Aragorn mélyen a gondolataiba merülve ült a vár egyik lépcsőjén, és a kardja élezésével ütötte el az idejét. Bosszantotta, hogy nem indultak el este, de Gandalf némi tűnődés után beleegyezett a néhány órás késlekedésbe. Az idegei és az izmai pattanásig feszültek, így inkább egy elhagyatott helyet keresett, ahol nem volt akkora tömeg, és próbált lélekben felkészülni az elkövetkezőkre.
- Aragorn! – riadt Gimli dörmögő hangjára. – Hol a tünde?
- Melyik? – kérdezte szórakozottan Aragorn, még csak fel sem nézve. Épp a kard gyönyörű tünde feliratában gyönyörködött.
- Melyik, melyik… amelyikkel össze vagy nőve – csóválta meg a fejét a törp.
- Összenőve? – sandított rá a szeme sarkából a férfi. – Nem tudom, miről beszélsz, törp uram.
- Hát persze – húzta össze a szemét Gimli. – Ha az egyik eltűnik, eltűnik a másik is. Ha az egyik elrohan, elrohan a másik is. Ha az egyiket keresed, találd meg a másikat, és ott lesz az egyik is.
- Képzelődsz, Gimli – nevette el magát Aragorn.
- Hát persze. Szóval hol az az elkényeztetett, hegyes fülű tünde hercegecske?
- Engem keresel, törp uram? – szólalt meg váratlanul Legolas Aragorn háta mögött. Épp az utolsó mondatra lépett ki az épületből.
- Mondtam én, Aragorn, látod, megmondtam – morgott Gimli. – Ahol az egyik, ott a másik. Tudtam én.
- Hát persze, hogy tudtad, törp uram – felelt Aragorn helyett a tünde. – Hisz a szemed, mint a sasé, és a füled, mint a rókáé, ahogy azt mondtad is – mondta egy olyan mosollyal az arcán, ami Aragorn szerint egy közelgő tornádót vetített elő. – Csak kár, hogy néhány másodperccel később három tünde nyílvesszővel néztél farkasszemet.
- Mit merészelsz, tünde! – mordult fel Gimli, de csak egy kérdő pillantást kapott Legolastól.
- Így volt, vagy nem így volt? – kérdezte, de mikor Gimlitől nem kapott értelmes választ, csak dühös morgást, Aragorn fele fordult. – Aragorn?
- Én ebből szeretnék kimaradni – mosolygott a férfi.
- Gyáva! – kiáltott rá a törp.
Aragorn az egyik szemöldökét felvonva nézett rá, majd Legolas fele fordult, hogy ő is osztozik-e ebben a véleményben, de a tünde még mindig várakozón nézett vissza rá.
- Így volt – forgatta meg a szemét, majd a figyelme inkább visszatért a kardjához.
- Áruló – nézett rá szemrehányóan Gimli. – Ezt még visszakapod, Aragorn uram!
- Az őszinteséget jobb helyeken díjazzák, és nem büntetik, Gimli – húzta tovább az agyát Legolas.
- Jobb helyeken… - csóválta a fejét a törp. – Mutass nekem ilyen jobb helyet! Mert ez biztosan nem az… itt egyesek titkolóznak a barátjuk előtt – nézett egyikről a másikra a törp. – Ha egyáltalán még annak tartanak.
- Gimli – csóválta meg a fejét Legolas. – Te vagy a legkiálhatatlanabb, a legelégedetlenebb, a legtürelmetlenebb minden lében kanál törp, akivel hosszú életem során találkoztam. De ettől még a barátom vagy. Bár nem tudom, hogy vetemedhettem ekkora bolondságra.
- Csatlakozom az előttem szólóhoz – sandított fel Aragorn a tündére, majd összemosolyogtak, és visszafordult a kardjához.
Gimli látta az összevillanó szemüket, és a sokat mondó mosolyt, és eltöprengett.
- Mi történt köztetek? – kérdezte, de a másik kettő ártatlan szemekkel nézett vissza rá.
- Mire gondolsz, Gimli?
- Lehet, hogy én csak egy törp vagyok… de attól a szemem még megvan. Valami megváltozott, hiába tagadjátok.
A másik kettő újra összenézett, majd Aragorn felállt, a hüvelyébe szúrta a kardját, majd átkarolta a többiek vállát.
