Declan egy fél órával később az emeleti kiskonyhában még főzött magának egy teát, mikor arra kapta fel a fejét, hogy Sam megáll az ajtóban.

- Nem tud aludni? – kérdezte tőle, miközben töltött neki is egy bögre teát.

- Ez volt most álmaim netovábbja – vette át Sam egy hálás mosollyal.

- Örülök, hogy segíthettem valóra váltani – mosolygott rá Declan is. – Álmos, vagy csatlakozik hozzám egy kis időre?

- Örömmel – bólintott rá Sam, mire Declan egy udvarias mozdulattal előre engedte a konyhából.

- Hova megyünk?

- Legyen meglepetés.

- Akkor csak annyit áruljon el, lefele, vagy felfele? – nevette el magát Sam.

- Felfele – pillantott rá Declan, de végül úgy döntött, hogy nem a liftet választja, inkább a ház zegzugos folyosóin és lépcsőin vezeti végig a nőt.

- Declan, tényleg gyönyörű ez a ház – sétált Sam ámulva a folyosókon, ahol a falakból áradt a múlt, és a képek a falon csak fokozták a hatást.

- A háznak ez a része szöges ellentétben áll az alsóval – pillantott rá Declan. – Ott a modern technika az úr. A sok fém, üveg, biztonsági üveg, monitorok egymás hegyén-hátán. De itt… itt minden olyan, mint régen. Szeretem ezt az ellentmondást. De most… engedjük, hogy elvarázsoljon a múlt, rendben?

- Rendben – bólintott rá Sam, mikor az utolsó lépcső tetején egy zárt ajtóhoz értek, és bár Declan váltig állította, hogy ide nem tört be a modern technika, a férfi egy mágneskártyával nyitotta ki.

- Előre megyek – nézett bocsánatkérőn Declan a nőre az udvariatlanságért, de Sam csak mosolyogva rábólintott, és csak akkor lépett be, mikor Declan felkattintotta a villanyt a helyiségben. – Csukja be az ajtót, és menjen az ablakhoz! – kérte a férfi.

- Miért?

- Csak bízzon bennem! – kérte újra Declan, így Sam végül engedelmeskedett, és a hatalmas, majdnem földig érő ablakhoz sétált. Declan akkor lekapcsolta a lámpát, és odasétált mellé. Csendben vártak egy fél percet, míg a szemük hozzászokott a sötétséghez, de aztán Sam nem bírta tovább.

- Ez lélegzetelállító – pillantott Declanre, aki halványan elmosolyodott.

- Mennyire ismeri a várost?

- Sosem jártam még itt.

- Az ott a Tower, és mellette e Tower bridge – mutatott ki az ablakon Declan. - Mögötte ott van a Westminster székesegyház, és mögötte a Westminster apátság. És ott a parton a Towerrel szemben az óriáskerék. Ó, ha tudná, a londoniak hogy utálják…

- Elhiszem – mosolyodott el Sam. – És előtte az a hajó?

- Az a Belfast. Nagy hadihajó volt, sokáig szolgálta őfelségét és a birodalmat, de most már nyugdíjazták, és múzeumként működik. Izgalmas kaland bebolyongani az összes fedélzetét. És ott fent, messzebb a várostól, az Greenwich.

- Tényleg?

- Igen.

- Csodaszép város – állapította meg Sam, de Declan egy pillanatig nem válaszolt, így ránézett.

- Lythának is tetszik – pillantott a nőre Declan is.

- Lytha jól van?

- Igen. Az agya egy része folyton a jövőn töpreng, és hogy mit kellene tennünk, így próbálom, amennyire lehet, kikapcsolni, legalább éjszakára, hogy tényleg pihenhessek egy kicsit. De Lytha azt mondja, hogy… önben is volt már szimbióta.

- Igen – hajtotta le a fejét Sam.

- Nem akartam elrontani a kedvét – nézett rá bocsánatkérőn Declan.

- Nem, semmi baj, csak… nem szeretek erre gondolni.

- Annyira szörnyű volt?

