7. fejezet Sebek

Lupin örült, hogy Dumbledore-tól kapott néhány kisebb megbízatást, minden jobb volt, mint a Black házban ücsörögni és várni mi történik, vagy a könyvtárat takarítani. A gyerekek jelenléte egy kicsit enyhítette a magányukat, őt ugyanakkor fájóan emlékeztette azokra a napokra, amikor Roxfortban tanított. Felnőtt életében akkor érezte először, hogy megtalálta a helyét, hogy hasznára lehet valakinek. De hát, mint minden jó dolog az életében, ez is bizonytalan volt és múlandó.

A Dumbledore által rárótt feladatok nem voltak különösebben bonyolultak. Általában bizonyos személyeket kellett felkeresnie, hogy a Voldemort visszatéréséről szóló hírt közölje velük vagy Dumbledore rejtélyes üzeneteit átadja nekik. A varázsló előre figyelmeztette, hogy nem veszélytelen a feladat, amit vállalt, de ezt egészen addig nem vette igazán komolyan, amíg össze nem futott néhány halálfalóval Walesben. Éppen hogy sikerült elmenekülnie. Sebei ellenére mindent megtett, hogy üldözőit megtévessze. Biztos volt benne, hogy az egyik halálfalót súlyosan megsebesítette, de tudta, amíg nem éri el a Black házat nincs biztonságban. Sérülései, egy kivételével, nem tűntek súlyosnak, de hátráltatták a menekülésben. Amint egy lélegzetvételnyi ideje akadt, a mellkasán keresztbe húzódó nagyobb vágást átkötötte az ingével, hogy elállítsa a vérzést, és ne hagyjon nyomokat. A fejét is súrolta egy átok és állandóan törölgetnie kellett a homlokát, hogy lásson valamit a szemébe csöpögő vértől. A jobb kezére ráesett, ezért varázsolni csak kínok árán tudott. a pálcáját azért a kezében tartotta és abban reménykedett, hogy nem tört el a csuklója.

Késő este volt, amikor a Grimmauld térre vezető sikátorból kilépett. Úgy érezte, már órák óta fut és hiába volt langymeleg az augusztusi este, a fáradságtól és a vérveszteségtől vacogó foggal botorkált az ajtóig. A szél édes akácillatot hozott, de ő csak saját vérének émelyítő szagát és ízét érezte. Néhány percig várt a falnak támaszkodva, erőt gyűjtve - az ajtó egyszer csak kinyílt. Dung lépett ki rajta kopott és koszos köpenyébe burkolózva. az utcai lámpák fényében könnyen felismerte. A folyosó sötét volt, de meghallotta Molly cseppet sem barátságos jó éjszakát-ját. Közelebb lépett és azt suttogta:

- Várj, Molly, én is bemennék!

- Remus, te vagy az? Nem vártunk ma! Gyere be, még fel kell mennem lefektetni a gyerekeket, aztán jövök és kapsz valami vacsorát! – tárta ki az ajtót előtte a boszorkány.

- Nincs senki az ebédlőben? - kérdezte Lupin.

- Nincs, menj csak be nyugodtan! A gyerekek a szobájukban, Bill ki tudja, merre csavarog, Arthur a Minisztériumban, Sirius most ment fel aludni, kicsit eliszogattak Mundungussal! – sorolta a boszorkány és hangja világosan elárulta mi a véleménye Mundungusról és az iszogatásról.

- Menj csak, Molly, majd megvárlak! - mondta Lupin sötét köpenyébe burkolózva, bár már szédelgett.

Az ebédlőben csak a kandalló tüze pislákolt. A Black-házat még nyáron is fűteni kellett, hogy a vastag, rideg falak között ne fázzanak. A tűz elé telepedett. Kis idő múlva, talán el is szenderedett közben, hangos csörömpölést hallott a konyhából. Lehet hogy Molly már le is ért, csak ő nem vette észre? Vagy Sipor az?

Aztán halk dudorászást hallott, egy női hang a Walpurgis Lányai egyik számát énekelte:

- Repülj velem, a széllel szemben és ne engedj el mmmm…pálca nélkül is elvarázsoltál!

