7. fejezet
Bella
Ha nem éreztem volna magam olyan nyomorultul, határozottan jót mulattam volna azon, ahogy a légikisasszony kezelte ezek után Edwardot. Minden nő – korábbi magamat is beleértve – félájult volt a gyönyörűségtől, ha Edward megejtő mosolyú, klasszikus vonású arcára vethetett egy pillantást. Nos, ez a stewardess határozottan különleges egyéniségnek számított: nem hatotta meg Edward szépsége, viszont kifejezett utálatot ébresztett benne az a gyanú, hogy összevissza vert, feldagadt képem, mely mostanára a repülőtér mosdójának tükrében látott ibolya- és orgonalila duzzanatok mellett egy, szinte feketében tündöklő monoklival gazdagodott, Edward beavatkozásának eredménye lehet. Olyannyira felzaklatta saját feltételezése, hogy – fülemhez hajolva – suttogva meg is kérdezte, nem ez a fiatalember vert-e össze ilyen embertelenül, s kívánom-e, hogy a pilóta védelmem érdekében és Edward letartóztatása céljából a repülőtérre hívja a rendőrséget, hogy az az érkezésünkkor megfelelően intézkedhessen.
Csak erőtlenül ráztam a fejemet, hiszen hangokat már nem bírtam kiadni. Tudtam, hogy Edward már a kisasszony fejéből kiolvasta ezeket a gyanakvó gondolatokat, s nem bírtam megállni, hogy ne vessek egy kaján pillantást a nevezett gyanúsított megdöbbent, felháborodott és elkeseredett ábrázatára. Ó, dehogy – gondoltam magamban – nem ez a fiú bántott, hanem az a csinos, filigrán termetű fiatal hölgy, aki most olyan ártatlan arccal ül nem messze tőlünk. Ez a fiú sosem ütne meg engem... ő csak azt tervezi, hogy felsőbb utasításra belém harap, így változtat engem is egy, saját magához hasonló szörnyeteggé. Hisztérikus nevetés bugyborékolt a torkomban, csak tüdőm gyengesége akadályozott meg, hogy kacagásban törjek ki, így csak egy vérszegény krákogásra futotta erőmből.
Edward megelégelte a helyzetet, s a rá jellemző udvariassággal közbevetette magát:
- Köszönjük az együttérzését – búgta bársonyos hangján – apám, aki a repülőtéren várja az érkezésünket, orvos. A hölgy azonnal a lehető legjobb ellátást fogja kapni. A rendőrséggel sem kell vesződnie – szúrta még oda – hiszen a kisasszony édesapja rendőrfőnök, s azonnal intézkedni fog, amennyiben indokoltnak látja.
A stewardess kelletlenül vette tudomásul, hogy bólogatva helyeselek Edwardnak, s – habár látszott rajta, hogy nem győztük meg – magunkra hagyott bennünket.
Az út hátralévő része eseménytelenül telt el. Nemsokára megérkeztünk a seattle-i Sea-Tac repülőtérre. A kiszállásnál Edward felnyalábolta bebugyolált testemet, még megígérte, hogy a légitársaság kölcsön takaróit azonnal visszaszolgáltatja, mihelyt engem biztonságba helyezett, majd elhagytuk az utasteret. Az érkezés oldalon Alice nyomában egyenesen a Cullen család karjaiba rohantunk. Valamennyien ott voltak, izgatottan várakozva a megmenekült öngyilkosjelöltre.
Ekkorra már olyan mértékben elhatalmasodott rajtam a betegség, hogy az elesettség sötét, kínos ködéből szemléltem mindent. Azt érzékeltem, hogy az egész család örömmel üdvözölte Edwardot, szemrehányást tettek neki öngyilkos tervei miatt, Rosalie pedig a bocsánatáért esedezett. Ez a jelenet egészen rövid volt, mind csak pár szót vesztegettek a kérdésre, úgy megdöbbentette őket, hogy milyen állapotban kerültem elő. Habár sajnálkoztak, azon nem lepődtek meg túlzottan, hogy a Volturi főhadiszállásán kis híján halálra fagytam, de azt hosszasan találgatták, vajon ki pofozott fel ilyen látványos eredménnyel.
