6. fejezet
Zsenialitás, mint alaptulajdonság


Bruce Wayne éppen a puccos irodájában ücsörgött, a hatalmas mahagóni íróasztala mögött, egy rendkívül kényelmes bőrfotelben, a reggeli kávéját szürcsölgetve, mikoris elméjének gondolatai ismét Joker, és az egy héttel ezelőtt történtek felé kalandoztak.

Pontosan aznap volt egy hete, hogy elhívták Arkham-be, és meglátogatta Jokert. Pontosan egy hete gondolkodik azon, hogy miért viszonozta a csókot, és elsősorban miért hagyta, hogy a másik a nyakába ugorjon. De a legfontosabb gondolata mégis az volt, hogy mi történhetett a bohóccal. Borzasztóan nézett ki, megtörtnek, megviseltnek, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet a gyengeségtől. Joker sosem volt testes alkat, mindig is vékony volt, de most kijejezetten egy etióp éhezőre emlékeztetett a külleme. Látszott rajta, hogy nem eszik rendesen, csontsovány volt és akár a legkisebb szél is feldöntötte volna.

Akárki megverhette, bármelyik másik agyament, aki valamiért bosszút esküdött Joker ellen, de a fogyás kétségkívül annak az oka, hogy nem kap rendesen enni. Az ételt pedig csak és kizárólag az alkalmazottak közül valaki vonhatta meg tőle. Dehát miért nem tesz az igazgató semmit sem?

Ments meg!

Még most is hallja a segélykérő szavakat.

Ments meg!

Ha a Jokert meg kell menteni, ott óriási a baj.

Miért nem tesz az igazgató semmit sem...?

Bruce felkapta az asztalán lévő telefon kagylóját, majd elkezdett tárcsázni.

- Parancsoljon, Mr. Wayne. – hangzott egy idősebb férfihang a túloldalról.

- Lucius, kérem nézzen utána Dr. Ashton Taylornak, Arkham új igazgatójának.

- Rosszat sejt vele kapcsolatban, uram?

- A legrosszabbat.

Joker két őr társaságában járta Arkham folyosóit, útban Dr. Flayer irodája felé – ismét. Joker nagyon nem várta ezt a beszélgetést. A legutóbbi találkozás nem volt túl kellemes, tekintve hogy a doktornő olyan helyen tapogatózott, amelyet esze ágában sem volt megosztani vele. Eldöntötte, hogy most a jó viszony érdekében hazudni fog valamit a nőnek, de hogyan? Múltkor is képtelen volt rá. Sokat is gondolkozott rajta, hogy mitől lehet hogy a nagyszerű képessége, mely lehetővé tette hogy mindig és minden helyzetben képes legyen valami hihető hazugságot benyögni, elhagyta annak a nőnek a jelenlétében. Mondjuk tény is, hogy még életében nem találkozott olyan emberrel, mint Persephone Flayer. A disszociáció melyben szenvedett rendkívül különlegessé és érdekessé tette a nőt, bár Joker úgy gondolta hogy enélkül is rendkívül egyéni egzisztencia lenne a hölgy, de semmiképpen sem egyedülálló.

Mikor megérkeztek az irodába, Dr. Flayer már ott volt. A nő nem köszönt, fel sem nézett a jegyzeteiből, egy pillanatra az őrök is megtorpantak, nem tudva, hogy mégis mit tegyenek, de végülis leültették Jokert az iróasztal előtti székre, majd megálltak mellette, várva az utasítást, hogy távozhatnak, ami nem érkezett meg. Kis idő után az egyik őr megköszörülte a torkát, mire Dr. Flayer végre felemelte a fejét, és kérdően pillantott a férfiakra.

- Mire várnak, tapsra? – tette fel a kérdést lenézően, mire az őrök különböző arcokat vágva megfordultak és kisétáltak a szoba elé.

- Idióta, IQ-szegény, izomagyú vadbarmok. – utalt a nő az őrökre, mire Joker egyszerűen nevetésben fakadt ki.

- Tökéletesen összefoglalta a nézeteimet! – mondta nevetés közben.

