Kotani elégedetten konstatálta, hogy idefelé úton tett jóslatai igazán remekül teljesültek. Épp a buszvégállomásról tartottak hazafelé a dobos lakása felé, elöl Shuichi és Sayuri, mögöttük Hiro és ő maga, mindannyian hatalmas csomagokkal felszerelkezve, azoknak száma ugyanis szükségessé tette, hogy mindenki kivegye részét a hurcolkodásból. Persze a fiúk azért jó gavallér módjára vállalták a legnehezebb bőröndöket. A fiú mosolyogva nézett össze Hiroval, miközben előttük a rószaszínhajú énekes élénk csevegésbe merült a lánnyal, tisztára, mintha évek óta jól ismernék egymást.
Persze, mikor megérekeztek húga még kicsit visszafogott volt, és bár másnak ez nem tűnt volna fel, Kotani azért kiszúrta, hogy arca pirosabb a megszokottnál, de ezegyszer megkönyörült rajta és nem hozta szóba, még egy kis ugratás erejéig sem. Miután bandatársaival kölcsönösen üdvözölték egymást, a fiú előrelökdöste húgát, aki eddig a háta mögött álldogált és szertartásosan rámutatott:
-Ő itt Sayuri Tomoeda! A húgom.
-Szia! –Shuichi arcán máris ott volt 100-os vigyora, és szokás szerint egy pillanatot sem vesztegett, mikor rájött, hogy itt beszélni is lehet, mégpedig jó sokat. –Örülök, hogy végre megismerhetlek, Kotani már sokat mesélt rólad, persze csupa jó dolgot! Alig vártuk, hogy végre ideérjetek, kicsit késett a busz, nem? Elfáradtatok? Még szerencse, hogy Kotani nem lakik messze, ennyi csomagot nem lesz könnyű elcipelni.
Mialatt Hiro és Kotani csak a szemüket forgatták, Sayuri érezte, hogy kezdeti aggályai máris eloszlóban vannak. A kedves szavak megnyugtatták, és az izgalmat kezdte felváltani a lelkesedés, hogy szemtől szemben áll Shindou Shuichivel. Így, amikor végre szóra nyitotta a száját, hangja teljesen normálisan csengett.
-Én is örülök, hogy végre találkozhatunk. Szinte el sem hiszem! Kotani odaadta a cd-t, amit mind dedikáltatok. Nagyon köszönöm, örültem neki.
-Még, hogy „örültél"! Az nem kifejezés! –szúrta közbe a bátyja –Egész nap nem lehetett leállítani… -mondta volna tovább, de Sayuri olyan pillantást vetett rá, ami nemhogy a dobost, de egy vérengző fenevadat is megállított volna.
-Inkább mi köszönjük, főleg, ha tetszik, ami rajta van. –nevetett Shu, mialatt megragadta az egyik csomag fülét, Sayuri meg egy másikét, miután Hiroval is köszöntötték egymást.
-Hogy tetszik-e? Viccelsz? Egyszerűen imádom! Főleg a legutóbbi számot… a Bármerre jársz… jelenleg az a kedvencem.
Shuichi kissé elpirult, mert eszébe jutott, milyen körülmények között született az a dalszöveg. A lány figyelmét nem kerülte el a dolog, de mivel ilyen mélységekig azért nem ismerte a történteket, azt sem érthette, mi ütött bele hirtelen.
-Sajnálom, valami rosszat mondtam?
-Mi? Jaj, dehogyis! Épp ellenkezőleg, az a szám… sokat jelent nekem. Ezért, ha megdícsérik, mindig kicsit zavarba jövök.
-Akkor elég sokszor jöhettél zavarba mostanában. –felelte kedvesen Sayuri, Shuichi pedig hálásan fogadta a bókot.
