Az apa
- Shuichi, ébresztő! – kiáltotta el magát Hiro.
- Hmm-mm! – a fiú takaró alól épphogy kihallatszó nyöszörgése volt a válasz.
- Shuuuichiiii! Te mondtad, hogy dolgozni akarsz menni. Akkor kelj is fel! – beszélt tovább a nyöszörgő takaróhalmaznak a gitáros. – Na jó, én megyek, mert veled ellentétben nem szeretek elkésni. Tegnap azt ígértem, hogy beviszlek motorral, de ha te megint futni akarsz… - indult el lassan az ajtó felé Hiro.
- Várj! – ugrott ki az ágyból az énekes. – Várj meg! – kiáltott barátja után. - Nem akarok futni. – mondta lehalkítva hangját és szégyenlősen piszkálva lábujjával a szőnyeget.
- Akkor öltözz! Majd benn reggelizünk! – szólt mosolyogva a fiú. Shuichi pedig villámgyorsan öltözködni kezdett. – Hiro!
- Hm?
- Köszönöm.
- Mit?
- Mindent. Hogy ide jöhettem és hogy… elhozod majd a cuccaimat. – válaszolta halkan az eperhajú fiú.
- Semmiség. Rám bármikor számíthatsz. – mosolygott rá biztatóan Hiro. – De csak ha nem késünk el! – játszotta meg a dühöst.
- Kész vagyok. Mehetünk. De siessünk, mert farkas éhes vagyok.
- Nézd csak! Kit is kellett fél órán át keltegetni?
- De csak, mert az Ayaka-channal folytatott fél éjszakán át tartó telefonbeszélgetésed miatt nem tudtam elaludni.
- Nem is beszéltünk fél éjszakán át. – évődött egymással a két zenész, miközben elindultak otthonról a stúdióba.
K-san, Sakano-san és Fujisaki már tudták, hogy mi történt Yukival és Shuichival. Ugyan is előző nap, amikor Hiro egyedül jelent meg és szomorúan közölte, hogy Shuichi nem megy aznap dolgozni, mert gondjai vannak, mindenki rögtön tudta, hogy összeveszett Yukival. Némi faggatózás és néhány lövés után Hiro végül elmondta, hogy mi történt. Persze annyi tapintat volt bennük, hogy amit hallottak, nem adták tovább. Így még hál' Istennek nem került a média tudomására a dolog. Természetesen a stúdióban sem gondolta senki, hogy Shuichi valaha megcsalta volna Yukit. Főleg nem Aizawaval. Mindenki félt, vajon milyen lelkiállapotban jön majd dolgozni a fiú.
De meglepetésükre Shuichi nem volt úgy letörve, mint várták. Sőt, nevetve jött be Hiroval.
- Surprise! Our little Shuichi nem késett el! – veregette hátba K.
- De csak, mert Hiro behozott.
- De a kelés azért nehezen ment.
- Az is csak miattad volt, me… - kezdte volna a fiú.
- Gyerünk, dolgozzunk, ha már mindenki itt van! – szakította félbe Hiro.
- Shuichi, dalszöveg? – kérdezte Fujisaki.
- Hát, az… még nincs. Nem volt rá időm. Se. – hajtotta le a fejét az énekes.
- No problem! Van még idő a koncertig. Úgy se hiányzik már semmi a szövegen kívül. – oldotta a hangulatot K.
- Na, gyakorolunk? Van mit csiszolni az új számon. – kérdezte megváltozott magabiztos hangon Shuichi.
- Ühüm! – volt Fujisaki és Hiro válasza.
- Ohayo! – jelent meg az ajtóban Seguchi Tohma.
- Főnök! Régen láttuk köreinkben. – próbálta meglepetését leplezni K.
- Csak gondoltam, megnézem, minden rendben van-e. – mosolygott rá Shuichira a férfi.
- A lehető legjobb rendben. Remekül haladunk a cd-vel és a koncertre is maximálisan fel leszünk készülve.
- Reméltem is. Mi is remekül állunk a cd-vel. Bár akadt néhány személyes problémánk. – suhant át a gondok gyors árnyéka Seguchi arcán.
- Sakuma-san? – kérdezte összeszűkült szemmel Fujisaki.
