ELTÉRÉSI PONTOK
Yugi magában hálát adott, hogy olyan közel lakott a parkhoz; tudta, hogy csupán pár perc séta és megérkeznek nagyapja játékboltjához. Alig várta, hogy odaérjenek; égetően szüksége volt a bizonyosságra, hogy ez a világ nem teljesen idegen a sajátjától, és bármilyen támpontra, amiből a helyzetükre következtethetett volna, mert sejtette, hogy ha Bakurának volt választása, akkor olyan világba száműzte őket, ahol egyikük sem lehetett biztonságban. Ennek ellenére furcsa mód nem aggódott magáért: mindennel felért a gondolat, hogy maga mellett tudta a barátait és szükség esetén számíthatott rájuk, és ha így mérte saját biztonságát, Kaiba és Mokuba szokatlanul védtelennek tűnt a szemében. Utólag már sajnálta, szinte szégyellte, hogy nem próbálta maradásra bírni őket, de késő volt visszafordulni; most már csak abban reménykedett, hogy hamarosan épségben viszontlátja majd mindkettőjüket és jó hírekkel szolgálhatnak majd egymásnak.
Nemsokára befordultak az utcára, amely épp a játékbolt oldalához vezetett. Mind a négyükön feszült izgatottság lett úrrá; Yugi szíve a torkában dobogott, ahogy lassan lopakodtak a bejárat felé. Most nézte csak meg az óráját és rádöbbent, hogy még korán van a nyitáshoz; óvatosan megkerülték hát a boltot és a túloldali házbejárathoz osontak. Yugi levegőt is alig mert venni, ahogy a bejárathoz lépett és előhalászta a kulcsát, hogy kinyissa; ekkor azonban lépteket hallott bentről és ijedten hőkölt hátra. Joey, Tristan és Téa addigra már meghúzta magát a ház oldalához állított szemetes konténer mögött; Yugi is ide bújt el, még éppen idejében, mert a következő pillanatban apró csendüléssel tárult az ajtó. Lassú, csoszogó lépteket, majd kaparászó hangot hallottak, mintha valaki söprögetett volna: biztosan Nagyapa, villant át Yugi agyán, és elmosolyodott, remélve, hogy hamarosan válthat vele pár szót; ekkor azonban felcsattant egy dühös hang, és a szép remények szertefoszlottak, mint a hajnali köd.
- Még nem végeztem, öreg! Hallod, amit mondok?
Yugi döbbenten eszmélt rá, hogy a saját hangját hallja, és zavarodott szégyen ömlött el rajta; barátai is elhűlve hallgatták, mennyire más a haragos, kötekedő Yugi Muto. A nagyapja azonban nem hagyta magát: a sepregetés abbamaradt és a cipője csikorgott, ahogy szembefordult az unokájával.
- Hallom, de nem érdekel: nem kapod meg Exodiát, és kész! Nem volt elég Hawkins kártyája?
- Exodia mellett eltörpül az a vacak, te vén bolond!
- Hát éppen ez az, hogy nem vagyok bolond, mert csak egy őrült válna meg a világ legerősebb kártyáitól! Különben is, nem minden a kártyákon múlik: ha nem tudsz nyerni azzal, amid van, akkor eleve vesztes vagy, fiacskám, és a vesztesek nem érdemelnek semmit!
- Nem vagyok vesztes. – sziszegte Yugi Muto. Nagyapja megvetően horkantott.
- Majd meglátjuk. – hangzott az elutasító felelet, majd hatalmas csattanással bevágódott az ajtó; bizonyára Yugi csapta be dühében.
Solomon Muto pár pillanat múlva újra söprögetni kezdett; a seprű csikorgott a hideg betonon, és Yugiék végül úgy döntöttek, hogy kihasználják a zajt, hogy elosonjanak a kuka mellől. Óvatosan lopakodni kezdtek a bolt bejárata felé; Yugi maga sem tudta, mit csináljon, de nem akart tovább ottmaradni és hallgatni, ahogy nagyapja az utca porával hadakozik, miközben mardosta a szégyenérzet, hogy a hasonmása ennyire tiszteletlenül beszélt az idős férfival, aki az otthonába fogadta és gondoskodott róla. Azonban hiába próbált menekülni, mert hirtelen csapdába kerültek mind: a játékbolt bejárati ajtaja is kinyílt, és ők ott maradtak védtelen, mert nem volt semmi, ami mögé elrejtőzhettek volna…
Szerencséjükre az iskolához vezető út a bolt túlsó felén volt; egyedül ez a gondolat mentette meg őket a teljes pániktól. Azonban továbbra sem voltak biztonságban, mert Yugi Muto nem indult el azonnal; villanást láttak a bejárat lépcsőjénél, majd egy táska landolt az egyik lépcsőfokon, Yugi pedig lerogyott a táska mellé, mint aki vár valakit. A négy barát szorongva nézett egymásra: nem menekülhettek sehová. Nem volt hát mit tenni; vele együtt vártak, teljes idegfeszültségben, amíg végre lépteket nem hallottak. A túloldalon közeledett valaki a bolt felé, és mikor megérkezett, tompa puffanás követte: még egy iskolatáska végezte a lépcsőn, a tulajdonosa pedig leült Yugi Muto mellé.