- Nem, csak… tudja, leginkább bűntudatot érzek, ha Jolinar eszembe jut. Köszönhetően a körülményeknek mindketten rosszul reagáltuk le az egészet. A mai eszemmel sok minden máshogy csinálnék, és akkor talán… még élhetne. Nem állítom, hogy velem, de… legalább nem kellett volna meghalnia. Ő sem kért mást, mint Lytha, csak szeretett volna hazajutni, de… én képtelen voltam segíteni neki.

- Sam… mindig… az adott pillanatban meglévő tudásunk alapján kell döntenünk – próbálta megnyugtatni Declan. – Később már könnyű tisztábban látni, mert több mindent tudunk.

- Tudom, de… sok mindent megbántam, amit akkor tettem… vagy nem tettem.

- Nem hinném, hogy Jolinar neheztelt volna érte.

- Nem, tudom, csak… úgy érzem, az én hibám. Hogy elkerülhettük volna. Hogy… nem kellett volna meghalnia.

- Mind őrzünk ilyen emlékeket, Sam – mondta halkan Declan.

- Tényleg?

- Igen. Tudja… volt egy… mesterem… mentorom, legjobb barátom… nem is tudom, mit mondjak még róla…

- Egy olyan ember, aki nagyon közel állt önhöz. Ennyi elég.

- Igen – tűnt fel egy szomorú mosoly Declan arcán. – James Watsonnak hívták.

- Mint a Sherlock Holmesban? – próbálta kicsit elütni Declan szomorúságát a nő, de Declan csak megcsóválta a fejét.

- Lassan mindannyiukat megismeri… vagy legalábbis hall róluk néhány elejtett félmondatot.

- Kikről?

- Az Ötökről. Helen Magnus, James Watson, John Druit, Nikola Tesla… Nigel Griffint már én sem ismerhettem.

- Kik voltak őt?

- Ezt majd… Magnus elmondja, ha akarja.

- Rendben. Szóval… James?

- James vezette ezt a helyet előttem. Már akkor a keze alá kerültem, mikor még nem is végeztem az egyetemen. Kiváló tudós volt, és nagyon jó vezető. Egy igazi lángelme. Én mindent tőle tanultam.

- Jó munkát végzett – mosolygott Sam a férfira.

- Örülök, hogy így gondolja. Néhány évvel ezelőtt Magnus megkérte, hogy segítsen neki egy akcióban. Az első pillanattól rossz érzésem volt… könyörögtem neki, hogy ne menjen, hogy majd megyek én… de nem tudtam meggyőzni. Soha többé nem tért vissza.

- Talán… talán ő is tudta, hogy baj lesz, és nem akarta, hogy magának essen baja.

- Nem, ez… nem az akció miatt halt meg. Ez bonyolult – rázta meg a fejét Declan. - Az akciót simán kezelte volna, ha a körülményei nem olyanok… ez a veszély csak őt fenyegette. Ha… én mentem volna, nem lett volna semmi baj. Ha csak egy kicsit határozottabb vagyok… vagy beszélek Magnusszal… James még mindig itt lehetne – mesélte Declan tele bűntudattal.

- Mit gondol, James neheztelne magára?

- Nem, de ettől még… én sem tudok megbocsátani magamnak, ahogy ön sem.

- Tudom – látta be Sam, Declan tekintete pedig egy sóhajjal visszatért a városra.

- Az ott a Big Ben és a parlament – mutatta a nőnek.

- Ezt a képet azt hiszem, mindenki ismeri Londonról.

- Igen – bólintott rá Declan. – Meg azt a rondaságot ott – mutatott a kissé távolabb álló cukorsüveg formájú modern, csupa üveg épületre.

- Nem olyan vészes – vette szemügyre a nő.

- Ne mondja, hogy maga szerint ide illik…

- Nem, persze, hogy nem, de… érdekes kihívás lehetett megtervezni és megépíteni.

- Ezt elismerem. De miért pont ide? Tették volna New Yorkba, vagy akárhova, csak ne ide.

- Maga nem szereti a modern dolgokat, Declan – állapította meg Sam.