- Is. Noriko kisfia is betegeskedett és én is szeretnék segíteni egy jó barátomnak, akinek komoly magánéleti problémái vannak. – mosolygott rá Shuichira megértően. – De azért a munka csak munka. – nézett rá a többiekre a megszokott tekintettel. Indult volna kifelé, mikor hirtelen megfordult. – Majd elfelejtettem. Nakano-san, ezt neked küldték. – nyúlt a zsebébe és adott át egy Nittle Graspes-es kulcstartóval díszített kulcscsomót a gitárosnak. – További jó munkát! – vonult ki a stúdióból a férfi.
Shuichi pedig csak állt ott néhány pillanatig meglepetten. Nem volt benne biztos, hogy tényleg jól értette igazgatója felé irányuló érzelmeit. Az szimpátiát és együttérzést.
De gyorsan magához tért. Nem akarta, hogy ismét Yukin járjon az esze. Bár Seguchi akkor is elgondolkodtatta. Mégis úgy vélte, ráér ezen később is elmélkedni. Most dolgozni kell.
- Jó kis nap volt a mai. – lelkendezett Hiro.
- Igen rengeteget dolgoztunk és nagyon jól haladunk a lemezzel. – ragadt át Shuichira is a lelkesedése. - Tényleg… Lemezről jut eszembe. Nem akarod, hogy az Ayaka-channak írt dalodat mégis feltegyük a cd-re? Nagyon jó lett az a szöveg.
- Nem. – lett hirtelen Hiro komoly. – Nem szeretném, ha felkerülne az a dal.
- Miért? Nem értem. Igazán remek lett.
- Csak úgy irogattam. Nem akarom megmutatni senkinek.
- Nekem megmutattad. – bökte meg vigyorogva az énekes.
- Már bánom is. – lökte meg játékosan Hiro a fiút.
- Elnézést a zavarásért! Ön Shuichi Shindou? – szólította meg őket egy szimpatikus fekete hajú magas öltönyös férfi.
- Öh… Igen, én vagyok. – jött hirtelen zavarba Shu.
- Én Kazuko Uesugi vagyok. Eiri apja. Ha nem haragszik, szeretnék egy kicsit beszélgetni magával. Seguchi Tohma mondta, hogy itt találom. – volt kicsit Kazuko is zavarban. Nem igazán tudta, mit is mondjon elsőnek a fiúnak.
- Mit akar maga is Shuichitól? Bántani és megalázni, mint a felesége? – ugrott oda hozzá mérgesen Hiro.
- Hiro! Kérlek ne! – érintette meg az eperhajú énekes a karját, hogy nyugodjon meg.
- Nem. Nem szeretném Shuichit bántani. Meg szeretném ismerni, mert még nem találkoztunk és tudni szeretném, hogy kinek van igaza. – nézett nyugodtan a férfi Hiro tüzes szemeibe.
- Miben kinek van igaza? Hogy megcsalta-e Yuki-sant? – fújtatott dühösen a gitáros.
- Hogy milyen is valójában? Olyan amilyennek a feleségem leírta? Vagy amilyennek a lányom és Seguchi mondta? – fordította kíváncsian Shuichira a tekintetét. – Erre a válaszra egyikük sem számított és meglepetten néztek az üzletemberre. Még Hiroból is elszállt a méreg.
- De csak, ha Shuichi is szeretné. – mosolyodott el bátortalanul Kazuko.
- Szívesen. – mosolyodott rá az énekes.
- Akkor menjünk. – vált a férfi mosolya is biztosabbá. Shuichi is indult volna, de Hiro megfogta a karját.
- Egy pillanat. Elnézést. – nézett rá Kazukora, aki kissé meghajolt, majd arrébb sétált.
- Shuichi, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – nézett rá aggódva a gitáros.
- Nyugodj meg! Csak beszélgetünk.
- Persze… Yuki anyjával is csak beszélgettél… - nézett sokatmondóan a fiú.
- De nézd meg, ő egészen más! Sara eleve utált. Ő meg akar ismerni, mert nem tudja, kinek higgyen.
- Túl naiv vagy. Ez volt a veszted Aizawaval is. Ezt ne feledd!
- Ok, de tőle mindent megtudhatok Yukiról! Hogy milyen volt gyerekkorában, hogyan élt akkor Amerikában, kiskorában is mindig olyan kitekert testhelyzetben aludt-e… - lelkendezett az énekes.
- Reménytelen vagy. – sóhajtott lemondóan Hiro. – Na, menj, de siess haza és otthon mindent elmesélsz erről a fickóról!
