Törődés: A művészet rabjai VII.
'Mégis mi a fene történt itt?'
3 órán keresztül hiába próbáltuk megnyugtatni, kérdezni mi történt vele egyszerűen nem sikerült. Hallgatott és egyre csak sírt. Végül kénytelenek voltunk Sasorival hazamenni.
„ … Igen?… Remélem rendben lesz. …Tudod hogy mindig számíthatsz rám, szóval ha bármi… aha… aha… Oké, fél óra és ott vagyok."
Mikor hazaértünk a Danna felhívta Kakuzut hogy mi a helyzet Hidannal, remélem nem komoly az ügy.
„Múzsám, el kell menyek egy időre itthonról. Két óra maximum, rendben?"
Kérdezi, majd lehajol hozzám és megcsókol. Éppen a panorámaablaknál ülve rajzolgattam, hogy eltereljem a gondolataim.
„Jó, de siess vissza Danna."
Felkapta a kulcsát és kirohant az ajtón. Pár perccel később, amikor ránéztem a lapra meglepő felfedezést tettem.
„Hogy csináltam a naplementés tájképemből a Danna portréját?"
'Még hozzá milyen gyönyörű lett.'
Órákkal később, amikor kulcszörgést hallok, a rajzot gyorsan elrejtem a mappámba, nem tudom miért.
A Danna jön be a szobába.
„Bocsáss meg hogy késtem."
Csókol a nyakamba, tudom én mivel akar kiengesztelni, de most nem vagyok olyan hangulatban.
„Mmmm… ne most, majd reggel."
Igen, van, hogy reggel, suli előtt is csináljuk. Ilyenkor érzem igazán milyen kemények a székek.
„Na, kérlek Múzsám."
Búgja bele a fülembe, majd végignyalja mögötte a vékony bőrt. Én istenem most segíts meg.
„Együtt fürödhetünk, és reggel bepótoljuk a ma estét, ez az utolsó ajánlatom! Hm!"
A Danna csalódottan hozzám bújik.
„Oké, megegyeztünk."
Hátulról átölel, és közben a mellkasomat simogatja, még nem adta fel.
„Danna!"
Kiáltok rá, mikor már az alhasamnál jár a keze.
„Biztos, hogy most nem? Komolyan gondoltad?"
Morcosan nézek rá majd határozottan kijelentem.
„Jó éjt! Hm!"
Azzal felveszem a Danna fehér pólóját (rossz szokásommá vált az ő pólóit használni hálóingnek) és befekszem az ágyba.
Érzem, hogy befekszik mellém, majd átölel. Megfordulok és hozzásimulok.
'Danna, mikor kezdtél el velem törődni?'
Lassan elalszok. Olyan hajnali egy fele arra kelek, hogy a danna telefonál valakivel.
„…nem, ezt nem tehetem Deivel!...Inkább én, mint ő!...Mi? Mit?...Nem! Hazugság! Inkább mond el mindenkinek, csak őt hagyd békén!..."
A többit nem hallottam. Gyorsan befelé fordultam, a Danna visszafeküdt mellém majd szorosan átölelt. Halkan a fülembe súgta.
„Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek…"
Addig mondogatta, míg el nem aludt.
„Én is szeretlek."
Felé fordulok, hosszasan nézem az alvó arcát, majd mellkasába fúrom a fejem, és végül elalszom.
