VI. Fejezet

Arra ébredt, hogy szól a telefonja. Ő feküdt belül, úgyhogy muszáj volt átmásznia Francison ahhoz, hogy felvehesse, de az észrevétlenségnek lőttek, főleg, mikor a csengőhangja már egy perce szólt. Nem látott el a kijelzőig, csak annyit tudott leszűrni, hogy számára ismeretlen szám. Ki a fene zaklatja ilyenkor?!
- Matthew Williams, tessék – szólt bele alvástól kicsit rekedten, és a szemeit dörzsölgette. Aztán megdermedt a mozdulatban, és maga alá rántotta a gurulós széket. – Hogy mit csináltál, te idióta?! – váltott angolra, hangjában meglepettség. – Ezt nem mondod komolyan – mormolta maga elé döbbenten. – Persze, máris indulok. Meg ne mozdulj! Igen, szia. – Ölébe ejtette a kezét, a telefon majdnem kicsúszott az ujjai közül.
- Baj van? – kérdezte Francis felülve.
- Nem… nincs semmi baj – suttogta, aztán az arca hirtelen felderült. – Alfred itt van – jelentette ki. – Ez a hülye, Jézusom, nem is szólt, és naná, nem ő lenne; nincs nála euró, és a mobilja is lemerült, és persze, fogalma sincs, hol lakom – elvigyorodott, megrázta a fejét. – Hihetetlen, komolyan – felpattant jólesően, hosszan nyújtózott, aztán felvette a szemüvegét. – Mindjárt jövök – ígérte, és kilibbent a helyiségből, menet közben megcirógatva a macskát.
Francis utána nézett, elmosolyodott, kényelmesen visszadőlt az ágyra. A macska felugrott a matracra, érdeklődve nézte, megsimogatta, mire az állat reszelős dorombolásba kezdett és mellkasához gömbölyödött. Matthew úgy három perc múlva tért vissza, megfésülködve és mentol illattal. Érdeklődve nézett végig rajtuk, aztán elmosolyodott.
- James kedvel téged – jelentette ki, és megvakargatta a macska füle tövét.
- Kölcsönös – válaszolta, aztán könnyed mozdulattal megint fellökte magát ülő helyzetbe. A fiú már a ruhásszekrényéből vett elő egy vastagabb pulóvert és egy farmernadrágot, a pólói között turkálva nem vette észre, hogy a francia mögé lopózott, csak amikor már átkarolta. – Jó reggelt – suttogta a fülébe.
- Jó… – mormolta. – Jaj, nagyon jó – sóhajtott fel, hirtelen megfordult az ölelő karok között, és magához szorította a férfit. Francis kissé meglepetten viszonozta a gesztust, aztán elmosolyodott, állát a fiú fejére támasztotta és finoman ringatta magukat. Matthew hirtelen rezzent fel az ölelésből. – Jaj… nekem rohannom kéne… – motyogta maga elé.
- Hívok neked taxit, rendben? – kérdezte elmosolyodva, és adott egy csókot a homlokára.
- Köszönöm – mosolygott vissza vidáman, szemei ragyogtak, izgatott remegés futott végig rajta. Kicsit felemelkedett, megpuszilta a férfi arcát, aztán elengedte, visszafordult a szekrényhez, kikapott belőle egy pólót, és a többi ruhájára dobta.
- Öltözz csak nyugodtan – simított végig a nyakán és a vállán, mire a szemüveges kissé összerándult, összeszorította a fogait, de nem mozdult. Érezte, hogy Francis feljebb húzza a pólója ujját, lehajtotta a fejét. – Mi történt? – kérdezte halkan. Persze, a sötétlila foltok nem tűnnek csak úgy el egyik napról a másikra…
- Semmi különös – válaszolta halkan.
- Bántott valaki? – Aggodalom csendült a hangjában.
- Nem. Nem kell foglalkoznod vele – odaemelte a kezét, és visszahúzta a ruhát, hogy eltakarja. Alfred. Alfred, Alfred, Alfred. Ő majd elfeledtet vele mindent, igaz? Mindent. – Kérlek – emelte fel a fejét. Hosszan nézték egymás szemeit, mire a francia bólintott.
