Megjegyzés: a történetben szereplő Lisa nem az a Lisa, aki a harmadik évadban szerepel!

Órákon keresztül rótta a várost, közben az agya folyamatosan járt. Túl könnyű lett volna mindenért a Lisába bújt démont hibáztatni. Elvégre azt sem tudhatta biztosan, hogy akkor már a démon hatása alatt állt a nő. Végül visszatért a motelbe, de csak azért, mert lábai már nem bírták tovább.

Sam aggódva várta Deant. Amikor bátyja belépett az ajtón, ő izgatottan felugrott, hirtelen odalépett hozzá, és mindkét karját megszorította.

Minden rendben van?

Azt hiszem igen. Vagy nem is tudom, össze vagyok zavarodva.

Sam csak bólintott, de még mindig nem engedte el testvére karjait. Csak állt, és nézett rá azzal a már jól ismert tekintettel. A szemeiből mindent ki lehetett olvasni. Az aggodalmat, a kételyt és azt a határtalan szeretetet, amit érzett Dean iránt. Egy lépést tett bátyja felé, így már egy ponton összeért a mellkasuk. Mélyebben kezdtek lélegezni, zaklatottság ült ki az arcukra. Pár pillanatig így álltak, aztán mindketten arrébb léptek. Az idősebb testvér lábai megremegtek, ezért gyorsan leült, és bámulta öccsét, aki időközben hátat fordított, hogy ő is leplezze izgalmát. Annyi minden történt, annyi rossz és kegyetlen dolgot látott már, de eddig még semmi nem viselte meg ennyire.

Pár pillanat múlva Sam odasétált hozzá, kezében két sörrel, és az egyiket átnyújtotta neki. Bátyja hálásan felpillantott rá, majd meghúzta az üveget. Órákon keresztül üldögéltek, és iszogattak teljesen szótlanul. Nem is kellettek most a szavak, elég volt néhány véletlenül összetalálkozó tekintet ahhoz, hogy tudják, mennyire őrlődik most a másik.

Másnap ismét elmentek azokra a helyekre, ahol a jeleket találták, de azok eltűntek. Mindet végigjárták, és sehol, még csak nyoma sem volt a démonidézéseknek, de még csak a leláncolásoknak sem. Tanácstalanok voltak. Bobby halála óta semmi segítségük nem maradt, így csak magukra számíthattak. De most nem tudták mihez kezdjenek. Minden nyom eltűnt, a démonok szintén.

Úgy döntöttek még egy pár napot Seattleben maradnak, hátha feltűnik valami. Éppen egy kocsmában üldögéltek, és iszogattak, amikor egy fiatal férfi odalépett hozzájuk, és megszólította őket.

Beszélni akarok veletek.

Igen? Na és miről? – kérdezte Dean nem túl kedvesen

Majd kint elmondom, kövessetek!

Persze. Azt se tudjuk ki vagy, de rohanjuk, mert te úgy akarod?

A nevemet nem árulhatom el, de van olyan, amit tudhattok rólam – mondta a férfi, miközben szeme feketévé változott.

Ugye tudod, hogyha kimegyünk veled, akkor megdöglesz?

Dean! – szólt rá Sam a bátyjára.

Nagy kárt tenni nem tudtok bennem, legfeljebb a testet ölhetitek meg, amit éppen viselek. De azt úgysem akarjátok – suttogta a démon gonosz vigyorral az arcán. – Gyertek! – A testvérek követték a férfit, aki megállt egy csöndes és sötét helyen.

Na bökd ki, hogy mit akarsz, és takarodj!

Türelem!

Türelem? Na az, ami nekünk most nincs – szólt bele most már Sam is.

Nahát, Sam. Pont rólad van most szó. Menjetek el innen. Valami olyasmi készülődik, amiben nagyon megégethetitek magatokat.

Mióta érdekli a mi sorsunk a démonokat?

Nehogy azt hidd, hogy érted aggódok Dean. Felőlem akár ebben a pillanatban is felfordulhatnál. Viszont Samet akarom megóvni. Ő fontos a számunkra. És legnagyobb sajnálatomra, ehhez rád is szükség van.

Miért? – kérdezte elcsukló hangon a fiatalabb testvér.

