Másnap reggel, mikor Harry felébredt, még mindig játszott egy halvány mosoly az arcán. Majd miután felkelt és megmosakodott, visszatette a dobozkájába a gyanuszkópot, és elindult reggelizni. A Nagyteremben küldött egy halvány mosolyt Perselus fele, de annak csak a szemében látta az érzéseket, tudta, hogy rajta kívül senkinek nem engedi, hogy észrevegye. Ez is egy újabb apró lépés… hogy felé azért már valamennyire emberibb arcot mutat. Legalábbis időnként.

Miután Harry most kivételesen aludt rendesen, és étvágya is volt, alaposan bereggelizett, és csak utána indult el Perselus után a pincébe.

Mikor belépett, a férfi fürkészőn nézett rá. Egy pillanatig egyikük sem tudta, hogy viselkedjen a tegnap történtek után, de aztán úgy döntöttek, inkább nem hozzák szóba.

- Pihentél? – kérdezte halkan Perselus, mert szemmel látható volt, hogy Harry aludt valamennyit az éjjel.

- Igen. Ennyire látszik?

- Ég és föld vagy az előző napokhoz képest.

- Tudom, hogy nem lett volna szabad…

- Szükséged volt már rá. És különben is… a te napod volt… és bármit megtehettél, amit csak akartál.

- Köszönöm, Perselus! – mondta Harry, és mindketten tudták, hogy milyen sok mindenre gondol. Az ajándékra, a csókra, a megértésre… és még vagy ezer más dologra.

Aztán, hogy messzire kerüljenek a kínos témáktól, Perselus inkább gyakorlatiasabb dolgokra terelte a szót.

- És kipróbáltad már a gyanuszkópod?

- Még nem… itt a kastélyban ugyan kin tudnám kipróbálni?

- Ezek szerint rólam már nem feltételezed, hogy ártani akarok neked? – válaszul Harry csak az égnek emelte a szemeit. – Hát akkor marad Fircs… vagy Hóborc.

- A szellemeket is érzékeli? – kérdezte meglepetten a fiú.

- Nem a közeledő lény szubsztanciáját figyeli, hanem a szándékait. Próbáld csak ki. És a Rengetegbe is bemerészkedhetsz, ott aztán van mit jeleznie.

- Odaküldenél egyedül?

- Ki mondta, hogy egyedül? Az lehet, hogy te vagy a nagy Harry Potter, de amilyen fafejű vagy, öt perc alatt magadra haragítanád a kentaurokat.

- Kösz a bizalmat! – mosolyodott el Harry. – De ez azt jelenti, hogy valamikor kimegyünk az erdőbe?

- Valamelyik nap kimehetünk. Úgyis lassan odaérünk az anyagban, ahol a mágikus segédeszközöket is át kell néznünk. Ezért kaptad a gyanuszkópot.

Harrynek kedve lett volna szélesen elmosolyodni, de nem akarta kihúzni a gyufát. Tudta, hogy Perselus soha az életben nem vallaná be, hogy egyszerűen csak örömet szeretett volna neki szerezni a szülinapján.

Végül ma is nekiálltak tanulni, és Harry belátta, hogy pihenten tényleg sokkal jobban fog az agya. Mintha valóban kicserélték volna az elmúlt napokhoz képest.

~~ o ~~

Egyik reggeli után McGalagony megszólította a fiút. - Harry, a nap folyamán valamikor fel tudna keresni az irodámban?

- Természetesen, igazgatónő. Most, vagy...

- Mondjuk ebéd után. Szeretnék beszélni magával... szólok majd Piton professzornak is, nehogy miattam kapjon ki, ha elkésik.

- Köszönöm, tanárnő, de megoldom. Nem lesz gond.

- Ahogy gondolja - bólintott felé a nő csodálkozva, majd magára hagyta Harryt, aki elmerengett, hogy vajon mit akar tőle az igazgatónő. A nyár folyamán nem sokszor állt vele szóba, biztos sok dolga van. Néha ugyan megkérdezte, hogy állnak a tanulással, de ezen kívül semmi kapcsolatuk nem volt.

Megemlítette a dolgot Perselusnak, de a férfi csak egy bólintással beleegyezett, hogy menjen csak nyugodtan. Ő sem tudta, mi lehet a dolog mögött, de nem szokta magát előre idegesíteni olyan dolgokon, amikről még nem tud semmit. Egy pillanatra felmerült benne, hogy a nő esetleg észrevett valamit kettejükön, de aztán el is hessentette a gondolatot, hisz mindketten tudnak annyira figyelni a viselkedésükre, hogy a környezetüknek semmi ne tűnjön fel. Mindenesetre addig úgysem lesznek okosabbak, míg Harry nem beszélt McGalagonnyal.

Így Harry ebéd után felment az igazgatónőhöz, és kíváncsian lépett be az irodájába.

- Jöjjön, Harry, foglaljon helyet! – intett McGalagony az asztala előtt álló szék felé, mire Harry letelepedett rá.

- Köszönöm, igazgatónő. Nos, miről szeretett volna beszélni velem?

- Hát először is szeretném megkérdezni, hogy haladnak a professzorral?

Harry tudta, hogy ez csak a maszlag, de azért udvariasan válaszolt. - Jól, tanárnő. Úgy tűnik, tudjuk tartani magunkat a terveinkhez, bár nem könnyű.

- És már nem vitáznak annyit?

- Feszültek vagyunk, professzor, és fáradtak. Időnként összekapunk.

- Értem. Nos... amiért kértem, hogy jöjjön ide... szeretnék önnel beszélni valamiről. Szóval... – az idős boszorkány még néhány pillanatig gondolkodott, hogyan kezdjen bele, majd belevágott. - mint gondolom tudja, Warren professzor csupán egy évre vállalta a sötét varázslatok kivédése tárgy tanítását tavaly ilyenkor… illetve amíg nem találok egy megfelelő tanárt helyette. És én arra gondoltam... tudom, hogy maga szeretne auror lenni... de ha esetleg lenne kedve inkább tanítani a Roxfortban, felajánlanám a lehetőséget, hogy tanítson sötét varázslatok kivédését.

- Én? - nézett rá a fiú teljes ledöbbenéssel a szemében.

- Harry, a kisujjában van minden szükséges tudás. Sőt… sokkal több… messze maga mögött hagyta már a RAVASZ szintet.

- De se gyakorlatom, se tapasztalatom nincs. Én úgy tudtam, hogy itt a Roxfortban több éves gyakorlatot várnak el a tanároktól… és különben is… semmi képesítésem hozzá, és…

- Ha jók az emlékeim, tapasztalata van. Tanította már a társait, és sikerrel, ha jól emlékszem. Ami pedig Warren professzort illeti, nagyon szeretné újra a megérdemelt nyugdíjas éveit élvezni. És hát meg kell, hogy mondjam… a gyerekek is jobban járnának, magával. A professzor már egy kissé… szórakozott, hogy finoman fejezzem ki magam.

