Ezt a fejezetet már tegnap feltöltöttem, de rájöttem, hogy a vége nagyon rossz. Szóval kiegészítettem, és újraírtam a végét. Így talán ez lett az eddigi leghosszabb fejezet. Jó szórakozást!


Újra Amerika előtt állt, és fegyvert fogtak egymásra. Egyáltalán nem ezt akarta. Nem, Anglia nem akart újra a Függetlenségi háborúban lenni.

Amerika elsütötte a fegyverét, és bár Anglia minden porcikájával küzdött ellene, ő is meghúzta a ravaszt. Összezárta a szemét, de nem érzett fájdalmat. Amerika elhibázta. Kinyitotta a fél szemét. Amerika homlokán egy tátongó lyuk volt. Szemüvege eltört, és az egész arca véres volt.

- Nem, nem ezt akartam! – kiáltotta Anglia és lerogyott a sárba Amerika holtteste mellé –Amerika! Amerika, hallasz?

Halk nyögést hallott a háta mögül. Megfordult. Még egy Amerika feküdt mögötte, csak neki a mellkasa volt csupa vér. Anglia a másik mellé mászott. Ez Kanada! Amerika golyója őt találta el. Megragadta a vállát és rázni kezdte.

- Kanada! Nézz rám, Kanada!

Kanada félénken elmosolyodott, mielőtt a szeme teljesen üres lett. Anglia sokkolva állt. Nem. Ez nem igaz. Nem lehet igaz!

- Angleterre!

Anglia megfordult, és könnyes arca találkozott Franciaország sugárzó alakjával. A francia ölelésre tárta a karját és elmosolyodott. Anglia botladozva futni kezdett felé. Franciaország… a jó Franciaország… mást sem akart, csak végre a biztonságot nyújtó karjai közt lenni.

A brit kinyújtotta a kezét, de mielőtt elérhette volna, a francia hátradőlt, és eltűnt a feneketlen, sötét mélységben.

Anglia üres volt. Már nem is sírt. Csak bámult, és nem mozdult. Aztán zuhanni kezdett. Zuhant, a véget nem érő ürességben, de nem érdekelte. Magányos volt.

Anglia szemei kipattantak a hirtelen fájdalomra. Körülnézett, és rájött, hogy leesett az ágyról. Folyt róla a víz, és gyorsan kapkodta a levegőt. Csak egy rémálom.

Megkapaszkodott az ágy szélében és felállt. Hol van Franciaország? Akárhányszor felébredt, eddig mindig a szobájában volt.

A földszintről csörömpölés hallatszott. Franciaország?

Anglia feje szörnyen fájt, ahogy lépkedett az ajtó felé. Néhányszor a szédülés is elkapta, de le akart menni. Ha mást nem, legalább egy jót nevetni Franciaországon, hogy eltört valamit.

Lejutott a nappaliba, és megtámaszkodott a falban. Gyenge volt, nem tudta volna letagadni. Franciaország a földről szedegetett üvegszilánkokat, egy félig feldíszített fenyőfa mellett. Amikor felpillantott, és meglátta Angliát, véletlenül megvágta az ujját. A francia felszisszent, és a szájába vette vérző ujját.

- Minek az a fa? – kérdezte Anglia.

- Mon cher Angleterre, december 24.-e van, Szenteste!

- Már karácsony van? – kérdezte elgondolkodva Anglia – Olyan régóta vagyok itt?

- Majdnem két hónapja. – egészítette ki Franciaország.

- Fel sem tűnt…

- Nem csoda, sokat alszol. Repül az idő, amikor jól érzi magát az ember!

Anglia megvető pillantást vetett rá, és leült a kanapéra. Egyáltalán nem érezte magát jól.

Franciaország némán szedte tovább a szilánkokat. Valóban… Anglia csaknem két hónapja lakik nála, és azóta semmivel sem javult az állapota, sőt. Egyre többször szárnyalt az egekben a láza, néha már járni sem bírt. A köhögése csak rosszabbodott, egyre többször köhögött egyre több vért, bár még nem érte el azt a szintet, amit Franciaország veszélyesnek mondott volna. A francia sokszor maradt Anglia mellett, bár a brit legtöbbször elfelejtette ezeket az alkalmakat. Igencsak ködösek voltak az emlékei a láz időszakából. Biztos emiatt nem tűnt fel neki az idő múlása.

- Téged mi hozott le a jó meleg ágyadból?

Anglia vállat vont. Franciaország a fejét csóválta. Ez felesleges kérdés volt. Anglia sokszor kiabált álmában Amerika után, és ezek után mindig elgyötört arccal ébredt. Anglia nyugtalan arcából ítélve megint rémálma volt.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte csendesen a francia.

- Nem.

Franciaország sóhajtott, de nem erőltette. Kidobta a szilánkokat a kukába, és folytatta a fa díszítését. Igazán nem akart kérkedni, de minden évben pofás karácsonyfákat dobott össze. Kár, hogy nem nagyon látta senki, mivel mindenki (őt is beleértve) Amerika bulijába ment.