Mindent megtudsz, ha majd eljön az ideje. A lényeg, hogy minél gyorsabban eltűnjetek innen. Mert ameddig el nem jön a fekete nap, semmi védelmed nincs.

Itt vagyok én! – szólt közbe Dean.

Pont ezért van rád is szükség!

Milyen fekete nap? Egyáltalán miről beszélsz? – kérdezte Sam

Már így is túl sokat mondtam. Mennem kell – mondta még utoljára a démon, mielőtt elhagyta volna a férfi testét, aki élettelenül csuklott össze. Mindketten odarohantak hozzá, de már halott volt.

Eddig nem ölték meg a démonok a megszállt testet. Ezt most miért tette?

Nem Dean, ez már előtte is halott volt. De akkor miért szállnak meg hullákat?

Fogalmam sincs.

Mit jelenthetett, amiről beszélt?

Én nem tudom. Tudod milyenek ezek az átokfajzatok. Bármit bevetnek, hogy összezavarjanak.

Én nem hiszem, hogy csak trükk lett volna. Elég őszintének tűnt. – Ezek hallatán Dean elmosolyodott.

Sammy, annyira imádom benned ezt – mondta, miközben önkéntelenül is megfogta öccse arcát, aki ekkor csak lehunyta a szemét, és szemöldökét megemelte. Ez a gyors érintés csak pár másodpercig tartott, de mindkettőjüknek kis megnyugvást okozott. Névtelenül felhívták a rendőrséget, hogy bejelentsék a holttestet, aztán tovább álltak egy másik bárba. Ott tovább iszogattak, de valahogy most egy kicsit oldottabb volt a hangulat közöttük, nem voltak annyira gondterheltek. De azért mindkettejük agyában motoszkáltak a hallottak.

Még nem tudták eldönteni, hogy valóban menekülőre fogják, vagy maradjanak, és megvárják, hogy mi fog történni. De felelőtlenség lett volna a kíváncsiságuknak engedni, ezt ők is tudták. Mindenesetre vártak még egy kicsit, és közben tényleg furcsa dolgok kezdtek történni. Megváltozott az időjárás, pár nap alatt Seattleben szokatlan meleg lett, aztán egyre több embert tűnt el, akik néhány nap múlva visszatértek, de teljesen megváltozott a viselkedésük. Semmi nem bizonyította, hogy démoni erők állnak a háttérben, de mindesetre furcsa volt, és ezért még tovább nyúlt az ott maradásuk. A napok hetek lettek, és a végén már több mint két hónapja nyomozgattak a különös dolgok után. De látszólag semmi összefüggés nem volt a történtek között. Viszont érezni lehetett, hogy valóban készül valami. A város egész lakossága feszültebb lett, egyre több baleset, betörés, rablás és gyilkosság történt, de még mindig nem volt semmi természetfeletti nyom.

A fiúkra is hatással voltak a történtek, egyre lehangoltabbak lettek, és egyre agresszívabbak is. Ebben közrejátszott a köztük lévő állandó feszültség. Vágyaikat és érzéseiket visszafojtva éltek egymás mellett ez idő alatt, ami sokszor megzavarta mindkettőjüket, és nehezen tudtak koncentrálni.

Sam rémülten ült fel az ágyban, szabályosan csöpögött róla az izzadtság, és fejében őrjítő volt a fájdalom. Felkelt, kiment a mosdóba, hogy megmosakodjon, azonban a hideg víz nem hűtötte le lángoló arcát. Felnézett a tükörbe, de mintha nem önmagát látta volna benne, hanem az álmában szereplő szörnyeteget, amivé vált. Megpróbált minél halkabban visszaosonni a szobába, nehogy felébressze Deant, de amire visszaért bátyja már az ágya szélén ült.

Mi a baj, Sammy?

Álmodtam. De ez most nem olyan volt, mint a többi.

Miért mit álmodtál öcskös? Mindig van valami jelentősége, ha álmodsz.

Nem tudom. Olyan értelmetlen volt az egész. Most magamról álmodtam, de valahogy mégsem én voltam. Egy csomó démon, meg más pokoli lény volt körülöttem, és Samaelnek szólítottak.

Ez tényleg furcsa. Sőt egész hátborzongató… Lehet, hogy tényleg minél hamarabb le kéne lépnünk innen, mielőtt valami gáz lesz.