Harry elfojtott magában egy mosolyt, ahogy felidézte az öreg varázsló óráit. Hát, így végiggondolva, igen csak csodálkozott, hogy a társai hogy mentek át a vizsgáikon ezek után. De ezen kívül is rengeteg minden kavargott benne.

Az odáig rendben van, hogy ez egy jó lehetőség lenne, hogy Perselus közelében maradhasson… de ugyanakkor a férfi valószínűleg megharagudna rá, hogy elhappolja előle azt az állást, amire neki is mindig fájt a szíve. Hisz mióta csak idekerült, tisztában volt azzal, hogy Perselus SVK-t szeretne tanítani. Ez volt az első mondat, amit életében hallott róla. Fred… vagy talán George mondta… hogy Mógus tantárgyára fáj a foga, de nem kaphatja meg. De talán most… hogy vége a háborúnak, és ő tisztázta magát, most talán lehetne esélye.

- Elgondolkodott, Harry – szólalt meg McGalagony. – Ez azt jelenti, hogy elgondolkodtatta az ajánlatom?

- Nem is tudom, tanárnő. Ehhez fel kéne adnom az álmaimat… sok mindent.

- Ezt nem kérem öntől, Harry. Csak ha van kedve…

- Ez olyan sok mindentől függ még… annyi bizonytalan pont van…

- Hogy sikerülnek-e a vizsgái? Ebben ne kételkedjen egy percig se. Én száz százalékig biztos vagyok benne, hogy hibátlanul levizsgázik.

- Bízom benne, tanárnő.

- Ha így lesz, elmegy?

- Nem tudom. Még ezen kívül is nagyon sok dolgot figyelembe kell vennem. Meddig kell választ adnom?

- Én szeretném, ha évkezdésig eldöntené, és igent mondana. Az még bő két hét. De még egy évre rá tudom venni az öreg professzort. Úgyhogy, ha ki akarja előtte próbálni magát aurorként, és csak jövőre jön vissza, én azzal is nagyon elégedett lennék.

- Gondolkodni fogok, igazgatónő. De miért én? – kérdezte a fiú, akinek nem fért a fejébe, hogy McGalagony miért őt akarja. - Nálam biztos sokkal jobb tanárok vannak…

- Magából is nagyon jó tanár lenne. És beleéléssel tudná tanítani ezt a tárgyat.

- Beleéléssel… érdekes megfogalmazás… - mosolyodott el cinikusan Harry. Aztán eszébe jutott, hogy ezt a kifejezést Perselus arcán szokta látni, mikor időnként a háborúról beszélgetnek. - de tulajdonképpen igaza van.

- Lenne kedve, Harry?

- Kedvem lenne… csak… had gondoljam át… ez most nagyon hirtelen jött.

- Természetesen, Harry. Tulajdonképpen még van ideje. Időben akartam szólni. És ha bármi kérdése van, vagy szeretne beszélni róla, keressen meg. Bármiben szívesen segítek.

- Úgy lesz tanárnő – mondta a fiú, és végül elköszönt a boszorkánytól, és elindult Perselushoz a pincébe.

Útközben is pörögtek a kerekek a fejében. Még mindig nem tért magához a döbbenettől, hogy az igazgatónő egyáltalán rá gondolt. Az oké, hogy kölyökként korrepetálta a többi gyereket, de az akkor is más volt. Fogalma sem volt, hogy egyáltalán képes lenne-e rá. Iskolás éveiben épp elég rossz SVK tanára volt, ahhoz, hogy meg akarja kímélni a gyerekeket még egytől. Sőt, ha visszagondolt, könnyebb azt mondania, hogy csak egy volt köztük, aki jó volt. Szomorúság hasított a szívébe, ahogy eszébe jutott Lupin. Ő szíves örömest tanítna… az volt az élete abban az időben. De ő már sajnos nem lehet itt, ahogy sokan mások sem… Meg kell tanulniuk nélkülük boldogulni.

Amúgy pedig tényleg fel kellene adnia az álmait. Bár mostanában ezek az álmok másodlagossá szelídültek, de mégis… nem adta fel a célt, hogy a jó ügyért harcoljon… hogy megszabadítsa a világot a gonosz varázslóktól. Ha bezárkózna ide, akkor ez nem igazán sikerülne. Bár azt sem tagadhatta önmaga előtt, hogy vonzaná egy nyugodt élet… ahol nem kell éjjelente verejtékezve ébredni a rémálmokból, ahol nem kell féltenie a szeretteit…

Másrészről viszont Perselus közelében maradhatna, ami némi esélyt adna arra, hogy idővel közelebb kerülhet hozzá. Már amennyiben a férfi nem szedi le a fejét, ha elvállalná az általa is annyira áhított munkát.

Még akkor is ezen töprengett, mikor Perselus beengedte.

- Harry, minden rendben? – kérdezte gyanakodva a bájitalmester.

- Sokkot kaptam, azt hiszem – mondta némileg magához térve a fiú.

- Elmondod?

- Azt hiszem… ez most még nem… ez még nekem is… meredek volt.

Perselust egy kissé bántotta ugyan a fiú bizalmatlansága, de napirendre tért volna a dolog felette, ha nem látja, hogy Harry milyen zaklatott.

- Harry, ha gondolod, inkább várjunk még egy kicsit… eléggé izgatottnak tűnsz. Nem tudom mi történt, de…

- Nem, rendben vagyok. Csak egy percet adj! – kérte a fiú, és amikor Perselus bólintott, leült a fotelba, lehunyta a szemét, és néhány perc alatt lecsillapította az elméjét. A bájitalmester egy halvány mosollyal nézte a fiút. Úgy tűnt neki, Harry végre megérett arra, hogy ésszel és felelősséggel használja az okklumenciát. Igen… tényleg gyerek volt még, mikor rákényszerítették… nem lett volna szabad… de szükségszerű volt. Túl sok minden múlt rajta.

Mikor Harry felnézett, egy pillanatra látta a férfi arcára kiülő érzéseket, de nem igazán tudta hova tenni, így inkább lassan nekiálltak újra tanulni.

~~ o ~~

Úgy egy héttel később Harry épp reggeli után indult a pincébe Perselushoz, mikor a férfi szembejött vele.

- Harry el kell mennem… nem tudom, ma visszajövök-e.

- Valami baj van?

- Nem tudom. Lehet. Talán nem. Majd kiderül, ha odaérek. De most sietnem kell… amíg visszajövök…

- Elfoglalom magam, ne aggódj. Ismerem a menetrendet. És… vigyázz magadra!

