Arthur nagyon lassan vette csak észre, hogy többé nem a hideg, és kemény földön fekszik, hanem valami melegen és puhán. A világ már nem szuroksötét körülötte, hanem világosság lopózik szemhéjai mögé. Végül kinyitotta szemeit, és rájött, hogy az ágyában fekszik. És borzasztóan, iszonyatosan rosszul érzi magát. Ahogy megfordította a fejét, észrevette, hogy az éjjeliszekrényén egy pohár víz van. Mohón megragadta, és kiitta az egészet, majd ismét visszahanyatlott a puha párnákra.

Alig emlékezett valamire. Inni kezdett… miért is? Ja, Alfred miatt. El akarta tompítani a fájdalmát. Hát, úgy tűnik, egy időre sikerült is… de most ismét úrrá lett rajta a bánat, ráadásul a gyomra is háborgott, és a feje is fel akart robbanni. Arthur becsukta a szemeit, és elhatározta, hogy visszaalszik. Ez gyorsan sikerült is neki.

Mikor felébredt, már nem volt olyan világos, és a feje sem lüktetett annyira. Nagy nehezen az öltözőszekrényének a tükréhez vánszorgott, és meglepetten pislogott, mikor a rá visszanéző alakot meglátta. Nem is emlékezett rá, mikor nézett utoljára tükörbe. Szemei sötétek, beesettek voltak. Haja csapzottan állt össze-vissza. Ajkai kicserepesedtek, és egy hosszú, vörös vágás húzódott végig az arcán. Tétován végighúzta kezét borotválatlan állán, és több apró sebet vett észre a borosta alatt. Egyszóval borzalmasan festett.

Emléktöredékek villantak át az agyán: az üvegszilánkok csörömpölése a falon, üres üvegek a földön, a pince kőpadlója egyre közelebb kerül hozzá… Arthur behunyta a szemét, hogy ne lássa a tükörképét, ne emlékezzen, és rákényszerítette magát, hogy felöltözzön.

Bár feje még mindig lüktetett, baj nélkül sikerült lejutnia a lépcsőn. Az első dolog, amit meglátott, egy üres whiskypohár volt a kandallópárkányon. De hát ő teletöltve hagyta ott… Arthur gyomra összeszorult. Észrevett egy papír fecnit a pohár alatt, odasietett, és megragadta.

Alfred nem ezt akarná.
Matthew.

Matthew. Hát persze. Az utolsó, amire emlékszik a pincéből, egyáltalán nem Alfred arca volt; de akkor nem is álmodta az egészet.

Arthur érezte, hogy elönti a düh. Mérgesen ránézett a papírra, majd darabokra tépte, és a tűzbe szórta. Hogy merészelte ezt Matthew? Hogy a fenébe tudná, hogy mit akarna Alfred? Alfred meghalt. Amint ez eszébe jutott, térdei majdnem összecsuklottak. Meghalt. Meghalt. Alfred meghalt.

- Hát persze, hogy meghalt – suttogta magában Arthur. Ő tudta ezt. Akkor miért hatottak rá úgy a szavak, mint egy ökölcsapás? Mélyet sóhajtott, megfogta a poharat, és a mosogatóba tette. Vissza a munkához. Mi mást is tehetne?

.

Egy hét telt el Arthur üres, szürke, sivár életéből, amihez már kezdett hozzászokni. Egyrészt bizakodott, hogy helyzete könnyebbre fordul, de ugyanakkor tudta jól, hogy ez nem fog bekövetkezni, és valahol mélyen, még reménykedett is ebben. Arthur mozdulatlannak és elveszettnek érezte magát a pub nyüzsgő életében. Egy napon, mikor a forgalom ismét kissé visszaesett, és Arthurnak nem akadt sok dolga, a poharakat törölgette egyenként, alaposan. Ez egyike volt azoknak a monoton, agyzsibbasztó munkáknak, amiket mostanában annyira szívesen csinált.

- Hogy érzed magad?

Arthur felnézett a negyvennyolcadik pohár törölgetése közben, és látta, hogy Matthew áll a pultnál teljes egyenruhában, sapkájával a kezében. És az elmaradhatatlan jegesmedvével a hajtókáján. Arthur agyán átfutott a kérdés, hogyan is téveszthette össze őt… vagy bárki mást Alfreddal.
- Jobban

- Ezt örömmel hallom. Aggódtam.

Arthur vállat vont. – Miért kéne aggódnod?

Matthew kissé hitetlenkedően nézett a férfira. – Több mint egy napig voltál abban a pincében.

- Igazán? – kérdezte Arthur unottan.