Ez nem Molly és nem is Sipor! - gondolta rémülten Lupin és felpattant volna, ha lett volna még jártányi ereje, így azonban csak megkövülten nézte, ahogy a konyhaajtó kicsapódik.

Tonks végre befejezte a mosogatást, igaz egy tányért összetört, de az nem számított, mert megpróbálta kézzel elmosogatni. Mielőtt Arthur elment volna a Minisztériumba mindenféle mugli dolgokról beszélgettek. Tonks apja mugli származású volt és Mr. Weasley érdeklődve hallgatta a róla szóló történeteket, Tonks pedig mindig örült, ha az apjáról beszélhetett. Ilyenkor úgy érezte, mintha itt lenne vele.

A tányért gyorsan helyrehozta és a falon lévő órára pillantott. De az csak azt mutatta, hogy a Ron és Ginny ágyban vannak, Arthur a minisztériumban, Charlie kocsmában, Bill egy parkban és az ikrek a padláson. Ahogy jobban megnézte az órát látta, hogy Molly mutatója is a padlás felé közeledik. Most már értette miért ment fel a boszorkány ellenőrizni a gyerekeket.

Elég késő lehet már, megvárja az ebédlőben Mollyt, aztán hazamegy, gondolta dúdolgatva. Mit kereshet Bill ilyenkor egy parkban?

Belépett a szobába. először észre sem vette a kandalló előtt ülő sötét alakot.

- Sirius, te vagy az? – kérdezte aztán.

- Nem, ő már alszik!

Remus volt az, a hangja, furcsának, fáradtnak és megkínzottnak tűnt. Tonks közelebb lépett és intett a pálcájával

– Lumos!

A fénykörben meglátta a férfi sápadt arcát és a homlokára száradt vért.

- Mi történt veled? - kérdezte az ijedségtől kiszáradt torokkal, keményebb hangon, mint szerette volna.

- Nem érdekes, majd Molly rendbehoz! - legyintett fáradtan a férfi.

- Én is rendbe tudlak hozni! Vagy félsz, hogy a kezedet a füledhez ragasztom? - kérdezte méltatlankodva .

Amikor megpróbálta levenni a köpenyét, Remus felnyögött.

- Máshol is megsérültél?- egy pálcamozdulattal eltávolította a köpenyt. - Kik tették ezt veled? - kérdezte haragtól kipirult arccal, miközben igyekezett megszabadítani a varázslót a pulóverétől is.

- Nem mindegy? Jórészt az én figyelmetlenségem az oka, még az a szerencse, hogy nem ismertek föl! – válaszolta a férfi ingerülten.

- Inkább az a szerencse, hogy túlélted! – vágta rá Nymphadora, miután sikerült levennie a pulóvert.

- Nem olyan könnyű engem megölni!- válaszolta Remus szárazon, hangjából mintha keserűség csendült volna ki.

- Halálfalók voltak, ugye?

Lupin nem válaszolt és ebből rögtön tudta, hogy ráhibázott. Remus a lányt nézte, ahogy a tűz meleg fényében fölé hajol és óvatosan lefejti róla a vértől átitatott inget. Felszisszent, mert az ing beleragadt a sebbe és az most újra felszakadt. Nymphadora érintése nyugtalanító érzéseket keltett benne. Látta a lány arcán az aggodalmat, a könnyet a szemében, de a boszorkány hangja szigorú maradt:

- Hogy lehettél ilyen ostoba! Miért nem szóltál rögtön valakinek? - pálcájával gyorsan megtisztította a sebet és hófehér kötést varázsolt rá.

- Nem akartam, hogy a gyerekek így lássanak! Mollyt sem akartam megijeszteni, Sirius pedig, gondolom csak irigykedett volna, hogy milyen kalandokat élhetek át! - mosolyodott el gúnyosan, de közben a lány arcát bámulta, aki éppen a homlokán lévő sebhelyet vizsgálta elmélyülten.

- Episkey! – intett a pálcájával, a sebe egy pillanatra átforrósodott, aztán a varázslat, mint egy hűvös hullám elsodorta a fájdalmat.