- Biztosan a Volturi – kotyogott közbe a tőle megszokott kotnyelességgel Emmett. – Aro nagyon csalódott lehetett, hogy Bella közbelépése miatt nem végeztethetett ki téged, Edward. Tudod, nagyon idegesítő tudsz lenni ezzel a gondolatolvasás-dologgal... szerintem Aro örült volna, ha rövid úton megszabadulhat tőled... de azon nagyon csodálkozom, hogy Bellát felképelte. Azt tudtuk, hogy nagyon kegyetlenek a halandókkal, de ez az elbánás mégis teljesen új! – monologizált hosszasan, mígnem Rosalie, megunva a sületlenségeit, egy észhez térítőnek szánt nyaklevest kiosztott neki. Ekkor végre befogta a száját.
- Nem a Volturi bántalmazta – jegyezte meg Edward szárazon. – Alice vágta pofon.
Mind felhördültek és vádló tekintettel meredtek Alice-re, aki eddigre valószínűleg nagyon megelégelte már a dicsőséget.
- Bella hisztériás rohamot kapott! – csattant fel idegesen. – Mi mást tehettem volna, nem mondanátok meg? Arra ugyan hiába vártam, hogy Edward magához téríti!
- Akkor is, Alice... ez rendkívüli durvaság volt tőled... Bella az életét kockáztatta a bátyád megmentéséért, nem értem, hogy lehettél vele ilyen goromba és érzéketlen – vágott közbe remegő hangon Esme.
Hamarosan parázs vita alakult ki arról, hogy mihez kezdjenek velem. Carlisle azonnali kórházba utalásom mellett kardoskodott. Edward szenvedélyesen védelmezte álláspontját, miszerint engem haladéktalanul haza kell juttatni, később még mindig kórházba vihetnek, ha szükséges. Most az egyszer magamban igazat adtam neki. Őszintén szólva pillanatnyilag legfőbb vágyam volt, hogy minél hamarabb megszabaduljak tőlük, végre felhívhassam Jacobot, majd lefekhessem a saját ágyamba. Hamarosan megértettem, hogy Edwardot egészen más motiválta.
- Tavaly is, amikor James elől menekítettük – részletezte idegesen – a végén értesíteni kellett az édesapját, hogy Bella kórházban van. Swan rendőrfőnök így is éppen eléggé utál már... – tette hozzá sóhajtva – nem szükséges, hogy minden alkalommal, amikor Bella eltűnik miattam otthonról, valami klinikáról riasszák a szüleit.
- Tisztelem az álláspontodat és megértem a szempontodat – jegyezte meg Carlisle. – Ez azonban nem változtat a tényen, hogy Bellának sürgős ellátásra van szüksége. Nem fog téged jobban kedvelni az édesapja, ha Bella belehal a súlyos tüdőgyulladásba.
Edward tovább érvelt elkeseredetten, egészen addig, mígnem Carlisle megadta magát, azzal a feltétellel, hogy egy bizonyos fajta, ritkán és kis dózisban használható oltóanyagot ad be nekem, amitől átmenetileg sokkal jobban leszek, hogy Charlie előtt megfelelően szerepelhessek, azt követően azonban kórházba kell mennem, ahol megfelelő ellátást kaphatok.
Ebben végül is megegyeztek, így megkaptam az oltást. A misztikus patikaszer meglepően gyorsan és jól hatott rám: orrommal együtt tudatom is határozottan kitisztult és érzékszerveim megközelítették egészséges működésüket. Carlisle még elmagyarázta, hogy ez a javulás mulandó és rövid lesz.
- Az arcodon viszont nem tudok nagy hirtelen segíteni, Bella. Édesapád látni fogja a véraláfutásokat és zúzódásokat, ezeket nem tudom elmulasztani – mondta sajnálkozva. Ezzel végre beültünk a várakozó autókba és Forks felé vettük az irányt.
