A hétfői napomat otthon töltöm, hisz még a hétvége hatása alatt vagyok. Mondhatni még nem tértem magamhoz. Annyi minden átgondolnivalóm van. Olyan sok mindenről beszélgettünk ebben a két napban. Komoly dolgokról is, de ennek ellenére mégis jól éreztük magunkat.
Megfordul a fejemben, hogy ha nem csalom őt el a házból erre a két napra, vajon hogy töltöttük volna a hétvégét? Nem számít. Merlin sugallta nekem az ötletet, hogy húzzunk el innen minél messzebbre, és végül is bejött. Ritkán látom Dracót ennyire felszabadultnak, és neki is szüksége volt már arra, hogy kissé kiszabaduljon a mindennapi taposómalomból. És ő sem szereti ezt a házat, bármennyire is ragaszkodik hozzá, mint szülői örökségéhez.
Kedden késő délelőtt azonban úgy döntök, hogy elmegyek egyet csavarogni. Az Abszol útra hoppanálok, és lassan nézelődve sétálgatok. Gyönyörű az idő, ragyogóan süt a nap, éppen megfelelő egy sétára. Pont egy seprűbolt kirakata előtt ragadok le, gyönyörködve a legújabb járgányokban, mikor valaki nem túl barátságosan rám kiált.
- Hé, Potter!
Már ettől a megszólítástól kiráz a hideg, hát még attól, hogy ijesztően ismerős a hang, amit hallok. Szerencsére első pillanatban nem tudom hova tenni. Bőven elég csak a másodikban, hisz így is frászt kapok, mikor rájövök, ki az.
Blaise…
Úgy hiányzott nekem, mint púp a hátamra, és nem is vagyok felkészülve rá, de végül csak meg kell fordulnom, ha már egyszer nem tudok beleolvadni a hülye kirakatba. Ezt az egyet nem tanították a Roxfortban, de, majd ha lesz lehetőségem, felhívom az igazgatónő figyelmét erre az eget rengető hiányosságra.
- Beszélni akarok veled! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, de csak fele olyan ellenséges, mint lehetne a jelenlegi szituációban. – Gyere velem!
Kénytelen-kelletlen követem, mire bevezet egy ócska kocsmába, ahol rajtunk kívül alig lézeng néhány nem túl bizalomgerjesztő alak. Hát, ha a mardekárosok ilyen krimókba járnak, nem sok kedvem van velük bulizni. Leülünk egy asztalhoz, ami szinte ragad a mocsoktól, rendel két whiskyt, majd fürkészőn rám néz.
- Te most Dracóval élsz, ugye? – vág bele a mondandójába minden kertelés nélkül, igazi mardekáros módon. Basszus… ebbe belesápadok. Honnan a fészkes fenéből tudja? És ha tudja, akkor hogyhogy még élek? Már rég megölt volna, ha igazi mardekáros. Az, hogy életben hagyott, azt jelenti, hogy valami célja van vele. Nem mondom, hogy nyugodt vagyok. Tagadni nincs értelme, azt látom, de valamit mégiscsak mondanom kell.
- Honnan tudod? – kérdezek vissza halkan.
- Egy mardekáros mindig megtudja, amit akar – mondja gúnyosan. – Amúgy pedig roppant egyszerű. Lehet, hogy Dracóval nem tartom a kapcsolatot, de a többiekkel igen. Így elég hamar a tudomásomra jutott, hogy az utolsó héten egymásba gabalyodtatok. És mióta vége a sulinak, senki sem látott téged, nem tudják hol vagy, merre jársz. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy a Malfoy birtokon bújtál el. Mi van köztetek? – kérdezi számonkérőn.
- Nem tudom – mondom, és ez, ha hiszi, ha nem, őszinte.
- Potter! – emeli fel a hangját, és látom, hogy kezd kijönni a sodrából.