Talán igazad van Dean. De meneküljünk el a történések elől? Futamodjunk meg? Meg amúgy is tudni akarom, miről beszélt az a démon. És miért kellek én nekik? Mit akarnak tőlem? Ezt csak itt tudhatjuk meg.

Sammy. Lehet, hogy tényleg veszélyben vagy. Nem kéne megkockáztatni, hogy történjen veled valami.

Mi az, már nem is akkora hülyeség, amit mondott? Talán hiszel egy démonnak?

Nem tudom már, hogy mit higgyek, és mit ne. Az egész annyira furcsa. Meg vagyok zavarodva, Sammy. Már rég kicsúszott az egész kibaszott életem irányítása a kezemből – hadarta egyre zaklatottabban, miközben a fejét dörzsölte. Szemeiben valóban elveszettség csillogott. Öccse közelebb lépett hozzá, majd leguggolt bátyja mellé, és onnan tekintett fel rá. Kezeit erősen sajátjába fogta, aztán még közelebb húzódott, végül nekifeszítette magát bátyja combjának, fejét felemelte, és egy lágy csókot nyomott a szájára. De Dean elfordította a fejét, felpattant az ágyról, és odarohant az ablakhoz.

Ne, Sam. Most képtelen vagyok rá. Pedig el se hinnéd, hogy mennyire szeretném, hogy mennyire akarlak. De nem hiszem, hogy ez most helyes lenne. Igazából úgy érzem, hogy ez az egész szarság pont amiatt van, hogy nem bírtunk uralkodni magunkon. Ez az egész büntetés amiatt…

Hogy mondhatsz ilyet Dean? Egyáltalán, hogy juthatott eszedbe? Te mondod állandóan, hogy nincs semmilyen felettünk álló hatalom! Hogy minden a mi döntéseinken múlik! – Hirtelen felállt, és közelebb lépett.

Hát kurvára másképp gondolom mostmár! Gondolj bele Sam! Minden akkor kezdődött, amikor először keféltünk! Engem elrabolt a sárgaszemű, te gyilkoltál, én lefeküdtem azzal a démonszukával! Bobby is meghalt! És véletlenül romlottak el a dolgok az első alkalom óta? Nem hinném – mondta az utolsó szavakat beletörődő hangon.

Dean, mindent csak a kimerültség mondat veled! Mikor pihentél, mikor aludtál, úgy istenigazából mióta itt találkoztunk? Nyugodj meg – suttogta, már szinte bátyja fülébe, miközben átkarolta vállait, és testvére visszaölelt. Dean remegni kezdett, és arcát belefúrta öccse nyakába. Pár pillanatig álltak így, aztán Sam ismét megpróbálta megcsókolni őt, de Dean megint visszautasította. Kilökte magát az ölelésből.

Mondtam, hogy nem! Nem érted meg? – ordította, és kiviharzott a szobából. Sam nem indult utána, csak állt csalódott arccal és könnyes szemmel bámulta az ajtót. El sem tudta képzelni mi ütött most Deanbe, aki már lassan két éve folyamatosan azért küzdött, hogy visszakapja, most pedig egyszerűen eltaszítja magától.

„Hello, itt Dean Winchester. Hagyj üzenetet." Már huszadszor hallotta ezt Sam, de még mindig nem adta fel. Végigjárta az összes csehót a környéken, de sehol nem találta testvérét, aki szokatlan módon, még az Impalát is otthagyta a motel parkolójában. Dean szőrén-szálán eltűnt.

Amikor Sam már feladta a keresést, hirtelen egy nő jelent meg előtte.

Sam!

Ismerlek?

Igen már beszéltünk – felvillantotta teljesen fekete szemeit. – Biztos emlékszel még rá. Azt mondtam, hogy menjetek el innen! Ennek ellenére még mindig itt vagytok. Ha nem tűntök el nagyon gyorsan a bátyáddal, tényleg komoly bajotok eshet.

Áruld már el végre, hogy miért vagyok ilyen fontos nektek?

Majd időben megtudod. A bátyád a tengerparton van. Ha tovább maradtok, már nem lesz, ami megvédjen titeket. Én vagyok itt az utolsó, és nekem is mennem kell hamarosan. Menjetek, minél gyorsabban – mondta a démon kétségbe esetten. Látszott, hogy valóban retteg valamitől, de hogy mitől azt nem árulta el.