- Persze. Ha visszajöttem, megkereslek.

- Rendben. Menj!

Perselus bólintott, és a tőle megszokott lendülettel elhagyta a kastélyt. Harry egy darabig még elgondolkodva nézte az ablakból. Vajon hova siethet ennyire? Akkor szokott így elviharzani, mikor Voldemort hivatta. De akkor nem ilyen lelkiállapotban volt, mint most. Most is zaklatott, de ez akkor sem olyan.

A fiú megrázta a fejét, majd a könyveivel a hóna alatt visszabandukolt a klubhelyiségbe, kitárta az összes ablakot, hogy beáradhasson a napfény, majd elhelyezkedett, és olvasni kezdett.

Úgy belemerült a tanulásba, hogy már kora délután volt, mire órára nézett. Eddig nem igazán volt éhes, de most, hogy tudatosodott benne, hogy mennyi idő, megkordult a gyomra. Dobbytól kért valami kaját, gondolta nem pazarolja azzal az idejét, hogy lemásszon a Nagyterembe, majd inkább vacsorára. Arra talán Perselus is visszaér, bár azt mondta, nem biztos, hogy visszajön ma.

Délután aztán ment egy kört a kastélyban, hátha belefut Hóborcba, és kipróbálhatja a gyanuszkópot. Vagy egy fél órát csavargott, de sem a kopogószellemet, sem Fricset nem hozta útjába a sors.

Viszont, ahogy kinézett az egyik emeleti ablakon, Perselus látta a kastély fele sétálni. Már így messziről meg tudta állapítani, hogy a férfinak nincs kirobbanó jókedve. Sőt… úgy tűnt valamiért eléggé maga alatt van.

A fiú egy darabig kísérte az útját a tekintetével, és próbálta kitalálni, hogy mi lehet a baj, de képtelen volt rájönni. Aztán arra gondolt, hogy ad neki egy kis időt… egy fél órát… hisz nem lenne jó ötlet a visszatérése után azonnal letámadni, főleg, ha ennyire láthatóan rossz hangulatban van.

Egy bő fél óra múlva indult csak le a pincébe. Halkan bekopogott, és várt. Perselus lassan szánta csak rá magát arra, hogy ajtót nyisson.

- Harry, most szeretnék egy kicsit egyedül lenni – mondta sóhajtva, mikor meglátta a fiút az ajtóban.

- Csak néhány percre engedj be! Ha nem akarod, nem faggatlak… de szeretnék segíteni.

A bájitalmester még néhány pillanatig nézett a fiú szemébe, majd egy szó nélkül szélesebbre nyitotta az ajtót, és visszasétált a kanapéhoz, és leroskadt rá.

Harry, miután betette maga mögött az ajtót, utánament, és melléült.

- Elmondod, mi történt?

- Azt mondtad, nem faggatsz – mondta a bájitalmester összeráncolt szemöldökkel bámulva maga elé.

- Ha nem akarod, akkor nem – válaszolt szelíden Harry.

A bájitalmester sóhajtott, majd mégis belekezdett.

- Reggel kaptam egy sürgős baglyot egy régi roxfortos tanítványomtól. Sok évvel ezelőtt járt ide, te akkor még azt sem tudtad, hogy a Roxfort a világon van…

- Volt köztetek valami? – kérdezte óvatlanul a fiú.

- Ha hiszed, ha nem, Harry – csattant fel Perselus -, nem az a legjobb szórakozásom, hogy kiskorúakat rontok meg! Mardekáros volt, és jó volt bájitaltanból… ennyi. Abban az időben még láttam némi értelmét a tanításnak, így magam köré gyűjtöttem néhány diákot, akiket tényleg érdekelt a bájitaltan. Ő is köztük volt. De azóta nem hallottam róla, mióta végzett.

- Egészen ma reggelig.

- Igen. Ma reggel kaptam tőle egy levelet, amiben megírta, hogy a kislányát megmérgezték… hogy szüksége van a segítségemre, mert a Mungóban már lemondtak róla, és ha valaki, hát én tudok rajta segíteni.

- És mi történt?

- Elvesztettem…

- Sajnálom – mondta halkan a fiú, és gyengéden a férfi karjára tette a kezét. Látta a szemében a fájdalmat, és ami a legrosszabb volt, tudta, hogy ebben az esetben nem sokat tehet azért, hogy könnyítsen a lelkén. – De nem a te hibád… és ha már az orvosok is feladták a reményt…

- Ha csak egy órával előbb kapom meg azt az átkozott levelet, megmenthettem volna!

- Ne vádold magad, Perselus!

- Tudod, hányszor megfogadtam már, hogy soha többé nem fog senki meghalni a kezem által… vagy a szemem előtt? – csattant fel újra a férfi. – És mégis… újra és újra megtörténik. Mintha ez lenne a sorsom…

- Én tudom, hogy mindent megtettél, ami módodban állt – szorította meg a bájitalmester karját Harry.

- De ez kevés!

- Perselus… nem vagy isten… A legjobb bájitalmester vagy a világon… de életről és halálról nem te döntesz.

- Egy hatéves gyerek halt meg a kezeim között, Harry… fel tudod ezt fogni? – emelte meg a hangját Perselus.

- Igen. Épp elég értelmetlen halált láttam már életemben, hogy fel tudjam.

Perselus sóhajtott. – Tudom. Ne haragudj!

- Semmi baj – mondta végül halkan a fiú. – Perselus… tudom, hogy bánt… és igen, azt is tudom, hányszor fogadtad meg, hogy soha többé, senkit nem hagysz meghalni… de ez nem csak rajtad múlik… van, amikor a legjobb tudással és szándékkal sem segíthetünk.

- Igen, tudom – mondta sóhajtva a férfi, aki még mindig merev tekintettel a szőnyeg mintáit fixírozta.

Harry tudta, hogy ennél többet nem segíthet, bármit mond, így inkább csak közelebb ült a férfihoz, lazán átölelte a vállát, és remélte, hogy ezért a merész húzásért Perselus nem küldi el a fenébe, de a férfi még csak meg sem rezzent.

- Ki képes ilyet tenni? – szólalt meg kisvártatva Harry, aki képtelen volt megérteni, hogy valaki egy ártatlan kisgyereknek akarjon ártani.

Perselus végre felemelte a fejét, és ránézett. – Ezt te kérdezed? Te, aki nem egészen két hét múlva auror leszel? El tudod képzelni, hány ilyen elvetemült állat rohangál az utcákon? És… én is ilyen voltam – tette még hozzá újra lehajtva a fejét.

- De már nem vagy ilyen. És már megfizettél a bűneidért… És ígérem neked… minden tőled kapott tudásommal azon leszek, hogy ne legyen több ilyen.