- Rendben. Szia! – viharzott el Shu Kazuko irányában. Bánatát pillanatnyilag elfelejtette, lázban égett, hogy végre annyi mindent megtudhat a kis Yukiról.
- Hova menjünk? Nem éhes? – kérdezte Yuki apja.
- Tessék csak tegezni! Nem szoktam meg, hogy magáznak.
- Rendben. Szóval éhes vagy? Étterem?
- Benne vagyok. – kordult meg éhségét bizonyítandó a fiú gyomra, amin mindketten nevettek. Egy jó módú csöndes étterem egy eldugottabb asztalához ültek le, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. A pincértől két nagy pohár hideg üdítőt kértek, mert nyár lévén nagyon meleg volt. Shuichi (miután Kazuko biztosította róla, hogy annyit ehet, amennyit csak akar, miatta nem kell udvariaskodnia és különben is a vendége) egy nagy adag ételt rendelt, hogy szokásának megfelelően teletömje magát és pótolja az elvesztett energiáját. Kazuko viszont csak desszertet rendelt, arra hivatkozva, hogy ő már ebédelt egyszer.
- Sajnálom, hogy csak így lerohantalak az utcán, de nem akartam bemenni a stúdióba. Nem akartam zavarni a munkád és jobb szerettem volna, ha minél kevesebben vannak, amikor beszélek veled.
- Semmi gond. Bár a felesége is csak így az utcán kapott el. Bár nem egészen ilyen stílusban. – vágott fancsali képet Shuichi.
- Sajnálom a galibát, amit a feleségem okozott. Igen öntörvényű és mindig a saját igazát szeretné érvényesíteni, ami során nem mindig veszi figyelembe mások érdekeit vagy érzelmeit.
„Így is fogalmazhatunk." – gondolta magában grimaszt vágva a tányérja fölé hajolva az eperhajú fiú.
- Mindig ilyen volt és mindig a legjobbat szerette volna Eirinek. Hiszen az egyetlen gyereke.
- Egyetlen? És Mika-san és Tatsuha?
- Csak féltestvérei Eirinek. Mika és Tatsuha az első házasságomból születtek.
- Elváltak? Ő nem külföldi volt, igaz?
- Igaz. De nem váltunk el. Etsuko meghalt. Egy balesetben.
- Ó, nem tudtam. Sajnálom. – nézett Shuichi szomorúan Kazukora, aki válaszul kedvesen rámosolygott, jelezve, hogy köszöni az együttérzést.
- Szóval mindent megtett a fiáért. Gyerekkorában is. Persze mindhármójukat a sajátjaként szerette.
- Tényleg… Milyen volt Yuki kiskorában? – tört ki a lelkesedés az eperhajú énekesből. - Biztos nagyon aranyos volt. Egy kis szőke csöppség, igaz?
- Valóban. – mosolyodott el a férfi látva Shuichi nagy, kíváncsiságtól kerek szemeit.
- Milyen játékokat szeretett? Biztos, már gyerekkorában is sportolt, hogy ilyen szép izmos lett. Úszott vagy futott. Vagy inkább távolugrott? Jajj, Amerikában éltek. Szerette a focit vagy a baseballt? Nem tudom, mert nem az a tv-néző típus. Bár, ha valaki szeret valamilyen sportot űzni, nem biztos, hogy nézni is szereti a meccseket. Belegondolva, a baseball nem az ő műfaja. Egyhelyben állva ütögetni a labdát, majd gyorsan elfutni néhány métert. Inkább valami szabadabb illik hozzá, ahol nincs olyan sok bonyolult szabály. Egész kicsi korában mit szeretett játszani? Nincs egy képe, hogy láthassam? Soha nem volt hajlandó gyerekkori képet mutatni magáról, akármennyit nyúztam miatta. Már kicsiként sem szerette a spenótot? Most utálja. Ha az illatát megérzi, menekül. És a … - szóáradatát Kazuko előtörő kacagása szakította félbe. A férfi nem bírta tovább magában tartani a nevetést, ami már szorongatta a torkát és most teljes szívéből kacagott.
- Gomennasai. … Nem akarlak megbántani. … - mondatai meg-megszakadtak a nevetéstől. – De ez a … Nem tudok ilyen gyorsan válaszolni.