- Hívom a taxit – mondta végül.
- Köszönöm.
Elég volt a közös képre néznie, máris visszatért belé az izgatott zsongás, az öröm, a türelmetlenség. Sietve kapkodta magára a ruháit, haját csak kézzel fésülte át újra, és már ott is hagyta a szobáját. Ez alatt Francis elintézte a telefont, átöltözött, s egészen addig aggodalmas arccal figyelte, míg rá nem mosolygott.
Már kabátjaikat vették, mikor a fiatalabb megszólalt.
- Szeretnék kérni valamit. – Hangja olyan visszafogott volt, hogy alig hallotta meg. Amikor a fiúra nézett, látszott rajta, hogy ideges, a sálát gyűrögette, közben a cipőjét figyelte. Olyan volt, mint aki máris elutasításra számít.
- Mit szeretnél? – kérdezte Francis kedvesen, és igyekezett bátorítón hatni, miközben ő is lehalkította a hangját.
- Szóval… nem tudom, hogy Alfred meddig marad, és tudom, a tegnapi esténket is tönkretettem, de nem lehetne, hogy holnap… – elhallgatott, vett egy mély levegőt, közben azon gondolkodott, hogy miért ilyen nehéz még mindig kimondania, ha valamit szeretne…
- Nyugodtan maradj a testvéreddel, ha szeretnél – szólalt meg hirtelen, mire felkapta a fejét. – Elvégre nem állunk sehogy, és van egy kis dolgom holnapra, majd lehet, hogy beugrok, ha rendeztem az eddigieket, rendben? Töltsétek csak az időt ketten, biztosan sok megbeszélnivalótok lesz.
- Köszönöm, Francis, tényleg – suttogta. – Nagyon sokat jelent ez nekem.
- Látom, és örülök, ha csak ennyivel, de hozzájárulhatok a boldogságodhoz. – Megcirógatta a kanadai kipirult arcát.
- Te nagyon jó ember vagy – susogta a szemeibe nézve.
- Ugyan – mosolyodott el. Odahajolt hozzá, Matthew arra számított, hogy megcsókolja, de helyette csak a szája sarkába kapott egy puszit. – Menjünk.
- Igen – biccentett.
- Kérdezhetek?
- Eddig nem kellett hozzá engedélyt kérned.
- De most személyesebb kérdésem lenne.
- Mondd csak – válaszolta, miközben lefelé lépcsőztek.
- Melyikőtök az idősebb? – A fiú hallgatott egy ideig.
- Nekem van hamarabb a születésnapom, de ez semmit nem számít – válaszolta.
- Tehát egyidősek vagytok – vonta le. Csak bólintott.
- Én… mindent neki köszönhetek – jelentette ki végül. – Azt, hogy most itt vagyok, hogy megtanultam franciául… tényleg mindent. Alfred a világ legjobb testvére lehetne.
- Nem az?
- Hm? Ja, de-de. Nyelvbotlás.
Francis nagyjából félúton tetette ki magát a taxiból, aztán már az Alfred által megadott repülőtér felé haladtak a reggeli ébredező városon át. Nem volt még fél hét. Matthew megkérte a sofőrt, hogy várja meg, és besietett az utas váróba. Olyan megfoghatatlan boldog izgatottság vett rajta erőt, amihez foghatót talán még soha nem érzett. A szíve a torkában dobogott, ha hagyta volna, talán keze-lába remeg, és örült, hogy nem evett semmit reggelire, mert ahogy érezte, a gyomra is érdekes mutatványokat adott elő.
Alfred a csomagja mellett ücsörgött, a laptopjába mélyedt, fülhallgató lógott belőle, mégis, mintha észrevette volna, hogy nézi, felpillantott, egyenesen felé. Elvigyorodott, letette maga mellé a gépet, kirántotta füleseket és energikusan felpattant. Nem tudott tovább várni, nem érdekelte, hogy nem szabadna, rohant a testvéréhez, mert a sietség már nem volt elég.