- Milyen átkozottul naiv vagy…

- Nem baj. Hinnem kell valamiben, hogy legyen értelme.

- Hát higgy! – bólintott végül a férfi. – Harry… most szeretnék egy kicsit tényleg egyedül lenni.

- Biztos? – Perselus bólintott. – Rendben. De ha bármiben segíthetek, keress meg! Tudom, nem szereted ezt hallani, de komolyan gondolom.

- Nem lesz semmi baj, Harry!

- Oké, megyek – adta meg magát a fiú, és mivel Perselus még mindig lehajtott fejjel ült mellette, adott egy puszit az arcára, majd mielőtt még a férfi felfoghatta volna, mi történt, gyorsan magára hagyta.

Harry nem erőltette tovább a társaságát, mert tudta, hogy ahogy a bájitalmesternek eddig szüksége volt arra, hogy mellette legyen, most ugyanúgy szüksége van a magányra is. Magában is helyre kell tennie dolgokat. Bármit megadott volna azért, ha ebben is tud neki segíteni, de ebben nem tudott. Így visszasétálta a Griffendél toronyba, és próbált újra a könyveibe temetkezni.

Másnap reggelre a bájitalmester már úgy-ahogy összeszedte magát, így Harry nem hozta szóba a dolgot. A következő napjaik eseménytelenül teltek, visszazökkentek a normál kerékvágásba, és reggeltől késő éjszakáig tanultak.

~~ o ~~

És végül egyszer csak eljött az utolsó este. Az utolsó este, amit annyira vegyes érzésekkel vártak. Várták, hisz alig várták, hogy véget érjen ez a megfeszített munkával teli időszak, és végre vehessenek egy megkönnyebbült lélegzetet, de ugyanakkor utálták is, mert fogalmuk sem volt róla, hogy utána hogyan tovább.

Utolsó este már vacsora előtt végeztek, és Perselus elgondolkodva nézett a fiúra. Felkészült. Mindent megtanult, amit megtanulhatott.

- Hát, annyi volt, amit segíthettem neked. Most már minden rajtad múlik – mondta végül.

- Tudom. De úgy izgulok...

- Ez normális, Harry... elég nagy a tét ahhoz, hogy izgulj. De az a fontos, hogy csak arra koncentrálj, amit csinálsz! Ha odafigyelsz, nem lesz gond.

- A próféta szóljon belőled – mondta fintorogva a fiú.

- Ezt az idegességet tedd le, mielőtt bemész! Rengeteg energiádat elvenné.

- Tudom. Most már tudom, mikor használjam és hogyan... az okklumenciát.

- Sok időbe telt, míg rájöttél – vonta fel egyik szemöldökét a bájitalmester.

- Ha ebben is segítettél volna...

- Az még más körülmények között volt.

- Tudom. Nem szemrehányásnak szántam – mondta a fiú, majd bizonytalanul nézett a bájitalmesterre. - Perselus... kérhetek tőled egy... szerencsecsókot?

- Nincs szükséged szerencsére, Harry. Minden szükséges tudás ott van a fejedben.

- Igen. Hála neked - fogta meg a bájitalmester kezét Harry. - De én akkor is félek.

- Nem lehet rosszabb, mint Voldemort.

- Ezzel most nem vigasztaltál meg - mosolyodott el halványan a fiú. - Szóval nem?

- Nem tanultál a múltkoriból?

- Nem tanulok meg semmit, amíg meg nem értem az okát. Nem jöttél még rá az elmúlt hetekben?

- Harry, most nem pazarolhatod ilyen butaságra az energiád.

- És később?

- Később még annyira sem.

- Sosem fogom megérteni, miért mondod ezt. De legyen úgy, ahogy te akarod. Azért drukkolj nekem, rendben? Ez fontos lenne... adna egy kis erőt - mondta a fiú, majd ellépett Perselustól, és ott akarta hagyni. A következő pillanatban azonban a férfi elkapta a karját, visszarántotta magához, és megcsókolta. Harry egy pillanatra a meglepetéstől ledöbbent, de a következőben már boldogan adta át magát a csóknak.

Ahogy szétváltak, nem húzódott el a férfitól, de lehajtotta a fejét. Nem mert a szemébe nézni, mikor megszólalt. – Szeretlek, Perselus! Nem érdekel, ha te nem… nem úgy… vagy, hogy nem bírod bevállalni… vagy nem tudok kimondani… nem érdekel… nem akarlak kényszeríteni semmire… csak azt akarom, hogy tudd, én... szeretlek! Ez most… sokat jelent nekem.

- Tudom – válaszolt halkan a férfi, majd adott egy puszit Harry homlokára. – Ügyes legyél holnap!

A fiú bólintott, majd végre egy pillanatra fel mert nézni az éjsötét szemekbe, amikben rengeteg érzés kavargott, de a férfi csak egy pillanatra engedte neki látni, majd azonnal lezárta magát. Harry tökéletesen értette az üzenetet. Jobb, ha most megy…

- Nem fogok csalódást okozni neked! – mondta végül, és otthagyta a férfit.

Perselus tudta, hogy valóban mindent meg fog tenni, és leginkább tényleg azért, mert nem akar neki csalódást okozni. McGalagonynak már a kezdet kezdetén igaza volt, mikor azt mondta, hogy Harry neki akar megfelelni. És ami még ennél is nagyobb csoda, hogy sikerült neki. Pedig erre még nem nagyon volt példa az utóbbi huszonegynéhány évben. Mármint hogy valaki megfelelt volna az elvárásainak.

Harry ezen az éjszakán nem sokat aludt. A gyomra olyan volt, mintha egy óriás szorította volna marokra. Rettenetesen izgult. Tudta ugyan, hogy minden tőle telhetőt megtett, sőt… emberfeletti volt, amit teljesített… de akkor is izgult. Mi van, ha véletlenül kihagytak valamit? Vagy valami azért sem fog eszébe jutni? Vagy… vagy bármi… bármi közbejöhet…

Nem maga miatt aggódott… annyira. Hisz, ha nem sikerül neki, majd megpróbálja legközelebb. Vagy legrosszabb esetben mégiscsak végig kell szenvednie azt a nyomorult három évet… de nem ez lenne benne a legrosszabb.

A legrosszabb az lenne, hogy Perselus mit gondolna róla… ezúttal lenne alapja a lekicsinylő, gúnyos pillantásnak. De Harry már úgy elszokott tőle… és a gyomra még jobban összerándult, ahogy eszébe jutott. Semmit nem szeretett volna jobban, mint végre egy dicsérő szót kicsikarni a szigorú férfiból. Na jó… azért volt, amit jobban szeretett volna… tőle… de arra még annyi esélyt sem érzett. És most túlságosan maga alatt volt ahhoz, hogy most ezzel is tudjon foglalkozni. Próbálta lecsillapítani a gondolatait, és végül éjfél fele sikerült végre elaludnia.