- A szemed valóban, mint a sasé, törp uram – fordult Gimlihez. – De kérlek, légy még egy kicsit türelemmel. Ha vége lesz… ennek a rémálomnak, amire készülünk… mindent elmondok neked, megígérem – mondta, majd Legolas fele fordult, aki rábólintott.
Szinte ugyanebben a pillanatban harsant fel odalent a kürt hangja, ami a várt sereg megérkezését jelezte. Aragorn megkönnyebbülten sóhajtott.
- Legolas, értesítsd, kérlek, Haldírt, hogy egy óra múlva indulunk – fordult a tündéhez, aki rábólintott, és elsietett, ő maga pedig Gimlivel a sereg üdvözlésére indult.
Haldír a gondolataiba merülve a plafont bámulta Faramir mellett, és továbbra is a férfin tűnődött. A halk kopogásra felpattant, és az ajtóhoz lépett.
- Indulnunk kell? – nézett Legolasra, aki egy halvány mosollyal fürkészte a másik tünde arcát, majd rábólintott a kérdésre.
- Egy óra múlva a sereg elindul.
- Ott leszünk.
Legolas még egyszer rábólintott, és visszasietett Aragornhoz, Haldír pedig az ágyhoz lépett, és leült a szélére, majd megcirógatta Faramir arcát. Mikor a férfi szeme lassan kinyílt, rámosolygott.
- Hogy érzed magad?
- Meg tudnám szokni, hogy így ébredjek – sóhajtott Faramir, mire a tünde is elmosolyodott egy pillanatra. – Indulnunk kell?
- Igen. De még nem válaszoltál a kérdésemre.
- Jól vagyok. Melletted pár óra alatt megint annyit gyógyultam, mint különben egy hét alatt – mondta, és ő is kiült az ágy szélére. – De vissza kellene mennem a saját szobámba… mégsem indulhatok így háborúzni – nézett végig magán.
- Rendben, menjünk – bólintott rá a tünde, és kiléptek a szobából.
Egy fél órával később Haldír végigmérte Faramirt. A férfi felöltötte a vértjét, felkötötte a kardját, és várakozón nézett Haldírra.
- Mehetünk.
- Várj! – lépett oda hozzá a tünde.
- Haldír, úgysem tudsz lebeszélni – csóválta meg a fejét Faramir.
- Tudom. Már nem akartam ezzel próbálkozni. Megértem, hogy harcolni akarsz. Ha az én otthonomról és az én népemről lenne szó, engem sem lehetne otthon tartani. De amit mondtam, komolyan gondoltam.
- Tudom – bólintott rá Faramir. – És én is féltelek téged.
- Én nem vagyok olyan sebezhető, mint te – rázta meg a fejét Haldír.
- De igen – ellenkezett a másik. – Lehet, hogy természetes halállal nem halhatsz meg, de az orkok pengéi ellen te sem vagy felvértezve. Átkozott háború! Sauron mindent tönkre tesz, ami jó ezen a világon.
- Nem, ha mi nem hagyjuk – csitította a tünde.
- Igazad van – bólintott rá Faramir némileg megnyugodva. – Most minden rajtunk áll, és két apró hobbiton. Hát, szép kilátások – mosolyodott el.
- Faramir – sóhajtott a tünde, mire a másik ránézett, és elakadta a lélegzete Haldír ragyogó szemétől. – A csata után… szeretném megismerni a csókod ízét.
Faramir szíve dupla ütemre kapcsolt, és félénken, óvatosan megérintette a tünde arcát. Haldír azonban megfogta a kezét, és egy apró puszit adott a tenyerébe.
- Ne most – súgta. – Ez a vágy majd segít küzdeni. Segít… túlélni.
- Remélem így lesz – bólintott rá Faramir. – Gyere, induljunk, ne ránk kelljen várni.
Haldír még egyszer megcsóválta a fejét, de végül elindultak, hogy csatlakozzanak a többiekhez.
Nem sokkal később csatlakoztak a többiekhez. Aragorn tűnődve nézett rájuk, majd magához hívta a tündét.
- Haldír, szerinted jó ötlet, hogy velünk tartson?
- Nem – rázta meg a fejét a tünde. – De nincs itt már senki, aki hallgatna egy tünde szavára.
- Én szoktam - cáfolta meg Aragorn, de a tekintete újra Faramirra tévedt, akit közrefogtak az emberei, és az aggodalom visszaköltözött a szemébe. Haldír látta ezt, és sóhajtott.