Várj! – kiáltotta Sam, amikor a nő elindult. – Azt áruld még el, hogy ki küldött.

Tudod te azt nagyon jól.

De miért akar most megvédeni minket a sárgaszemű?

Hát nem érted? Soha nem is akart titeket elpusztítani! – mondta, mielőtt végleg eltűnt volna egy sikátorban.

Sam visszarohant a motelhez, beült a kocsiba, és lehajtott a tengerpartra, hogy megkeresse Deant. Kezében elemlámpával járta végig a mólót, közben folyamatosan tárcsázta testvére számát, de mindig csak a hangpostája válaszolt. Aztán olyan félóra múlva rátalált bátyjára, aki a homokban ült, egy oszlopnak támaszkodva, és nézte a hullámzó tengert, közben pedig apró kavicsokat dobált a vízbe. Sam közelebb ment, és kezét Dean vállára tette.

Sejtettem, hogy meg fogsz találni.

Mennünk kell. Gyere vissza motelbe, és hagyjuk itt Seattle-t.

Nem megyek sehová. Kinyírom itt, akit kell, ha bele is kell döglenem.

Nem maradsz itt. Elmegyünk. Állj fel! – mondta parancsolva.

Bátyja csak nézett rá meglepett tekintettel, de felállt, és elindult öccsével. Erre a hangnemre volt most szüksége, hogy egy kicsit magához térjen. A kocsinál Sam odadobta neki az Impala kulcsait, és beült az anyósülésre. Pár óra múlva már Oregonban jártak. A nyirkos és esős kisvárosokat felváltották a vörös homokos, sivatagos puszták. Hosszú ideig autóztak, míg végre találtak egy motelt a semmi közepén. Kibéreltek egy szobát, ahová amint beléptek már dőltek is fáradtan az ágyakra. Valahogy itt minden más volt, mint Seattleben. Nem kavargott bennük annyi érzés, szinte üres volt a fejük, de ezt most nem is bánták. Nagyon nehéz időszak volt a hátuk mögött, igazi pihenésre volt szükségük.

Egy hete lehettek ott, amikor Sam telefonja megcsörrent. Egy vadász volt az, akivel akkor ismerkedett meg, miután elhagyta Deant. Ez a férfi sokat segített neki azalatt az idő alatt, és most ő kérte Sam segítségét, és valami különös véletlen folytán ő is épp Oregonban, Redmondban volt.

Másnap már Redmondban is voltak, de Sam egyedül kereste meg az ismerősét, mivel az kimondottan megkérte rá, hogy ne vigye magával a bátyját.

Sam! Nem is sejtettem, hogy ilyen hamar ideérsz! – mondta a férfi, amikor kinyitotta az ajtót, aztán szívélyesen kezet fogott vele.

Jonas. Örülök, hogy látlak – ezzel belépett a kicsi, de takaros szobába. – Nagyon izgatott voltál a telefonban, gondoltam jobb, ha minél előbb jövök. Különben sem voltunk messze.

Hallom megint a bátyáddal vadászgattok, Bobby Singer halála óta.

Jah. Sokkal könnyebb így.

Gondolom. Emlékszem milyen híretek volt annak idején – mondta cinikusan Jonas.

Na, de mesélj, mi is történt?

Eltűnt az unokahúgom. Ként és ektoplazmát is találtam a lakásán, és nem tudtam, mihez kezdjek.

Ként is és ektoplazmát? Mióta dolgoznak együtt a szellemek és a démonok?

Hát ez az én gondom is. Nem tudom, mihez kezdjek.

Utána nézhetek pár dolognak, de Dean nélkül nem hiszem, hogy sokra megyek.

Nem hiszem, hogy be kéne vonni ebbe a bátyádat is.

Pedig ha kell a segítségem, akkor bizony Deant is be kell avatni.

Jonasnak nem nagyon tetszett az ötlet, de mást nem tudott tenni, belement a dologba. Sam felhívta testvérét, aztán együtt indultak a bárba, ahol a bátyja már várta őket.

Amikor beléptek a kocsmába és Dean meglátta őket, egyből felállt az asztaltól, arca pedig eltorzult. Feléjük sietett, és köszönés helyett egy óriásit húzott be Jonasnak.