~~ o ~~

Harry még életében nem volt ilyen ideges, mint ahogy ma reggel kelt. Talán még akkor sem, mikor szembe kellett néznie Voldemorttal. Bár gyanította, leginkább azért, mert akkor nem volt ideje az érzéseit boncolgatni. Meg aztán lehetősége sem volt másként cselekedni, mint ahogy végül történtek a dolgok.

Most viszont, igaz valamennyit aludt az éjjel, de reggel a kezét görcsösen ökölbe szorítva ébredt, és olyan szinten tele volt feszültséggel, hogy majd szétrobbant. Mivel tudta, hogy ez így nem lesz jó, az egyetlen eszközhöz folyamodott, ami segíthet, az időközben egészen megszokott okklumenciához.

Végül felkelt, gyorsan megmosakodott, felöltözött, összeszedte a szükséges dolgait, és lement a Nagyterembe reggelizni. Néhányszor találkozott a pillantása Perselus tekintetével, de csak a szeméből tudott kiolvasni egy kis bíztatást. Mikor befejezte a reggelit, még egyszer megkereste a férfi pillantását, majd ahogy megérezte a férfi jelenlétét a tudatában, halványan elmosolyodott.

- Higgy magadban, Harry, és akkor sikerülni fog – üzente neki a bájitalmester. – És maradj legalább ilyen nyugodt, mint most vagy.

- Igyekezni fogok! Azért drukkolj nekem! – üzente vissza.

- Úgy lesz. Most menj!

Harry egy halvány mosollyal bólintott, majd felállt az asztaltól, és kiment a Nagyteremből. Kisétált a birtokról, és Londonba hoppanált. Ahogy belépett az aurorképző épületébe, egy portás boszorkány útbaigazította, így alig néhány percen belül már a bizottság előtt állt.

Első pillanattól kezdve érezte a felé áradó lekicsinylést. Ugyan mit akar itt ez az alig tizennyolc éves kölyök? Csak nem gondolja komolyan, hogy tudja azokat a dolgokat, amiket egy aurornak tudnia kéne, amit mások hosszú évekig tanulnak? Ugyan honnan tudná? Még akkor is, ha ő Harry Potter… csak nem gondolja, hogy itt a nevére megkapja a kitűnő bizonyítványt? Hát akkor bizony nagyot téved.

Harry nem gondolt semmit, csak azt, hogy meg kell őriznie a nyugalmát, bármi történik is, így emelt fővel nézett a vele szemben ülő tanárok szemébe.

Eleinte könnyű kérdésekkel találta szemben magát, majd nehezedtek a feladatok. Aztán újabb könnyű kérdésekkel bombázták, csak hogy ellenkadjon a figyelme, és aztán meglepetésszerűen bedobjanak egy nehezet. Harryt azonban nem tudták kihozni a sodrából. Napok óta ezt gyakorolták Perselusszal, miközben mindent átismételtek. Egy idő után az egész már csak az idegek játéka volt, és Harry az okklumencia segítségével ura volt az idegeinek. Viszont látta, hogy a vizsgáztató férfiak és nők egyre bosszúsabbak, amiért nem tudnak kifogni rajta. Volt ugyan néhány kérdés, ami nem rémlett neki, de józan logikával, és a tapasztalataival a háta mögött úgy érezte, hogy azokra is elfogadható választ adott.

Végül késő délután könyörültek meg rajta. Olyan képpel adták meg Harrynek a kitűnő bizonyítványt, mint akinek a fogát húzzák. De nem tehettek semmit, a fiú profi volt. Szinte minden kérdésre kiváló választ adott, nem volt olyan téma, amihez ne tudott volna hozzászólni. Még olyan dolgokhoz is volt lövése, ami már a mágia magasiskolájának számít.

Harry mikor bezárult mögötte az ajtó, csupán egy pillanatig engedte magát bosszankodni azon, hogy még itt is mennyi hülye van, de aztán inkább elöntötte a megkönnyebbülés, és a boldogság érzése. Végül kisétált az épületből, és hoppanált a roxforti birtok kapuja elé.

Bár kimondhatatlanul fáradt volt a szinte egész napos vallatástól, az első útja Perselushoz vezetett, a pincébe. Tudta, hogy bár a férfi sosem vallaná be, izgul érte. Mikor odaért, vett egy nagy levegőt, és bekopogott.

Mikor a bájitalmester ajtót nyitott neki, egy pillanatig szó nélkül figyelte

- Nem is kell mondanod semmit… ragyog a szemed – mondta végül Perselus, és bár úgy hitte, hogy rendíthetetlenül bízik a fiú sikerében, mégis végtelen megkönnyebbülést érzett, ahogy meglátta Harryt mosolyogni. – Hogy ment?

- Próbáltak megszívatni, de nem jött nekik össze. Tudom, most azt fogod mondani, hogy nagyképű vagyok, de azt hiszem, leiskoláztam őket.

- Nagyképű vagy. De büszke vagyok rád – mondta a férfi, és komolyan nézett Harry szemébe, aki viszont földöntúli boldogságot érzett ettől a néhány szótól.

- Csak neked köszönhetem – mondta végül. - Sosem fogom tudni neked meghálálni…

- Ugyan, Harry… még így is… én… tartozom neked – ezt nehezére esett ugyan kimondani, de akkor is így volt. Harry annak idején az életét mentette meg azzal, hogy melléállt. Ha nem teszi… ki tudja, már mi lenne vele.

- Mi… miért? Jaj, Perselus… hagyd már… az régen volt.

- Nélküled… elítélhettek volna.

- Ne beszéljünk most erről!

- Akkor maradjunk abban, hogy kvittek vagyunk.

- Jó, rendben, maradjunk annyiban – nevette el magát Harry. Perselus egy halvány mosollyal nézte a fiút, akit már hónapok óta nem látott igazán szívből nevetni.

Aztán mégis elkomolyodott. – És most, hogyan tovább, Perselus?

A bájitalmester pontosan értette a kérdést, de nem volt most kedve erről beszélni. Még akkor sem, ha régóta tudta, hogy erre a beszélgetésre egyszer sor kerül. Ő is fáradt volt, őt is ugyanúgy megviselték az elmúlt hetek. Szeretett volna végre egy békés estét…

- Hogyan tovább? Most először is felmész, és megvacsorázol, mert már napok óta nem ettél rendesen. Aztán kipihened magad, mindenféle bűbáj és bájital nélkül. Ha ezzel is megvagy, gondolom, összeszedet a cókmókod, beköltözöl a városba, és jelentkezel szolgálatra a parancsnokságon, ahol mindenki a két kezét összeteszi, hogy végre megérkezett a világmegmentő, és nekik már a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, mert mindent megoldasz helyettük.

