.

PÉNTEK

.

.

Másnap reggel Booth, jól megrakodva a kórházi büféből származó croissant-nal, valamint két bögre erős kávéval, halkan nyitott be Lily szobájába. Még mindketten aludtak. Bones tehát tudott szerezni egy kényelmesebb széket! - ötlött a szemébe rögtön. Halkan lerakott mindent az asztalra és leült a másik székre. Szemét nem tudta levenni Temperance-ról. Még gyönyörűbbnek találta mint eddig bármikor. Aggódása pedig a kislányért még szeretnivalóbbá tette. Anélkül, hogy sejtette volna, kire áldozza az idejét és a gondolatait... Mert Booth biztos volt benne, hogy Bones nem sejt semmit. Őt mindig csak a jelen, a valóság érdekli. Nem a „ha" és az „akár" lehetőségek.

Temperance mocorogni kezdett, majd szemeit résnyire nyitotta. Pillantása Booth-éval találkozott. Halványan elmosolyodott.

- Szia! - súgta. - Mióta vagy itt?

- Csak most jöttem – súgta vissza Booth. - Hoztam egy kis reggelit.

- Hm... - szagolt bele Tempe érzékien a levegőbe. - Kávé! Fenséges!

Lassan Lily is ébredezett. Együtt megreggeliztek, majd Temperance ismertette a kislánnyal a napi tervet:

- Még egy ideig velünk kell maradnod, de később Oliviáékhoz költözhetsz. - Booth kérdőn ránézett. A nő magyarázólag hozzátette:

- Beszéltem Caroline-nal. Sem annak nincs akadálya, hogy Brown-ékhoz kerüljön, sem annak, hogy én legyek az ideiglenes gyám. Beszélt valami „világ nyolcadik csodájáról", de azt nem értettem.

- Tudod, Bones, a világnak eddig csak hét csodája volt.

- Jó, de akkor mi a nyolcadik? - értetlenkedett a nő. A férfi szélesen mosolyogva a fejét csóválta:

- Nem érdekes. Tehát, hogy lesz tovább?

- Még hazaugrok átöltözni, bevisszük a ruháidat a tisztítóba, aztán megyünk a Jeffersonian-be – fordult Lilyhez.

- A Jeffersonian-be? - kérdezte kíváncsian. - A múzeumba?

- Az egyetemi kutató-laboratóriumba. Én ott dolgozom.

- A múzeumban már voltam párszor. Anyával és... apával... - nagy levegőt vett, hogy úrrá legyen hangja remegésén. - Mindig előre megterveztük, hogy mit nézünk meg. Aztán azt játszottuk, hogy én kikérdeztem őket...

A reggel további része a tervek szerint alakult. Felmentek Temperance-hoz, aki gyorsan lezuhanyozott és átöltözött. Lily eközben érdeklődve nézte a könyvespolcon sorakozó albumokat és a néhány, vitrinben lévő tárgyat.

- Kész vagyok, mehetünk – lépett ki aztán a nő a hálószobából. Lily éppen egy kirakós dobozát nézegette.

- Szép ez a kép rajta... - szólalt meg bizonytalanul.

- Igen, az unokahúgaimnak vettem, de valószínűleg túl nehéz nekik kétezer darab, mert még nem jutottak semmire – azzal az ajtó felé indult. Booth szemének intésére torpant meg. Nem értette. Végül a férfi elégelte meg a néma szópárbajt:

- Szerintem Bones... vagyis Temperance nem haragszik meg, ha egy kis időre kölcsönveszed – és nyomatékosan a nőre nézett.

- Nem, persze, hogy nem – mondta Tempe csodálkozva. Lily egy köszönömöt rebegve előresietett, míg Booth fejét csóválva így szólt:

- Tényleg nem vetted észre?

- Micsodát?

- Hogy kölcsön akarta kérni, csak nem volt hozzá bátorsága?

- Nem... - hebegte a nő. Némán tették meg az utat az intézetig. Ott Booth kitette őket, majd így szólt:

- Megyek az irodába. Este majd hazaviszlek benneteket.

- Nem maradsz itt? - kérdezte Tempe tanácstalanul.

- Milyen indokkal? - kérdezett vissza a férfi mosolyogva. - Szerintem nagyon jól meglesztek ketten. Holnap délelőtt esetleg lesz időm. Mert délután Parkerrel megyek a parkba. Szép napot!