Matthew a sapkáját babrálta. Fáradtnak és kimerültnek látszott. – Azon az éjjel eljöttem, hogy megnézzem, mi van veled, de a pub zárva volt…

- Ha zárva volt, hogyan jöttél be? – szakította félbe az angol.

Matthew kis híján elmosolyodott. – Jó lenne, ha elkezdenél figyelni arra, hogy bezárd az ajtót.

- Oh.

Egy ideig hallgattak, majd Matthew mély, bátorító lélegzetet vett. – Mi van veled, Arthur? – Szemei szinte az angoléba égtek, és tekintete szinte ijesztően átható volt. - Bejöttem, és te ott feküdtél egy halom törött üveg, és kifolyt whisky közepén. Legalább hat üres üveg volt melletted, a törötteket nem számítva.

Arthur ismét vállat vont, arca kifejezéstelen volt. – Szomjas voltam.

Matthew kifürkészhetetlen tekintetébe szomorúság vegyült. – Arthur, meg is ölhetted volna magad…

A férfi gyorsan közbevágott. – Elnézésedet kérem. Bár gondolom, megbocsáthatatlan az a sok vesződség, amit okoztam neked. Kérlek, bocsáss meg nekem.

Matthew kedvesen elmosolyodott, és a fejét csóválta. – Nincs miért elnézést kérned, Arthur.

- De akkor is. – Arthur borzasztóan bánta, hogy ilyen kellemetlenséget okozott Matthew-nak. Ráadásul rettentően zavarban is volt, és kényelmetlenül érezte magát. Azt kívánta, hogy bárcsak hagyták volna, hogy saját maga másszon ki a pincéből. Vagy egyszerűen csak hagyta volna magára a kanadai. Talán ez utóbbi lett volna a legjobb.

Matthew hallgatott, látszólag kifogyott a szavakból. – Franciaországba indulunk. Igazából már késésben is vagyok. Mondtam, hogy eljövök elbúcsúzni, szóval… – Matthew széttárta a kezét.

A kedves, fiatal kanadait látva, Arthurt ismét elfogta a szomorúság. Kedvelte Matthew-t. El tudta képzelni, mint barátját – egy másik életben. Nagyot nyelt. Nem számított arra, hogy Matthew visszajön. – Matthew. Attól tartok, hogy nem vagyok valami nagyon ügyes, ha búcsúzásra kerül sor.

Matthew csak bólintott. – Ezt én is gondoltam. És megértem. Csak… meg akartam győződni arról, hogy jól vagy. Ugye vigyázni fogsz magadra?

Hát persze, hogy nem. – Hát persze, hogy vigyázni fogok.

- Jól van… Jól van. – Matthew a kezét nyújtotta a pulton át. – Isten veled, Arthur!

Arthur szívélyesen megrázta a kanadai kezét. – Isten veled, Matthew! Sok szerencsét!

Matthew erősen megszorította az angol kezét és kedves, de komoly tekintettel nézett rá. – És ne csinálj még egyszer ilyet!

Arthur bólintott. Mikor a kezét elengedte a fiú, hátra fordult, és lehunyta a szemét. Mikor múlik el már ez az érzés? Az érzés, hogy a világ megsemmisül körülötte? Bár a kanadai segíteni akart a kanadai, mégsem tett egyebet, mint akaratlanul is fájdalmat okozott; most, hogy elmegy, még több fájdalmat okoz. Ez nem igazságos. Ez nem helyes. De ez van. Hallotta, hogy háta mögött Matthew az ajtó felé sétál.
- Matthew.

Csend.

- Kérlek… kérlek, vigyázz magadra!

- Te is, Arthur.

Arthur zárva tartotta a szemeit, és várta az ajtó csukódásának zaját. Azonban ehelyett ismeretlen hangot hallott a háta mögött.

- Hát, bonjour Monsieur! (Jó napot, uram)

Matthew bizonytalan hangon válaszolt. – Uh, bonjour.

- Ne haragudj, de nagyon ismerősnek tűnsz… nem találkoztunk mi már valahol?

- Nem hiszem.

- Akkor most itt az alkalom, hogy találkozzunk! Engedd meg, hogy meghívjalak egy italra… mivel te vagy a legaranyosabb valaki, akit láttam, mióta Angliába érkeztem!

- Én… uh… – Matthew halkan köhögött. - Pardon, mais pas maintenant. Peut-être une autre fois.- (Bocsánat, de nem most. Talán majd máskor)

- Ah, és franciául is beszél! Hogy egyem a szívét!