- Oké, eddig a cinizmus. És komolyra fordítva a szót?

- A legkomolyabban mondtam.

- Akkor már az első pontnál tévedtél. Mert bár lehet, hogy éhes vagyok, de addig nem megyek innen sehova, amíg nem beszéltem veled. Úgyhogy – emelte meg kissé a hangját, mikor látta, hogy a férfi közbe akar vágni – minél előbb fejezed be az ellenkezést, annál előbb vacsoraasztal mellett tudhatsz.

Perselus megcsóválta a fejét, de mivel látta az elszántság szikráit pattogni a fiú smaragdzöld tekintetében, inkább megadta magát.

- Gyere, ülj le!

Mindketten letelepedtek a kanapéra, és komolyan fürkészték egymást.

- Elmondhatom, amit gondolok? – kérdezte végül a fiú.

- Mond!

- Perselus, szeretnék egyenes és őszinte lenni. Minden mellébeszélés és kertelés nélkül.

- Ezt el is várom tőled.

- Nos, rendben. A jelen helyzetünkben úgy érzem, három lehetőségünk van. Az első, aminek nulla esélyt adok, az az, hogy eljössz velem. De nem fogsz eljönni… mert ez a hely az otthonod… itt találsz békét… és én nem is kérem, hogy hagyd el miattam. A másik lehetőség, hogy itt maradok veled… bár még ez is olyan sok mindentől függ… és a harmadik lehetőség, hogy én elmegyek, és te itt maradsz… és rövid időn belül megőrülünk. Én biztosan. És… tudom, hogy ez nem egy egyszerű döntés… de azért jó lenne tudni, hogy te mit gondolsz.

- Miért maradnál itt? Miért zárnád be magad a kastélyba? – nézett rá értetlenül Perselus, aki még mindig nem tudott McGalagony ötletéről.

- Mert kaptam egy roppant csábító ajánlatot. Csak még nem… fogadtam el.

- Miért?

- Erre nehéz válaszolni.

- Azt mondtad, nem beszélsz mellé – nézett rá szigorúan a férfi.

- McGalagony felajánlotta nekem, hogy tanítsak svk-t.

- És miért habozol elfogadni?

- Mert nem tudom, hogy te hogy reagálnál rá… és mert nem tudom, hogy jobban szeretném-e, mint az aurorságot.

- Nem szeretnéd jobban – nézett komolyan Harryre a férfi. - De ami engem illet… egy ideje már nem pályázom arra a helyre, úgyhogy ez egy pillanatig se tartson vissza. De ha jól sejtem, ez csak a kisebbik ok volt. Mióta csak ismerlek, auror szeretnél lenni… és különben is… ha itt maradsz, feleslegessé teszed az elmúlt hetek kemény munkáját.

- Perselus, ez a három hónap akkor sem volt felesleges, ha soha egyetlen betűt sem használnék abból, amit tanultam.

- De akkor sem azért csináltad, hogy most kidobd az ablakon.

- Miért beszélsz önmagad ellen? Ellenünk? Eddig hagytam, hogy kitérj a kérdés elől, de most már mondd el, hogy miért zárkózol el mereven az elől, hogy… alakuljon köztünk valami?

- Ez nagyon összetett dolog, Harry…

- Tudom. De ha… ha a múlt miatt… azon nem tudok változtatni… sem azon, hogy kik voltak a szüleim… sem azon, hogy miket tettem vagy mondtam az elmúlt években. Tudom, hogy sokszor okoztam neked bosszúságot…

- Harry… ez csak a kisebbik ok. Te nem… azt az életet érdemled, amit én tudnék nyújtani neked. És különben is… ezzel megfosztanálak az álmaidtól.

- Ez nem számít! Ha csak egy kicsit tudnál szeretni…

- Harry! A szerelem egyszer majd elmúlik… és akkor nem marad más, csak a szemrehányás, hogy magamhoz láncoltalak… hogy nem engedtem, hogy azt tedd, amit szerettél volna. Hisz ha magadba nézel… te magad is ezen gyötrődsz már mióta. Hetek óta ezt a dilemmát érzem benned folyamatosan. Hogy menj, vagy maradj… te sem tudod a választ. Nem tudod, mi a fontosabb.

- Hogy melyik mellett döntök, az jórészt függ attól, hogy te mit mondasz.

- Ezt nem nekem kell eldöntenem, Harry. És nem várom el tőled, hogy itt maradj. Hisz kint vár az élet… a szabadság… a küldetésed, hogy megváltsd a világot… elismerés a munkádért… egy normális élet. Itt mi várna rád? Bezártság, egy rakás engedetlen, idióta kölyök…

- És te.

- Ez még mindig nem billenti át a mérleg nyelvét.

- Perselus… te érzel irántam valamit? Ha igen, csak egy szavadba kerül, és maradok. Érted lemondanék mindenről.

- És mennyi idő alatt utálnál meg emiatt? Mennyi idő alatt jönnél rá arra, hogy nem érte meg mindent eldobni? – kérdezte a férfi, de mielőtt Harry válaszolhatott volna, valaki kopogott az ajtón.

Perselus fejében megfordult, hogy nem nyit ajtót, de újra felhangzott a kopogás, így egy bosszús sóhajjal feltápászkodott.

McGalagony volt az érkező.

- Mit tehetek önért igazgatónő? – kérdezte jéghideg hangon a bájitalmester.

- Magának is jó estét, professzor! – válaszolt epésen a nő. - Csupán arra szerettem volna kérni, hogy fáradjon fel a nagyterembe, hogy megbeszélhessük az utolsó simításokat a diákok holnapi érkezésével kapcsolatban. Próbáltam elérni a kandallóján keresztül, de bizonyára elromlott, ugye? Mert nem jártam sikerrel.

- Bizonyára – válaszolt a férfi továbbra is élesen.

McGalagony még csak most vette észre Harryt, csodálkozva nézett rá. – Bocsánat, nem tudtam, hogy zavarok. Harry, mikor jött vissza? – nézett a fiúra.

- Alig fél órája, igazgatónő – erőltetett egy udvarias kifejezést az arcára Harry.

- És kitűnőre vizsgázott?

- Igen, igazgatónő.

- Gratulálok! – mondta McGalagony egy halvány mosollyal. – Most viszont elrabolnám Piton professzort egy fél órára.

- Természetesen – bólintott a fiú, majd amikor a férfi szeme rávillant, Harry finoman kapcsolatba lépett az elméjével. – Menj csak, megvárlak itt – üzente neki, mire a bájitalmester egy bosszús sóhajjal az igazgatónő után indult.