Temperance csalódottan nézett utána. Majd pillantása megakadt a mellette türelmesen várakozó kislányon.

- Akkor... menjünk be! - indítványozta.

Lilyt egyenesen az irodájába vitte, aztán köpenyt húzott és munkához látott. Hogy ne az elmúlt napok eseményein gondolkodjon, a raktárból hozatott egy azonosítatlan csontvázat és azon kezdett el dolgozni. De nem úszta meg ilyen könnyen. Hogy egy bűnügy egyik áldozata megjelenik a laboratóriumban, az egy dolog volt, de hogy ráadásul Dr. Temperance Brennan vigyáz rá, az szenzációszámba ment. Angela állt egyenesen elé:

- Tudod, én inkább a gyerekkel foglalkoznék, nem egy csontvázzal.

- Elfoglalja magát! - tiltakozott a nő. - Van egy kirakó, azzal játszik...

- Egyedül – tette hozzá Angela. - Öt napja egyedül van. Tudod, mit? Bemegyek hozzá.

- Megyek én is ! - szólt Brennan, egy kis szégyenkezéssel a hangjában.

Lilyt a földön hason fekve találták, amint elmélyülten illesztgette a darabokat egymáshoz.

- Szia, édesem! Angela vagyok. Hú, de sokat kiraktál már! Van egy nagy rajztáblám, idehozom és akkor azon tovább játszhatsz! - azzal kiment.

Temperance csodálkozva guggolt le a kislányhoz:

- Ezt... ezt tényleg hamar kiraktad! Ha így haladsz, pár nap múlva készen leszel... - majd habozva így szólt:

- Azt szeretném mondani, hogy bármit akarsz kérni, vagy kérdezni, … vagy mondani, tedd meg. Semmiért nem fogok megharagudni, ezt megígérem. Csak... tudod nem szoktam gyerekekkel beszélni. Én ehhez nem értek. Megígéred? - A kislány bólintott, majd bátortalanul felült:

- Most is... lehet? - kérdezte.

- Persze – válaszolta Tempe megkönnyebbülten. Úgy látszik, nem is olyan nehéz...

- A polcon – intett a könyvek felé. - Láttam egy albumot Afrikáról. Megnézhetem?

- Persze. Bár franciául van, de sok a kép is benne.

- Tudok egy kicsit! Két éve kezdtem tanulni. Van ott egy ország, Burkina Faso. Érdekes volt a neve, aztán elolvastam róla mindent. Azt is, hogy ott franciául is beszélnek. Meg még ötven másik törzsi nyelven, de azt sosem írták le.

- Csak ezért megtanultál franciául? - szólalt meg Angela, aki időközben visszajött egy hatalmas rajztáblával a hóna alatt és ámulva hallgatta a kislány beszámolóját. Lily bólintott, majd megköszönve a rajztáblát, elkezdte átrakodni a puzzle darabjait.

Angela csak kint a folyosón fordult Tempéhez:

- Tudod, édesem, ez a kislány egyre fantasztikusabb. Amilyen agya van! Borzasztó, ami a szüleivel történt... Remélem, ez nem lesz hatással a tanulási kedvére.

- Hát, ezt én is remélem... - felelte Brennan eltűnődve.

Dél körül Booth telefonált:

- Arra gondoltam – kezdte -, hogy együtt ebédelhetnénk...

- Igen! - vágta rá Tempe habozás nélkül.

- Igen? - kérdezte Seeley meghökkenve.

- Mert... mert Lily is biztosan éhes, meg... talán szívesen lát téged újra... - nem tudta, hogyan folytathatná.

- Akkor mindjárt ott vagyok!

.

Brennan még a hídon volt, mikor Booth megérkezett.

- Szia! - mondta annyi érzelemmel a hangjában, hogy maga is meglepődött. Még Zack is furcsállva kapta fel a fejét. Tempe halványan elpirult, míg viszonozta az üdvözlést.

- És, hogy van a kislányod?... - ahogy kimondta, rögtön meg is bánta. A szóra most Hodgins kapta fel a fejét. Úgy tűnt, egyedül Brennan-t nem zavarja a nyelvbotlás. Megvonta a vállát, míg válaszolt:

- Kirakózik, albumokat néz... elfoglalja magát – azzal lehúzta a kesztyűjét és együtt indultak az iroda felé.