Megérintette a homlokát a kezével és felszisszent. Tonks eléje guggolt, megfogta a kezét majd óvatosan végigtapogatta:

- Szerencsére nem tört el! -állapította meg összeráncolt homlokkal - Talán helyre tudom hozni!

Rámutatott a férfi csuklójára és Remus érezte, hogy a kéztőcsontjai lassan elmozdulnak és hátborzongató, csikorgó hang kíséretében elcsúsznak egymás mellett, vissza a helyükre. Nymphadora fölállt, gyengéden még egyszer áttapogatta a féri csuklóját, aztán a köpenyt a férfi hátára terítette:

- Menj fel és feküdj le, holnap megnézem a kötést! - szólt komoran és hátat fordított.

- Kérlek, ne szólj erről senkinek! Jobb, ha Molly sem tudja meg, nem szeretném, ha még miattam is aggódnia kellene! – állt fel Lupin.

- Ha megígéred, hogy legközelebb nem vállalsz ilyen veszélyt!

- Ezt nem tehetem!- rázta meg a fejét a férfi. - De ezentúl óvatosabb leszek!

A boszorkány kimérten biccentett, de nem szólt egy szót sem. Remus közelebb lépett hozzá és a szemébe nézett:

- Köszönöm, Nymphadora! - mondta, aztán hirtelen lehajolt és megcsókolta a lány kezét, majd kiment a szobából.

Tonks megvárta Mollyt, aki miután visszahajtotta az ikreket az ágyukba, lejött az ebédlőbe. Csak annyit mondott neki, hogy Lupin felment már aludni. A boszorkány kiengedte az ajtón és ő elindult haza.

Egymást űzték a fejében a gondolatok apjáról, Remusról és a Halálfalókról. Csak nehezen tudott elaludni, egy régi éjszaka emléke kísértette, amikor apja jött haza sebesülten, vérezve és ő gyerekként tehetetlenül nézte és rettegett, hogy elveszíti őt.

Nyugtalanul aludt, de álmaiban nem a szüleit látta, hanem Remust. Egy sötét szobában ült. evette róla a köpenyt és az inget is. A férfi nem szólt egy szót sem, csak elmosolyodott. Ő letérdelt a karosszék mellé és bámulta. A bőre sápadtnak tűnt a tűz fényében, teste nyúlánk volt, mégis izmos, a bőre sima, csak a mellkasát borította aranyló szőr. Nymphadora tudta, hogy nem érintheti meg, az mindkettőjükre csak bajt hozna. Remus szemébe nézett és tekintetében bátorítást látott, hogy tegye meg. Lassan felemelte a kezét és végigsimította a mellkasát, keze nyomán mély seb nyílt a férfi halvány bőrén és rubintpiros vér fakadt belőle. Remus továbbra is mosolygott, mint aki észre sem veszi a sebet, de arca egyre sápadtabb és sápadtabb lett. Megpróbálta elállítani a vérzést, de ahogy befogta a seb száját, ahol hozzáért újabb és újabb sebek nyíltak. A férfi egyre fájdalmasabban mosolygott, de a szeméből hála sugárzott.

Sírva ébredt fel az éjszaka közepén és reggelig nem hunyta le a szemét. Azon gondolkozott jelent-e valamit az álma és ha igen, mit?

Reggel Tonks még három kávé után is alig tért magához.

- És épp ma leszek éjszakai szolgálatban - gondolta –, legalább a rémes álmokat megússzom!

Reggel más színben látott mindent. Az álom egyszerűen csak az este történtek hatása, legjobb lesz, ha elfelejti az egészet. Végül is Lupin felnőtt varázsló és tud vigyázni magára, csak magát tenné nevetségessé, ha miatta aggódna.