Én is örülök, hogy látlak Dean.

Én már nem annyira, te szemétláda.

Ti ismeritek egymást? – kérdezte elkerekedő szemekkel Sam.

Igen. Ha megmondtad volna, hogy vele fogsz találkozni, tuti, hogy nem hozlak ide!

Pont ezért nem mondtam meg az öcsédnek, hogy ismerjük egymást.

Ó, egyszer úgyis kitaposom a beledet Jonas! – ordította Dean, miközben ismét ütni készült, de a másik férfi is támadott.

Elég volt! Higgadjatok le mindketten! – állt közéjük Sam. – És végre elárulhatnátok, hogy mi bajotok van egymással.

Mindössze annyi, hogy a kedves barátod egy rohadt szemétláda! – mondta még mindig ingerülten Dean, Jonas pedig csak sunyin mosolygott. – Letörlöm ezt a vigyort az arcodról, figyeld meg!

Állítsd le magad! Most azonnal elmondjátok, hogy mi van!

Oké, de vendégeim vagytok egy italra, kárpótlásként. Rendben Dean?

Elég gyenge kárpótlás, haver. Akkor én egy Wild Turkey whisky-t kérek, duplát. – Mikor látta Jonas arcát eltorzulni, egy önelégült vigyort nyomott le. – Hiszen tudom, hogy neked a pénz nem akadály – tette még hozzá, láthatóan utalva ezzel valamire. A férfi csak meghúzta a vállát, és a pultnál rögtön hármat kért az italból.

Akkor kezdhettek mesélni – szólalt meg Sam, miután leültek egy asztalhoz.

Na, meséld el az öcsémnek, hogyan loptál meg! Hogyan tettél többször egymás után keresztbe, és hogyan akadályoztad meg, hogy kinyírjam, azt a szellemet Louisville-ben. És a többi szarságot is!

Azért nem volt ez ilyen súlyos – kacsintott Samre a vadász. – Te sem voltál épp udvarias akkor velem.

Biztos azért, mert okom volt rá. – Dean eleresztette azt az igazi Dean-es dögöljmeg-vigyort, amitől Samnek is mosoly szaladt az arcára. Nem látta ezt az arckifejezést már nagyon régen, és hiányzott is neki. De most mégis közbeszólt.

Eddig szép és jó, de hogy is történtek a dolgok?

Hát az úgy volt öcsi, hogy miután dobbantottál két éve, Louisvillebe indultam, mert hallottam egy szellemről. Ott találkoztam a kis Jonas-szal. Először tök jól összehaverkodtunk, azt hittem, segíteni fog. Úgy is volt az elején, aztán egyszer szépen fogta magát a temetőben, és pofán nyomott az ásóval. Mindent elszedett tőlem, gyakorlatilag kizsebelt. Pénzt, iratokat és az Impala kulcsát is elvitte, természetesen a Kicsikémet is. Amit csak két várossal arrébb találtam meg, használhatatlan állapotban. Majd egy hónapba került mire helyrepofoztuk Bobbyval.

Hú, haver, az Impalához nem kellett volna hozzányúlnod. Nem csodálom, hogy így berágott rád. És még képes voltál velem jópofizni, ezek után?

És a legjobbat nem is mondta – Jonas arcán még mindig ott ült az az idegesítő vigyor.

Ó, fogd be a pofádat! – háborodott fel ismét az idősebb testvér. – Komolyan mondom, ha nem kussolsz el, szétverem azt a sunyi képedet!

Most már felesleges dühöngened Dean! Akkor kellett volna gondolkodnod, amikor elkezdted kurogatni a saját öcsédet! – Dean nem válaszolt, csak felállt, és az asztalon keresztül állon vágta a másik vadászt.

Fogalmad sincs arról, hogy mi történt akkor! Közöd sincs hozzá! – ordította, úgy, hogy nyakán kidudorodtak az erek. - Gyere Sammy, menjünk innen.

Egy pillanat – válaszolta az öccse, majd visszafordult, és ő is behúzott egyet Jonasnak. – Most már mehetünk.

Szép ütés volt öcsi – mosolygott Dean elismerően, miközben kisétáltak a kocsmából.

Folyt.köv.