Rosalie és Emmett kocsijába tereltek be, persze itt is Edward mellé kerültem a hátsó ülésen. Végig kellett hallgatnom, amíg – hangjában nem kevés elégedettséggel – elmondta, hogy a Volturi halálosan megfenyegetett, így aztán most már valóban nincs más választásom, mint hogy vámpír legyek. Hangsúlyozta, hogy ez a parancs levette a leendő átváltoztató válláról a felelősséget, így lelkiismereti problémákkal többé a család egyik tagjának sem kell szembenéznie.
Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Csendben imádkoztam, hogy végre érjünk haza, s én a Carlisle által beadott szer roboráló hatása alatt még fel bírjam hívni Jacobot, hogy bocsánatáért esedezzem, mielőtt a tüdőgyulladás ismét teljesen elhatalmasodik rajtam.
Arra eszméltem fel, hogy Edwardnak a Volturiról szóló beszámolóját mély csend követte. Sem Rosalie, sem – tőle rendkívül szokatlan módon – Emmett nem fűzött az elmondottakhoz egy szót sem. Mintha... mintha meg sem mertek volna szólalni. Úgy látszott, mintha nem osztották volna Edward lelkesedését... mintha ez az átváltoztatás-dolog sokkal kényesebb kérdés lett volna, mint ahogy azt Edward sejteni engedte.
Töprengve fürkésztem az arcukat. Emmettre a tükörből próbáltam lopva egy-egy pillantást vetni, Rosalie reakcióját azonban nem volt nehéz felmérnem. Hátrafordult az anyósülésen, s arcán a legmélyebb megdöbbenés kifejezésével bámult rám, nem is próbálta elrejteni a hallottak miatt érzett együttérzését. Ez nagyon meglepett. Tudtam, hogy Rosalie nem kedvel. Nem értettem, miért érintik most olyan mélyen az Edward által előadottak. Míg Rosalie elgondolkodva bámult rám, Edward tovább csevegett, most már határozottan rosszabb hangulatban:
- Na és, képzeljétek, ráadásul Felix beleszeretett Bellába. Sajnos végig kellett élveznem, ahogy a gondolataiban végigfuttatta mindazon kellemes lehetőségeket, amelyek rá várhatnak azzal, hogy Bella egy lesz közülünk. Megesküdött magának, hogy megszerzi őt, kerül, amibe kerül. Persze szívesen át is változtatná... gondolhatjátok.
Ezek hallatán Rosalie arca a mélységes bűntudat, sajnálat és... kétségbeesés kifejezését öltötte fel. Csodálkozva néztem rá. Ennyire félreismertem volna? Valójában talán kedvel, és azonosulni tud a szempontjaimmal? Nem sokáig tépelődtem ezen a kérdésen, mert az álom lassan hatalmába kerített, Edward hangja egyre halkabb duruzsolássá szelídült a fülemben.
A Carlisle által beadott oltás egyelőre várakozáson felül teljesített: a hazavezető úton végre mélyen és álomtalanul aludtam. Nem tudom, mennyi ideig pihenhettem így: mikor Edward kíméletes keltegetésére felnyitottam a szememet, már forksi otthonom előtt parkolt járművünk. Tudtam, hogy most érkezett el a gyógyszer nagy próbája: valahogy be kell jutnom a házba a saját lábamon – időben számításba véve a Charlie által előreláthatólag megrendezésre kerülő nagy jelenetet is – majd telefonvégre kell kerítenem Jacobot, hogy bocsánatot kérhessek tőle, csak ezek után roskadhatok össze végre. Jelenlegi állapotomban ez a néhány teendő is meghaladni látszott a képességeimet.
Tűnődésem közben Edward már kipattant a kocsiból, emberi sebességgel – hiszen tarthatott attól, hogy Charlie bármelyik pillanatban megláthat bennünket – körbeszaladta a járművet, majd kinyitotta a kocsiajtót és óvatos aggodalommal nézte, ahogy kikászálódom az ülésről. Nem mert megérinteni, hogy segítsen, hiszen tartott attól, hogy jéghideg érintésétől ismét köhögésroham vehet erőt rajtam.