A Minisztériumban csak vánszorogtak a percek, a munkájával nem haladt. Igaz, emiatt nem nagyon izgatta magát. Shacklebolt próbaidőre bevette a csoportjába, így most neki kellett kiderítenie Sirius Black tartózkodási helyét. Mivel ezt már tudta, nem volt nehéz olyan helyeket találni, ahol biztos nem bukkannak rá. Csak néhány hamis jelentést, tanúvallomást és rémhírt kellett gyártani, hogy Caramellnek és Umbridge-nek legyen min rágódniuk. Hallotta a Minisztériumban terjengő szóbeszédet, mely szerint, Umbridge hamarosan elmegy, de sok kollégájához hasonlóan ő sem merte elhinni. Ekkora szerencséjük nem lehet! Amikor kész lett a jelentéssel átvitte Kingsley-hez, aki átolvasta és egy nagyobb köteg iratot adott át neki:

- Vidd le Umbridge-hoz, de igyekezz! – sürgette a fekete bőrű varázsló.

- Miért éppen én? – kérdezte kétségbeesett arccal Tonks. - Engem utál!

- Ne gondold, hogy kivételes figyelemben részesít! Umbridge egyszerűen mindenkit utál és azokkal, akik rangban alatta állnak, még érezteti is ezt! – söpörte le a lány ellenvetését Shacklebolt.

Tonks lógó orral indult az államtitkári iroda felé és beletúrt halványlila hajába.

Kopogtatására egy édeskésen sipító hang szólat meg:

- Tessék!

- A jelentéseket hoztam! - lépett be az irodába.

Umbridge hatalmas varangyként terpeszkedett az íróasztalánál és egy gyors mozdulattal a fiókjába csúsztatta a csokoládét, amit éppen majszolt. Tonks a boszorkányra meredt és arra gondolt, hogy találkozott már sokkal kedvesebb és vonzóbb varangyokkal is. Az iroda úgy nézett ki, mintha egy horgológörcsben szenvedő vénkisasszony rendezte volna be. Minden szabad helyet kis terítőkön álló édeskés nippek és porcelánszobrocskák töltöttek meg.

Közelebb lépett és átnyújtotta az iratokat Umbridge-nek, akinek vaskos ujjait hatalmas és ízléstelen gyűrűk szorongatták. Miközben a boszorkány a jelentéseket vizsgálta, ő körülnézett és az egyik polcon talált egy egészen aranyos kis varangyszobrot.

Lehet, hogy valamelyik felmenőjét ábrázolja? - morfondírozott magában.

Umbridge váratlanul megszólalt:

- Százszor megmondtam már, hogy minden lapot számozzanak meg! A nevemet írják nagyobb betűvel és rózsaszín pecsétviaszt használjanak! Maguk aurorok, képtelenek a pontosságra. Az a szerencséjük, hogy hiány van a jól képzett tisztviselőkből, különben már valahol Skóciában járőröznének. Nem tudnak az alapvető formai követelményeknek megfelelő iratokat előállítani! A legutóbbi körlevelemben is…

Nymphadora soha nem tudta meg hogy mit írt Umbridge a legutóbbi körlevelében, mert a kis varangy szobor hirtelen megmozdult. Ő is szimpatikusnak találhatta a boszorkányt, mert egy lendületes ugrással felé vetődött.Tonks ijedtében hátraugrott és leborított egy karcsú, faragott indákkal díszített rózsafa polcot, az összes rajta lévő porcelánszobrocskával együtt. A polc az íróasztalra dőlt és egy nagyobb kupac pergament is a földre sodort. Umbridge felpattant, de csak hápogni tudott. Nymphadora sejtette, hogy hamarosan megtalálja a hangját, gyorsan elkezdett rendet rakni és pergameneket szedegetni a földről. A pergameneken, mintha csak aláírást gyakorolt volna valaki, gömbölyű szétterpeszkedő betűkkel ez volt olvasható: Dolores Jane Umbridge professzor, Roxfort. A pergamenek alatt egy könyv is rejtőzőtt, Wilbert Fushel: A defenzív mágia elmélete. A könyv kinyílt, és ahogy leesett, Tonks látta, hogy apróbetűs megjegyzésekkel, és színes aláhúzásokkal van kidekorálva. Tovább nem tudott nézelődni, mert felharsant Umbridge hangja. A boszorkány már nem azon a kényeskedő, mesterkélt fejhangon gügyögött, hanem torkaszakadtából üvöltött:

- Maga féleszű, szédült, kétbalkezes, lilahajú papagáj! Takarodjon a szobámból, az a szerencséje, hogy holnap Potter ügyét tárgyalja a tanács, különben olyan fegyelmit akasztanék a nyakába, hogy arról koldulna!