- Arra gondoltam, mehetnénk egy olasz étterembe. Alig van olyan gyerek, aki ne szeretné a... - a küszöbön megtorpantak, majd egyszerre rohantak Lilyhez. A kislány a kanapé tövében ült a földön és megállíthatatlanul zokogott. Temperance rögtön mellékuporodott és átölelve próbálta megnyugtatni. Semmilyen vigasztaló szó nem jutott az eszébe. Még soha nem érezte ennyire tehetetlennek magát.

Booth lassan leereszkedett melléjük a földre és igazán nem tudta eldönteni, melyikükre férne rá jobban a vigasztalás...

Jó időbe beletellett, mire csillapult Lily sírása. De még mindig, a nyakát szorosan átölelve bújt Temperance-hoz.

- Meghaltak... - suttogta. - Meghaltak...Az a férfi azt mondta, hogy a pokolra fognak kerülni... Ugye, nem? Ugye? - kérdezte sürgetően, Temperance-ra nézve.

- Nem, biztosan nem, mert a pokol... - „nem létezik" akarta mondani, de Booth közbevágott:

- ...mert ők jó emberek voltak. A lehető legjobb anyukád és apukád neked volt a világon.

Brennan zavartan lehajtotta a fejét.

- Kimegyek a mosdóba – állt fel Lily a szemét törölgetve.

A két felnőtt maradt csak ott, még mindig a földön ülve, hátukat nekitámasztva a kanapénak.

- Ez szörnyű volt, Booth – szólalt meg Temperance nagy sokára. Felemelte a fejét és megismételte: - Szörnyű volt! Egyszerűen... nem tudtam, mit mondjak. Lehet egyáltalán ilyenkor mondani valamit?

- A legjobbat tetted, amit tehettél. Egy ölelés néha többet ér, mint bármennyi vigasztaló szó. Neked tudnod kell! - utalt azokra a pillanatokra, mikor Tempe is nála, Booth-nál keresett vigasztalást – egy ölelés erejéig.

- Azt hiszem – kezdte Brennan -, mégsem kellene elmennünk. Csak menjünk át a múzeum éttermébe. Utána megnézünk néhány kiállítást. Az jó lesz, nem? - nézett Booth-ra.

- Persze, de ne az antropológiai részlegnél kezdjétek.

- Miért nem? - kérdezte a nő őszinte csodálkozással.

- Mert most haltak meg a szülei és csak két csontváz maradt utánuk...

- Nem megy ez nekem, Booth – sóhajtott elkeseredetten Brennan. - Nem tudom, mikor mit kell mondani, vagy tenni.

- Nem baj, majd belejössz. Soha nem késő elkezdeni.

- Ne csináld ezt! - fakadt ki a nő. - Ne legyél velem ilyen kedves! Ne bocsáss meg állandóan! - Booth lassan feltápászkodott, aztán kézen fogva felhúzta társát is.

- Tudod, Temperance – és mélyen a szemébe nézett -, ezzel a kéréssel jócskán el vagy késve... - ekkor észrevette az ajtóban ácsorgó kislányt.

- Nos hát – váltott vidámra a hangja -, itt az ideje egy kiadós ebédnek! Indulhatunk? - Lily bólintott, majd félénken megfogta Booth bal és Temperance jobb kezét.

- Áá, hát itt bujkálnak! - hallották ekkor az ajtóból. Odakapták a fejüket – Sweets volt az.

- Maga... mit keres itt? - kérdezte Brennan.

- Hallottam, van itt egy páciens-jelölt – és Lilyre mutatott. Booth és Brennan összenéztek és egyszerre ugrottak Lily elé, eltakarva őt Sweets-től.

- Nem! - kiáltották egyszerre. A pszichológus karba tette a kezét és érdeklődve megszólalt:

- Milyen érzéssel tölti el önöket, hogy azonos véleményen vannak?

- Már nem vagyunk a páciensei, Sweets! - figyelmeztette őt Booth.

- Idefigyeljen! Tizenöt éves koromtól míg nagykorú nem lettem, kézről-kézre adtak a pszichológusok – kezdte Temperance.

- Ezért utálja a pszichológiát – egészítette ki Booth.

- Azt akarja, hogy Lily is megutálja? - folytatta Brennan.

