én csak nézlek. Az jár a fejemben, hogy olyan ritkán láttalak felszabadultan, szívből nevetni. Tetszik. De végül mégiscsak elindulunk a Louvre fele, és közben Párizsról mesélek neked. A város mindennapi életéről, arról, amit az ideérkező turisták egyáltalán nem látnak.

- Szóval, mi van a piramis alatt? – faggatsz tovább mosolyogva, mikor odaérünk, és körbejárjuk az üvegcsodát, amit Párizs nagy része utál, a turisták viszont imádják.

- Fantáziádra bízom – hárítom el megint a választ.

- Inkább ne tedd – vigyorogsz rám. – Elég élénk.

- Ezt majd máskor bebizonyíthatod.

- Methos!

- Igen?

- Ne titokzatoskodj!

- Ha őrző lennék, kötne az esküm, nem igaz?

- De nem vagy az, így nem köt semmi, nem igaz? – próbálod kiugrasztani a nyulat a bokorból, de továbbra sem mondok semmit, így máshonnan próbálod megközelíteni a dolgot. – Te ismerted Jézust?

- Jézust, Buddhát, Mohamedet és Galileit, sőt… hogy tovább izgassam a fantáziádat, magát Da Vincit is – bólintok rá.

- Komolyan kérdeztem.

- Én pedig komolyan válaszoltam – mondom, és ahogy összeakad a pillantásunk, tudom, nem tudod, mit gondolj. Macet szoktam így zavarba hozni, mikor kiderül, valami híres eseménynél jelen voltam.

Végül mégis megpróbálsz berángatni az épületbe, de megint lebeszéllek róla. Két óra alatt semmit sem látnánk. Így csak bolyongunk a kertben, majd úgy döntünk, lesétálunk a folyópartra, csak hallgatni a bárokból kiszűrődő zenét, és valahol megvacsorázunk.

- Éltél már itt korábban? – kérdezed, miközben a folyóparton sétálunk.

- Az ezerhétszázas évek közepén eltöltöttem itt néhány évet.

- Francia feleséged volt?

- Igen – bólintok rá, de a jelen most túl élénken tölti ki a gondolataimat, nem engedi, hogy a múlt előtörjön. – Szép, békés időszak volt, de…

Mindketten felkapjuk a fejünket az ismerős borzongásra. Mac bárkája a város másik végén van, így ő még véletlenül sem lehet, így feszülten nézünk körül. Végül csak megcsóválom a fejem, hogy a múltkori kölyök kilép a híd pillére mögül. Te is bosszúsan megcsóválod a fejed, de ahogy rád nézek, látom, hogy nem vagy igazán mérges.

- Marcus.

- Ismered?

- Volt hozzá néhányszor szerencsém az elmúlt háromszáz évben – mondod, miközben közelebb sétálunk hozzá, de tűnődve rám nézel és megtorpansz. - Mondd, hogy nem vele akadtál össze múlt este!

- Ahogy akarod – vonok vállat egy pimasz mosollyal. – Nem vele akadtam össze múlt este.

Csak megforgatod a szemed, és ott hagysz. Elnevetem magam, és utánad sétálok. Megállsz a srác előtt, és kis híján elnevetem magam, ahogy szigorún végigméred.

- Marcus, hogy kerülsz ide?

- Úgy döntöttem ideje felfedeznem a szerelmesek városát – von vállat a srác.

- Úgy hallom, kis híján az utolsó utaddá vált – nézel rá kérdőn.

- Csak szerencséje volt – sandít rám a kölyök. – Amúgy… te is ismered azt a Phobos-izét?

- Igen – vonsz vállat egy halvány mosollyal rám sandítva. - De nem hiszem, hogy egy ilyen taknyos kölyök kezébe való.

- És ha emiatt elveszítem a fejem?

- A tiéd, azt csinálsz vele, amit akarsz. De trükkök tanulása helyett inkább megtanulhatnád felmérni, hogy kivel állsz szemben. És megtanulhatnád befogni a szádat, mikor arra van szükség.

- A tanítványod? – sandítok rád, és magamban hálát adok az égnek, hogy nem végeztem vele. Bár akkor sem vethetnéd a szememre, hisz ő hívott ki engem.

- Ez a fafejű, taknyos kölyök? – nézel rám kérdőn. – Még annyit se bírtam belenevelni, hogy előre köszönjön az idősebbeknek. Szerencsére sosem lógott túl sokat a nyakamon. Csak akkor keres meg, ha belekeveredik valamibe.

- Tőlem legalább megkérdezte, hogy ki vagyok, mielőtt nekem esett.

- Adam, mi? – néz rám pimaszul a srác, mire te is elmosolyodsz, és az ősi babiloni nyelven szólalsz meg.

- Ha tudná ez a kis hülye, hogy ez mennyire igaz… lehervadna az arcáról a mosoly.

Csak elnevetem magam, és ugyanezen a nyelven reagálok. – Nem muszáj neki tudni.

- Nem hát – hagyod rám.

- Volt köztetek valami? – kérdezem, mire egy pillanatra megütközve nézel rám, aztán kitör belőled a nevetés.

- Inkább egy szakajtó skorpiót engedek az ágyamba, mint őt – mondod, és én is veled nevetek, de ez már sok lesz a kölyöknek.

- Hé, senkit nem zavar, hogy én is itt vagyok?

Csak összenézünk, és egyként rázzuk meg a fejünket. – Nem.

- Gyönyörű… azt hiszitek, mindent megtehettek, mert idősebbek vagytok…

- Elzavarhatom a fenébe? – kérdezem tőled újra az ősi nyelven.