-Ez a rész tetszik benne a legjobban… -lelkesedett fel a lány, hogy valaki olyannal beszélhet szabadon a zenéről, akit biztos nem untat vele –lalala-la-lala-lallalala. Bocs, a hangom nem a legjobb. –nevetett fel zavartan, füle pedig pirosból lángvörösre váltott.
-Hogyisne, szerintem nagyon is jó hangod van! –védte meg önmaga kritikájától a fiú hevesen.
-Habár tudom, hogy csak örömet akartál szereni ezzel a kijelentéssel, azért köszi…
-Szó sincs róla! Komolyan mondtam! –vágta rá határozottan Shu, a lány pedig saját maga legnagyobb meglepetésére hitt neki.
-Kotani mindig azzal heccelt, olyan hangom van, hogy kimegy tőle a biztosíték. –kezdte és az emlék hatására elkomorulva, kissé elfordította fejét, hogy válla fölött gyilkos pillantást küldjön bátyja felé, Shuichi pedig követte példáját. Szegény dobos meg, aki egyetlen szót sem hallott a társalgásból, elképzelni sem tudta, hogy lett hirtelen „közutálat" tárgya. -Az igazat megvallva, akárhányszor csak meghallott énekelni, ezt a poént mindig elsütötte. –vonta meg a vállát, és nem értette, hogy mondhat el ilyesmiket egy fiúnak, akit még alig ismer. Mégis, valahogy úgy kikívánkozott belőle… most értette csak meg igazán, amit bátyja otthon mesélt az énekesről, és, amit akkor ott, ő maga is túlzásnak tartott…
-Biztos csak amolyan testvéri ugratásnak szánta. –vigasztalta Shu. –Hiro is állandóan cukkol engem, de már fel se veszem.
-Persze, hogy cukkol, azt mesterfokon űzi. –nevetett fel csilingelőn Sayuri –Félre ne érts, Kotani a legjobb bátyus a világon. Csak néha elég elviselhetetlen tud lenni. El sem tudom képzelni, hogy fogjuk egy hétig elviselni egymást.
-Majd mi segítünk. Elvégre, ha jól hallottam, ez a vakációd. Mi vagyunk a házigazdák, így a mi feladatunk, hogy elérjük, jól érezd magad. Bár lehet, hogy a stúdióban csak unatkoznál…
-Hogy hol??? –képedt el Sayuri, és szemei akkorára tágultak, mint egy-egy malomkerék. Shuichi, aki még nem ismerte túl jól, kissé félreértelmezte a kifakadást, és azonnal mentegetőzni kezdett.
-Úgy sajnálom, hülye ötlet volt, hogy azt hittem, egész nap a munkahelyünkön akarsz kuksolni. Csak gondoltam Kotani meg akarja majd mutatni a helyet. De…
-Uramisten! Elmehetek a stúdióba, ahol a Bad Luck felveszi a számait??? Élőben hallhatlak titeket? Valaki csípjen meg, hogy biztosan nemcsak álmodom-e! –lelkendezett a lány, az énekes legnagyobb ámulatára, aki végre felfogta, hogy az előbb nem voltak egy hullámhosszon.
-Oh! Az más… -felelte és nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Sayuri ekkor kapott észbe, hogy úgy viselkedik, mint valami hülye kis csitri, pedig a buszon egész végig azon agyalt, ezt hogy kerülheti el. Így a lelkesedés azonnal átcsapott szégyenkezésbe, minek hatására halkan megjegyezte:
-Most biztos annak látszom, ami valójában vagyok… egy vidéki lány, aki minden kis dolog miatt, ami itt másnak természetesnek tűnhet, ekkora cirkuszt csinál. Olyan nevetségesnek érzem magam.
