Hetedik fejezet
A lét küszöbén
Új nap virradt fel Dobbhie Village elhagyatott városára. Ahogy az izzó sugarak végigkúsztak a repedezettre szikkadt földön, s amint a forró keleti szelek átsuhantak a romos házfalak között, látni lehetett a porszemcséket megcsillanni a fényben. Az egész város fölött ott lebegett ez a fullasztó, sárgásbarna felhő. Feljutott a legmagasabb épületek vakító fehér tetejéig, és azon túl, egyszerre elhomályosította a végtelen síkságon egyébként pengeélesen kiváló horizontot. Majd hirtelen minden szemcse köddé vált, és beleolvadt a hőségtől hullámzó levegőbe, ami mögött a szemnek már-már fájdalmas erősséggel vakító napkorong úszott. Oly lassan, oly fenségesen tört a magasba, mintha a világ minden tekintetét kívánta volna lenyűgözni, s ha lettek volna érzései vagy gondolatai mélységesen elszomorodott volna, hogy a káprázatos jelenséget csupán az ürességtől kongó koszos utak kísérték figyelemmel. A város szélén, s csaknem azon kívül árválkodó házacska második szintjéről nyíló ablakban, a keskeny fasávokból felfűzött sötétítő apró rései között leskelődő fekete szemeket természetesen észre sem vehette a hajnal, így az még az átlátszó, nedves szaruhártyáján is elfelejtett megcsillanni.
Hao, szokásához híven, ezúttal is nagy érdeklődéssel bámulta az óriási vörös kört, amely már megszámlálhatatlan alkalommal tűnt fel és le a szemei előtt, mégsem változott semmit. Eltűnődött, hogy mialatt ifjúként a császári palota oszlopokkal tagolt teraszán üldögélve nézte mindezt, és most a mérhetetlenül megnyúlt élete peremén egyensúlyozva, a régóta dédelgetett álmaiért küzdve kétségbeesetten, vajon mennyit változott. Tekintetét elfordítva kissé lehajtotta a fejét, majd egy mélységes érzéseket takaró félmosoly keletkezett az arcán. Hirtelen olyan öregnek, és talán egy cseppet fáradtnak is érezte magát, ahogyan a kifehéredett hajú, meggörbült hátú, durván barázdált arcú vének tehették, mikor meglegyintette őket az elmúlás jeges fuvallata, s végiggondolván magukban saját életüket, döbbenten vehették tudomásul, mennyi vidámságban, keserűségben és ezeknek a végtelenül árnyalt formájú élményeiben részesülhettek az évtizedek során. Tekintetét visszafordította az égbolt felé, s csendesen, valahol a lénye legbelső részében kavargó érzésekkel nézte a halványuló csillagokat. Egyik keze akaratlanul is felemelkedett, s ujjaival belekapaszkodott a sötétítő vékony fasávjai közé, mintha csak feléjük nyújtózott volna. S talán így is volt, bár Hao, nem bírván a belsejében örvénylő rengeteg érzelemmel, nem egészen volt tisztában ezzel. Egyszerűen csak imádta nézni őket. Olyanok voltak, akár ő. Apró, magányosan világító pontok a körülöttük elterülő fekete űrben, s csupán közelebb merészkedve hozzájuk vált világossá az a fajta csoda, ami a nyers erő és a felszínük alatt megbúvó szépség találkozásával jöhetett létre. Arra gondolt, ha egyszer majd befejezi a küldetését, ami egyezer és még 13 éve tart, (de talán már a születése pillanatában elrendelték neki ezt a sorsot, s ebben az esetben még 17 esztendőt rá lehet számítani) és végleg elhagyja ezt a világot, szeretne egy lenni a távoli ég sötétjében lebegő, örökké csak békésen világító fénygömbök közül. Gyermeteg ábránd. – gondolta, és kissé megrázta a fejét. Még nagyon sok dolga van ezen a világon…
Tekintete aztán magától kalandozott a mögötte pihenő testre, ami a szobában derengő félhomályban valóban úgy is festett, mintha egyszerűen aludna. Csak az a csúnya heg ne éktelenkedett volna a felsőtestén! Bár Hao az előző éjszaka, legjobb tudása szerint alaposan megtisztította a sérülést, s ekképpen a korábbi állapotához képest egész jól nézett ki, valahogy mégis úgy tűnt, csak még inkább kiemelte a helyzet súlyosságát.
Hao az ágy széléhez lépkedett, és a tekintete megkeményedett. Igen halványan lebegett előtte, hogy mit is kéne tennie, merthogy az ereje nem éppen a gyógyítás területén teljesedett ki, mindamellett nem szívesen tette volna ki magát a legpokolibb fájdalomnak, amit az ember elviselni sem képes. De az idő és a szükség éles szálaiból font vastag kötele egyre szorult a nyakán, tehát nem nagyon maradt választása. Elnehezült a levegő körülöttük, ahogy a feszültség egyre jobban telítette, s Hao szinte érezte, amint nyomja a vállait. Két kezét az iszonyú seb felületére helyezte, amely durva göcsörtökben domborodott a rászáradt, rengeteg vértől. Aztán erősen koncentrálni kezdett, és nekilátott a dolognak.