- Tényleg nem tudom! Jól érzi magát velem, és befogadott a nyárra, hogy ne legyen egyedül abban a kurva nagy házban. Ennyi. Most boldog vagy?
- Mitől lennék az? – néz rám értetlenül
- Attól, hogy nem csaptam le végleg a kezedről, te barom! – most már én is kezdek kijönni a béketűrésből. Hogy lehet valakinek ilyen lassú a felfogása? Még akkor is, ha mardekáros.
- Draco sosem lehetne az enyém. Még ha te elhúznál a francba, akkor se… ha a fejem tetejére állnék, akkor se. Neki nem kell komoly kapcsolat… sosem engedi meg magának, hogy beleszeressen valakibe. Csak megszerzi, amit akar.
- De miért ilyen? – kérdezem, hátha tőle megkapom azt a választ, amit már olyan régóta keresek.
- Te élsz vele, Potter, és még nem jöttél rá? – kérdezi lekicsinylően, mintha bizony ezzel a csökkent értelmi képességeimről tennék tanúbizonyságot. Pedig aztán Malfoyon kiigazodni igazán lehetetlen. Szerintem egy élet sem lenne elég, nem ez a néhány hét, amióta mi együtt vagyunk.
- Fél megengedni magának azt, hogy érezzen… fél kiszolgáltatottá válni azáltal, hogy tartozik valakihez. Azt hiszi, erősnek, keménynek, sebezhetetlennek és megközelíthetetlennek kell lennie. Holott mélyen belül egyszerűen csak fél. Fél, hogy romba dől a magáról kialakított kép a magabiztos, elsöprő lendületű macsóról… meg attól, hogy egy kapcsolattal beállna a hétköznapi szürke emberek sorába… meg még egy csomó mindentől.
- Hogy lehet ekkora bolond? Jó, azt értem, hogy fél a sérüléstől… a csalódástól… de így egy csomó mindent el is veszít.
- Pillanatnyilag úgy érzi, hogy mindent megkap, amit akar. Fiatal, habzsolni akarja az életet. Bárkit az ágyába rángathat. Még téged is. És amilyen bolond vagy, ugyanúgy belezúgtál, mint én. De nem cáfolsz rá a híredre, Potter… idióta vagy… nagyobb, mint hittem, ha hiszel neki, bármit ígér. Semmit sem fogsz kapni tőle, csak egy jó nagy seggberúgást a végén.
- Nem kell idiótának lennem. Sem hinnem neki. Ugyanis nem ígért semmit. Világosan értésemre adta, hogy mit akar tőlem, és én elfogadtam.
- Te tényleg nem vagy normális – néz rám hitetlenkedve.
- Most miért? Miért fosztanám meg magam három hónap boldogságtól? – kérdezem, és eszembe jut a hétvége. Meg vagyok győződve róla, hogy Blaise el sem tudja képzelni, hogy Draco ilyen is tud lenni.
- Ne meséld nekem, hogy boldog vagy vele!
- Miért ne lennék az? Tudod… bármilyen érzéketlen, egoista, önző, nárcisztikus barom… és bármit is csinál napközben… este hazajön hozzám… átölel… megkérdezi, milyen napom volt…
- És berángat az ágyába – fejezi be cinikusan.
- Igen. És berángat az ágyába. Ez fáj neked? Hogy én megkapom azt, amit te nem kaphattál meg? Irigyled tőlem azt, hogy Draco velem fekszik le és nem veled? Hát nem érted? A barátságod fontosabb volt neki, mint hogy megdugjon! Ennyi. Ez ilyen bonyolult? Fogd már fel, hogy én még annyit sem jelentek neki, mint te! Téged becsül annyira, hogy tabu vagy… én meg csak az ágymelegítője.
- Ez baromság.
- Frászt. Csak nem látsz tovább a szemedtől. Majd egyszer lehiggadsz, és megérted. Meg azt is, hogy azzal maradsz becsületes előtte, ha nem állsz be a numerái sorába.
