Magyarország egy csokor fehérliliommal a kezében lépdelt az emlékmű felé. A nap erőlködés nélkül égetett ezen a szép nyári napon. Ha esett volna az eső, az jobban tükrözte volna az ország érzéseit. Hátha elmosta volna a szomorúságát. Miután betette a virágot a vázába, elkezdte igazgatni, mintha egy lakás legfontosabb tartozéka lenne. Hirtelen észrevett egy vízcseppet az egyik szirmon, amelyet egy másik követett.
- Nahát csak nem esni fog? – nézett fel az égre. – Nem ennyire nem kegyelmez Isten – mondta és térdre rogyott.
Keserű szívvel simogatta a szirmokat, visszaemlékezve arra a végzetes napra, amikor gúzsba kötött szárnyakkal vergődött lelke, mégsem fogadta el a poroszt, eldobva ezzel az utolsó csepp reményét is a szabadság lehetőségének.
„ – Ide figyelj Lizi! – kiáltott utána Poroszország. – Nem fog hatalmasságom soha többet zavarni, ha most végighallgatsz.
Erzsébet bátortalanul bólintott. Már akkor érezte, hogy valami rossz következik.
- Nem érdekel, hogy visszautasítottál, de ne feledd, hogy én mindig védeni foglak. Még akkor is, ha nem akarod.
- Nincs rá szükségem – vágta rá. – Itt van nekem Roderich.
- Ó, tényleg az a „csodás" arisztokrata kutya – „dicsérte Poroszország".
- Ne beszélj így róla – szűrte a fogai között a magyar lány.
- Hogyan? – nevetett Magyarország hűségén. Mint egy rossz kutya. – Ez az igazság, te is tudod. Most tetteti, hogy szeret, aztán, majd ha már nem lesz rád szüksége, eldob, mint egy használt rongyot. Tönkre fog tenni. Olyan csatákba rángat bele, amihez semmi közöd.
- Ez nem a te dolgod – morogta.
- Lehet, hogy igazad van – sóhajtott. – Egy valamit, viszont ne felejts el. Én megmondtam. Ha segítségre lesz szükséged, nem fogsz kapni. És még valami. Ha félsz az ismeretlentől, miért nem vallod be? Ahelyett, hogy a megszokás által földhöz láncolva élnéd az életed, miért nem szárnyalsz szabadon az ismeretlennel? Nem kötődsz érzelmileg ahhoz a nyápichoz. És én meg fogom várni, míg rájössz erre. Ennyi lett volna a mondanivalóm. Köszönöm, hogy meghallgattál – mondta, majd köszönés nélkül távozott."
Akkor hülyeségnek gondolta Gilbert szavait, de most már más a helyzet.
- Igazad volt, te idióta porosz. Mindenben. Te mindvégig védted a hadseregem. Mindent megtettél a győzelmünk érdekében. És ő? Zongorázgatott és ette a Sacher tortáját, szemrebbenés nélkül nézte a vesztemet. A háborúba is belerángatott, de segíteni, azt már nem sikerült neki. Minden szava hazugság volt. A bókok, a kedveskedések, mind azért volt, hogy az orromnál fogva vezethessen, hogy becsapjon. Kihasznált. Letörte a szárnyaim, nehogy elrepülhessek. Magához láncolt, nehogy megszökjek. Mérgezett szavaival, hogy még a szabadulás gondolatát a legmélyebb árulásnak gondoljam. Megcsonkított, kifacsart az utolsó cseppig. Felhasznált a célja érdekében, s most, hogy elbukott, engem is elhajított. Már nincs rám szüksége, hiszen földemet feldarabolták. Szívemet szétszaggatták, egy csöppnyi részt hagyva nekem a túléléshez. Mindenemet elvesztettem. Téged is, aki úgy védett, mint szeme világát. Csak az a csekély reményem maradt, hogy életben vagy még. Tudod, már értem miért nevettél ki akkor. Nevetségesen viselkedtem. Mint egy gazdáját hűen őrző kutya. Ha visszagondolok az akkori énemre, kiráz tőle a hideg. Ha az ismeretlent választottam volna, talán még mindig élvezhetném a lelkem szabadságát.
Erzsébet ilyenkor már úgy sírt, mint egy napi cukoradagtól megfosztott kisgyerek.
- Szükségem van rád te egoista idióta! – zokogott. – Nélküled képtelen leszek újra szabadon szállni. Hallod!? – kiabálta. – Annyit kívánok, hogy légy életben valahol. Ha nem is vagy mellettem, az hogy élsz, nekem a legjobb gyógyír a darabokra tört szívemnek. De tudod, hogy nem adom fel. Nem fogok megtörni, mert te sem tetted. Auf Wiedersehen Preußen.
- Ó Bözsi, mennyire legyengültél. Nem gondoltam volna, hogy így kell újra látnia téged hatalmasságomnak – magyarázta Poroszország mosolyogva. – Na, miért sírsz? – kérdezte, majd lehajolt a magyarhoz, hogy letörölje a lány könnyeit. – Megígértem, hogy kivárom, amíg rájössz, hogy hibáztál. És nagyságom mindig betartja a szavát – mondta, s megcsókolta. – Na de most komolyan, fehér lilom? A halál virága. Ennyire lebecsülnél engem Lizzi? – kérdezte, amikor szétváltak egy pillanatra.
Magyarország nem tudott válaszolni, mert újabb csókot váltottak egymással. Az első gyengéd volt, mégis izgató, a másodikban viszont valami keserűség lappangott. Egy búcsúcsók. Sós könnycseppeket érzett a vállán majd egy súlyos fej nehezedett rá.
- Sajnálom Erzsébet.
Gilbert sose mondta ki a teljes nevét, ha mégis, akkor azt vidáman tette, most viszont ez a két szó fájdalmasan hasított a szívébe.
- Szeretlek Gilbert.
- Ich liebe dich Erzsébet.
Ezek voltak a porosz utolsó szavai, mielőtt lelkét a szél messzire nem fújta, oda, ahova Magyarország nem mehet utána.