Mikor Harry magára maradt, elgondolkodott, de aztán rájött, hogy nem sokkal van előbbre. Tudta, hogy sok igazság van abban, amit Perselus eddig mondott, de mégis… ez így még kevés… és nem értette a férfit… legalább most mondana valamit. Talán benne nem bízik? Azt hiszi, nem elég erősek az érzései? Talán attól fél, hogy a részéről csak egy gyerekes fellángolás, ami ha idővel elmúlik, ő marad majd itt vérző szívvel? Lehet, hogy ettől fél? A csalódástól? Hogy értethetné meg vele, hogy igazán szereti?

Egy idő után felállt, és a megbűvölt ablakhoz sétált. Csak nézte a lassan szürkületbe boruló rengeteget, és Perseluson gondolkodott. Egész eddig olyannak ismerte a férfit, aki mindig tudja, mit akar, és azt el is éri. De most… olyan, mintha ő maga is gyötrődne… mintha ő maga sem tudná eldönteni, hogy mit akar. Ő is érez valamit, abban Harry biztos volt. Máskülönben már rég elküldte volna a fenébe.

Úgy elmerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, Perselus mikor tért vissza. Arra eszmélt, hogy a férfi ott áll mögötte, és finoman megérinti a két karját.

- El kellene menned, Harry. Nagyon hamar megbánnád, hogy hátat fordítottál annak az életnek, amiről álmodtál – a fiú csak megrázta a fejét. – Hidd el, így lenne. Boldogtalan lennél, és én ezt nem akarom.

- Miért gondolod, hogy boldogtalan lennék? – fordult szembe Harry a férfival. - Szeretlek! Őszintén… nem csak úgy mondom. Nem hiszed el? Nem bízol bennem? Én…

- Harry! Tudom… elhiszem - szakította félbe Perselus.

- Akkor miért? Perselus… figyelj… ha itt maradok… van egy kicsi… akármilyen kicsi esélyem arra, hogy egyszer a páromnak tudhassalak?

- Ne ez legyen, ami eldönti a dilemmádat.

- De igen, ez fogja eldönteni! – csattant fel Harry. – Hát nem érted? Minden ezen múlik! Azon, hogy mit mondasz!

Perselus ellépett a fiú elől, és most ő volt, aki kibámult az ablakon. – Harry… én sosem fogom tudni megadni neked azt a gyerekesen rajongó szerelmet, amire te vágysz… én nem olyan vagyok… folyton csak bántanálak… én mindig csak bántottam azokat, akiket szerettem.

Harry sóhajtott, és megfogta a kezét. – Honnan tudod, hogy én mire vágyom? És tudom, hogy milyen vagy. Ilyennek szerettelek meg. Ne a hibákat keresd önmagadban… hallgass a szívedre, hallgasd meg, hogy mit súg… ne fojtsd el… most az egyszer ne temesd el az érzéseidet! És bocsásd meg végre magadnak a múltat!

Mivel a férfi nem válaszolt, meg sem rezdült, Harry ellépett mellőle.

- Bárcsak lenne valami mód, hogy ne kelljen döntenem… hogy valahogy mindként álmomat elérjem. Nem lehetne megoldani valahogy… hogy elmegyek, de… de közben együtt maradunk?

- Ha elmész, nem sokáig jönnél vissza hozzám – mondta a férfi még mindig az ablak fele.

- Hát mégsem bízol az érzéseimben?

- De igen, Harry. Csak tudom, hogy ha elmennél… hiába ígérnénk egymásnak bármit… hogy hétvégén találkozunk… mindig lenne egy ügy, ami közbejön, valami, amit még meg kell oldanod… egy utolsó, aztán még egy utolsó, és még egy… míg végül belátnánk, hogy nincs értelme áltatni magunkat. És ez nem az érzéseiden múlik, hanem a lelkiismereteden. Ami nem hagyja, hogy otthagyj egy munkát… hogy hagyd a gonoszt szabadon járni az utcán. És igazad lenne.

- Bárcsak ketté tudnék szakadni valahogy – sóhajtott szomorúan Harry.

- Ilyet még viccből se mondj! – szólt rá szigorúan a bájitalmester.

- Tudod, hogy nem úgy értettem – nézett rá döbbenten a fiú. – Csak máris úgy érzem magam, mintha szétszakadnék. Kérlek, Perselus… válaszolj a kérdésemre! Lehet köztünk valami? Én bármit megteszek… de tudnom kell a választ!

Ahogy az éjsötét szemekbe nézett, Harry már tudta, hogy a férfi nemet fog mondani. A bennük csillogó fájdalom egyértelművé tette.

- Jobb, hogyha nem – válaszolt alig hallhatóan Perselus. - Ez jár a legkisebb fájdalommal, hidd el!

- Jól meggondoltad? – kérdezte Harry, miközben könnyek szöktek a szemébe. Fel volt ugyan készülve rá, hogy a férfi elküldi, de akkor is megszakad a szíve.

- Hetek óta máson sem gondolkodom, ahogy te sem.

- Nem tehetek semmit, hogy megváltozzon a véleményed?

- Ez nem erről szól, Harry… mindkettőnket szeretném megkímélni a még nagyobb fájdalomtól.

- De miért vagy ennyire biztos benne, hogy nem sikerülhetne?

- Mert annyira mások vagyunk… te fiatal vagy… vidám… szabad… tele álmokkal, nagy tervekkel, várakozással tekintesz szembe az élettel… még van lehetőséged mindent elérni. Én pedig egy koravén megkeseredett senki vagyok… egy árnyék… aki bezártam magam ide a kastély falai közé… ne, ne szólj közbe, nem is akarok ezen változtatni… és már nem vágyom másra, csak, hogy mindenki hagyjon engem békén.

- És nem találhatnánk egy középutat?

- Túl sokat kellene feladnunk önmagunkból…

- Sajnálom, hogyha így érzel. Én megtettem volna érted.

- Tudom – mondta a férfi, majd elfordult. – Gondold csak azt, hogy az én hibám… így könnyebb lesz.

- Én nem vádollak semmivel. Csak fáj a szívem… érted… értünk. De… akkor most jobb, ha elmegyek, ugye? – kérdezte a fiú lesütött szemmel. - Ezek után már csak nehezebbé tennénk egymásnak…

A férfi újra felé fordult, de képtelen volt bármit mondani. Ugyan mit mondhatott volna? Az üres szavak nem segítenek enyhíteni a fájdalmat.