- Hagyd, Estel! Harcolni szeretne. Sosem bocsátaná meg… sem nekünk, sem magának, ha itthon hagynánk.
- Tudom – látta be Aragorn. – Örül a szívem, barátom – szorította meg Haldír karját. – Szeretnélek boldognak látni.
- Estel… most mindannyiunk boldogsága az elkövetkező dolgokon múlik. Tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik.
- Úgy lesz. Készüljetek, indulunk! – mondta Aragorn, és otthagyta őket, hogy elfoglalja a saját helyét a seregben, Haldír pedig Faramir közelében próbált maradni.
Gondor katonái, akik meglehetősen gazdátlannak érezték magukat Denetor halála után, örömmel fogadták a kapitányuk visszatértét, így indulás után Haldír jó darabig nem tudott a közelébe kerülni, csak messziről figyelte a férfit. Próbált lelket önteni az embereibe, bátorságot, elszántságot kelteni a szívükben. Jó időnek el kellett telni, hogy elcsituljon a nyüzsgés, és Haldír a férfi mellé irányíthassa a lovát. Faramir azonban egy olvashatatlan pillantással nézett rá.
- Mi a baj? – kérdezte Haldír. – Nem vagy jól?
- Jól vagyok – hajtotta le a fejét Faramir. – De vele… nem tudok versenyezni. És nem is akarok.
- Miről beszélsz?
- Estelről.
Haldír sóhajtott. Ezt a dolgot nem biztos, hogy egy sok ezer emberből álló sereg közepén kellene megbeszélniük, de úgy tűnt, nincs más választása.
- Faramir… nem fogok hazudni neked. Szerettem őt. Ez az érzés része volt az életemnek. De ő már boldog valaki mással…
- Legolasszal – bólintott rá Faramir.
- Honnan tudod?
- Én is… egy tündét… szeretek – mondta alig hallhatóan, lehajtott fejjel Faramir. - Van szemem az ilyesmihez. Miatta… mentél el?
- Igen.
- Én nem tudom pótolni őt, Haldír… a lába nyomába sem érhetek a királynak.
- Nem kell pótolnod őt… sem senki mást – rázta meg a fejét a tünde. – Miatta mentem el… de miattad jöttem vissza. És ezt ő is tudja.
Faramir a tündére nézett, és a szeméből próbálta kiolvasni, hogy komolyan beszél-e, de az égkék szemekben őszinteséget látott.
- Elmondhatatlanul várom a csata végét - súgta Haldírnak, mire a tünde elmosolyodott.
- Ahogy én is – válaszolt, de aztán mindketten visszafordultak előre, és a közelgő csata sötét felhője újra megülte a lelküket.
- Haldír, te mit tudsz Sauronról? – törte meg a csendet jó idő múlva Faramir.
- Nem vagyok biztos benne, hogy erről most kellene beszélnünk – húzta össze a szemét a tünde.
- Miért? – vált egy picit cinikussá Faramir hangja. – Ha meghalunk, nem teljesen mindegy, hogy beszéltünk róla, vagy sem? Ha pedig túléljük, azt hiszem, soha többé nem akarunk majd erről beszélni. Csak az jutott eszembe, hogy én nem sokat tudok róla. Csak a tetteit látom, a borzalmakat… a gonoszságot. De hogy honnan jött, vagy kicsoda… fogalmam sincs. Mióta az eszemet tudom, az árnya Középfölde fölé borul, rettegéssel borítva be a világot… de honnan származik ez a mélységes gonoszság?
- Ez a történet még az idők kezdete előtt kezdődött - adta meg magát a tünde. – Hallottad már… Melkor nevét? A későbbi időkben Morgoth-nak is hívták.
- A legendákban… - tűnődött el Faramir, majd Haldírra nézve elhúzta a száját. – Szóval őt tartják az ősgonosznak.
- Igen – bólintott rá a tünde. – Bár nem volt mindig gonosz. A leghatalmasabb ainu volt még a világ megteremtése előtt. Azonban, amikor Illúvatar a látomásban megmutatta az ainuknak, hogy milyen lesz a teremtett világ, megengedte nekik, hogy a saját elképzeléseiket is beleszőjék a dalba. És akkor először… megbomlott a harmónia. Megjelentek az első disszonáns hangok.
- Melkor volt?