Alighogy kiszálltam és ingatagon kiegyenesedtem, a bejárati ajtó nagy csattanással felpattant, a küszöbön pedig megjelent Charlie. Valószínűleg pár perce érhetett haza a munkából, hiszen még tetőtől talpig rendőrfőnöki díszben volt, azt is észrevettem, hogy a pisztolytáska is az oldalán lógott. Haragos, kipirult arccal nézett ránk. Néhány ingatag lépést tettem felé, a nyomomban Edwarddal.
- Szia, apa! - szólaltam meg. A hangom most kevésbé volt dunnyogó, mint akár a repülőgépen, viszont legújabban a rekedtség olyan alsó regisztereiben mozgott, hogy magam is megijedtem magamtól. Plusz, ha ehhez hozzáképzeltem kidekorált ábrázatomat... olyan lehettem, mint egy kocsmai verekedő... rettenetes!
Alighanem Charlie is erre a következtetésre jutott, mert kivörösödött, dühös ábrázata egy pillanat alatt a rémült szánalom kifejezését öltötte fel. Szidásra nyílt száját gyorsan becsukta, ajka kétségbeesetten megremegett, majd ezt suttogta:
- Kislányom... – aztán, Edward felé fordulva, hirtelen megtalálta a hangját: – Hát te, te meg hogy mertél ide jönni? Azt hittem, gutaütést kapok, amikor hazajöttem az üres házba, arra, hogy Bella megint eltűnt valahol miattad. Azok után, amit tettél vele, még szóba állt veled! De meg is háláltad, szemmel láthatólag: ilyen borzalmas állapotban még sosem láttam őt! Mondd csak, saját kezűleg verted össze talán? Azt esetleg szabad tudnom, mivel érted el, hogy így berekedjen? Hiszen még csak hideg sem volt az elmúlt napokban! Talán becsuktad egy fagyasztóládába? Nyilván azt hiszed, hogy azt csinálsz vele, amit akarsz, de vedd tudomásul, hogy tévedsz, és én ezt most be is fogom bizonyítani!
- Uram... – próbálkozott Edward a tőle telhető legudvariasabb hangon, de Charlie-ra már nem tudott hatni.
- Ne uramozz itt nekem, arra válaszolj, amit kérdeztem! Ki verte össze ilyen borzalmasan, mi?
- Nem én voltam – suttogta Edward megtörten.
- Hanem kicsoda? – ordította Charlie, láthatólag a végsőkig kihozva a béketűrésből.
- Alice... – rebegte Edward alig hallhatóan.
Szegény Charlie! Ez rendkívül kellemetlen meglepetés volt a számára, hiszen nagyon szerette Alice-t. Most megdöbbenve állt, levegő után kapkodott, szemmel láthatólag szóhoz sem tudott jutni. Ekkorra valószínűleg a Carlisle által beadott oltás hatása kezdett kimenni belőlem, mert ismét elgyengülten kezdtem tántorogni. Mindketten – Charlie és Edward is – hozzám ugrottak, hogy elkapjanak. Charlie most az egyszer fürgébb volt, megragadott és nehézkesen a karjaiba emelt. Holt súlyként csüngtem rajta. A bejárati ajtó felé fordult, már tett egy lépést befelé, amikor visszanézett, és még ennyit mondott Edwardnak:
- Elegem van belőled. Meg fogom tudni, hogy ki ütötte meg valójában, és megfizetek neki. Vedd tudomásul, hogy soha többé nem kerülhetsz kapcsolatba Bellával – szegény Charlie, ha tudta volna, hogy most milyen őszinte hálát éreztem, hogy ezt mondta! – minden ilyen irányú kísérletedet meg fogom akadályozni, minden lehetséges eszközzel! Nem ajánlom, hogy a zaklatásával próbálkozz, és nem szeretném látni, hogy itt őgyelegsz a házam körül! Vége, értsd meg, elég volt! Nem tűröm el, hogy még egyszer bántsd – sem fizikailag, sem lelkileg! – e szavakkal nehézkesen becipelt a házba, és gyengéden lefektetett a napaliban a kanapéra.