- Rendben – sóhajtott a fiú. – Megyek. Azért remélem… még keresztezik egymást az útjaink. Megölelhetlek búcsúzóul? – nézett reménykedve Perselusra. Az megfogta a karját, magához húzta, és erősen magához ölelte. Harry úgy simult a karjaiba, mintha az élete múlna rajta. Aztán, amikor úgy érezte, szivárogni kezdenek a könnyek a szeméből, elhúzódott a férfitól, és kimenekült a szobából.

Perselus egy fájdalmas sóhajjal nézett a fiú után bezáródó ajtóra. Elmondhatatlanul fájt a szíve, de tudta, hogy jobb ez így. Harrynek meg kell élnie az álmait, a saját útját kell járnia. Neki nem szabad börtönbe zárnia magát úgy, ahogy ő tette. Ő már túl régóta él ezek között az égig érő falak között ahhoz, hogy ki tudjon törni közülük. Leroskadt a fotelba, és a tenyerébe temette az arcát. Szeretett volna sírni, de nem tudott. Már nagyon-nagyon régóta nem tudott.

Eközben Harry a könnyeitől félig vakon felbotorkált a pincéből, majd úgy döntött, hogy kimegy a parkba. Majdnem teljesen koromsötét volt, csak a lassan telő hold világította meg a birtokot. Keresett egy csendes zugot, ahol jól kisírhatta magát. Tulajdonképpen számított rá, hogy így ér véget a beszélgetésük, de akkor is… most úgy érezte magát, mintha egy részt kiszakítottak volna belőle. Megállíthatatlanul folytak a könnyei.

Amikor végre annyira belefáradt a sírásba, hogy az agya elengedett minden gondolatot, tompán maga elé meredve felállt, és visszasétált a szobájába. Félig öntudatlanul kezdte behajigálni a holmiját a ládájába. Egy nappal sem akart tovább itt maradni. Amikor végzett, érzelmileg és fizikailag is kimerülten, holtfáradtan zuhant az ágyba, csak hogy újra Perselus jusson az eszébe.

Hajnaltájban aztán arra a következtetésre jutott, hogy ennek az elátkozott helyzetnek sehogy nem lehet jó megoldása. Valamit mindenképpen elveszít. Valamit, ami fontos neki. Bár ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ezért könnyebb lenne az aurori álmait elveszíteni, de Perselus már meghozta helyette a döntést. És ha egy pillanatra a fájdalmát félretéve tudta nézni a dolgokat, tudta, hogy a férfi azért döntött így, mert meggyőződése volt, hogy neki, Harrynek így lesz a legjobb. Egy kicsit utálta most ezért Perselust… hogy egy személyben döntött az életükről, és nem hagyta magát befolyásolni. De nem tudott rá haragudni, hisz tudta, hogy csak jót akar. Még akkor is, ha most mindketten piszokul szenvednek.

Odakint már világosodott, mikor nyugtalan álomba merült, és az álma nem is tartott sokáig. Éhes volt, hisz napok óta nem evett szinte semmit, de nem akart lemenni a nagyterembe. Tudta ugyan, hogy Perselust valószínűleg nem találja ott, de a többiek kíváncsi tekintetét sem akarta látni. Nem akart mást, csak csendben, észrevétlenül elhagyni a kastélyt.

Éjjel már majdnem mindent beleszórt a ládájába, így most már csak alig néhány dolog volt, amit egy fél óra alatt elpakolt, majd összezsugorította a ládáját. Még egyszer körülnézett, némán búcsúzva a szobától, ami olyan sok évig az otthona volt, majd még néhány percre megállt a klubhelyiségben is, végül erőt véve magán, elindult.

A bejárati csarnokban azonban Perselust találta. A férfi az ablaknál állt, és a birtokot figyelte. Mikor Harry odaért, megfordult. A fiú érezte, hogy jórészt lezárja magát, de azért nem teljesen. Egy sóhajjal megállt előtte.

- Ezt még szeretném visszaadni – nyújtott felé valamit a bájitalmester. Harry első pillanatban nem tudta mi az, de aztán felismerte a sok évvel ezelőtt Hagridtól kapott fényképalbumot, és minden eszébe jutott. A három hónappal ezelőtti próba, amin csúnyán elbukott, és hogy a férfi akkor elvett tőle valamit, amit azóta sem adott vissza. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy most dühös legyen-e rá, de aztán rájött, hogy már ez is mindegy. Letette a ládáját a földre, és átvette az albumot.

- Köszönöm – mondta halkan. – Azért elárulod, hogy hova rejtetted?

- Végig ott volt a szemed előtt – válaszolt a férfi. – A polcomon, a kandalló mellett.

- Szóval még mindig nem figyelek eléggé a környezetemre. Hát… talán majd egyszer belejövök. Most megyek – mondta Harry, mire a bájitalmester bólintott. Harry már-már elindult volna, de még valami eszébe jutott. – Perselus… a kislány… aki a múltkor meghalt – a férfi arcán fájdalmas fintor futott át az emlék hatására, de Harrynek eszébe sem jutott szemrehányást tenni neki – megtalálták már a tettest?

- Úgy tudom, nem.

- Megadod nekem a címét?

- Igen. De légy óvatos. Ne feledd, az apja is mardekáros volt, épp elég vaj lehet a füle mögött.

- Ha ő is hibás, neki is bűnhődnie kell.

- Tudom – mondta a bájitalmester, majd egy kis darab pergament varázsolt elő a semmiből, és a fiúnak adta. – Itt a cím. Harry… nagyon vigyázz magadra!

- Úgy lesz – ígérte a fiú, de tudta, hogy már nem sokáig tud uralkodni magán, így szeretett volna már indulni. Egy könnycsepp már le is gördült az arcán, amit Perselus gyengéden letörölt.

- Ne légy szomorú miattam, Harry… éld az életed… tedd a dolgod… felejts el!

- Mindig szeretni foglak! – súgta a fiú, majd mielőtt a bájitalmester feleszmélhetett volna, odalépett hozzá, egy pillanatra gyengéden megcsókolta, és már ott sem volt. Fogta a ládáját, és kiment a Nagykapun.

Perselus nézett utána az ablakon át, és tudta, hogy a fiú azért tűnt el ilyen gyorsan, mert nem tudja tovább visszatartani a sírást, és most záporoznak a könnyei. Ha ő nem zárná le magát ilyen keményen, talán ő is sírna. Hisz neki is fáj… eszméletlenül fáj. De akkor is ezt kellett tenniük.

Harry pedig valóban zokogott. Szeretett volna még egy pillanatra megállni, egy búcsúpillantást vetni a kastélyra, de akkor képtelen lett volna elmenni. Elszakadni attól a helytől, ami az otthona volt, és Perselustól, aki valószínűleg még mindig őt nézi, ahogy az ösvényen baktat a birtok kapuja fele.