- Szevasz. – szólalt meg egy új hang: Tristan Taylor volt.
- Elkéstél. – hangzott a barátságtalan felelet.
- Ha nem kellett volna postást játszanom, akkor időben itt lehettem volna.
- Nem értem, mit nyavalyogsz, az utadba esett, nem? …Hol hagytad az üzenetet?
- A postaládában.
- Nem látott meg, ugye?
- Nem.
- Helyes.
- Nem értem, Yugi: mi értelme volt? Miért nem megyünk oda hozzá és verjük egyszerűen laposra, mint múltkor?
- Mert az nem bizonyítana semmit, te idióta! A hírnevem forog kockán! Már egy évvel ezelőtt visszavágót kellett volna kérnem… ki gondolta volna, hogy valaki még emlékszik a dologra.
- Valakinek eljárt a szája.
- Akkor majd elkenjünk neki.
- Akkor sem értem, miért nem lehet egyszerűen odamenni hozzá és megmondani neki, hogy márpedig holnap leszámolunk.
- Azért, te agybajnok, mert azt akarom, hogy ne legyen ideje felkészülni. Még a végén értesítene valakit vagy segítséget kérne, és le merem fogadni, hogy volna, aki hajlandó lenne erre, csak hogy Nekem keresztbe tegyen. Hát nem fognak! Hadd higgye, hogy jó napja van; annál jobban fog fájni, mikor este rájön, hogy a hétvégét már koporsóban fogja tölteni. Mire ma hazaér, már túl késő lesz, és szeretném, ha vergődne egy kicsit, mielőtt megkapja, amit megérdemel.
- Ha te mondod…
- Én mondom.
- Joeyra várunk egyébként?
- Ki másra? Ha te ennyire lassú felfogású vagy, akkor neki pláne muszáj lesz elmagyaráznom, hogy maradjon veszteg és hagyja azt a senkiházi vakarcsot. Holnap úgyis a kezetekre adom; egy napot csak kibírtok.
- Nekem aztán mindegy. Elsőre sem volt nagy kihívás.
Kis csend állt be közöttük; a hangokból ítélve Taylor az iskolatáskájában matatott. Yugi és Tristan egymásra nézett; mindkettőjük arca zöldes volt.
- Hé, ott jön Joey. – törte meg a csendet Taylor hangja.
- Akkor menjünk. Minél előbb lezárjuk ezt a témát, annál jobb. – válaszolt neki Muto, majd mindkettő felkelt, átkerültek a bolt túloldalára, és elindultak az iskolába, Solomon Muto pedig lassan felhagyott a sepregetéssel és visszament a házba. A négy jó barát elszorult szívvel nézett egymásra; a döbbenetet most már az undor és az aggodalom váltotta fel.
- Nem azért mondom, Yug, de nagyon bunkó vagy ebben a világban. – mondta Joey, majd Yugi elzöldült arcát látva hozzátette, – És a hallottakból ítélve én is… Azt hittem, kinőttem ebből.
- Kinőttünk belőle, Joey. – sóhajtotta Tristan. – Csak nem ebben a világban.
- Szinte örülök, hogy én nem voltam velük. – mondta Téa remegő hangon. – Ha a ti hasonmásaitok ilyenek, akkor nem is akarom megtudni, hogy én milyen vagyok.
- Én csak egyet szeretnék megtudni: hogy kiről beszéltek. – mondta Yugi elszorult szívvel. – Akárki is az, nagy bajban van és segítségre szorul.
- Igen, de mit tehetünk? – kérdezte Tristan. – Hallottad: egész nap úgy tesznek majd, mint ha nem készülnének semmire. Mégis hogy fogjuk kiszúrni az áldozatot, ha ők is kerülni fogják?
- Sehogy. – ismerte be Yugi elkeseredetten. – De akkor sem ülhetünk tétlenül. Ki kell találnunk valamit.
- De mit? – kérdezte Téa. Kérdését feszült csend követte.
- Keressük meg Kaibát. – mondta Yugi hirtelen. – Kaiba nem szúrna szemet nekik; ő talán ki tudná szedni belőlük, hogy kit akarnak megtámadni, és az sem érdekel, ha térden állva kell neki könyörögnöm. Egy próbát megér.
- Yuginak igaza van. – hagyta rá Tristan bosszúsan. – Úgysem tudunk jobbat, és amíg nem derül ki az igazság, addig jobb, ha senki nem jön rá, hogy kettő van belőlünk.
- Akkor gyerünk. – mondta Joey, mintha keserű orvosságot készülne bevenni. – Minél előbb túl akarok esni rajta, mert valami azt súgja, hogy évekig nem fogjuk lenyelni, hogy szívességet merünk kérni Pénzeskétől.