- Tudják, kimondhatatlan öröm magukat hallgatni! - válaszolta Sweets sugárzó mosollyal. Majd elkomolyodva folytatta:

- De ebben az esetben más a módszerem. Én nem fogok kérdezni semmit. Csak válaszolni. Minden kérdésre, ami az ifjú hölgynek – biccentett Lily felé – eszébe jut.

Az újdonsült szülők ismét összenéztek:

- Nem hangzik rosszul – kezdte Booth.

- De talán csapda – kételkedett Brennan.

- Rendben – néztek aztán Sweets-re. - De most ebédelni megyünk. Hármasban – tették hozzá fenyegetően.

.

A múzeum éttermében hétköznap lévén kevesen voltak. Lily jó étvággyal evett, majd felállt, hogy hozzon magának még egy tányér epret. Brennan ekkor kis habozással a hangjában Booth-hoz fordult:

- Még azt akarom mondani, hogy engem már igazán nem zavar, ha Bones-nak hívsz.

- Igen, tudom – bólintott a férfi és a folytatást várta.

- Mégis, ma állandóan a nevemet mondtad. Miért?

- Lily miatt.

- Lily miatt? - csodálkozott Tempe.

- Igen, tudod ő még gyerek...

- De hát Parker is így hív! - tiltakozott.

- Jó, jó, de... - Booth-nak kezdett kényelmetlenné válni a téma. - Nem akarom, hogy Lilynek rólad a csontok jussanak az eszébe...

Szerencsére a kislány visszajött, így Brennan-nek nem volt lehetősége vitatkozni.

Ebéd után a férfi elbúcsúzott, Temperance pedig megnézett néhány kiállítást Lilyvel, aki már a szüleiről is képes volt beszélni. Késő délután volt, mire visszamentek az irodába, de a kislányon látszott, hogy jót tett neki ez a kis kikapcsolódás. Brennan még leült a laptopjához, miután Angela áthívta magához Lilyt, mert talált egy rajzolóprogramot.

Kis idő múlva Booth lépett be:

- Szia! Lily?

- Angelánál van. Már ennyi az idő? Mindjárt befejezem.

- Mit dolgozol még?

- Ez... ez nem igazán munka – válaszolta zavartan Tempe, majd elhallgatott.

- Hanem?

- Felhívtam néhány ismerősömet az egyetemről. Mert Sweets-nek abban igaza van, hogy Lilynek segítség kell. Ajánlottak néhány terápiás csoportot, ahol olyan gyerekek vannak, akik... elvesztették a szüleiket. Együtt játszanak meg ilyesmi. A másik pedig... tudod... arra gondoltam, hogy... szóval sokat beszélgettem Lilyvel délután. Minden érdekli, mindent szeretne tudni és nagyon szorgalmas is. Utánanéztem az interneten és nagyon sok tanfolyamot , ösztöndíjlehetőséget találtam. Így, még ha ott is marad az iskolában, tanulhat bármit. Vannak direkt gyerekeknek szóló levelező tagozatok. Interneten keresztül tartják a diákok és a tanárok a kapcsolatot.

- Ez... ez nagyon jó, Bones.

- Tudod, csak azért, mert még emlékszem, nekem milyen rossz volt. Idegen iskola, idegen osztálytársak, környezet, lakóhely... Lilynek jobbat szeretnék. - Booth közelebb hajolt és megindult hangon így szólt:

- És még te mondod, hogy nincsenek érzéseid! Ezek után már nem tagadhatod! - Bones egy pillanatra a férfi szemébe nézett, de az ott látott érzelmektől megriadva visszakapta tekintetét a képernyőre.

- És... még arra gondoltam, veszek neki egy laptopot. Hogy rendesen tudjon dolgozni. Szerinted Brown-ék meg fogják engedni?

- Ha nekik is ilyen jól megindokolod!- - Booth azon gondolkodott, elmondja-e Temperance-nak, hogy Lily-Ann az ő lánya? Most itt lenne a remek lehetőség... De nem tudta magát rászánni. Nem tudta, hogyan fogadná..., mit tenne... Nem, most még nincs itt az ideje.

