7. Fejezet - Keserű nap!
Kora reggel volt és Minami elég furcsa zajra ébredt, de mikor már kezdett felébredni úgy érezte mintha valami nehezék lenne a combján a takaró felül, ezért hírtelen felült de a következő pillanatban már felsikított.
- DE UNDORÍTÓ! - és azzal lerúgta magáról a tegnapi varangyot ami még Byakuyanal volt. Akkor ugyan is miután elordította magát szépen megvárta még huncut kis első tisztje elalszik, majd átcsempézte a varangyot hozzá, és most itt voltak.
- Csak is magadat okolhatod, de én megmondtam hogy ne tegyél semmi ostobaságot, még tegnap! - állt az ajtóban Byakuya.
- EZ HÁBORÚ! - mutatott rá és szúrós szemekkel nézte őt.
- Legyen, de szedd össze magad minél előbb, nem akarok tovább itt maradni. - majd azzal kisétált, de közben köhögött kicsit majd lement a szállással szemben lévő kávéházhoz. Mikor belépett vagy 8 nő volt csak abban a kávézóban erre ő egy magában belépett. Elég furán is nézett ki, de most nagyon vágyott egy forró kávéra. Leült az ablak mellé a sarokba és magához vette az itallapot. Valahogy semmi kedve se volt a mai naphoz. Azonban, elhatározta hogy neki áll az ideális feleség kereséséhez. Körül is nézett a bent kávézgató, illetve teázó hölgyeken, de érdekes módon csak is azt látta meg bennük ami Hisanaban is megvolt. Ez nagyon elszomorította és igyekezett nem rá gondolni, most az egyszer nem akarta a vele kapcsolatos emlékeket bolygatni. Már a Ginreivel való beszélgetésekor benne volt az az érzés, hogy Hisananál ideálisabb feleséget nem fog magának találni. Kinézve az ablakon látta, hogy egyre több esőcsepp esik rá.
Már megint esni fog, mint mindig, mikor csak rágondol. Az eső, az ő könnyei volnának? – Elmélkedett, ahogy nézte a már zuhogó esőt. Ezt követően sóhajtott és megpróbálta elnyomni ezt a gondolatmenetet. Inkább arra koncentrált, hogy egy forró nyugtató kávét akart inni, de aztán, meglátta a lapon a kamillateát is. Ez volt a kedvence ugyan, de még inkább elszomorodott tőle, már csak egy fájdalmas emlékhez tudta kötni, vagy egy utolsó szép és nyugodt emlékhez, ami fájdalmas volt a szívének csupán?...Az igazat megvallva, maga se tudta pontosan, de azóta nem ivott ilyet, mióta elvesztette Hisanat. Igazság szerint ő készített neki minden reggel ilyet. Megint megrohanta egy emlék, ezúttal vele kapcsolatban.
" - Megfogsz fázni ha ennyi időn át kint ücsörögsz az esőben, Byakuya-sama. - szólt egy hang a teraszon ücsörgő Byakuya mögül. Ő megfordult és ránézett a mögötte ácsorgó Hisanara. A kezében volt egy takaró és egy bögre. Rögtön meg is csapta a frissen főzött kamillatea illata. Jó mélyet szippantott a levegőből majd Hisana szemeibe nézett. Ő kedves mosollyal az arcán mellé lépett és leguggolt hozzá és először finoman ráterítette a takarót, majd átnyújtotta neki a bögréjét.
- Még mindig a múltkori küldetés miatt búslakodsz, igaz? - kérdezte lágy hangon tőle amire válaszul csak egy bólintást kapott, - de hiszen, tudod hogy nem a te hibád volt. Nem menthetted meg őket, még ha...még ha előbb érsz is oda, de még is magadat hibáztatod már napok óta. Ez így...nem mehet tovább, te is tudod! - fejezte be mondanivalóját Hisana. Eléggé aggodalmas volt a hangja. Nem mintha Byakuya, nagyon ostorozta volna bármiért is magát, de már hosszú ideje mindig csak magába fojtotta az érzéseit, és ezt Hisana nagyon jól tudta. De eddig bírta szó nélkül.
- Igazán nincs jelentősége ennek, már nem... és neked se kéne aggódnod. Az a legfontosabb hogy meggyógyulj! - mondta elég letört hangon.
- Szóval beszéltél Unohana-sannal. - gondterhelt lett a hangja Byakuya szavai után.
- Igen, csak azt nem értem, hogy nekem miért nem szóltál? - fordult felé értetlenkedve. Nem tudta elhinni, hogy ilyet eltitkolt.
- Kérlek bocsáss meg nekem, csupán csak várni akartam ezzel egy picit még. Ráadásul nem biztos hogy olyan,... olyan komoly baj van.
- Ezt nem tudhatod! - mérgelődött Byakuya, de nem Hisanara volt mérges. Igazság szerint még mérges sem volt, csupán így jött ki rajta, hogy félt. Félt attól, hogy elveszíti Hisanat. De aztán ő odahajolt Byakuyahoz és nyomott egy ártatlan puszit a homlokára, majd a szemébe nézett és rámosolygott.
- Nem lesz semmi baj, ígérem, rendben?