- Franciaország?

- Hm?

- Maradhatok… itt lenn… veled? – kérdezte lassan.

Franciaország elmosolyodott.

- Persze, mon chéri.

Anglia az ablakhoz botorkált. Franciaország háza a külvárosban volt, de még itt is, hangulatos, karácsonyi fények világítottak az utcákon. Biztos London is szép lehet. Összeszorult a szíve. Olyan régóta nem látta szeretett fővárosát! Vajon a Big Ben és a Buckingham palota ugyanolyanok, mint voltak? Persze, nem teltek el évszázadok. Anglia hirtelen vissza akart menni a hazájába. Csak az volt a baj, hogy valószínűleg elájulna még az odatartó úton, és Franciaország abban a pillanatban visszahozná Párizsba.

- Szeretnél kimenni? – kérdezte Franciaország.

A brit majdnem rávágta, hogy ő inkább haza menne, de aztán meggondolta magát.

- Jó lenne.

- Azzal még egy kicsit várnunk kell. – mosolyodott el szomorúan Franciaország – Még mindig kapaszkodsz valamibe járás közben. Párizs mindig szép. Talán majd januárban sétálunk egyet.

- Én veled? – kérdezte Anglia – Pff…

Franciaország továbbra is mosolygott és bedugta a karácsonyfa fényeit a konnektorba. Anglia visszasétált a kanapéhoz és félig ülő, félig fekvő helyzetbe helyezte magát. Franciaország hozott neki egy takarót, aztán leült mellé. Anglia lustán, és kifejezéstelenül bámult a fára.

- Ez nem csak egy kis megfázás, igaz? – kérdezte.

- Nem, Angleterre.

Anglia felsóhajtott, és köhögni kezdett. Nem nézett Franciaországra, csak tovább bámulta a karácsonyfát.

- Gondoskodom róla, hogy meggyógyulj. – ígérte Franciaország.

Anglia ránézett, de nem üzent semmit a szemével. Mintha kételkedne Franciaországban.

- Ígérem.

- Ígéred?

- Igen. Meg fogsz gyógyulni.

Anglia halványan elmosolyodott és lassan elaludt. Franciaország magához húzta a beteg országot. Szegény Anglia. Megint kezd felmenni a láza. Még karácsonykor sem lel békére.


- Helló, Franciaország! – jött a harsány kiáltás, amint Franciaország kinyitotta az ajtaját.

Olyan eszeveszett kopogás kezdődött reggel, hogy Franciaország attól félt, még Anglia is felébred rá. A brit megint belázasodott, ezért a francia is fent volt hajnalban. Amikor kinyitotta az ajtót, egy vidám és boldog Amerikát pillantott meg. Amerika mögött pedig az egész G8-at, és még Kínát is.

- Hát ti? – kérdezte értetlenül a francia.

- Úgy gondoltuk Angliával most nem tudnál utazni… ezért eljöttünk mi. – válaszolta Japán.

Franciaországnak reagálni sem volt ideje, a barátai már betörtek a házába.

- Hé, hé, halkabban! – kérte őket.

Máskor persze nem hallgattak volna el, még Németország ordítozása ellenére sem.

- Csak egy pillanat! – mondta Franciaország.

A többiek csendben figyelték, ahogy a francia leguggol a kanapé mellé, és először kicseréli a borogatást a homlokán, majd finoman felrázza.

- Angleterre, Angleterre… - szólongatta, majd amikor Anglia szemei nagyjából rá fókuszáltak, folytatta – Látogatók érkeztek.

- Kik? – kérdezte szánalmasan gyenge hangon Anglia.

- Amerika és a többiek. Kína is eljött.

- Nem… Franciaország… kérlek, ne hagyd… ne hagyd, hogy így lássanak!

Franciaország megrázta a fejét. Ezt a kérését nem teljesítheti. Intett a többieknek, hogy jöhetnek. Anglia kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, legalább addig, amíg látja a barátait. Lassan mind a látókörébe kerültek, és Anglia meglepetten nézett rájuk. Ugyanis mind rámosolyogtak. Nem sajnálták, nem vigasztalták. Csak bátorítóan, meleg mosollyal köszöntötték.

- Boldog karácsonyt. – préselte ki Anglia, aztán köhögni kezdett.

A többiek udvariasan megvárták, amíg végez.

- Boldog karácsonyt, Anglia!

Anglia halványan elmosolyodott, aztán sóhajtott és lehunyta a szemét.

- Franciaország! – szólította meg Kína – Hoztunk karácsonyi ebédet, és vacsorát, aru!

- M-Merci.

- Én hoztam vodkát!

- Én bort! – mondta Olaszország – Tésztát is akartam, de Németország…

- Hoztam kolbászt! – mondta gyorsan Németország.