-Sumimasen. – sütötte le a szemét Shuichi. Kazuko tovább nevetett. Teljesen lenyűgözte Shuichi. Az, hogy ez alatt a hosszú monológ alatt csak egyszer vett levegőt.
- Semmi baj. Kérdezz nyugodtan! – próbálta a férfi abbahagyni a nevetést. – Csak kicsit lassabban!
- Sumimasen. Csak… Yuki sosem beszél magáról és ezért vagyok annyira kíváncsi mindenre. Nem igazán szereti, ha faggatom, ezért örülök, ha valamit megtudhatok róla és úgy gondoltam, maga szívesen válaszol a kérdéseimre.
- Szívesen. Egyébként… te mindig ilyen iramban és ilyen mennyiségben beszélsz? – mosolygott tovább Kazuko.
- Hai. Kezdetben Yukinak is az volt a legnagyobb gondja, hogy sokat beszélek. De mára megszokta. Legalábbis elég jól tűri. – mosolygott vissza Shuichi.
- Valóban nagyon energikus vagy. Nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy.
- Általában mindenki meglepődik, aki Yukit ismeri meg először. Mindenki csöndesnek és komolynak gondol.
- Biztos hiányzik neki ez a szóáradat.
- Nem olyan biztos. – szomorodott el az énekes.
- Ugyan. Miért mondod? Seguchi szerint, teljesen maga alatt van.
- De meghallgatni akkor sem akar. Persze, inkább a szemének hisz. Nem hibáztatom miatta.
- Majd rájön, hogy tévedett.
- Bár így lenne! – sóhajtott egy nagyon Shuichi, miközben a tányérján maradt salátát tologatta villájával ide-oda.
- Megkérdezhetem, hogyan ismerkedtetek meg? – kérdezte az üzletember finoman.
- Persze. – ragyogott fel ismét az eperhajú énekes szeme. Imádott Yukiról beszélni, akár össze voltak veszve, akár nem. – Egy parkban találkoztunk. Épp nagyon le voltam törve, mert már rég meg kellett volna írnom egy dalszöveget. Amit meg is írtam, de nem voltam benne biztos, hogy igazán jó. Elindultam hazafelé, amikor a szél hirtelen kifújta a kezemből a dalszöveget. Yuki elkapta, elolvasta, majd odalépett hozzám és azt mondta, semmi tehetségem, adjam fel. Aztán elengedte a papírt, hadd fújja el a szél, majd tovább sétált. Én pedig csak álltam, mint egy kőszobor.
- Hát, nem épp a legromantikusabb találkozás. Már megbocsáss! De ez valóban jellemző rá. – húzta el a száját Kazuko.
- Tényleg nem romantikus. De attól a találkozástól kezdődően csak ő járt az eszemben. Az, hogyan viselkedhetett így. Találkozni szerettem volna vele, hogy kérjen bocsánatot. De fogalmam sem volt, hogy ki ő. Aztán rá néhány nappal megláttam egy nagy fekete Mercedest és rögtön tudtam, hogy ő az. Nem tudom, honnan. – meséli az asztalt bámulva, mosolyogva Shuichi. Szinte el is felejtette, hogy Kazuko ott ül vele szemben és figyeli, annyira magával ragadták az emlékek. – Kiugrottam az autó elé, hogy álljon meg. Aztán felmentünk hozzá, mert teljesen átáztunk, ugyanis szakadt az eső. Megkérdeztem, mi baja van velem. Félreértett. Azt mondta, hogy az, majdnem összetörtem az autóját. Mondtam, nem erről van szó, hanem a parkbeliről. Azt mondta, nem emlékszik. Kölyöknek nevezett. Dühös lettem, mert nem emlékszik és a kölyök miatt is. Sokáig csak kölyöknek hívott, nem szólított a nevemen. Igaz, azóta is csak egyszer-kétszer hívott Shuichinak. – mosolyodik el nosztalgikusan Shuichi. – Aztán kiderült, hogy emlékszik rám. Hazudott. Direkt. Ismét azt mondta, hogy semmi tehetségem, a buta kis szerelmes dalaim semmit nem érnek. Csak ez után tudtam meg, hogy ki is ő valójában. Mikor találkoztunk is meg akartam kérdezni, de aztán nem tettem. Rögtön a lakására szaladtam. Pont akkor jött ki a házból. Elmondtam, hogy tudom, ki ő és hogy