Tonks már a folyosón volt, de az Umbridge hangja és haragja még két emeleten keresztül üldözte. Csak amikor leült a székére, akkor ért el a tudatáig, amit Umbridge üvöltött. Holnap lesz Harry fegyelmi tárgyalása. Mindenképpen be kell néznie a Black - házba, már csak miatta is.

A délutánja pocsék volt. Hogy mit művelt Umbridge irodájában, fél óra alatt már az egész parancsnokság tudta. Scrimgeour behívatta, és keresetlen modorban kioktatta arról, hogyan kellene viselkednie a feletteseivel. A boszorkány mentegetőzésére és véleményére egyáltalán nem volt kíváncsi. Büntetésként megbízta az irattár rendbetételével, ami legalább két hét tömény unalmat jelentett. A boszorkány kioldalgott Scrimgeourtól és Shacklebolthoz ment, ahol lerogyott egy székre:

- Az egész a te hibád, meg azé az ütődött varangyé! - mondta szemrehányóan Kingsleynek.

A varázsló vigyorgott és megrázta a fejét:

- Tonks, te semmiből sem tanulsz, nem beszélhetsz így az államtitkár asszonyról!

A boszorkány mély levegőt vett, de aztán meggondolta magát, legyintett egyet és faképnél hagyta a varázslót.

Amikor végzett, egyenesen a Grimmauld térre ment. Sirius nyitott ajtót:

- Á, Tonks, mi újság? - a boszorkány morcosan nézett rá és csak ennyit válaszolt:

- Ne is kérdezd! Gondoltam megvárom itt Arthurt és Kingsleyt, hogy megbeszéljük a következő hetet. Ma éjszakás vagyok!

- Nem tudom, én miért nem őrködhetek? – kérdezte sértődötten Sirius az ebédlőbe menet.

- Hát ezt én sem értem, végül is csak tömeggyilkosságért köröznek. Aki elkap, gazdag ember lesz! Lassan az egész Auror Parancsnokság téged keres! Szerintem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy felbukkanj a Mágiaügyi Minisztériumban! – jegyezte meg csípősen a lány.

-Jól van na! – morogta sértődött képpel Sirius. - De olyan nehéz itt ülni tétlenül, amíg mások …úgy érzem, itt is rab vagyok, ha más is a börtön!

- És jobb a társaság, ezt ne feledd!- tette hozzá Tonks és megveregette a férfi vállát.

- Még szerencse hogy itt vagy te, meg Harry és persze Remus! Nem akarsz ideköltözni? Van hely bőven!

- Kösz, de inkább maradok önálló, már megszoktam! – hárította el a meghívást a boszorkány.

- Megértelek, ki is akarna ebben a házban lakni, ha nem muszáj! – dörmögte a férfi. - Invito, vajsör! Inkább kiszolgálom magam, csak ne kelljen annak a nyomorult Sipornak a bánatos pofáját bámulnom! - fűzte hozzá.

- Én inkább teát iszom – mondta a lány és elindult a konyha felé.

Lupin lépett be az ajtón egy zsebkendővel a vért itatta le a homlokáról.

- Mi történt veled már megint? - kérdezte Nymphadora bosszankodva.

Sirius furcsán nézett a lányra, de azért válaszolt barátja helyett:

- Úgy látom ismét összefutott a nagypapa állóórájával! - Tonks értetlenkedve nézett rá. - Amelyik az emeleten áll és szegecseket lövöldöz mindenkire...

- Igen, sajnos nem voltam elég gyors, de sikerült ártalmatlanná tennem! - felelte Remus csendesen és szemrehányóan a boszorkányra nézett, aki iszonyatosan zavarba jött és menekülőre fogta a dolgot:

- Hát azt hiszem, én megnézem Mollyt a konyhában! – mondta és egy mozdulattal felborította a székét, ami beleakadt a terítőbe és lerántotta azt, a rajta lévő poharakkal és üres üvegekkel együtt.