- Ez nem igaz – cáfolta meg a férfi. – Imádom a vezérlőtermemet, a leggyorsabb számítógépeket, minden kütyüt, amit el tud képzelni. A jó kocsikat, a motorokat, ahogy maga is. Mindig a legújabb okostelefonom és tabletem van, műholdakkal kelek és fekszem, teljesen mindennaposak a világkörüli videokonferenciák a napirendemben. Semmi bajom a modern technikával. De… az építészet… az másról szól. Legalábbis nekem.

- Azt hiszem, értem, mire gondol – nevette el magát a nő.

- Akkor jó – mosolygott rá Declan, majd egy kis időre elmerültek a kilátásban.

- Rajong ezért a városért, igaz? – kérdezte Sam, ahogy alaposan megnézte magának a férfit.

- Igen, azt hiszem, igen – ismerte be Declan. – Ez furcsa?

- Nem. Csak én nem érzek ilyet, ha a saját városomra gondolok. Inkább… egy kicsit irigylem.

- Talán ezt is Jamestől tanultam. Ő imádta ennyire ezt a várost. Bár ő még… azt a régi Londont szerette, amit én is már csak az elmondásából ismerhettem. Úgy ismerte ezt a várost, ahogy senki más. Olyan rejtett zugokat ismert, ahol évtizedek óta nem járt senki. És úgy ismerte a város alatti katakombarendszert is, ahogy senki más.

- Járt vele odalent? – kérdezte megborzongva Sam.

- Igen, nem is egyszer.

- Félelmetesen hangzik.

- Ugyan… úgy százötven évvel ezelőtt teljesen kiürítették, nem nagyon vannak odalent halottak. Amúgy pedig… jobban tartok az élőktől, mint a holtaktól.

- Igaz – bólintott rá Sam.

- Ha szeretné, egyszer szívesen megmutatom a városnak azt a részét is.

- Ezt azért majd a lista végére tenném – nevetett Sam.

- Sejtettem. Pedig különleges élmény.

- Képzelem. Tényleg… ha csak egy napja lenne… mit mutatna meg a városból?

- A Westminstert.

- A székesegyházat vagy az apátságot?

- Az apátságot.

- Vallásos, Declan? – fürkészte Sam a másikat.

- Mit gondol?

- Nem tudom – rázta meg a fejét Sam. – Nem tudom elképzelni, hogy templomba jár vasárnaponként vagy ilyesmi, mégis… valahogy béke van a lelkében.

- Sok mindenben hiszek, de az intézményesített egyház nem tartozik ezek közé – vont vállat Declan. – Ettől függetlenül a templomok… és nem csak az ilyen hatalmasak, mint az apátság, hanem a kisebbek is… nem is tudom… valahogy békét találok bennük. Ami időnként valljuk be, rám fér. Ritkán találok el ilyen helyre, és mióta James meghalt, még ritkábban, de… az érzés akkor is ott van.

- Ezt az érzést ismerem – bólintott rá Sam.

- Tudom. Amúgy… amit lelki békének érez… van egy nagyon jó barátom, aki mélyen hívő hindu, sokat beszélgetek vele. Ez azt hiszem jórészt az ő hatása.

- Jó barát?

- Igen. Talán majd… lesz lehetősége megismerni.

- Rendben – mosolygott rá Sam.

- Nem ülünk le?

- Annyira jó itt – rázta meg a fejét Sam. – De… olyan furcsák a csillagok… tudom, hogy az ilyen nagy városok felett a fényszennyezéstől alig lehet látni őket, de…

- Az EM pajzs miatt van. Máshogy törik rajta a fény.

- Nem mesélne erről?

- Látom, felébredt a lelke mélyén a tudós – nevette el magát Declan. – Altassa vissza szépen! Majd egyszer bemutatom a védelmi rendszerünket. Most maradjunk annyiban, hogy a pajzs áll, és biztonságban vagyunk. A csillagok pedig ugyanolyanok, mint máshol, csak a szemünk tréfál meg minket.

- Rendben – adta meg magát Sam. – És még mit mutatna meg? A British múzeumot? Nem is mutatta, melyik az.