- Szerettem őt… - mondja lehajtott fejjel.
- Tudom. Én is szeretem. És pont ezért fáj… és pont ezért fog piszokul fájni, ha egyszer elküld az ótvarba. Vagy én megyek el szeptemberben.
- Ugyan miért mennél el?
- Mert vannak dolgok az életemben, amit még el akarok érni. Amiket meg akarok tenni. És különben is… dolgoznom kell majd, vagy tanulnom… nem élhetek mindig a nyakán… azért nekem is van büszkeségem, még ha erre a három hónapra úgy tűnik félre is tettem. És amúgy sem tűrne el tovább. A meghívása a nyárra vonatkozott, ez egyértelmű volt már az elején. És amúgy is már herótom van a bezártságtól.
- De miért bujkáltok? Szégyelled?
Most én vagyok, aki lehajtja a fejét. – Nem… Nem tudom. Nem őt… csak… egy gyáva féreg vagyok. Basszus… ezt akartad hallani?
- Nem – szakít félbe hirtelen. – És nem vagy gyáva féreg. Csak túl fontos neked, hogy mások mit gondolnak rólad. Ezt az egyet eltanulhatnád Dracótól. Sosem számított neki az emberek véleménye. Mindig ment a saját feje után, még akkor is, ha a világgal kellett szembeszállnia. Bármit kimondott, bármit megtett, amit csak akart. Sosem keresett kifogást, és sosem bánt meg semmit, amit tett. Ő pont ettől az, aki. Ez a titka.
- Tudom. Erre már én is rájöttem – mondom sóhajtva. – De én nem ilyen vagyok. Még ha… ha lenne esélyem arra, hogy… hosszabb távon vele maradjak… talán látnám értelmét, hogy előbújjak… de így semmi értelme. Már csak két hónap, és úgyis vége az egésznek.
- Miért nem próbálsz meg küzdeni érte? Miért adod fel?
- Mert nem akarom, és nem is tudnám őt megváltoztatni. Bármilyen baromság, ilyennek szeretem. Szabadnak, öntörvényűnek…
- Te tényleg hülye vagy.
- Tudsz mást is mondani?
- Hát, ahogy így hallgatlak, egyre kevésbé. Te talán még jobban belehabarodtál, mint én anno. Vigyázz, Potter! Piszokul fog fájni.
- Tudom. De akkor is akartam ezt a három hónapot. Akkor is, ha ez minden, amit kaphatok tőle.
- Te tudod, hogy megéri-e.
- Nem tudom, hogy megéri-e. Fogalmam sincs. Lehet, hogy ebben a három hónapban annyira belezúgok, hogy életem végéig utána fogok sóvárogni, és majd ebbe megyek tönkre. Talán ő csinálja jól, hogy sosem szerelmes. Nekem is így kéne, csak megszerezni, amit akarok.
- Neked nem állna jól, Potter! És most, ha megbocsátasz… van fontosabb dolgom is, mint veled hülyeségekről dumálni – mondja, majd a pulthoz lép, kifizeti az italunkat, és kisétál a kocsmából. Egy darabig nézek utána, majd én is kimegyek, végül néhány percnyi céltalan lődörgés után inkább hazamegyek.
Kiülök a kertbe, és a beszélgetésünkön töprengek. Azt tanácsoltam Blaise-nek, hogy ne álljon be Draco numerái sorába, holott én magam is ezt csináltam. Én barom… na mindegy, ezen már késő mérgelődni. Ez van. Megvárom Dracót a vacsorával, azt ígérte, ma nem jön túl későn. Miközben eszünk, néhányszor magamon érzem a fürkésző tekintetét.
- Minden rendben, Harry? – kérdezi végül.
- Persze – vágom rá szinte azonnal.
- Átkozott rosszul hazudsz. Nem mondod el?