Flayer ugyanolyan érzelemtelen arccal nézett Jokerre, mint ahogyan mindenkire szokott. Rendkívül zavaró volt, hogy az ember nem tudta eldönteni, mi zajlik a nő fejében, mert még a szeme, a tekintete sem árulja el, minimálisan sem.

- Dr. Flayer... – kezdett bele a férfi mondanivalójába, de a másik azonnal félbeszakította:

- Mr. Joker, ön szerint az álmoknak van jelentőségük?

- Már... hogy érti?

- Rengeteg teória létezik az álmokkal kapcsolatban. Sokak szerint álmunkban éljük át újra az azokat az eseményeket, melyek a múltban történtek velünk. Mások szerint a jövőt mutatják. És vannak, akik úgy hiszik, egy ember nem csak egy életet élhet. Párhuzamos dimenziókban létezünk, külön térben és időben. Ezeket a külön életeket láthatjuk álmainkban. Önnek mi a véleménye?

Joker nem tudott mást tenni, csak némán ülni. Hogy jön ez ide? Mi értelme hogy felhozta ezt a témát, most komolyan?

- Hát... Nem szoktam nagy jelentőséget tulajdonítani nekik.

- És a rémálmoknak? – Dr. Flayer meg sem várva Joker válaszát, lehajtotta fejét, és hevesen körmölni kezdett rózsaszín tollával. Az íróeszköz csak úgy süvített a jegyzetfüzet papírján.

Joker egy ideig csak csöndben ült, tekintve, hogy olyan szituációba került, amibe eddig még soha: Nem értette, mi folyik körülötte.

- Nem szoktam rémálmodni. – felelte végül, de még mindig azon törte a fejét, hogy miért fontos ez.

- A betegek gyakran panaszkodnak itt töltött idejük alatt rémálmokról. Azt mondják, álmukban Amadeus Arkham szelleme kísérti őket.

- Igen, erről hallottam. Harley is említette... valamikor.

- Önnek tehát még nem volt ilyen élménye?

- Nem. – Dr. Flayer ekkor elkezdett jegyzetelni, és körülbelül 3 percig körmölt, majd csak azután pillantott ismét az előtte ülő férfira.

- Másokkal szokott álmodni?

- Néha... Én is csak emberből vagyok. – Joker ekkor kuncogott, majd eszébe jutott legutóbbi álma, melynek Batman, és ő maga voltak a főszereplői. Az álom tartalma igencsak erotikus volt, és ettől a gondolattól csak méginkább kuncogni kezdett. Flayer ismét hosszas jegyzetelésbe tört ki, és a maradék idő is hasonlóképpen zajlott. Flayer végig az álmairól kérdezte a férfit, a jellegükről, általában milyen helyszínen játszódnak, kikkel, mikor. Minden választ tollsercegés követett, és habár a doktornő arcára ez nem volt kiírva, de jegyzetei hosszából, és egész lényéből látható volt, hogy elégedett a válaszokkal.

Dr. Ashton Taylor éppen a rendkívül impozáns irodájában nézegetett át pár aktát, mikor kopogtak az ajtaján.

- Tessék! – kiáltotta el magát kényelmes irodai bőrszékéből, majd becsukta az éppen tanulmányozott iratot, hogy tekintetét az ajtóra emelhesse, és láthassa, ahogyan a titkárnője és Bruce Wayne belépnek rajta.

- Igazgató úr, Bruce Wayne kíván beszélni Önnel. Elmondása szerint fontos ügyről.

- Köszönöm, Veronica. – szólalt meg Taylor, kedvesen rámosolyogva a hölgyre, aki ezután kilépett a szobából. – Minek köszönhetem, hogy megtisztelt jelenlétével, Mr. Wayne? – tette fel nyájasan a kérdést, miközben felállt, és megkerülve tekintélyes méretű íróasztalát a férfi velé vette az irányt.

- Dr. Taylor, erősen gondolkozom azon, hogy megvonom cégem támogatását az intézménytől. – szólalt meg a feketehajú, akinek eszében sem volt elfogadni az időközben felé nyújtott kezet. Taylor arcáról erre leolvadt a mosoly, és a kedvesség minden formája. Vonásai megkeményedtek, és idegesen rántotta el kezét az üzletember irányából.