- Az ott – mutatott ki az ablakon Declan. – Sok londonival ellentétben nem vagyok rá büszke.

- Miért? – kérdezte meglepetten Sam.

- Sokat vitáztam már a kairói, mumbai-i és egyéb házaink vezetőivel arról, mennyi jogunk van ezeket a dolgokat itt tartani… és a legrosszabb, hogy egyetértek velük. Pili mindig azt mondja, érzi a köteléket az itt lévő dolgok és a származási helyük között. És bármilyen furcsán hangzik, ha néha betévedek oda, én is érzem.

- Értem – sóhajtott Sam. – Akkor?

- Nem is tudom. Annyi minden van a városban. Még egy dolgot kellene választanom? Mit szólna a pincémhez?

- Minden szentnek maga fele hajlik a keze – nevetett Sam.

- Jól van, jól – adta meg magát Declan. – Akkor legyen a Highgate temető.

- Furcsa ember maga, Declan – csóválta meg a fejét Sam. – Tényleg képes lenne elvinni egy temetőbe?

- Különleges élmény lenne, higgye el!

- Nincs magának valami beteges vonzódása a katakombákhoz és temetőkhöz?

- Kérdezze meg Magnust, ő a pszichológus. Elmondaná magának, hogy az old towni Menedék alatti katakomba-rendszert is szeretem. Vagyis… inkább ne kérdezze meg. A végén még a nyakamra küldi Zimmermant.

- Az ki?

- A legújabb védence. Pszichológus, és valami profilozó-féle… hangsúlyozom… féle… volt az FBI-nál.

- Nem kedveli?

- Ez így túlzás. Határozottan tapasztalható nála a fejlődés… de még azért nem bíznám rá az életem egy akcióban.

- Van ilyen ember?

- Az embereim nagy része ilyen, ezért is vannak itt. És Magnus. Henry. Maga – sandított a nőre.

- Tényleg így gondolja?

- Igen – erősítette meg Declan. – Jó katona, és helyén van a szíve is és az esze is.

- Hú – kerekedtek ki a nő szemei. – Ilyen dicséretet nem tudom, kaptam-e már.

- Ez az igazság. De most már tényleg üljünk le!

- Rendben – fordult el az ablaktól Sam, de kellett neki néhány másodperc, míg hozzászokott a szeme a sötétséghez, majd a kanapéhoz sétáltak, és letelepedtek.

- Gyakran jön fel ide?

- Tudja, Sam… elég zűrösek a napjaim – tűnődött el Declan. – Reggel hatkor kelek, és már vár kétszáz e-mail, amit meg kell válaszolnom. Hozzá jön vagy százötven rendelés és egyéb dolog, amit jóvá kell hagynom. Nap közben lebonyolítok négy-öt tudományos konferenciát a többi házvezetővel, a szünetekben a saját kutatóim panaszkodását hallgatom az elavult, amúgy alig egy éves mikroszkópjaikról. Lecsillapítok egy-egy megvadult példányt a lakóink közül, és még mindig ez a jobb, mint az esetlegesen megvadult politikusok, mert annál rémesebb nincs, mint mikor olyanokkal kell vitatkoznom, akik nem is tudják, miről beszélnek. Este levezetek két akciót, utána megírom az összes jelentést, és mire legközelebb az órámra nézek, már másnap hajnali fél kettő van. Ilyenkor főzök egy teát, és feljövök ide.

- És itt lecsillapodik a lelke.

- Igen.

- Miért nem lakik itt?

- Mert elveszítené a varázsát.

- Értem.

- Declan… kérdezhetek valamit?

- Pontosan ezt teszi már vagy… másfél órája – nézett a férfi az órájára.

- Sajnálom – hajtotta le a fejté Sam mosolyogva.

- Ugyan! Kérdezzen!

- Declan, maga angol? A neve alapján inkább skót.