- Csak bent jártam a városban, és találkoztam valakivel, beszélgettünk – nem akarok ennél többet elmondani, mert tudom, megviselné, ha tudná, hogy pont Blaise-el találkoztam, és hogy fél délután róla beszélgettünk.
- Megcsalsz? – kérdezi mosolyogva, de a szeme továbbra is komolyan fürkész.
- Zavarna? – kérdezek vissza egyik szemöldökömet felvonva. Elkomolyodik.
– Ha őszinte lennél, nem. Megérteném, hogy nem kaphatsz meg mindent tőlem. Főleg az újdonság varázsát nem. Ez a hátránya, ha huzamosabb ideig egyvalakivel kavarsz.
- Nem csallak meg.
- Harry…
- Ne! Ne kezd el! Nem akarom hallani!
- Rendben – hajt fejet. – Nem akartalak felbosszantani. Csak láttam, hogy nincs túl jó kedved, és gondoltam segít, ha elmondod.
- Blaise-el futottam össze – vallom be végül.
- Bántott? – kérdezi, és hirtelen aggódást látok a szemében.
- Nem. Tényleg beszélgettünk.
- Értem – mondja rezignáltan, és tudom, hogy rosszul érinti a téma. Fáj neki, hogy elvesztette a barátját, még akkor is, ha tudja, hogy az adott helyzetben helyesen cselekedett. Ritka eset, de akkor kivételesen az eszére hallgatott, és nem a… bizonyos másik testrészére.
- Nézd… azt hiszem, már nem haragszik rád… annyira. Csak… szeretett téged.
- Tudom. Összeesküdtetek ellenem?
- Egy mardekáros egy griffendélessel? Ennyire rosszul ismered a legjobb barátodat?
- Egy mardekáros bármilyen eszközt felhasznál, hogy elérje a célját.
- Megnyugtatlak, nem erre ment ki a dolog. Sőt… egész egyszerűen lehülyézett, mikor azt mondtam, hogy elfogadtam a feltételeidet… vagy hogy is nevezzem a helyzetünket.
- Ne nevezd sehogy – mondja, és leteszi a villáját. Látom, hogy elment a kedve a vacsorától, meg mindentől. Átnyúlok az asztalon, és megfogom a kezét.
- Látod, ezért nem akartam elmondani. Nem akartam elszúrni az esténket.
Elhúzza a kezét. – Legalább jól kibeszéltetek? – villan rám olyan jegesen az az ezüst szempár, ahogy már rég nem láttam.
- Csak próbált figyelmeztetni, hogy mire számíthatok tőled.
- Szóval egy utolsó görény vagyok, aki kihasznállak?
- Draco…
- Tudod, hogy igaza van! Semmi olyat nem mondhatott, amit nem tudtál már tőlem.
- Draco…
- Mindegy, nem számít. Legalább sírtatok egyet egymás vállán. Megyek, lefekszem, nehéz napom volt.
Az első lépcsőfokoknál érem utol. Elkapom a karját, és magam fele fordítom.
- Mi a frászt számít neked, hogy mit mondtunk rólad, mikor ugyanezeket a dolgokat büszkén hangoztatod magadról? Mi a frászt számít neked, hogy mit mond rólad két olyan ember, aki tulajdonképpen semmit nem jelent neked?
- Semmit – mondja végül keménységet erőltetve az arcára, de azért még láttam az egy pillanatra megcsillanó szomorúságot a szemében. – Semmit sem számít.
Kirántja a kezét a kezemből, majd felmegy a lépcsőn. Fejcsóválva nézek utána, és nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek. Menjek utána, vagy várjam meg, míg egy kicsit lehiggad?
