VII. fejezet – A kanapé eljövetele

Egy nagyon meleg keddi napon érkezett meg hozzájuk a kanapé néhány héttel később. Óriási fehér bálnaként terpeszkedett el nappalijukban. Itt még nagyobbnak tűnt, mint Veronica tágas szobájában. A család nőnemű tagjai teljes zsongásban voltak, azonnal elkezdték kitakarítani és átrendezni a szobát. Pedig alig egy éve, hogy ideköltöztek!

Az apja annak örült, hogy kényelmesen el lehet rajta férni. Igen, ezt már William is megtapasztalta, hogy akkor sem macskásodik el az ember, ha másodmagával heverészik rajta egész nap. Vontan úr meglehetősen jól fogadta az új fejleményeket, továbbra is olyan szabad bejárása volt a Vontan–villába, mint előtte. Még Veronica szobájából sem száműzetett. Ez azért is volt furcsa, mert a szülei teljesen magukon kívül voltak, amikor elmesélte nekik, hogy együtt járnak Veronicával. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben megtiltanák, mégsem folyamodtak ehhez a drasztikus eszközhöz, inkább megpróbálták finoman lebeszélni róla. Amikor nem hagyta magát, felhagytak vele, de látszott rajtuk, hogy egyáltalán nem nyugodtak.

Egyszer meg is kérdezte Veronicát, hogy is van ez.

– Apádat nem zavarja, hogy itt vagyok – a kanapén hevertek összebújva, és közben zenét hallgattak.

– Miért zavarná? – Veronica hangja olyan elmosódott volt, mintha félig aludna.

– Nem tudom. Az apák általában féltik a lányaikat mindenféle gaz csábítótól… – jegyezte meg William.

– Jó, de téged ismer. Meg különben sem nézel ki mindenre elszánt lánykereskedőnek – mosolyodott el a lány.

– Szóval nem vagyok neked elég ijesztő! – és már csiklandozni is kezdte a lányt, aki visítva tiltakozott, és nem sokára lefogta a kezét. Néha meglepően erős tudott lenni.

– Egyébként bízik bennem, hogy nem csinálok semmi hülyeséget. Ha a háta mögött akarnék valamit csinálni, akkor nem hoználak ide – jelentette ki.

Logika kétség kívül volt benne, de akkor is. Az apja biztos nem tűrné ilyen békésen, ha Diego lenne ilyen helyzetben a húgával. Mondjuk így belegondolva, lehet, hogy ő sem.

Veronica kétségkívül merészen és szenvedélyesen viselkedett, de valahogy mindig csak egy határon belül. Ez nagyon megfelelt Williamnek, többet nem biztos, hogy kezelni tudott volna. Így is néha hullámvasúton érezte magát, főleg, amikor beszivárgott az elméjébe a külvilág, mint a moziban is.

Lassan készülődni kezdett, mert Veronicával fagyizást terveztek az estére. Az apja üzleti vacsorára volt hivatalos a városban, és felajánlotta, hogy beviszi őket.

William most találkozott Vontan úrral először a mozi óta. És határozottan kellemetlenül érezte magát. A kocsiban tapintani lehetett a feszültséget. Hiába állította Veronica, hogy az apját nem zavarja a kapcsolatuk. Eddig soha nem látott érzelmet tükröződni a férfi arcán, de most a fehér maszk alatt düh háborgott. Veronica szerint csak a tárgyalás miatt volt feszült.

Az este végül jól sikerült. Sokat nevettek, és volt alkalma hősiesen melengetni a lányt, amikor az idő hűvösre fordult. William soha nem érezte még magát ilyen boldognak. A betegsége miatti keserűsége is, mintha tovaszállt volna. Valahogy kerek lett a világ, ahogy soha azelőtt.

Már az sem zavarta, hogy Vontan úr a visszaúton sem viseltetett iránta nagyobb kedvességgel. William úgy gondolta, hogy ha valami problémája van vele, akkor majd elmondja.

Veronica hangja élesen csattant, olaszul mondott valamit az apjának, aki szó nélkül a gázba taposott, és szlalomozni kezdett az autók között egy motoros után, aki nyaktörő sebességgel előzte meg sorra az autókat. Közben a lány vadul nyomkodni kezdte a telefonját.

– Mi történt? – William nem értett semmit.

A motoros nemsokára lehúzódott a padkára, Vontan úr mögé parkolt, és még meg sem állt egészen az autó, Veronica már kiugrott belőle.

A motor utasa leszállt, és William meglepetten ismerte fel benne a húgát, akin nem volt bukósisak. De Veronica elviharzott mellette, és szó szerint leszedte a motorról Diegót.

– Teljesen elment az eszed! – üvöltötte. A fiú értetlenül nézett rá. – Meg is halhattatok volna. Nem érdekel, hogy a csökevényes motoros bandátokkal mit csináltok, úgy haltok meg, ahogy akartok! De ezt ne csináld azzal, akit állítólag szeretsz! – majd a nagyobb nyomaték kedvéért Veronica megrázta a fiút.

– Engedd el! – sikította Vivien. – Mi bajod van? – kétségbeesetten igyekezett lefejteni Veronicát a fiújáról.

– Veled később tárgyalok, Jane! – lökte félre fél kézzel a lányt a dühös őzike szemekkel.

William is közbe akart avatkozni, de Vontan úr megelőzte.

– Veronica – szólt hozzá normál hangerővel. – Azt hiszem, haza kellene mennünk.

Mindezt olyan nyugodtan jelentette ki, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. William akkor zavarodott össze végképp, amikor Veronica, mint egy varázsütésre elengedte a halálra vált fiút, és egy Vivien felé lövellt szemrehányó pillantás után szó nélkül beült az autóba.

– A barátod haza tud vinni? – érdeklődött a férfi Vivientől.

– Igen – nyögte ki végül Diego. – Ígérem, óvatos leszek.

– Rendben. Mehetünk – fordult Vontan úr William felé, aki még mindig az autó mellett álldogált, és nem tudta eldönteni, hogy a húgát vagy a barátnőjét vigasztalja, illetve melyikre haragudjon.