Kicsit késve, de újabb fejezet! Csak ma, csak Nektek, itt, a vastagbetűs szöveg alatt! Nem hiszed? Olvasd el!
Ahhoz, hogy mindent megérthessünk, vissza kell térnünk az első nap reggelére. Cho, miután megkapta az aznapi feladatát, útnak is indult. Meg kellett keresnie Joan Packardot, a tábor gazdasági vezetőjét. Sajnos Lisbon nem könnyítette meg azzal a munkáját, hogy indokot is adjon neki a kutakodásra, tehát ki kellett találnia valamit, méghozzá gyorsan, mert vészesen közeledett az irodához.
De mielőtt bármit is kiötölhetett volna, a helyzet megoldotta önmagát. Ahogy elgondolkodva sétált át az udvaron, szó szerint beleütközött Joanba. Rögtön tudta, hogy ő az akit keres, mivel rajta kívül már a személyzet minden tagjával találkozott.
Sajnálatos módon ahogy meglökte a nőt, az kiöntötte a kávéját. Szerencsére nem magára, vagy Cho-ra, hanem a földre. Mégis, a finom kávé odalett. A szerencse abban is közrejátszott, hogy a nő láthatólag magát okolta az egész incidensért.
Amíg hosszasan szabadkozott, önmagát mindennek lehordva, Cho-nak volt ideje jobban megfigyelni az arcát. A nő ázsiai volt, a férfi feltételezése szerint kínai. Ajka keskeny volt, orra pedig lapos. Arcbőre vakítóan fehér arcbőre és kecses vonásai egészen olyanná tették a megjelenését, mintha egy porcelánbaba lenne. Alacsony volt, karcsú testét jól szabott szürke kosztümbe bújtatta.
Ha Cho nem lett volna olyan jólnevelt és hidegvérű, mint amilyen volt, akkor még a nyála is kicsordult volna. Sőt, az igazat megvallva, még így is jutott egy kevés az említett testnedvből az enyhén szólva megdöbbent arcára. Rossz az, aki rosszra gondol, és Cho bizony rossz volt. Nem is kicsit.
És bizony ez volt az a szent pillanat, amitől fogva Cho-nak nem csak egy okból kellett jó indok, hogy a nő körül legyeskedjen. Bár, ha valaki kérdőre vonná, a második ok jó indokot szolgáltatna a férfinek.
Cho nem is tudta mit mondhatna a bocsánatkérések sorára, hiszen tudta, az ő hibája volt az egész. Hirtelen nem akart sablonos, elcsépelt és higgadt lenni, nem akarta azt mondani „Ugyan, az egész az én hibám!" Mégis, tudta, hogy ezt kell tennie.
- Az én hibám az egész.
A nő még mindig folytatta az elnézést kérést, aztán egy pillanattal később megtorpant.
- Hogyan?
Cho-nak eddig fel sem tűnt a nő kedves, dallamos hangja.
- Azt mondtam, hogy az én hibám az egész.
A nő egy pillanatra Cho szemébe nézett, majd határozottan megszólalt.
- Uram, tudja mi a legelső dolog, amit megtanul valaki a vendéglátásban?
Cho egy pillanatra elgondolkodott. Végül tanácstalanul megrázta a fejét.
- Nem, nem tudom.
- Az, hogy a vendég sérthetetlen. Ennélfogva, maga nem lehet hibás, én voltam figyelmetlen.
- Érdekes… Én azt hittem az első dolog az, hogy a vendégnek mindig igaza van. – húzta fel Cho a szemöldökét
Igen, a férfi felhúzta a szemöldökét, ami nem volt rá jellemző. A legtöbb férfi izzadni és dadogni kezd a tökéletes nő közelében, azonban Cho ettől csak magabiztos lett. Sőt, még érzelmek is megjelentek máskor rezzenéstelen arcán.
- Tudja mit? Felejtsük el ezt az egészet, én pedig elkísérem magát szerezni egy újabb adag kávét.
A nő egy pillanatra elgondolkodott.
