7. fejezet

Két olyan dolog van, ami abszolút cikinek számít, ha Piton is a közeledben van. Az egyik, ha önkéntelenül is megmutatod a tested: mármint ha leesik rólad a ruha, a másik, ha a táskád tartalma a lába elé gurul. Hermione viszontagságos kálváriájának következő fejezetében az utóbbi történt, bár még az első sincs kizárva. A vonat ütemes zötykölődése következtében szépen letáncolt az a szemét kis táska a pontyász tartóról, és a tartalma szétgurult a földön. Hermione egy héja gyorsaságával csapott le a számára oly értékes kincsekre, csupán egyetlen dolog nem került idejében a kezei közé, azt a valamit, pedig Piton szorongatta a markában. A férfi nem akarta porig alázni a nőt, azzal, hogy látványosan visszaadja neki a kis intim dolgot, éppen eléggé kellemetlen lesz neki, ha csak ők ketten tudnak róla. Így a lány megnyugodva, hogy mindene megvan, visszaült a helyére, de miközben ezt tette, észrevette egy furcsa villanást a mellette ülő férfi szemében.

– Mindene megvan? – kérdezte sokat sejtetően Piton.
A lánynak már a kérdésből rá kellett volna jönnie, hogy nincs mindene meg. Piton nem szokott udvarias kérdéseket feltenni, pláne nem neki, de a kollegina naivan nézett a fekete szemekbe szerényen mosolyogva.
– Igen – felelte határozottan, és egészen meglepődött, hogy a férfi a karja után nyúl.
Máris előtörtek belőle a romantikus képzelgések, a „talán Piton mégis rendes" fantáziálgatásai, egészen addig, amíg meg nem érezte tenyerében azt a pici kis dolgot, amit mi nők azokon az átkozott napokon használunk.

– Talán nem minden Miss Granger. – A szavai olyan halkak voltak szinte suttogott, mégis Hermione úgy érezte, hogy ordít. Fülig pirosodott.
– Hát… Ööö… Azt hiszem, iszom egy teát – motyogta és megsemmisülten kimenekült a kupéból.

Nem is ment vissza egészen addig, amíg le nem kellett szállniuk, aminek a két gyerek itta meg a levét.
Amíg a nő bent volt, valamelyest nyugodtak voltak, de aztán elkezdtek mindenféle varázsló játékokat játszani, ami módfelett idegesítette, az éppen olvasni vágyó bájitalprofesszort. Kemény fél órás küzdelem után nem bírta tovább, és a „kedvesebbik" stílusát vette elő. A kétperces porba döngölés után a két újdonsült diáknak nem volt többé kérdés melyik lesz az a tantárgy, amit utálni fognak.

Albus értük küldetett egy kocsit az állomásra. A gyerekek csak ámultak, hogy semmilyen ló nem húzza a kocsit, mégis megy. Hermionénak nem volt szíve felvilágosítani őket a dologról. Ő nagyon is látta, mi húzza a járművüket, de úgy gondolta, annak jó, aki soha nem pillantja meg az állatokat. Pitont nem érdekelte a dolog. Nem volt lelkizős, régen is látott holtestet, és biztos volt benne, hogy élete során fog még látni, főleg, ha rátámadnak.
A nagy tölgyfaajtó nyikorogva tárult fel előttük. Hermionét megnyugvással töltötte el, hogy ismét „otthon" van, a kastély lehetőséget adott számára, hogy elrejtőzzön az őt körülvevő gondok elől. Az első ilyen gond, amire számított, de igyekezet a szőnyeg alá söpörni az igazgatói irodában várta.

McGalagony professzor szélsebes léptekkel ment feléjük, hogy átvegye tőlük, a két diákot, őket pedig Albus irodájába küldte. Hermione elgondolkozva nézett a nő után, Minerva talárja pont úgy hullámzott, ahogy a fekete szemű férfié szokott. Egy vállrándítással nyugtázta magában a nem túl lényeges információt, és elindult a csöndes folyosón. Piton morogva mondta ki az új jelszót, ami az öreg édesszájú mágushoz hűen, egy újabb idióta cukorkanév volt. Piton el is gondolkozott azon, hogy Voldemort miért nem gondolt soha az ételmérgezésre. Amilyen falánk az igazgató, mindennemű gondolkodás nélkül azonnal bármit bevett volna a szájába, ami édesség külsejű.