Szabályosan a karjaiba vetette magát, szorosan ölelte, beszívta az illatát, ami annyira emlékeztette a gyerekkorára – ami addig tartott, míg Alfred el nem ment otthonról – és magában hordozta a szeretet, a törődés kellemes érzetét. És hirtelen rájött, hogy igazából neki teljesen mindegy hol, ha együtt vannak, akkor neki mostantól az lesz az otthon. Vállai megremegtek, és csukott szemhéjain keresztül is érezte, hogy szempillái eláznak a könnyeitől, de igazán nem tehetett róla.
- Hé-hé, ne sírj már, itt vagyok – szólalt meg Alfred, és a hangja teljesen olyan volt, mint amilyennek emlékezett rá; hiába a sok beszélgetés az Interneten keresztül, nem ugyanaz, ott elveszik a törődő puhaság a hangsúlyából.
- Hiányoztál – suttogta remegő hangon. – El sem hinnéd, mennyire.
- Tudom-tudom – nyugtatta, megsimogatta a hátát, és összeborzolta a haját. – Itt vagyok, oké? – finoman eltolta magától, elvigyorodott, pedig neki is ragyogott a tekintete. – Kérek egy mosolyt!
Elmosolyodott, s bár kissé remegősre sikeredett, a kék szemű bólintott. Visszahúzta magához egy pillanatra, jóleső ölelés volt, aztán elengedte és előkotort egy zsebkendőt a zsebéből.
- Hülye – közölte csupa szeretettel, mire Matthew erőtlenül, reszketegen felnevetett.
- Tudom, na – mormolta szabadkozva. – Csak örülök. – Alfred eltette a laptopot, vállára kapta az utazótáskáját, a hátizsákját meg a szeretete jeléül a testvére kezébe nyomta. Szorosan egymás mellett sétálva indultak ki az épületből. – Taxival vagyunk – szólalt meg, és intett a jármű felé.
- Aszta, valakinek jól megy – vigyorodott el, mikor bedobta a holmiját a csomagtartóba.
- Francis hívta – vont vállat meggondolatlanul.
- Ennyire jól ment a tegnapi beszélgetésetek? – kérdezte, miután odavágott egy g'mornin't a sofőrnek, aki erre horkantott egyet. Matthew a tőle telhető legudvariasabb formában kérte meg, hogy vigye vissza őket a lakására.
- Majd otthon elmesélem – váltott vissza angolra. – Inkább te mesélj, honnan jött ez a dolog, hogy pikk-pakk itt vagy? – érdeklődte.
- Meg akartalak lepni – vigyorodott el.
- Sikerült – mosolygott vissza.
- Szóval gondoltam, majd jól megleplek, mindent tök jól elterveztem, elsimítottam odaát mindent, erre nem lemerül a mobilom a repülőn? Aztán rájöttem, hogy hülye időzónák, hajnalban érkezünk meg, a reptéren még egy nyamvadt pénzváltó sem üzemelt, nekem meg kiment a fejemből, hogy euró kéne, és beütött a gikszer, centtel még az utcai telefonok sem működnek – magyarázta elhúzva a száját. – Látod, ezért nem szeretem Európát.
- Ez mind a te hibád – jelentette ki sóhajtva. Megcsóválta a fejét. – És hogy hívtál fel?
- A leszálló utasok közt cirkáltam, aztán megláttam valakit, akit ismerek még tavalyról, és kölcsön kértem a telefonját. Őrült szerencse volt, meg az is, hogy tudom a számod kívülről, különben nézhettem volna, hogy most aztán mihez kezdek, honnan kaparok áramot a mobilba.
- Megoldottad volna – mondta csendesen.
- Nem pont Párizsban fogok elveszni – vigyorgott büszkén. – Whoa, az ott a torony? – tapadt hirtelen az ablakra.
- Igen, az ott az Eiffel-torony – biccentett elnéző mosollyal. – Majd felmehetünk, ha akarod.
- Naná!
- Jut eszembe, meddig maradsz? – Alfred elgondolkodó arcot vágott.
- Totál ki vagyok, hányadika van ma?
- December negyedike – válaszolta.
- Király, akkor pontosan harminc nap múlva megyek vissza. – Figyelte az elkerekedő szemeket a szavai hatására.
- Abban benne vannak az ünnepek is…
- Bezony, meg az újév utáni kijózanodás is – biccentett. – Remélem, nem baj.