- Mehetünk – csukta be Tempe a laptopot. Bementek Angelához Lilyért, majd autóba ültek és a tisztító után egyenesen Brennan lakásához mentek. A kislány egész úton ásítozott. Míg Tempe a vacsorát készítette elő, Lily Booth-szal farkasszem-nézést játszott. Tempe örömmel hallotta a néha-néha feltörő nevetést. Megvacsoráztak, Lily lezuhanyozott, míg Temperance megágyazott neki a vendégszobában.

- Itt fogok aludni? - állt meg a kislány a küszöbön. Brennan bólintott.

- Bones, hova való a kenyereskosár? - hallatszott Booth hangja a konyhából.

- Tűzhely melletti fiók! - kiáltott vissza Tempe, majd Lilyhez fordult:

- Tessék. Jó éjszakát! - Lily bátortalanul felnézett:

- Itt maradsz még?

- Persze. Amíg csak akarod.

- Imádkozol velem? - A kérdésre Temperance nem volt felkészülve. Rémülten nézett az ajtóban megjelenő férfira:

- Booth...? - „Mit mondjak?" - olvasta ki a férfi a szeméből.

- Ha akarod, én is odaülhetek melléd – ajánlotta fel Seeley.

- Mindketten?

- Na, jó, mindketten – egyezett bele Temperance.

Odaültek a kislány két oldalára, míg ő elmondta a rövid kis imádságot.

- A genetikai szüleimért is imádkoztam – folytatta. Booth azt hitte, nem jól hall.

- A genetikai szüleidért?! - ismételte meg hitetlenkedve.

- Ez azt jelenti... – kezdte egyszerre Tempe és Lily, mire Booth elnevette magát:

- Ez jó! Most meg már sztereóban! - A két másik értetlenül figyelte, hogy Seeley milyen jól szórakozik. Majd lenyugodva így szólt:

- Tudom, mit jelent. Szóval, mi van a genetikai szüleiddel?

- Ugyanúgy szeretem őket, mint anyát és apát. Vigyáztak rám míg velük voltam, pedig tudták, hogy oda kell adniuk anyának és apának. Mert csak véletlenül kerültem hozzájuk.

- Szóval véletlenül... - Booth el volt bűvölve.

- Persze. Anya és apa akartak engem, de aztán véletlenül egy másik anyuka hasába kerültem. Aztán, mikor ő észrevette, akkor ő szólt anyának és apának, hogy őnála vagyok és ha elég nagy leszek, odaad nekik. - Booth még mindig nem jutott szóhoz a csodálattól.

- Nagyon szerethettek téged a szüleid... - szólalt meg aztán halkan.

- Még mindig nagyon szeretnek. Anya azt mondta, mivel ők neveztek el, egy láthatatlan szál mindig össze fog kötni minket. Én neveztem el a pingvinemet is. Titkos neve van.

- És mi az? - kérdezte Tempe kíváncsian.

- Bones! - szólt rá a férfi megrovóan.

- Maci.

- De hiszen ez egy pingvin... - értetlenkedett Brennan.

- De csak így lehet a neve titkos – majd elgondolkodva a nőre nézett:

- Bones? Akkor azért van az ajtón 2B, mert Bones és Booth?

- Nem – válaszolta zavartan Tempe. - Brennan és Booth. Vagyis – rázta meg a fejét még zavartabban -, az sem, mert én itt egyedül lakom. Nem vele.

- Akkor mi a Bones? - Booth küldött egy „na-ugye-én-megmondtam"-pillantást Bones felé, majd Lilyhez fordult:

- Az csak egy becenév. Én neveztem el így, mert ez a munkája.

- Te adtad neki? A láthatatlan szál miatt? - Temperance érezte, hogy az arcát elönti a vér:

- Nem. Nincs itt semmilyen láthatatlan szál.

Booth bólintott egy nagyot:

- Semmilyen láthatatlan. - ismételte, megnyomva a „láthatatlan"-szót. Hiszen Lily nagyon is látható...

A kislány hatalmasat ásított. Temperance elmosolyodott.

- Itt az ideje az alvásnak – mondta gyengéden. Betakarta Lilyt, majd kis tétovázás után óvatosan megpuszilta a homlokát.

- Jó éjszakát – súgta még és Booth után kiment a szobából.

Kint fáradtan leült a férfi mellé a kanapéra.

- Van valami hír az elrablóról? - kérdezte kis idő után. Booth megrázta a fejét:

- Tegnap óta nem volt otthon. Lehet, megtudta mi történt és bujkál. Ja, meg önkéntes tűzoltó volt. Ezért értett olyan jól a tűzrakáshoz.