Abszolút udvariatlanul elsőként ugrott fel a mozgó csigalépcsőre, és még az ajtónál sem volt hajlandó előreengedni a lányt. A szobában ropogott a tűz, és egy jóízű beszélgetés közepén toppantak be. Albus nagy és mindig rendetlen asztalával szemben két bársonyfotel volt felállítva. A lány először azt hitte nekik, tudta, hogy az igazgató előszeretettel társalgott a festményekkel, így a beszédfoszlányok nem voltak különösen szokatlanok. De ahogy tett egy lépést, rájött, hogy a székek nem üresek. Egy fiatal férfi húzta ki magát, így láthatóvá vált vörös üstöke. Hermione ezer közül is megismerte volna, és ha mégsem, hát minden kételye eloszlott, mikor Ron felállt, hogy üdvözölje őket. Pontosabban Hermionét akarta, de nem volt annyira tahó, hogy legalább ne köszönt volna egykori tanárának.
Nem volt szüksége arra, hogy a másik fotel felé nézzen, anélkül is pontosan tudta, hogy az ifjú ara üldögél ott, lenyűgöző mosolyával. Kelly aranyszínű fürtjei szanaszét repkedtek, mikor felállt, hogy karjába zárja férje legkedvesebb barátnőjét. A bosszantó az volt a nőben, hogy semmilyen féltékenységet nem érzett, sőt nagyon is kellemesnek találta azokat a perceket, amiket együtt töltöttek. Ezzel a kibírhatatlan felnőttes viselkedéssel kivívta Hermione haragját. Ő pontosan jól tudta magáról, hogy gyerekes féltékenységet érez, és szíve szerint minden találkozáskor hisztizett volna.

A gyerekes dolgoknál tartva… Nos Ron és hitvese nem véletlenül jelentek meg az iskolában, az okra olyan hirtelen fény derült, hogy a lány még levegőt is elfelejtett venni. Kelly nem bírt magával, és rögvest megosztotta a „család" egy nagyon jó barátjával az örömhírt, hogy kétszemélyes kis családjuk nemsokára háromfős lesz. A keresztanyaságra pedig pontosan őt szemelték ki. A lány erőltetett mosolya mögött olyan nagymértékű fájdalom bújt meg, hogy megszólalni sem tudott.

Hirtelen ötlettől vezérelve, felhajtotta szoknyáját, és a harisnyatartójából előkapta magnum negyvennégyesét, amivel szétlőtte mindenki fejét.

Na, jó ezt nem tette, de érezte, hogy közel áll hozzá, hogy átkok millióit zúdítsa a félénken mosolygó Ronra. Ha Kelly nem lett volna ott, azonnal nekiesik, és az összes sérelmét leveri rajta. De ebben a helyzetben, csak egy „majd meglátjuk, mert ez nagy felelősség"–et tudott kinyögni. Hirtelen fejfájásra hivatkozva elnézést kért, és távozott amilyen gyorsan csak tudott.

Piton érezte, hogy sántít a dolog, hiszen Granger oda van a felelősségért, pontosabban, ha felelősségtudatosnak kell lennie. Gyorsan kimentette magát, és a lány után indult. Még most akarta kifacsarni egy kicsit, hiszen lassan letelik a hat hónap, és akkor örökre a nyakán marad.

Hermione igyekezett harciasan viselkedni, így legalább azt meg tudta várni, amíg a sötét folyosóra ér, és csak azután kezdett el sírni.

– Kereszt anya… Még hogy én legyek a gyerek keresztanyja? Remek, meg ne szüljem esetleg Kelly helyett? Hogy teheted ezt velem Ron? hát nem látod, hogy még mindig mennyire fáj? És te tapintatlanul ilyen bejelentéseket teszel! – A levegőt csak szaggatottan tudta venni, annyira sírt.

– Granger, nem gondoltam, hogy örömkönnyeket csal a szemébe a tudat, hogy Weasley szaporodik – gúnyosan csúsztatta a szavakat Hermione fülébe.
– Kussoljon végre! – A szavak olyan erőszakosan törtek fel belőle, hogy egy pillanatra el is szégyellte magát, de csak egy pillanatra.
– Vigyázzon a szájára különben! – sziszegte Piton.
– Különben? Pontot von le? Csak úgy tájékoztatom, hogy nem vagyok már a diákja, hanem a kollégája vagyok! – Szemtelensége alaposan felbőszítette a férfit.
– A kollégám. Kedves kollegina akkor viselkedjen felnőttként, és ne bőgjön, mint egy kislány! – vágta oda, bár érezte ez gyerekes húzás volt.
– Oh… Megparancsolja netán? Azt teszek, amit akarok, és maga hagyjon békén, maga is csak egy férfi semmit nem ért – A mondat végén Piton felhúzta a szemöldökét, és várakozó pozícióba lényegült át testtartása jelezte a lánynak, hogy válaszokat vár.
– Ron nem szeret már, ezt értem. De vajon felmerült benne, egy pillanatra is, hogy én még talán nem zártam le ezt az egészet? Fogalma sincs, mennyire meg tud bántani, soha nem is tudta, nem törődött velem! Bezzeg, ha egy kviddicskellék lettem volna, akkor még most is dédelgetne. Olyan szar ez az érzés! – Mire kiöntötte a szívét, addigra már meg is bánta, nem pont Piton az, aki a lelki segélyszolgálatot jelenti számára. A férfi csak hümmögött, majd egy epés megjegyzést tett, de olyan epéset, hogy a lány majdnem köpött utána.
– Weasley feje üres, és ha magának nem az, márpedig sejtem így gondolja, akkor vegye tudomásul, hogy a hajó elment, és erőszakkal sem tud felkapaszkodni rá! Mindazon által jobban teszi, ha összeszedi magát, mert, ahogy őket ismerem egynél nem állnak meg. Ha be akarja bizonyítani nekem, hogy rátermett az állásra, akkor kezdje azzal, hogy nem borul ki minden kis apróság miatt– szavai komolyan gondolkozóba ejtették a lányt.
– Rettentően élveztem ezt a kis bájcsevejt, sajnos most dolgom van. Ja és Granger vigyázzon, kinek mit mond. Ha ilyen kis eszetlen, akkor mindig el fogja árulni mivel, tudják bántani. Ne feledje az egyességet… – Hermione itt ugrott a mellkasának, és az inggallérjánál fogva húzta le a fejét, hogy a szemük egy magasságban legyen.
– Ha csak egyszer is megpróbálja, esküszöm, kamatostul visszaadom! – fenyegette meg, de Piton leplezetlenül belenevetett az arcába.
– Kevés maga ahhoz – lerázta magáról a dermedt lány kezét és otthagyta.