- Nemes érzelmű skót voltam, míg nem kerültem Londonba egyetemre. Azóta nincs időm ilyesmire. És a másik dolog pedig az, hogy rájöttem, hogy… az emberi fajnak úgy összességében… annyi mindennel kell szembenéznie… hogy semmi értelme ilyen széthúzásoknak, mint ami az angolok és a skótok, vagy akármelyik másik két nép között van. Inkább össze kellene fognunk, ráadásul minél előbb, mert lehet, hogy a következő csatában amit vívunk... akár Praxis ellen, akár a goa'uld ellen... elbukunk, és akkor már nem számít, hogy ki skót, ki angol, ki katolikus vagy muzulmán, vagy ember vagy abnormális...

- Érdekes, hogy… bár két teljesen különböző területen dolgozunk… nagyjából azonos következtetéseket vonunk le.

- Mert mindketten tudjuk, hogy a világ nem csak annyi… amennyit a legtöbb ember lát belőle.

- Igen.

- De azért… egyszer megmutatom magának a McRae kastélyt. Ha van kedve megnézni. Bár, az is lehet, hogy már látta.

- Sosem jártam még Skóciában.

- Látta a Hegylakó című filmet? Még az elsőt, az igazit.

- Igen, volt szerencsém – bólintott rá Sam.

- Akkor látta már. Az Eilean Donan kastélynál kezdődik az egész.

- Megharagszik, ha azt mondom, hogy most nincs előttem a kép?

- Nagyon – nevetett Declan. – Főleg, hogy ez csak egy kastély a Skócia területén álló több százból.

- De… az a film a MacLeodokról szól.

- Akkor sincs semmi közük ahhoz a kastélyhoz – rázta meg a fejét Declan. – Az ő kastélyuk száz kilométerrel északabbra, a Sky-szigeten van.

- Azért van még magában büszke skót – nevetett Sam.

- Több, mint tíz éve nem jött már elő belőlem – vont vállat Declan. – Nem is nagyon gondoltam rá. Jobban érdekel, hogy… mindegy, nem számít.

- Titkolózik? – mosolygott Sam.

- Nem elég magának az a veszély, ami odakintről fenyeget, még arról is tudni szeretne, mi folyik a föld alatt? Ezt bízza ránk, megoldjuk. Praxisban most viszonylagos nyugalom van. Kate és Garris vigyáznak a rendre. Talán teljesen helyreáll a béke. Az lenne a legjobb. De honnan is jutottunk el Praxisig?

- Skóciától.

- Igaz. Eljön velem egyszer oda?

- Ha meghív – mosolygott rá Sam.

- Vegye úgy, hogy meg van hívva. És ahogy ismerem… maga megtalálja Nessie-t is.

- Csak szóljon, ha meg akarja keresni, hozok némi felszerelést is – nevetett Sam.

- Azt hiszi, én még nem próbáltam? – nézett rá kihívóan Declan. – Verseny?

- Mit kap a győztes?

- Hm… ezen még gondolkodom – szűkült össze Declan szeme.

- Mondjuk egy titkot – húzta az agyát Sam.

- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de nem igazán vannak titkaim ön előtt.

- Tényleg?

- Minden kérdésére válaszoltam, nem igaz?

- De igen – látta be Sam, aztán elfojtott egy ásítást.

- Hagynom kellene pihenni – nézett rá bocsánatkérőn a férfi. – Holnap megint húzós napunk lesz.

- Ugyan – vont vállat Sam. – Jó volt beszélgetni. Köszönöm, hogy… egy kicsit segített elfeledkezni erről az egészről.

- Szívesen – mosolygott rá Declan. – De most lekísérem, és pihenjen, rendben?

- Rendben – adta meg magát Sam, és bár szívesen maradt volna még, felálltak, és visszasétáltak a másodikra, és megálltak Sam szobája előtt.

- Még egyszer köszönöm a kellemes beszélgetést – mosolygott Sam a férfira.

- Én is nagyon jól éreztem magam – biztosította Declan. – És a meghívást komolyan gondoltam. Mindkettőt.

- Tudom. Kerítünk rá alkalmat – ígérte Sam. – Jó éjt, Declan! Vagyis… mindjárt kel a nap… mit kell ilyenkor mondani?

- Aludjon jól – mosolygott rá a férfi.

- Maga is – bólintott rá Sam, és végül besétált a szobájába, és Declan is elment aludni.