Felmegyek én is, gyorsan letusolok, majd befekszem a saját ágyamba. Merlin… még egy éjszakát sem töltöttem ebben az ágyban. Délutánonként szunyáltam itt, de az más volt. Most hirtelen kemény lesz az ágyam, és kicsi, és fojtogató a szoba. Vagy egyszerűen csak hiányzik mellőlem a szőke. Hogy halljam a szuszogását, hogy időnként némi szelíd erőszakkal kelljen visszakommunizálnom tőle a takarót, és egyszerűen csak az, hogy a közelemben legyen.
Még egy órát szenvedek, forogva, mint a ventilátor, majd kikecmergek az ágyból, és összeszedve minden bátorságomat, átmegyek hozzá. Leülök az ágya szélére, és halkan megszólítom.
– Draco…
- Mit akarsz? – a hangja nem tűnik álmosnak, így feltételezem, annyit aludt eddig, mint én. Semmit.
- Nem tudtam nélküled aludni.
Bosszúsan fúj egyet, majd anélkül, hogy felém fordulna akár csak egy pillanatra is, beljebb csúszik az ágyon, és megosztja velem a takarót. Melléfekszem, de nem merek közelebb bújni hozzá.
- Draco… haragszol? – mivel nem válaszol, a hallgatását igennek veszem. – Én sajnálom… nem akartalak megbántani.
- Fejezd be, Potter! Mondtam, hogy nem számít. Aludj!
Basszus… egy ilyen tuskótól még bocsánatot kérni sem lehet. Bár igazából nem is tudom, hogy miért akarok bocsánatot kérni. Hisz semmi olyat nem tettem. Az, hogy ő még mindig felhúzza magát Blaise-en, arról nem tehetek. Csak… utálom, hogy haragszik rám. Vagy magára, és rám vetíti ki. Mit tudom én! Csak szeretnék hozzábújni, ahogy eddig minden éjjel. De most esélyem sincs. A fenébe… az ágy közepén mintha egy szakadék lenne kettőnk között. Talán van is. Hosszú éjszaka lesz ez. Ó, hogy szakadnál meg, Malfoy… miért engem kell szívatnod még Blaise hülyesége miatt is?
Ahogy sejtem, egész éjjel nem jön álom a szememre. Reggel, mielőtt felkel, végre odafordul hozzám.
- Próbálj pihenni, Harry. Egész éjjel egy percet sem aludtál.
- Érdekel? – vetem oda neki bosszúsan, hisz a fáradtságom már túl erős ahhoz, hogy még az indulataimon is uralkodni tudjak.
- Ha ki akarod készíteni magad, a te dolgod. De amondó vagyok, hogy én nem érek annyit. Úgyhogy szedd össze magad, és aludj – mondja, és el akar fordulni, hogy felkeljen, de felé fordulok, és elkapom a kezét.
- Draco, ne haragudj!
- Nem haragszom. Csak utálom, ha a szememre vetik a hibáimat. Anélkül is pontosan tudom, hogy van elég. Időnként egy görény vagyok tényleg. De mit csináljak, ha ez vagyok én? És most aludj!
Sóhajtok, és egy bólintással beleegyezek. Tudom, hogy ez már a szokásos, nemtörődöm, laza stílusa, amiből általában nehéz kibillenteni, de nekem tegnap este valahogy mégis sikerült. Nem igazán értem, hogy mivel, de akkor is. Leteszem a fejem, és egy darabig még hallgatom, hogy szöszmötöl a szobában, meg a fürdőben, ahogy készülődik munkába, majd lassan elnyom az álom.
Jóval ebéd után ébredek, hisz egész éjjel tényleg le sem hunytam a szemem, és ezt be kellett pótolnom. Utána eszek valamit, majd kimegyek a kertbe sétálni egyet.
Eszembe jut, hogy a hétvégén Draco emlegetett valami rózsakertet, de eddig még soha nem sikerült megtalálnom. Most is csak nagy nehézségek árán, hisz túl sok minden nem maradt belőle mostanra, mivel a gazdája már hosszú ideje kórházban van, így senki sem maradt, aki gondoskodhatna róluk.