Mindegyikük hozott valami ételkülönlegességet, mert azt mondták „Franciaország biztos nem tud főzni Anglia mellett." Ami azt illeti, tudott volna, csak nem tudta, hogy hirtelen betoppan minden ismerős.

Olaszország első útja a konyhába vezetett. Nagy örömére talált valami olyat, amire mindig vágyott. Tésztát. Neki is állt a főzésnek, Németország pedig végig mellette állt, nehogy szétszedje a francia konyháját (amire valljuk be, kevés esély volt, Olaszország soha nem rontotta el a tésztát). Franciaország elkezdte megteríteni az asztalt, amíg Amerika vidáman szórakoztatta Angliát, és az egy cseppet sem érdekelte, hogy Kanada figyelmeztetni próbálja, Anglia most nincs ébren. Oroszország mosolyogva figyelte a többieket, és közben átkarolta a rettegő Kínát.

A ház békés légkörét megint eszeveszett kopogás szakította meg. Japán ajtót nyitott, és egy részeg Poroszországgal találta szemben magát.

- Japán, úgy hallottam itt a testvérem, jöttem ünnepelni!- mondta Poroszország és meglendítette a kezében lévő félig üres söröskorsót.

- Poroszország-san, most Anglia-san…

Poroszország nyomott egy puszit a japán az arcára, mire az elfelejtette befejezni a mondatot. A porosz betört a házba, és elkiáltotta magát:

- Boldog karácsonyt, mindenkinek!

Oroszország elborult tekintettel nézett rá, és a többi ország is vádlón méregette.

- Baj van? – kérdezte.

- Á, semmi, csak Anglia nagyon beteg! – vágta a fejéhez Németország.

- Értem én tesó, nem kell mindjárt felhúzni magad. – karolta át a szőke öccsét Poroszország.

Úgy tűnt, Poroszország kijózanodott, mert komoly arccal Angliához ment. Aztán a mutatóujjával megnyomta az arcát.

- Keseseseseee! Tényleg nem reagál! Mióta beteg?

- Két hónapja. – jött Franciaországtól a válasz.

A porosz finoman rázni felrázta Angliát, amit Franciaország rosszallóan nézett.

- Anglia, itt van a király Poroszország! Adok neked egy csodaszert, azonnal meggyógyulsz tőle!

A brit álmosan felnézett a vörös szemekbe és várta a folytatást. Poroszország a korsójába öntötte Oroszország vodkáját, ami az asztalon volt, majd segített Angliának megtartania a fejét, aztán a szájához emelte a korsót. A brit fintorgott.

Franciaország elkerekedett szemmel meredt Poroszországra, mire felfogta, hogy mire készül. Kikapta a sör-vodkát a porosz kezéből, és elhúzta a vörös szemű országot Anglia mellől.

- Részeg vagy, Angleterre pedig beteg! Nem engedem, hogy alkoholt adj neki! Gyere, mon cher!

Franciaország a karjába vette Angliát és az emelet felé indult vele. Anglia gyenge hangon kérte, hogy tegye le, tud ő járni, de a francia nem hallgatott rá. Bement Anglia szobájába és óvatosan letette a britet az ágyba.

- Ráveszem őket, hogy hagyjanak pihenni. – mondta Franciaország.

- Jól vagyok… - köhögte Anglia.

- Persze…

A szoba ajtajában megjelent Japán, kezében egy vizes lavórral, és Anglia borogatásával.

- Ezt lenn hagytad. – mondta, és letette Anglia mellé a lavórt – Poroszország elkezdte leitatni Oroszország-sant, és Németország- sant, bár szerintem nem tudatosan.

Franciaország összeráncolta a szemöldökét. Hogy lehet valakit nem tudatosan leitatni?

Anglia felült és köhögni kezdett. Megtámasztotta magát, nehogy eldőljön. Anglia csak köhögött, és egyre nagyobb vörös folt keletkezett a takarón. Egyre nagyobb és nagyobb…

Japán és Franciaország aggódva figyelték a britet, aki visszahanyatlott a párnára. A francia a brit homlokára tette a kezét.

- Még mindig lázad van, Angleterre…

- Anglia–san mindig… ennyi vért köhög?

Franciaország megrázta a fejét. Ilyen sok vér még sosem volt. Kicsavarta a ruhát a lavór fölött, és a brit homlokára tette. Aggódott, Anglia egészsége egyre csak romlik. Japán az ajtó felé lépett.

- Megpróbálok odalenn rendet tartani. Vigyázol Anglia-sanra?

- Oui. Merci, Japan.

Japán kedvesen elmosolyodott, és becsukta maga mögött az ajtót.

Franciaország szomorúan nézett Angliára. Neki most Angliával kell maradnia. Hiszen megígérte, hogy a brit meggyógyul. Amúgy sem volt kedve karácsonyozni egy egészséges Anglia nélkül.