Másnap az igazgató értekezletet hívott, össze, ami már esedékes volt, alaposan felgyülemlettek a problémák. Legalábbis egyesek így gondolták. Friccs ugyan nem vett részt az ilyen „összejöveteleken" de egy jó hosszú listát, azért mellékelt, hogy elmondja panaszait. Valahogy azonban Albus mindig elfelejtette felolvasni, a több méteres pergamentekercseket. Hiába az öregség… McGalagony javasolta, hogy csináltassanak a szobájába egy új vitrint, a házkupának, valamint a Kviddics kupának. Piton majdnem leszúrta a szemével. Bimba tanárnő is motyogott valami hülyeséget, de mindenki nagy megdöbbenésére, volt valami merőben szokatlan, ami eddig talán, ha kétszer fordult elő. Madame Cvikker is részt vett az értekezleten. Hermione nagyon meglepődött, mivel úgy tudta a vén banya még wc–re is igencsak vonakodva megy ki, mert így legalább két percre el kell hagynia a könyvtárát. Azon gondolkozott, hogy a nő talán ott is születhetett. A nő idegesen dobolt az asztalon, és szemüvegét babrálta, mire végre rá került a sor. Hangja élesen hasított bele az unalmas léggörbe.

– Igazgató úr! A diákok meglopják az iskola könyvtárát! – visított.
– Kedves Madame Cvikker, biztos ön ebben? – kérdezte nyájasan Albus. Aligha hitte el, hogy szánt szándékkal történt a mulasztás, biztos volt benne, hogy csak egy kis diákkori szeleburdiság áll a háttérben.
– Természetesen. Úgy ismerem a könyvtárat, mint az életemet – Erre a kijelentésre többen összenéztek.
– És mégis hány könyvről van szó? Feltéve, ha valóban lopás volt, és nem valami más hiba. – Próbált óvatosan fogalmazni az ősz mágus, ami ez esetben nem sikerült.
– Más hiba? Az én könyvelésem tiszta, több évre visszamenőleg meg tudom mutatni ki mikor, és milyen könyvet vett ki! Megjegyzem a rekordot a mai napig Miss Granger tartja – itt mosolyogva a lányra nézett, a lány pedig kicsit lejjebb csúszott a széken. Már nem volt olyan jó strébernek lenni.
– Tehát térjen a lényegre kedves – sürgette kicsit az igazgató.
– Egy könyv hiányzik, egyetlen egy. Eddig nem szóltam, mert azt hittem elbújt valahova, de több hete nincs meg. Senki nem vette ki! – Hangja erősen hisztériás volt.
– És milyen könyv az? – harapott rá a témára Hermione.
– A Roxfort Tehetségei. Nagyon értékes. Több diákunk munkája össze van benne gyűjtve. – A nyüszítése arra utalt, hogy meg fog halni, csak kapja vissza a könyvet.
– Roxforti Tehetségek, hm… – Hermione fintorogva a bájital tanárra nézett, akinek tekintetében először fenyegetés, majd mintha könyörgés látszott volna.
– Maga nem látta? Pont aznap tűnt el, amikor összeütköztünk a könyvtárban. – Kapott észbe a nő. Piton erősen megszorította a kezét az asztal alatt, így nehezen, de kinyögte, hogy nem. Az ügyet lezárták, a könyvtáros kérését, miszerint minden szobát kutassanak át, nem állt módjukban teljesíteni.

Kifelé menet Hermione halkan odasúgta Pitonnak" Hinni akarom" A férfi ereiben meghűlt a vér, ahogy ráébredt mit jelent ez… A lánynak van mersze zsarolni.