azért kritizálta a dalomat, mert ő író. Ekkor jött ki a házból Yukit szólongatva Mika. Nyilván valamin összevesztek vagy Yuki csak önmagát adta és akarattal megsértette őt, csak hogy hagyja békén. Mika mérgesen méregetett, majd megkérdezte, ki vagyok. Ekkor Yuki odalépett hozzám és hátulról átölelte a nyakam. Mikának azt mondta, randija van velem, hogy milyen kis aranyos vagyok. Én ellenkezni akartam, de nem hagyta, hogy megszólaljak. Mondta tovább Mikának, milyen aranyos vagyok, de a fülembe azt súgta, ha egy szót is szólok, megöl. Csak megjátszotta magát Mika-san előtt. Először azt hittem, ő a barátnője, csak később tudtam meg, hogy testvérek. Ő sértődötten megkérdezte, hogy én fontosabb vagyok-e neki. Yuki igennel válaszolt és Mika-san dühösen elment. Mondtam, ez így nem jó, megbántotta őt, de ez Yukit nem érdekelte. Majd a szemembe nézett és azt kérdezte, de te jól érzed magad, boldog vagy, igaz? Úgy éreztem a fejembe lát, hogy tudja minden gondolatom. – ráncolta össze a homlokát visszaemlékezve Shuichi. – Majd rákérdezett, nem vonzódom-e hozzá. Nagyon meglepődtem. Én magam sem nagyon tudtam, mit is érzek. Ekkor kezdtem rájönni, hogy tényleg ezért tudtam az elmúlt napokban csak rágondolni. Utána az után érdeklődött, hogy mikor lesz a koncertem, akarom-e, hogy elmenjen, vagy nem azért jöttem-e most is ide. Szólni se bírtam. Valóban szerettem volna, ha eljön, magam is meglepődtem. Azon pedig végképp, hogy tudja, mire gondolok. Elindult fölfelé, én pedig utána szaladtam és csak soroltam a bennem felgyülemlett kérdéseket. Hogy ki mondta, hogy jöjjön el a koncertemre, miért beszél így a dalaimról, ha tényleg olyan rossz, akkor miért nem tudja elfelejteni, egyáltalán miért kell ilyen dolgokat mondania, ilyen provokáló szavakat? Egészen eddig rám se nézett, de ekkor rám nézett és nekem elállt a szavam is. Szólni se mertem, nem is bírtam. Azt mondta, hallgassak el, bosszantom őt, miért kérdezem, hogy miért, miért megyek oda folyton, hogy lássam, egyáltalán miért akarom látni. Nem tudtam szólni, csak néztem rá, egyenesen a szemébe, ő is rám. Nem bírtam levenni róla a szemem, nem tudtam mást, csak nézni a borostyánszínű szemeibe. Majd hirtelen megcsókolt. – mosolyodott el Shuichi. Látszott rajta, hogy nagyon jól esett neki visszaemlékezni minderre.
Kazuko nem tudta, hogy mit is mondjon. De teljesen megbizonyosodott róla, hogy Shuichi valóban szerelmes Yukiba és nem lenne képes megcsalni senkivel. Aizawa Tachival pedig végképp nem.
- Érdekes történet. Nem így képzeltem. – mondta Kazuko. Shuichi összerezzent, mert most ébredt csak rá, hogy ő mindezt a férfi kérdésére válaszolva mesélte el. Teljesen elmerült a gondolataiban és most zavarodottan mosolygott vissza Kazukora.
- Hogyan képzelte el?
- Nem gondoltam volna, hogy Eiri ilyen rámenős volt. Úgy képzeltem, hogy te csábítottad el ezzel a cserfes viselkedéseddel. Talán tudtodon kívül. Magával ragadta a személyiséged. Nem tudom. Nem volt konkrét elképzelésem, de mégse ilyennek gondoltam volna az első találkozásotokat és a kapcsolatotok kezdetét. Nem lehetett könnyű vele.
- Nem ő jelentette a gondot. Sokan nem tudják elképzelni, hogy bírom ki mellette. A viselkedése miatt. De nem olyan valójában, mint amilyennek látszik. Yuki kedves. A maga módján. De sokan a kapcsolatunk útjába akartak állni.
- Ki?
- Mika-san és Seguchi-san. Távol akartak tartani Yukitól.
- Furcsa. Seguchi nagyon kedvesen és elismeréssel beszélt rólad.