- Örülök, hogy Lilynek nem esett baja. De a szülei... Ő már nem is reménykedhet. Nekem legalább megvolt a lehetőségem... - kis idő múlva elmosolyodott. - De már hallottam nevetni. Ez jó, nem?

- Aha! Játszunk mi is farkasszemet? Fogadjunk, én tovább bírom!

- Te csak ne fogadj! Az szerencsejáték!

- Jól van, akkor fogadás nélkül. - Azzal egymás szemébe néztek. Kis idő múlva Tempének kezdett felfelé húzódni a szája sarka, majd nem bírta tovább és felnevetett.

- Egy null! - jelentette be Booth. Brennan elfintorodott.

- Visszavágót! - azzal teljesen Booth felé fordulva így szólt:

- Most!

Egymás szemébe néztek. Temperance lassan elmerült a barna szemek varázsában. Megszűnt körülötte a világ. Majd, mintha intésre tennék, egyszerre hajoltak egymás felé, hogy aztán ajkuk forró csókban olvadjon össze. Egyikük sem tudta, mennyi idő telhetett el így. Egy sikoltásra rebbentek szét. Lily volt az. Gondolkodás nélkül felpattantak és berontottak a szobába. Temperance rögtön melléült, hogy átölelje. Míg a kislányt nyugtatgatta, agyában újra és újra felrémlett az előbbi jelenet. Ajkain még mindig érezte Booth csókjának ízét... Nem! szólt rá magára. Most Lily az, akivel törődni kell. Nehéz volt megállnia pedig, főleg, mert Booth is ott ült az ágyon, Lily másik oldalán.

- Itt volt! - csuklott fel Lily a sírástól. - El akart vinni! Megint!

- Csak álmodtad kicsikém! - súgta Temperance. - Zárva van az ablak, ajtó. Nem volt itt senki!

- Itt maradsz? Maradj itt! - kérte sírva.

- Rendben, itt maradok. Nem lesz semmi baj! - válaszolta Tempe.

- Te is itt maradsz? Légyszi! - fordult ekkor Booth-hoz. Ő határozatlanul Brennanre nézett, aki még mindig próbálta elkerülni a tekintetét.

- Esetleg... csinálhatjuk úgy, hogy én itt alszom Lilyvel, te pedig... az én szobámban. - Lilyre nézett:

- Jó lesz így? - Ő megkönnyebbülten bólintott.

- Most áthozom a takarómat, jó? Mindjárt itt vagyok – azzal felállt. Booth szótlanul követte. Akkor sem szólt, mikor Temperance megmutatta neki, hol talál ágyneműt. Csak akkor állt elé, mikor Brennan takaróját-párnáját felnyalábolva el akarta hagyni a szobát.

- Temperance... - szólította meg. Tempe, elkerülve, hogy a férfi szemébe nézzen, csak ennyit szólt:

- Jó éjszakát! - és kiment a szobából.

Sokáig nem jött álom a szemére. Hallgatta a mellette fekvő kislány nyugodt légzését és azon gondolkodott, mi volt ez az egész. Mert ő akarta megcsókolni a férfit... és ki tudja, mi lett volna a folytatás, ha Lily nem sír fel... Ha Lily... ha Lily nem lenne itt, Booth sem lenne. Nagyon sokszor töltötték együtt az estét, de sosem történt ilyesmi. Néha ugyan érezte, hogy lehetne, de mindig visszafogta magát. És Seeley-n sem látszott, hogy többet akarna. Egészen mostanáig. Még pontosabban néhány nappal ezelőttig. Amíg el nem kezdtek kutatni Lily után... Felkönyökölve nézte az alvó kislányt. Szája néha meg-megrándult, néha felnyögött, de ilyenkor Temperance óvón a homlokára helyezte a tenyerét.

Alig pár méterre onnan, a hálószobában, Booth sem érezte jobban magát. Itt volt, Temperance ágyában, mindenhol az ő illatát érezte... ő maga viszont nem volt vele. Az a csók... Próbált nem gondolni rá. De újra és újra azt kívánta, bárcsak Temperance itt lehetne vele, a karjaiban és ő újra megcsókolhatná... Már éjfélre járt, mire sikerült végre elaludnia.