Matthew halkan, zavartan felnevetett. – Monsieur, nem Párizsba vagyunk. Itt jobban kell vigyázni a szavakkal. Nem mindenki fogadja jóindulatúan, és gondom nem örülne, ha börtönbüntetésre ítélnék itt, Angliában.

A válasz kissé csipkelődő hangon érkezett. – Ahogy gondolod, drágám. De ezt el kell mondanom egy rokonléleknek is pár utcával arrébb. Gyere, és igyál velem valamit, nem mehetsz csak úgy el!

Matthew hangja kicsit erőltetett volt. – A sors úgy hozta, Monsieur, hogy éppen most indulok Franciaországba.

- Ah, milyen kegyetlen is a sors… nem mehetek oda, ahova a szívem vágya indul, és bár azt szeretném, hogy itt maradj, éppen az én országomba indulsz! Talán egy napon, ha szerencsénk van, ismét találkozunk.

Matthew elutasítóan nevetett. – Majd meglátjuk. Au revoir, Monsieur. (Viszontlátásra, uram)

Arthur megfordult, mikor hallotta, hogy bezáródott az ajtó. Majdnem felnyögött, mikor a francia a pulthoz jött. Ez aztán nagyszerű! Először az amcsik, aztán ezek a csigazabálók. A férfi francia tiszti egyenruhát viselt. Szőke haja a válláig ért; elég hosszú ahhoz képest, hogy a hadseregben szolgál, állán alig észrevehető borosta, karja pedig csuklójától a hónaljáig be volt kötözve. – Milyen eredeti! Egy kis angol pub… – Hangján erősen érződött a francia akcentus.

- Miben segíthetek? - kérdezte mogorván Arthur.

A francia a bárpultra hajolt, és szélesen elmosolyodott. – Igen, kérem hozzon egy üveggel a legjobb vörösborból. Lehetőleg franciát, ha van. Nem akarok tapintatlan lenni, de önöknek, angoloknak, eléggé, hogy is mondjam… undorító boruk van.

Arthur felhúzta a szemöldökét. Kivett egy borosüveget a szekrényből, és a francia elé lökte. – Merlot. A legjobb borunk. Hihetetlenül régi, tökéletes körülmények között tárolt, egyenesen a legjobb bor az egész országban. Ja, és angol.

A francia csak fintorgott. – Talán akkor inkább egy pohár brandyt kérnék.

Arthur vállat vont. – Ahogy gondolja. – Visszatette a helyére a bort, és helyette egy brandys palackot vett elő.

A francia leült egy bárszékre, és bekötözött karját óvatosan a pultra fektette. – Szóval, hogy is hívják a kis pubodját, angol?

Arthur a fogát csikorgatta. Beképzelt csigazabáló. – A Smaragd Oroszlán

A francia a homlokát ráncolta, és az állát birizgálta. – Le lion vert. (A Smaragd Oroszlán) Hmm. Nekem ez a név valamiért nagyon ismerős. – Egy bólintással köszönte meg, mikor Arthur elé tette a pohár brandyt.
- Merci, mon ami.(Köszönöm, barátom)

- A nevem Arthur. És szíveskedjék tartóztatni magát attól, hogy az ami-jának hív. – Arthurt hirtelen elöntötték az emlékek… – És kérlek, tartózkodj attól, hogy a cimborádnak nevezel.
- Rendben, Elnézést Art. Thur. – És ismét kétségbeesett vágyakozás lett rajta úrrá.

- Rendben. – A francia ajkai körül apró mosoly játszadozott, ahogy átható kék szemeivel Arthurt nézte. – Örvendek a találkozásnak, Arthur. Engem Francisnak hívnak. Csatlakozna hozzám?

Arthur bosszúsan forgatta a szemeit. – Köszönöm, de nem, dolgozom.

Francis vállat vont. – Santé (egészségére) – és koccintásra emelte a poharát. Arthur észrevette, hogy két ujja hiányzik, és hirtelen heves bűntudat fogta el. Hiszen Francis is azért harcolt, amiért Alfred. És mi egyéb számítana mostanság?

- Hogy ízlik a brandy?- Arthur úgy döntött, hogy az a legkevesebb, ha megpróbál barátságosan viselkedni.

- Két hónap óta ez az első italom. – Francis nagyot kortyolt belőle, arcán meglepett elégedettség tükröződött. – És meg kell mondanom, hogy kiváló!

- Angol – mondta Arthur halványan mosolyogva.

Francis vidáman elvigyorodott – Hát, egyszer mindenkinek sikerülhet… – Ismét ivott, és kíváncsian nézett körbe. – De sok emlék jut eszembe itt! Évek óta nem voltam angol pubban.