- Mégis miért, ha szabad feltennem a kérdést? – szóban próbálta megőrizni nyájasságát és negédes modorát, ám aki figyelt, könnyedén kihallhatta szavai mögül a düh és csalódottság keverékének egyedi tónusát.

- Jól hallotta. Attól félek, hogy az Ön vezetése alatt Arkham nem azokat az értékeket képviseli, amik miatt úgy döntöttem, tetemes pénzösszeggel támogatom a működését. – Beszéd közben Wayne megkerülte az igazgatót, és annak már sokszor említett, vaskos íróasztala felé vette az irányt. Mikor oda ért, elkezdett játszadozni az azon található tollakkal és iratokkal, majd mielőtt Taylor bármit is mondhatott volna a maga védelmében, folytatta:

- Dr. Taylor, úgy értesültem, hogy a betegeik között egyre magasabb az öngyilkosságok száma.

- Sajnálattal hallom, hogy ilyen fals értesüléseket kapott, Mr. Wayne. – a férfi hangjában még mindig méreg csendült, ám vonásai jelentősen lágyultak. – Megtudhatnám, hogyan jutott ilyesfajta információhoz?

- Nem volna etikus elmondanom. – Taylor kuncogott.

- Hát persze. De azt mennyire tartja etikusnak – ekkor az igazgató szintén az íróasztal felé vette az irányt -, hogy valaki mocskolódó pletykákat terjeszt Arkhamről? – pontosan Wayne előtt állt meg, alig centiméterekre a magasabb férfitól. – Ráadásul az illetőnek bennfentesnek kellett lennie, hiszen több mint valószínű, hogy egy kívülálló szavára nem adott volna hitelt.

Csend állt be a beszélgetésbe, és ekkor Taylor elmosolyodott. Kikerülve Bruce Wayne-t, visszaült asztala mögé, majd keresztbetett lábakkal, fürkészve pillantott ismét a milliárdosra. Mostmegfogtam.

Taylor öröme nem tartott sokáig, ugyanis ekkor Wayne önkényesen az igazgató telefonjáért nyúlt, majd tárcsázni kezdett. Taylor nem szólt egy szót sem a procedúra közben, még akkor sem, mikor Wayne csupán ennyit szólt a telefonba: Behozhatja. Ekkor a férfi lerakta a kagylót, majd az ajtóhoz ment, és csendben várt. Alig három perc múlva az kinyílt, és egy idősebb fekete férfi lépett be rajta, csupán egy boríték átnyújtásának hosszáig.

- Köszönöm, Lucius. – ekkor az idősebb úr biccentett Taylor és Wayne felé, majd távozott.

- Szabadna megkérdeznem, mire volt hivatott ez a közjáték?

- Ez a... közjáték, ahogy maga nevezi, a következőre volt hivatott. – Wayne Taylor asztalára dobta a borítékot, amit ő ki is bontott, és olvasni kezdte a tartalmát. Eközben a másik férfi tovább beszélt. – Amit a kezében tart, az egy hivatalos jelentés az itt folyó eseményekről, az elmúlt fél évben. Arkham egész történelme alatt soha nem történt ennyi öngyilkosság ilyen rövid perióduson belül. Nem is szólva arról, hogy a Dead Men's Point-hoz vezető alagútrendszert ismét megnyitották, szinte hívogatva a kétségbeesett embereket. Mégis mire véljem ezt?

Taylor továbbra is csak csendesen olvasta a jelentést, minden egyes részletét kétszer is átgondolta, mindent leellenőrzött rajta, ami esetleg arról árulkodna, hogy a jelentés egyáltalán nem hivatalos jellegű. De nem talált ilyet. Már nem is érdekelte, hogy a Wayne Enterprises megfosztja az Elmegyógyintézetet a támoatásától. Az motoszkált a gondolataiban, hogy elkapja Wayne informátorát, bárki is legyen az az árulópatkány.

- Nos? Nincs semmi hozzáfűzni valója? – szólalt meg ismét a fekethajú, miután Taylortól hosszú ideig nem érkezett válasz, és mielőtt adhatott volna bármiféle magyarázatot, irodája ajtaja ismét kinyílt, és újra belépett rajta Taylor titkárnője.