- Igen. Azt akarta, hogy Illúvatar gyermekei őt dicsőítsék. Szolgákat akart magának, és hatalmat… azt akarta, hogy a föld az övé legyen. Így mikor a világ megteremtetett, a többi ainuval eljött a Földre ő is. De míg a többiek szeretetben tevékenykedtek, építették a világot, hogy az elsőszülöttek eljövetelére szép és biztonságos otthonná váljon, Melkor nem teremtett semmit, csak megrontotta a többiek munkáját. A szelíd tűzet hatalmas vulkánokká, a csendes esőt tomboló viharokká változtatta, és az erdőben kóborló szelíd állatokat agyaras-karmos szörnyekké. És persze szövetségeseket gyűjtött. Sokan voltak, akik melléálltak a hatalom reményében, vagy Melkor megtévesztette őket csalárdsággal. És ezek közül a torz teremtmények közül a leghűségesebb és leggonoszabb szolgája Melkornak Sauron volt. Ura bukása után egy időre elbujdosott, de aztán visszatért… és elkészítette a hatalom gyűrűit, hogy uralma alá hajtsa Középfölde szabad népeit, ahogy azt Melkor tervezte.
- És ez az utolsó esélyünk, hogy ezt megakadályozzuk – sóhajtott Faramir.
- Igen.
- De... – tűnődött el Faramir, de aztán inkább visszanyelte a kérdést.
- Mit szeretnél tudni?
- Ha ez így van… akkor miért csak… mi vagyunk itt?
Haldír sóhajtott. Igen, már várta ezt a kérdést.
- Háromezer éve még együtt harcoltak tündék és emberek Sauron ellen. Szövetségben.
- Mikor Isildur levágta a gyűrűt Sauron kezéről – bólintott rá Faramir.
- Igen. És Isildurnak lett volna lehetősége elpusztítani a gyűrűt. Elrond elvezette őt a Végzet hegyéhez, a kráterhez, ahova most Frodó tart. De Isildur gyenge volt. Elbukott.
- És ezt azóta sem bocsátottátok meg nekünk – bólintott rá mindent értőn Faramir. – Hogy mindez elkerülhető lett volna, ha az ember nem ilyen gyenge.
- Sok hibát követtünk el – látta be Haldír. – Ti is és mi is. Semmi értelme ezeket felhánytorgatni. Vívjuk meg ezt a csatát… a jövő alakulása ettől függ.
- Igen, igazad van – bólintott rá Faramir, és a továbbiakban szótlanul meneteltek tovább.
Hosszú-hosszú órákon át tartó, fárasztó út után értek el Minas Morgul fekete kapujáig, és ahogy közeledtek, úgy borította be a lelküket a Mordorból áradó sötétség.
- Hogy fogja Aragorn kihívni Sauront? – kérdezte suttogva Faramir a tündét.
- A szem már minket figyel – borzongott meg Haldír. – Sauron minden mozdulatunkról tud – mondta, és összehúzott szemmel figyelte, ahogy Aragorn, és Gandalf előre lovagolnak a kapuhoz.
Aragorn szavai, az elszántsága végül annyira felbosszantotta Sauront, hogy az elvetemült küldetés elérte a célját. A Fekete Kapu végül kitárult, és orkok ezrei özönlöttek ki rajta.
Hát megkezdődött, gondolta magában Haldír. És bár neki az íj volt az elsődleges fegyvere, ez alkalommal kardot rántott. Még összevillant a szemük Faramirral, aztán belevetették magukat a csatába.
Reménytelennek tűnt az egész, hisz a kapu számolatlanul ontotta magából a csúf szörnyeket, de a harcolók tudták, hogy ki kell tartaniuk, ameddig csak lehetséges. Ahogy telt az idő, valóban belátták, hogy Aragornnak igaza volt, nem ők fogják megnyerni ezt a csatát. Küzdöttek, bátran, derekasan, hisz tudták, csak így adhatnak esélyt a két hobbitnak, akiknek ezáltal vált szabaddá az út a Végzet Hegye felé.
Nem sokkal később már emberek és orkok tetemei lepték el a csatamezőt, a harcolók lelkét megülte a keserűség. Csak Aragorn elszántsága tartotta sokakban a lelket, aki fáradhatatlanul küzdött, és irtotta az orkokat, amerre csak ellátott.
És akkor, amikor az emberek már kis híján megadták magukat a végzetüknek, megdördült az ég, és megremegett a föld alattuk…