Megsajnálom a jobb sorsra érdemes virágokat, és elhatározom, hogy rendbe szedem a kiskertet, még akkor is, ha sok munkába fog kerülni. De hát varázslattal még ez is könnyebb lesz, mint régen Dursley-ék kertjét rendben tartani.
Ma már nem sok mindenre van időm, de azért nekilátok. Legalább az elburjánzott gazt eltüntetem a rózsatövek közül. Hát elég siralmasan néz ki a dolog, de már előre látom, hogy mit lehet kihozni belőle.
Ahogy ezzel végzek, visszamegyek a házba, hogy egy kicsit rendbeszedjem magam, és letusoljak, mire Draco hazaér. Kivételesen időben jön haza, és úgy tűnik, már nem is neheztel a tegnapiért.
Leülünk vacsorázni, majd közben mintegy véletlenül megjegyzi: - Megkerestem Blaise-t.
Csak így. Én meg majdnem lenyelem a villámat. – Mit csináltál?
- Jól hallottad, de meg is ismételhetem – mondja még mindig halál nyugodtan.
- Ugye nem bántottad miattam?
- Nem. Csak beszélgettünk, ahogy te mondtad.
Tök jó. Velem nem állt szóba egész éjjel, vele meg beszélget. Na most ezt tegyem megint oda, ahova való. Na jó, nem leszek féltékeny. Ha eddig nem dugta Blaise-t, talán ezután sem fogja.
- Kibékültetek?
- Ezt még így nem mondanám. De az, hogy beszéltünk, már előrelépés az elmúlt hónapokhoz képest. Amúgy azt mondta, hogy mondtál neki valamit, amitől rájött, hogy tényleg így volt jól, ahogy volt.
- Csak azt mondtam neki – gondolkodom el –, hogy addig van becsülete előtted, míg nem áll be a numeráid sorába. És tényleg azt hiszem, hogy így igaz.
- Talán – néz maga elé ő is egy kicsit elgondolkodva. – De azokkal sincs semmi bajom, akik igen. És különben is… ezzel magadról is véleményt mondasz.
- Azt már megtette ő… azt mondta, nem vagyok normális… talán igaza van.
- Ha így gondolod, miért vagy itt?
- Tényleg tudni akarod? – nézek rá kissé cinikusan, mert száz százalékig biztos vagyok benne, hogy úgysem akarja hallani.
- Elég, ha te tudod. De akkor ne mondd, hogy nem vagy normális. Azt teszed, amit tenni akarsz, és ez így jó. Nem kell a tetteidnek racionálisnak lennie… vagy mások számára megmagyarázhatónak… csak neked legyen jó, és kész.
- Ez egy kicsit önző felfogás, nem?
Vállat von. – Lehet. Zavar?
- Nem. Tudom, hogy ilyen vagy. És azt is, hogy ez csak a látszat. A barátaidért sok mindent megteszel, még akkor is, ha letagadod. Meg értem is, bár nem tudom, hogy milyen kategóriába soroljam magam. De nem is számít. Megyünk aludni? Még nem hevertem ki az elmúlt éjszakát.
- Mehetünk. Rám is rám fér egy kis pihenés.
- Tudom. Te sem aludtál többet mint én.
- Na azért ennyire ne szállj el magadtól, Potter, hogy ilyen kis semmiségek miatt nem alszok.
- Persze, tudom – folytok el egy félmosolyt a hárításától, majd lassan felmegyünk, megfürdünk, és bebújunk az ágyba.
- Rossz volt, hogy éjjel haragudtál rám.
- Túl érzékeny vagy, Harry. Sokat fognak még bántani az életben, ha mindent ennyire a szívedre veszed.
- Én már csak ilyen vagyok – mondom beletörődőn.
- Tudom. Nem is szabad megváltoznod – mondja, majd megcsókol, aztán elhelyezkedünk, és lassan álomba szenderülünk.