- Rendben. - egy picit elmosolyodott majd már egészen megnyugodva kortyolt bele a még forró teájába. "
Byakuya gondolatait ekkor megzavarta a pincér.
- Elnézést, de hamarosan zárunk uram! - mondta udvarias hangon a fiatal fiú. Byakuya nagyon meglepődött majd kinézett az ablakon és akkor döbbent rá hogy már szinte este van.
- Elnézést, - mondta kicsit megilletődve majd hagyva az asztalon némi borravalót kiment.
Kilépett az ajtón a még azóta is zuhogó esőbe, de csak állt ott maga elé bámulva az út szélén, és most először nagyon elhagyatottnak érezte magát. Mintha már nem lenne senkije, aki igazán szerethetne. Állt egymagában, család nélkül, és olyan üresnek, szürkének tűnt az élete ebben a pillanatban.
- Taichou! - szaladt oda hozzá Minami, és eléggé ijedt volt, - az istenért már azt hittem elvesztem! - majd megölelte Byakuyat. Nagyon megvolt ijedve, mert még reggel úgy volt hogy elmennek innen de aztán mikor Minami a varangyot kikerülve sikeresen elhagyta a szobáját sehol se találta Byakuyat. Úgy érezte magát, mint egy gyámoltalan kiskölyök kutya, aki elveszett a gazdia mellől.
Minami mikor elengedte Byakuyat jól belebokszolt a vállába egyet és picit pityergős hangon megszólalt.
- Még egyszer ilyet ne merjen velem csinálni! - Byakuya meglepetten nézett ijedt első tisztjére, de már az ölelésnél leragadt. Olyan jól esett neki az egyedüllét gondolatai után az a gyengéd, szeretettel teli ölelés, hogy az utána való vállába kapott öklös szinte fel se tűnt neki. Csak álltak ott az esőben mindketten és nézték egymást, Byakuya meglepődve, Minami meg idegesen és megrémülve. Egy kis ideig csak így voltak, nézve egymást, és szótlanul. Ám végül Minami megnyugodva sóhajtott egy nagyot.
- Menjünk be az esőről Taichou... - szólt kedvesen Minami, de kapitánya még mindig csak enyhén már ugyan de megvolt lepődve. Ezért szép lassan megfogta a kezét és húzva maga utána elindult, hogy egy fedett helyre menjenek. Byakuya engedett a húzásnak.
Mikor végre sikerült egy fedett helyet találni elengedte Minami a kezét és felé fordult, majd kérdő tekintettel nézett a szemébe.
- Mi a baj Taichou, de őszintén... mondja el, kérem. - szólt hozzá megint csak kedves, lágy hangon. Byakuya leült az ott lévő lépcsőre majd ismét Minami szemébe nézett.
- Nekem... ez nem megy... még egyszer...nem.
- Mégis mi... talán az új pár megválasztása? - és erre nagy nehezen, de bólintott egyet válaszképp. Minami ajkait egy keserű sóhaj hagyta el majd leguggolt Byakuya elé és mélyen a szemébe nézett.
- Ugyan már, ki látott már olyat hogy egy hónap alatt megtalálja valaki a számára tökéletes párt... ez nem lehetséges, csak ha van némi szerencse, - majd megint sóhajtott egyet megadva magát de folytatta, - Tudom hogy nem érthetem meg azt hogy milyen nehéz, de azt biztosra veszem, hogy mindenki érdemel másik esélyt az élettől, - majd rámosolygott Byakuyara, - és ez alól maga se kivétel. Csak higgyen benne hogy sikerül! - Byakuya ezután lehajtotta a fejét. Jól estek neki a kedves és bíztató szavak, de ugyan akkor nehezére esett ebben hinni. Nem volt biztos pont előtte, hogy mit akar, és most először bizonytalan volt.
Minami felállt és lelkesen megszólalt ismét.
- Tudja mit! Kezdés képen legyen az hogy megszabadít a varangytól... cserébe pedig csinálok egy kávét, olyat amit minden reggel szoktam vinni magának. - és ezt hallva Byakuya megvilágosodott, és ismét meglepődve ránézett Minamira aki csak kedvesen mosolygott rá és várta a választ.
Most jött csak rá, hogy Minami mindig gondoskodóan vitt neki reggel kávét, csak úgy mint annak idején Hisanatól is kapott reggelente kamillateát. Ez eddig sose tűnt fel neki, mert jelentéktelennek tartotta, de most olyan jó volt erre rájönni, tudni hogy valaki ismét gondoskodik róla. Erre a mai nap egyáltalán nem számított.
- Na? - zavarta meg az elmélkedést ismét Minami, de még mindig mosolygott rá, ettől ő is enyhén elmosolyodott.
- Rendben van, de holnap reggel tényleg tovább megyünk!
- Jó, csak ne tűnjön el megint. - majd elnevette magát Minami és el is indult. Byakuya már sokkal jobb kedvű volt, és persze követte őt vissza a szálláshoz. Már nem volt bizonytalan, és határozottan tudta már, hogy mit akar...
Köszönöm, Minami! - mondta magában mikor már belépett az ajtón, enyhe mosollyal az arcán...