- De uram, kérem... – hallottam a bejárati ajtó felől Edward gyenge próbálkozását. A következő pillanatban Charlie előkapta a pisztolyát és ráfogta, hallottam, ahogy kibiztosította a lövéshez. Hideg és elszánt volt a hangja, amint megszólalt:
- Látom, fiam, hogy nem értjük egymást. Sajnálom, hogy ilyen nehéz felfogású vagy, de előbb-utóbb meg fogod érteni, hogy a számodra nincs több esély. Most pedig vagy távozol, vagy szitává lőlek, és nincs az a bíróság, amelyik fel ne mentene, mert akaratom ellenére hatolsz be a házamba.
Nagyon aggódtam, hogy Charlie tényleg rálő Edwardra: tudtam, hogy a vámpír gránitkemény bőrét nem sértené fel a golyó, de hogy Charlie-val mi történne, ha megsebzi a visszapattanó golyó... erre nem is mertem gondolni. A gyengeségtől reszketve megpróbáltam volna feltápászkodni, hogy közéjük állva akadályozzam meg a végzetes lövést, de szerencsére Edward jobbnak látta, ha megfordul és elmegy. Még annyit hallottam, hogy udvariasan motyogott valami köszönésfélét, majd autóajtó csapódást és kocsi indulás hangjait követően csend borult ránk.
Charlie egy takarót borított rám, felsóhajtott és leroskadt egy karosszékbe. Arcát két kezébe temette. Így ült ott talán egy percig, majd felpattant és így szólt hozzám:
- Nem ülhetek itt összeomolva, amikor sürgős orvosi ellátásra van szükséged, Bella! – jaj, Bellának szólít, nem Bells-nek, tehát még mindig haragszik rám, gondoltam aggódva. – Orvost hívok hozzád, de ne reménykedj, nem Carlisle Cullen lesz az. Ő nem vizsgálhat meg és nem is kezelhet, mert nem bízom meg benne: ha őt a közeledbe engedem, hiába próbálnám távol tartani tőled Elemért! – ezzel a tirádával megfordult és kiviharzott a nappaliból, míg én magamban hüledeztem azon, hogy milyen gyerekesen viselkedik. Nyilvánvaló volt, hogy engesztelhetetlen Edward irányában, de hogy ezért még a nevén sem hajlandó nevezni... ez olyan jellemző volt Charlie-ra! Hallottam, amint a saját szolgálati telefonján hív valakit. Hm – gondoltam magamban – tehát olyan alapos titkos szervezkedésbe fog Edward ellen, hogy nem is használja a nappaliban lévő vezetékes telefont, mert nem akarja, hogy halljam, kivel és mit beszél. Közben éreztem, hogy a Carlisle-féle oltás hatása rohamosan múlik, és úgy éreztem, ha most nem hívom fel Jacobot, később nem leszek rá képes. Vágyakozva pislogtam a tőlem alig néhány méterre álló készülékre. Nem mertem Charlie-tól kérni, hogy adja ide: úgy éreztem, most mindennel csak még jobban felbőszíteném. Lassan és óvatosan feltápászkodtam és a telefon felé tántorogtam. Épp megragadtam a kagylót, amikor Charlie beviharzott és rám rivallt:
- Hát persze, gondolhattam volna! Az az első dolgod, hogy Egont felhívod! Vedd tudomásul, hogy ebből nem lesz semmi! Ebben a házban mostantól csak én telefonálhatok! – ezzel kiragadta a kezemből a kagylót, engem gyengéden, de elszántan visszaterelt az ágyhoz, lefektetett és betakart. Ezek után a sarokban álló masszív ruhásszekrényhez ment, feltépte az ajtaját, az egyik üres polcra tette a készüléket, majd az ajtót alaposan rázárta, előkotort egy, a rendőrségi munka során használatos készletet, amivel gyorsan és ügyesen lepecsételte a szekrényajtót. Még néhány szóval figyelmeztetett a hatósági pecsét feltörésének jogkövetkezményeire – szerettem volna elmondani neki, hogy én igazából csak Jacobot akartam felhívni, de hiába, mert hang már megint nem jött ki a torkomon, mostanára mintha teljesen megnémultam volna – aztán ismét elhagyta a szobát és vég nélküli telefonálásba kezdett, én pedig elmerültem egy félig éber, félig eszméletlen állapotban.
NonPlusUltra