- Csak ha munkáról van szó. A tehetségemet elismeri. – vonta meg a vállát keserűen Shuichi.
- Nem csak akkor.
- Ezt hogy érti? – nézett kíváncsian Kazukora.
- Nem érdekes. Felejtsd el! De tudd, vannak, akik úgy gondolják, hogy valóban szereted Eirit és nem lennél képes megcsalni őt. Én is. – mosolygott Shuichira bátorítóan Kazuko.
- Tényleg? Arigatou. – ragyogott fel újból egy bizakodó mosoly az énekes arcán.
- Desszertet? – kérdezte hirtelen a fekete hajú férfi.
- Hai.
Shuichi a Kazukoval való beszélgetés után mosolyogva ment haza Hirohoz, aki ezen nagyon meg volt lepődve, hiszen az utóbbi napokban nem igen látta barátját jó kedvűnek.
- Na, mi történt? Ennyi mindent tudtál meg Yuki gyerekkoráról?
- Nem. Voltaképpen semmit nem tudtam meg Yuki gyerekkoráról. – gondolkodik el maga is a problémán Shuichi.
- Ezt nem értem. Nem faggattad ki az apját? Ez nem rád jellemző.
- De igen, faggattam. Feltettem egy csomó kérdést, de aztán másra terelődött a szó és nem válaszolt. Mindketten elfelejtettük.
- Elfelejtettétek? Az nem lehet, hogy te ilyesmit elfelejtesz. Mire terelődött a szó, ami miatt elfelejtetted? Ő is gorombáskodott? – tette fel a szívét nyomó kérdést Hiro.
- Dehogyis. – mosolyodott el még inkább az énekes. – Ellenkezőleg. Nagyon kedves volt.
- Kedves? Azért vigyorogsz, mint a vadalma? Mond már, hogy mi történt! Megmondtam, hogy mindenről alaposan be kell számolnod. – tette csípőre szigorúan a kezét a gitáros.
- Igenis. – ült le engedelmesen Shuichi. – Tényleg meg akart ismerni, mert nem tudta, hogy milyen is vagyok. Nem tudta, kinek higgyen.
- Már mint, hogy-hogy kinek? Yukinak vagy az anyjának?
- Nem. Sarának vagy Seguchi-sannak és Mika-sannak?
- Ezt nem értem. Ők nem a kapcsolatotok és te ellened vannak? – húzta össze a szemöldökét értetlenkedve Hiro.
- Én is ezt hittem. De Kazuko-san azt mondta, hogy vannak olyanok, akik tudják, hogy tényleg szeretem Yukit és nem csalnám meg. Ő is ezek közé tartozik. És ezek szerint Seguchi-san és Mika-san is.
- Azért viselkedett reggel olyan furcsán Seguchi-san. – lett minden világos a gitárosnak.
- Ühüm. – bólintott jelentőségteljesen Shuichi.
- És ezért vigyorogsz. Mert tudod, hogy van remény, ha más is hisz benned.
- Sokat jelent nekem, hogy elfogadtak, de… Mindez nem ér semmit, ha Yuki nem hisz nekem és nem fog megbocsátani, amiért úgy viselkedtem. Csak saját magam hibáztathatom. Nem lett volna szabad hinnem a lustaszeműnek.
- Na, ebben egyetértünk.
- Hiroooo! – vágott durcás képet a fiú.
- Mi lenne, ha elmennél Yukihoz? Beszélni vele? – vetette fel az ötletet óvatosan Hiro.
- Nem. Nem volna jó ötlet. Néhány nap alatt nem változott semmi. Nem hinne nekem. – kókadt le ismét Shuichi.
- Hé, fel a fejjel! – mosolygott biztatóan az énekes ibolyaszín szemeibe. – Ezt is átvészelitek, mint eddig mindent. Yukinak ugyanolyan fontos vagy, mint ő neked. Ő sem tud nélküled élni. – Shuichi szinte hipnotikusan nézett a gitáros fekete szemeibe. Nagyon szerette volna elhinni, amit barátja mondott neki, de bízni akkor sem tudott. Képtelen lett volna elmenni Yukihoz és a szemeibe nézni, mert bármennyien is hisznek neki, attól még a férfi nem fog és nem is az a fajta, akit a tömeg rá tudna beszélni. De mindenesetre örült, hogy Yukinak ilyen kedves édesapja van és ennyire jól megértették egymást.