- Jaj, dehogy! Addig maradsz, ameddig jól esik.
- Meg amíg jó a repülőjegyem – vigyorgott.
Teljesen olyan volt, mintha alig egy napja váltak volna egy egymástól. Ugyanúgy tudtak egymással poénkodni, ugyanúgy tudtak beszélgetni, nevetni, és Alfred is teljesen olyan volt, mint mindig. Vidám, hangos, széles mozdulatokkal gesztikulált, még érthetetlenebb szlenget beszélt, a szemei ragyogtak, és dőlt belőle a szó. Ő csak ült és hallgatta, szívta magába a jelenlétét, a kisugárzását, azt, hogy láthatja. Semmit nem változott. Semmit nem változtak.
A sarki bolt már nyitva volt, a kanadai beszaladt vásárolni ezt-azt, aztán beküzdötték magukat a liftbe, amin jót mosolyogtak, s végül nagy nehezen beértek a lakásba. James érdeklődve jött elő Matthew szobájából, megszemlélte az új vendéget.
- Szóval ő James – intett a foltos állat felé. Az megbillentette a fülét a neve hallatán.
- Jópofa – vigyorgott rá Alfred, leguggolt, kinyújtotta kezét a macska felé. Némi bizalmatlan szaglászás után hagyta magát megsimogatni, aminek a gazdája határozottan örült.
- Vettem reggelit, mit kérsz hozzá? Kávét, teát, tejet?
- Ágyat – válaszolta.
- Mindjárt megágyazok neked a helyemen, addig pakolj be a másik szobába – nyitotta ki az ajtót. – Ki kell szellőztetni, de majd elindítom itt is a fűtést.
- Oké.
Friss ágyneműt keresett, és épp a használtat húzta le a paplanról, amikor Alfred megjelent az ajtóban.
- Szóval, mi van a franciáddal? – érdeklődte kaján mosollyal.
- Nem a franciám – válaszolta rögtön, de elvörösödött.
- Még.
- Jaj, hagyjál már! – megrázta a fejét, és elmesélte az előző nap eseményeit.
- Akkor talán életben hagyom – jelentette ki a végén. – Szóval jártok?
- Nem tudom – vont vállat. – Majd megbeszélem vele.
- Tedd azt – biztatta.
- Csak… olyan furcsa. Mármint olyan szép dolgokat mondott nekem, de nem értem, miért. Mégis mi az, ami tetszik neki rajtam? – mutatott végig magán, arca kétségbeesett.
- Figyu, én ezt nem tudom megmondani neked, mégpedig azért, mert ötéves korod óta ismerlek, tudom, hogy milyen vagy, én a nézésedből is tudom, hogy mi van, szóval igazán nem tudlak úgy nézni, mintha nem tudnék rólad semmit – magyarázta türelmesen. – Kérdezd meg tőle ezt is, talán elmondja majd.
- Ha te mondod… – sóhajtott, mire Alfred felnevetett.
- A végén tényleg szerelmes leszel, és szívecskékbe firkálod a monogramját a jegyzeteiden!
- Tök hülye vagy – forgatta meg a szemeit. – Az amúgy is lányos dolog.
- Persze, én is ezt mondanám.
- Amúgy is, veled mi van? Semmi barátnőzés mostanában?
- Próbálkoztam, de semmi kedvem üresfejű libákkal lenni, a normálisabbja meg idiótának tart, amúgy is, egy barátnő drága mulatság, én meg csóró egyetemista vagyok, szóval felejtős – legyintett.
- Na persze, Mr. Chippendale – vigyorgott rá. Erre Alfred hozzávágta a kispárnáját.
Megreggeliztek, ami a beszélgetés miatt hosszúra nyúlt, aztán a házigazdának órára kellett mennie, míg Alfred felértékelte a zuhanyról alkotott véleményét, és örült, hogy van egy felfűtött szoba, ahol alhat, még ha beszűrődött a nappali fény is. James felfészkelt mellé, nem volt oka panaszra a társaság miatt, a macska csendesen dorombolt neki, míg félálomban vakargatta, aztán mind a ketten elaludtak.