- Persze. Úgyis olyan, mint a bumeráng. Ötven év múlva visszajön. Ha megéli…

- Kölyök, te ígértél nekem valami – nézek rá ezúttal én is szigorúan.

- Mit is? – néz vissza rám pimaszul, mire a kardom markolatára fonódik a kezem, és a szemem sarkából látom, hogy egy lépést hátrébb lépsz, hogy ne legyél az utamban.

Marcus nagyot nyelve rád sandít. – Most nem mondod komolyan, hogy engeded, hogy rám támadjon!

- Egyszer valamiből tanulnod kell.

- De… de fényes nappal van… és tele van a folyópart… és meglátnak… és… - mentegetőzik a srác, hisz rájött már, hogy a múlt este csak játszadoztam vele. Elég lenne csak egy perc, hogy máris újra a lábaim előtt feküdjön a földön.

Berántom a híd alá, és a betonpillérhez lököm, csak úgy koppan a feje, és máris a nyakán van a kardom.

- Jól figyelj rám… Marcus! Huszonnégy órát adok neked, hogy elhagyd a várost. Ha harmadszor találkozunk, a fejedet veszem.

- Nem tennéd meg – néz rám, de látom, hogy ő maga sem biztos ebben.

- Miért is?

- Miatta – int feléd a fejével, mire én is hátrasandítok rád.

- Mit gondolsz?

Lazán vállat vonsz. – Ha nem szegitek meg a szabályokat nem tehetek semmit. És nem is avatkozhatok közbe. Egyszerre csak két hallhatatlan küzdhet. És tudod jól, Marcus, egy kihívásra nem mondhatsz nemet.

- Akkor legalább tanítsd meg nekem azt az izét! – kér téged, mert azt gondolom tudja, hogy nálam esélye sincs.

- Majd, ha a következő találkozásunkkor mutatsz némi tiszteletet, megtanítom. Nem mintha sokra mennél vele, de megígérem neked, hogy megtanítom. De most hallgass Adamre, és menj szépen haza! És… Párizsban már ne ess neki senkinek, ha nem akarod valamelyikünket magadra haragítani. Élnek itt barátaink.

- Jól van, jól – húzza el a száját a kölyök, így elengedem, és eltűntetem a kardomat. – És mennyire időre vagyok kitiltva a városból?

- Három évre – nézek rá csípőre tett kézzel.

- Mindig ilyen zsarnok? – néz rád.

- Én úgy hiszem, most nagyon-nagyon jó kedvében kaptad el – biztosítod.

- És minden egyes beszólással további egy évvel nő a tét – nézek rád kihívóan.

- Jól van, megyek már – csóválja meg a fejét, még biccent feléd, és elsétál.

Nézzük, ahogy felmegy a lépcsőn, és eltűnik a szemünk elől.

- Köszönöm, Methos! – lépsz oda hozzám, és fél kézzel átkarolod a derekam.

- Mit is?

- Hogy nem ölted meg ezt a lököttet. Kétszer is megtehetted volna.

- Tényleg a tanítványod?

- Nem – rázod meg a fejed. – Ő nem tud megmaradni néhány hétnél tovább egy helyen…

- Ilyen viselkedés mellett nem is csodálom – csóválom meg a fejem.

- Én sem. Én viszont szeretem kitölteni azt a tíz-tizenöt évet egy helyen, amíg nem keltünk feltűnést. Szóval… az elmúlt háromszáz évben néhányszor keresztezték egymást az útjaink, de… ennyi. Csak próbáltam észhez téríteni, ha éppen találkoztunk. De Marcus… csak egy nagyra nőtt hatéves gyerek… azt hiszi, ő a világ közepe, és halálra sértődik, ha valaki az orrára koppint.

- Vettem észre. És azt hiszi, hogy trükköktől lesz jó harcos… holott nem érzi még a saját egyensúlyát sem. És amíg nem a saját karja meghosszabbításaként kezeli a fegyvert, amit forgat, ne is álmodjon arról, hogy jó lesz.

- Ezt én már annyiszor elmondtam neki, de hasztalan. Ne is vesztegessünk rá több szót. Merre tovább?

- Vacsorázzunk meg végre valahol, aztán menjünk haza!

- Kiakasztott Marcus? – nézel rám meglepődve.

- Nem, egyáltalán nem – csóválom meg a fejem mosolyogva.

- Csodálkoztam volna.

- Csak eltűnődtem – mondom, miközben elindulunk, és felsétálunk mi is a lépcsőn. – Azon, hogy mi lett volna, ha mégis megölöm.

- Marcus keresi magának a bajt, Methos. Ha rá gondolok, inkább az jut eszembe, hogy ilyen hozzáállással minden nap ajándék… Sajnálnám, de… nem különösebben fordulnék magamba. Szóval emiatt ne aggódj! És… remélem, komolyan veszi, amit mondtam, és nem esik neki Duncannek, hanem gyorsan eltűnik a környékről.

- Duncan még úgy is legyőzné, ha az egyik kezét hátrakötik – nevetem el magam.

- Tudom, ezért figyelmeztettem Marcust. De ne hagyjuk, hogy elrontsa az esténket!

- Rendben – adtam meg magam, így beültünk egy hangulatos kis Szajna parti vendéglőbe, megvacsoráztunk, és hazasétáltunk.

Otthon még csendesen elbeszélgettünk, ezúttal én faggattalak az életedről, hogy hol jártál, merrefele éltél az évszázadok alatt, aztán éjfél körül nyugovóra tértünk.