- Nem először jár Angliában?

- Oh, nem. Azelőtt rendszeresen ellátogattunk ide két barátommal. Még az is megfordult a fejünkben, még a háború előtt, hogy ide fogunk egyetemre járni. Tulajdonképpen… – Francis elmerengve mosolygott, tekintete hirtelen a távolba révedt. – London volt az első hely, ahova együtt utaztunk – aztán ismét elkomolyodott az arca. – De ez már nagyon régen volt. – Francis felhajtotta az italát. – Elnézést kell kérnem. Nem szoktam ilyen gyorsan inni.

- Oh, semmi probléma… látta volna az amerikaiakat, amikor itt voltak! – kuncogott Arthur és újra töltötte a poharat.

- Ah, az amerikaiak… – bólintott Francis helyeslően. – Az a fiatal úr, aki az előbb ment el… ismeri? Ő nem amerikai?

- Igen, ismerem őt. Kanadai.

- Hát persze – a jegesmedve. Ah, micsoda borzasztó időzítés.; mekkora kegyetlensége a sorsnak! – Francis az égnek emelte a tekintetét, és drámaian felsóhajtott. – Micsoda tragédia!

Arthur elfojtotta a nevetését. Hetek óta ez az első alkalom, hogy őszintén mosolygott. – Szóval, Francis, ezúttal mi hozta Angliába? – Arthur visszatért a poharak fényesítéséhez. Kezdett hálás lenni ennek a francia katonának, hogy eltereli a figyelmét.

- Hát, szó szerint egy angol kórházhajó.

- Oh. Hol sebesült meg?

Francis lassan felelt. – Elfogtak Olaszországban.

- Oh, Sajnálom. – Arthur a pultra meredt. Nem akarta tudni, mi módon veszítette el Francis az ujjait. De a kíváncsisága túl nagy volt. Alfredra gondolt, arra, hogy fogságba esett, és arra, hogy miken mehetett keresztül. – Nagyon… borzasztó volt?

Francis a poharát bámulta, szemei hirtelen sötétek és üresek lettek – Soha ne is akarja megtudni. – felelte halkan.

- Sajnálom – mondta ismét Arthur. Elég rosszul érezte magát. – De megszökött… sok katonának sikerül megszöknie? – Ismét elfogta a csalóka remény.

- Azoktól, akik engem fogságba ejtettek, nem. – Arthur kérdő tekintetét látva Francis pontosított: – Gestapo. Hát mondjuk azt, hogy óriási mázlim volt. Hát hogy is fogalmazzam… a sors ajándéka volt.

- Oh. – Arthur szemrehányást tett magának, hogy egyáltalán reménykedni mert Alfreddal kapcsolatban.

- Ha megkérdezhetem… – Francis fürkésző tekintettel nézte az angolt a brandys pohár mögül – Úgy tűnik, hogy nagyon foglalkoztatja ez a téma. Mi az oka ennek?

Arthur hallgatott, majd anélkül, hogy tudná, miért is felel ennek a különös franciának a kérdésére, magyarázkodni kezdett. – Ismerek valakit, aki az SS fogságába került.

Francis letette a poharát, és sóhajtott. – Ah, mon Dieu (Istenem). Ezt nem tudtam…

Arthur a fejét rázta. – Nincs semmi gond, erről biztosíthatom. Csak megkérdeztem.

- Ez a személy… rokona? Testvére?

- Nem, egy amerikai. Ő… ő… – Arthur lehajtotta a fejét, nem tudva, hogy is fejezze be a mondatot. Utánozhatatlan… Őrült… Ő minden a számára…

A rövid csendet Francis törte meg halkan – Értem. Sajnálom.

Arthur ismét megrázta a fejét, és sűrűn pislogni kezdett. – Háború van. Mit tudunk tenni?

Francis felnevetett halkan, kedv nélkül – Ez igaz.

- Tudja Francis… – Arthur mély lélegzetet vett, a franciára nézett, és elmosolyodott. – Azt hiszem, csatlakozom önhöz egy ital erejéig.

Miután már jó pár brandyn túl voltak, a beszélgetésük is vidámabb vizekre evezett. Arthur ismét teletöltötte a poharát Francis döbbent tekintetétől kísérve.

- Mondhatsz bármit az amerikaiakról, de én még senkit nem láttam, aki úgy ivott volna, mint te, barátom.