- Szerintem, nem is kell kimenned, erre a csörömpölésre biztos bejön! – kajánkodott Sirius.

Tonks gyorsan megpróbált rendet rakni.

– Reparo! - kiáltotta.

Molly bejött a konyhából, de látva Tonksot, nem kérdezett semmit csak megrázta fejét és visszarepítette a terítőt az asztalra, aztán visszament a konyhába. A lány utána indult remélve, hogy Sirius figyelmét nem keltette fel, ami kiszaladt a száján. De nem szabadult ilyen könnyen:

- Mire gondoltál az előbb, Tonks?

- Hát azt inkább nem mondom el! - válaszolta a lány.

- Nem arra vagyok kíváncsi! Miért mondtad Remusnak, hogy már megint?

Nem tudván mit válaszolni segélykérően nézett a varázslóra. Lupin rezzenéstelen arccal felelte:

- Semmi, csak volt egy kis háztartási balesetem és… Vigyázz, nekimész az ajtónak! – szólt a boszorkányra. – Szóval Nymphadora segített!

Tonksnak közben, ha nem is észrevétlenül, de sikerült kiaraszolnia a konyhába.

- Hát te aztán bátor vagy Holdsáp, csoda hogy még élsz! - mondta csúfondárosan Sirius.

- Ellenkezőleg, nagyon ügyes volt! - mondta komolyan Remus.

- Hát korábban én is úgy gondoltam, hogy Tonks nagyon ügyes, de most már kezdek benne kételkedni! – válaszolta nevetve a varázsló.

Csöngettek, Lupin kinyitotta az ajtót, Sirius meg egyszerűen kábító átkot lőtt az anyjára, mielőtt az elkezdhette volna a lamentálást. Shacklebolt érkezett:

- Nemsokára jön Arthur is, csak még valamit el kellett intéznie! – mondta Mollynak, aki éppen a vacsorához terített, mögötte Nymphadora jelent meg az ajtóban, kezében tányérokkal.

- Már itt vagy? Remélem a vacsorát nem te főzted! - tréfálkozott a varázsló.

A boszorkány duzzogva leült és nem válaszolt. Kingsley úgy látta, hogy ez épp megfelelő alkalom arra, hogy elmesélje a minisztériumban történteket. A lány nem szólt egy szót sem, amíg a varázsló beszélt, de a haja lilából lassan átváltott haragoszöldbe. Sirius kiválóan szórakozott. Lupin arca kissé megfeszült, amikor Umbridge nevét meghallotta, de ezen Tonks nem csodálkozott, mindenki így reagált, aki akár egyszer is beszélt életében az államtitkárral. Ettől eltekintve az udvarias érdeklődésen kívül mást nem lehetett leolvasni a férfi arcáról. Amikor Kingsley befejezte az adomázást, ő felállt és szembefordult a három varázslóval.

- Ha esetleg érdekel valakit, hogy mi történt valójában, akkor elmesélhetem!

Mikor befejezte a történetet Lupin megkérdezte:

- Mi volt a pergamenen?

- Olyan volt, mintha az aláírását gyakorolta volna. A neve - gondolkozott hangosan a lány – professzor… tehát tanítani fog Roxfortban!

Shacklebolt szeme elkerekedett:

- Ezt nem is említetted! Hallottam pletykákat, hogy otthagyja a Minisztériumot, de miért tenné egy egyszerű tanári állásért?

- Hogy szemmel tarthassa Dumbledore–t… – mondta Remus.

Sirius bólintott és hozzátette:

- Ezt el kell mondanunk Albusnak! Jó lenne tudni, mit fog tanítani!

- Én tudom! - vágta rá Tonks – Volt ott egy könyv is, tele jegyzetekkel és aláhúzásokkal, Wilbert Fushel: A defenzív mágia elmélete. Ebből csak az következhet, hogy …

- A Sötét Varázslatok Kivédését fogja tanítani – fejezte be a mondatot Lupin. - Azt hiszem Nymphadora, ma igazán nagyon ügyes voltál!