- Elnézésüket kérem a zavarásért. Dr. Taylor, Dr. Flayer kíván beszélni Önnel.

- Hívja csak be! – pattant fel az igazgató, elbova kezéből a jelentést.

Legalább van ürügyem, hogy megszabaduljak ettől a pasastól...

Dr. Flayer máris a csukott ajtónál állt, vasta szemüveglencséje mögül fürkészte a rajta kívül tartózkodó embereket a szobában.

- Nem tudtam, hogy megbeszélést tart. – jelentette ki mindenféle üdvözlés nélkül.

- Ha zavarna, akkor nem hívtam volna be, kedvesem. – válaszolt az igazgató, teljesen visszatére úriember modorához. Flayer csak bólintott.

- Üdvözlöm, Mr. Wayne.

- Dr. Flayer. – bicentett a milliárdos. – Rég nem találkoztunk.

- Valóban. – Taylor ezúttal nem tudta véka alá rejteni meglepettségét. (Meg volt illetődve, mint Sólyom László bármikor. XD)

- Önök ismerik egymást?

- A gyermekkori traumák felnőttkorra való kihatása volt az orvosi disszertációm témája. Kutatásaim során Mr. Wayne-el is volt szerencsém interjút készíteni. – Taylor szája megrándult kissé.

- Valóban? Hát ez remek, micsoda... véletlen. Megkérhetném, Mr. Wayne, hogy távozzon? Ha jól sejtem, Dr. Flayer egy rendkívül fontos üggyel érkezett hozzám. – Bruce Wayne a szúrós tekintetek királya, azonban azt a pillantást, amit akkor produkált az igazgató felé, inkább lehetne „felkoncoló" tekintetnek nevezni.

- Még nem végeztünk, Taylor.

- Természetesen, Mr. Wayne, én sem gondoltam másképp! – mosolygott a férfi, majd az ajtó felé intett. Miután Wayne – tétovázva ugyan, de – távozott, Taylor visszaült az íróasztalához, majd 2-3 másodpercet halántékdörzsölés után Dr. Flayer-re pillantott. A nő azonnal értette, hogy bele kell kezdenie mondanivalójába.

- Végeztem Mr. Joker profilelemzésével.

- Máris? Hiszen csak...

- Két alkalom bőven elég egy normál profilelemzéshez.

- Joker esetében is?

- Különösen Joker esetében. Parancsoljon. – azzal kivett a táskájából egy vaskos, összefűzött irathalmot, és egy nagy „thud" kíséretében Taylor asztalára tette.

- Ez... Igen. Két nap alatt, bámulatos. Ön valóban zseniális, kisasszony. Ha nem kotnyeleskedik... és úgy végzi a dolgát, ahogyan elvárják magától, még nagyon, nagyon sokra viheti. – a férfi hangja tele volt gúnnyal, megvetéssel, és gyanúval, amit a Flayer nem tudott hova tenni, ám annál inkább sértette büszkeségét, és szakmai önbizalmát.

- Köszönöm, igazgató úr. Ön pedig, bizonyára sokra fogja még vinni, mint igazgató. Megszabadítja a várost a mocskától, amit kitermel. Méghozzá a legegyszerűbb módszerekkel. – Flayer hangjában nemigen hallatszott csípősség – hisz a monotonitáson kívül nem képes másra - , de tudni lehetett, hogy mire utalt. Egy szó nélkül megfordult, és kisétált az irodából, egyedül hagyva Taylort a gondolataival.

Veszélyes gondolatokkal.

Micsoda... véletlen. Igen, véletlen. Ha! Hülyének néz? Azt hiszi nem látom, mi folyik itt? Felveszem, és érdekes módon Wayne nekiáll reklamálni. Mocskos, áruló szuka, nem érdemli meg az áldozatot, amit azért hoztam, hogy őt idecsábítcsam... De, most már nincs is rá szükség. Az elemzés megvan. Bizonyára tökéletes. Így már nem látom akadályát, hogy... kivonjam a forgalomból.