Arthur legyintett. – Megszoktam. Jól bírom az italt. – Ekkor feldöntötte az asztalt, és úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha elengedi a füle mellett Francis kacaját, mivel a csigazabáló legalább beszélni tud. Ő viszont már a negyedik pohárnál tart.
- És rettentően sértő rám nézve, hogy az amcsikkal hasonlítasz össze. – Úgy tűnt, hogy Arthur és Francis közös nevezőre jutottak, ugyanis mindkettőjüket idegesítették az amerikaiak.

- Bárki bármit is mond, semmi stílusuk nincsen! – mondta nevetve Francis. – És borzasztó az ízlésük a divatban!

Arthur őszinte egyetértéssel bólogatott. – És próbáltad már valaha a baseballt? Tiszta baromság! Semmi értelme sincs az egésznek, semmi a világon!

Francis lelkesen hajolt előre. – Mon ami, csak látnád az amerikaiakat Párizsban! Szerintem azt hiszik, hogy az egész világ angolul beszél!

- Angolul, ja! – méltatlankodott Arthur. – Amit beszélnek, az nem angol. És a kiejtésük sem az, ez biztos.

Francis hangosan nevetett. A többi vendég feléjük nézett, de Arthur egyáltalán nem törődött ezzel. Hetek óta nem érezte ennyire jól magát.
- És az ételeik – folytatta Francis szörnyülködve. – Még az angol konyhánál is rosszabb!

Arthur elengedte a füle mellett a sértést. – A csokoládéjuk elég jó. – Elhallgatott, eltűnődött egy pillanatig. – És annyira… lelkesek. Energikusak. És vidámak, bárhogy is nézzük. Tulajdonképpen öregfiú… összességében nem olyan rosszak.

Francis a pultra tette a poharát. – Oui,(Igen) Azt hiszem, igazad van. Két hétig voltam egy kórházban, innen nem is olyan messze, és egy amerikai mellé raktak… Vicces, barátságos, de mon Dieu, egy pillanatra nem állt be a szája!

- Na, pontosan tudom, miről beszélsz! – mondta Arthur, ahogy eszébe jutott, hogy Alfred képtelen volt akár egy percre is elhallgatni. Úgy tűnt, hogy azt sem tudta, hogyan kell azt csinálni.

Francis legyintett egyet. – Vadászpilóták! Ezek mind egyformák!

Arthur kényszeredetten vigyorgott. – Hát ez igaz.

Francis a plafont vizsgálgatta szeretetteljes, elmélázó tekintettel. – Ah la la, de ez a pilóta furcsa egy valaki volt. Mikor nem volt lenyugtatózva, mást sem tett, mint hogy letépte a kötéseit, hadakozott az ápolókkal, és szökni próbált. Fogadást is kötöttünk, hogy ki fog előbb kijutni. Mondtam neki, hogyha meg tudtam szökni a németektől, az angolok sem fognak ki rajtam. – Francis ismét felemelte a poharát, hogy igyon.

Arthur habozott. – Miért próbált elszökni?

- Folytan csak azt hajtogatta, hogy látnia kell valakit… – Francis elmélázott, és kíváncsian Arthurra nézett. – Attend (Várjál csak), biztos, hogy tőle hallottam ennek a pubnak a nevét… Ah, az a rengeteg fájdalomcsillapító, amit adtak nekem, teljesen letompította az agyamat.

Francis tűnődve ráncolta össze a szemöldökét. – Mit is mondtál, hogy hívnak?

Arthur olyan szorosan markolta a poharát, hogy érezte, amint az üveg megreped. – Arthur – válaszolta halk, erőtlen hangon. A levegő egyre sűrűbb lett körülötte.

Francis szeme tágra nyílt és felcsillant. – Hát persze! Arthur a Smaragd Oroszlánból!

Arthur megdermedt a döbbenettől. Nem mert gondolkodni. Nem mert levegőt venni. Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. – Mi a neve? – kérdezte Arthur lassú, fojtott hangon – Ennek az amerikai vadászpilótának?

- Alfred. Alfred Jones hadnagy.

A pohár kicsúszott Arthur kezéből. Észre sem vette, hogy csörömpölve a lábaihoz esett. Úgy érezte, hogy a világ széttörik, és visszarendeződik. Szíve megállt, majd nagyot ugrott a mellkasában, és vadul kezdett dobogni. Csak bámult hitetlenkedve, de nem látott, bár észrevette, hogy Francis ajkai mozognak, szavaiból semmit sem hallott. A hirtelen beálló csendnek egy fülsiketítő csörömpölés vetett véget. Mikor Arthur végre meg tudott mozdulni, csak suttogásra telt tőle. – Mit mondtál? Merre van az a kórház?