- Rendben. – mondta végül, közben felajánlva az egyik karját a férfinak, aki nem volt rest és belekarolt
Az épület nem volt messze, mégis nagyon lassan tették meg azt a száz métert. Cho nem akart nagyokat lépni, élvezte a nő közelségét. Nem tudta, Joan mit gondolhat, egyelőre beérte a tudattal, hogy a nő akarta, hogy átkarolja. Menet közben arról beszélgettek, hogy milyen szép is tud lenni az élet a hegyek közt, egy olyan helyen, ahol a kábeltévé is nagy újdonság. Gondosan felépített mondataik mégsem voltak teljesen őszinték, mivel gondolataik teljesen máshol jártak. Cho nem hitt a szerelemben első látásra, most az élet mégis megcáfolta. Vagy legalábbis erősen hitte, hogy megcáfolja.
Ahogy beléptek az épületbe, Mrs. Dreyfusszal találták szembe magukat.
- Margaret, jó reggelt!
A nő nem válaszolt, csak biccentett.
- Lennél olyan jó, és adnál mégegy kávét? Az előző sajnos kiömlött…
A nő első kérdése nem a cukorra vagy a tejre vonatkozott, sokkal inkább a baleset helyszíne érdekelte.
- Az ösvényen történt, az iroda felé.
- Nagy szerencse. Legalább felmosnom nem kell. Na, add azt a bögrét.
Joan illedelmesen odaadta, tudta, a konyhába senkinek sem szabad Mrs. Dreyfuson kívül belépnie. Amióta beléptek az ajtón, valahogy elakadt a beszélgetés, így Cho-val csendben várták, hogy a nő visszatérjen.
Nem kellett sokat várniuk, két perc sem telt belé, és Mrs. Dreyfus megjelent két teli csészével.
- Gondoltam magának is hozok egyet. Cukor és tej van azon az asztalon. – mutatott egy kis asztalkára a sarokban
- Nagyon köszönöm! – furcsa, de Cho köszönete igaz volt – Mit gondol, Joan, megisszuk együtt a kávét?
- Természetesen! Jöjjön, mutatok egy szép kis padot, ha jó az idő én mindig ott szoktam kávézni.
Cho lelkesen követte a nőt.
Joan nem hazudott, a pad tényleg szép volt, bár igazi érdeme a kilátás volt, ami róla nyílt a patakra. Arra a patakra, ami a Lisbon által felfedezett tavat duzzasztotta.
Leültek a kávéval, és beszélgettek. A kávé lassan fogyott, ők pedig egyre jobban belemerültek a társalgásba. Az igazat megvallva egy idő után már kávé sem volt, ők mégis tovább beszélgettek. Cho nemhogy az időről, még arról is elfeledkezett, hogy mi a feladata, miért kell a nővel beszélgetnie.
Mégis, így akaratlanul is, megszerezte a szükséges információk legnagyobb részét. Ez bizonyítja azt, hogy Cho vérbeli nyomozó. A nő alibijén kívül mindent kiderített Joanról, bár az igazat megvallva a nő is mindent megtudott hősünk álcájáról.
Még mindig elmélyülten beszélgettek, amikor Joan tekintete az elegáns ezüstórájára tévedt.
- Istenem! – kapta apró kezét vérvörösre rúzsozott szája elé
- Mi baj? – kérdezte Cho, láthatóan nem tűnt fel neki, ahogy a nő az órájára pillantott
- Az idő! Már háromnegyed tizenkettő van, és még semmit sem haladtam a mai munkámmal!
- Ugyanmár! – próbálta nyugtatni Cho – Egy ilyen apró helyen biztos nem lehet olyan sok munka…
- Általában nincs is, de új vendégek érkezésekor, mint most a tietekkor, nagyon sok papírt kell ám kitölteni. El sem tudnád képzelni, hogy mennyit!
Dehogynem, gondolta bánatosan Cho, el tudom képzelni. De hangosan csak ennyit mondott:
- Sajnos mennem kell ebédelni. Te nem tartasz velem?
- Nem. Nem szeretem Margaret főztjét. Még találkozunk! – mondta, és amilyen gyorsan belépett Cho életébe, olyan gyorsan el is tűnt.
Cho elgondolkodva indult a főház felé. Nem volt benne biztos, hogy mit mondjon Lisbonnak a nőről. Végül arra jutott, hogy mindent el fog mondani a nőről Lisbonnak, de csak ha kérdezi.
Nos hát… Tudom, tudom, azt ígértem gyors leszek. Ráadásul kitört a nyári szünet… Szóval csak a lustaságomra foghatom… Meg Chuckra! Nem, ti nem ismeritek őt. Viszont nézzük a jó oldalát! Ez a fejezet huszonhét szóval hosszabb lett, mint az előző, emberek! Haladunk!