Shuichi rémülten vette tudomásul a beszégetés ilyentén szerencsétlen fordulatát, érezve, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Első látásra megkedvelte a lányt, aki éppenhogy előbbi szavai dacára képes volt elvonatkoztatni attól, hogy kivel áll szemben, és hajlandó volt normálisan elcsevegni vele. Ez volt az egyetlen, amit Shuichi nehezen viselt: ezt a hírnévvel járó procedúrát, hogy bárki, aki öt lépésnél közelebb kerülhetett hozzá, főleg, ha nőnemű volt az illető, tüstént hisztériás rohamot kapott, és vagy azonnal a nyakába akarta vetni magát, vagy épp az ellenkezőjét produkálta, meg se mert szólalni. Sayuri egészen más volt, mert leszámítva kislányos lelkesedését, képes volt fesztelenül beszélgetni vele, az pedig, hogy így fellelkesült az énekes ajánlatától, inkább aranyos volt a fiú szemében, mint megvetendő.
-Nincs abban semmi rossz, ha az ember lelkes. –mondta végül –Csak a lelkességet nem szabad összekeverni a túlzott imádattal, és a legtöbben itt tévednek el, legalábbis én így tapasztaltam. De nem nálad. Élvezem, hogy végre van valaki Yukin és a munkatársaimon kívül is, akivel el lehet beszélgetni, azért meg pláne nem foglak elmarasztalni, ha a zenénket dícséred. Elvégre minden szentnek maga felé hajlik a keze. –nevetett fel, és most a lányon volt a sor, hogy hálás szemmekkel bámuljon rá.
-Köszönöm… Kotani tényleg nem hazudott, amikor rólad mesélt.
-Mért, miket mesélt? –figyelt fel a másik, de választ már nem kapott, mert megcsörrent a mobilja. –Bocsánat, egy pillanatra. –halászta ki zsebéből a készüléket, és tartotta gyorsan a füléhez, mikor látta, hogy nem más az, mint…
-Yuki! Miért hívsz?
A férfi épp akkor állította le mercédesze motorját, és mivel nem szerette volna, ha kis kiruccanása, -a dalszöveg eltitkolása miatt- napvilágra kerül, úgy döntött megbizonyosodik róla, sógorával folytatott hosszúra nyúlt beszélgetése alatt az énekes nem ért előtte haza.
-Már hiányoltál, igaz? Tudom, hogy így van, különben estig nem is szakadtál volna el a laptopodtól! De ezek szerint tőlem nehezebb elszakadni. –incselkedett lelkesen a fiú, akinek fogalma sem volt róla, hogy „átejtik". Az író persze nem osztozott ezen a felhőtlen jókedven, főleg mert még mindig Tohma „jótanácsai" és apja jártak a fejében, meg aztán hazudozni sem szeretett, így aztán minden jópofizási hajlam nélkül állt neki ennek a beszélgetésnek, minekutána szerette volna gyorsan be is fejezni.
-A válasz „nem"! És, ha hagysz szóhoz jutni, el is mondhatom, amit akarok, baka! –förmedt rá Shura, aki ismerve a férfi hangulatait, nem is törte magát tovább feleslegesen.
-Jó, vedd úgy, hogy meg se szólaltam. Szóval, mért hívtál?
-Hol vagy?
-A busz késett kicsit, úgyhogy Kotaniékat még csak most kísérjük haza. –pillantott röviden Sayurira, aki az előbbi beszélgetés fényében próbálta teljesen természetesnek venni, hogy épp Shindou Shuichivel sétálgat, aki Yuki Eirivel telefonál. Az eredmény a szántszándékkal magára erőltetett komoly pofa és az arcára fagyott vigyor keveréke lett.
-Akkor jó. Csak ennyit akartam.
-Csak ennyit? Aha, szóval örülsz, hogy még nem vagyok otthon, mi? –tette csípőre játékosan a kezét Shu, majd rögtön le is vette, mikor rájött, hogy a telefonba hiába gesztikulál.
-Naná. –vágta rá a férfi a legnagyobb lelki nyugalommal, érzelem-, és minden rosszindulattól mentes hangon –A hiányod azt jelenti, hogy végre nyugodtan dolgozhatok.
-Na szép! Akkor használd ki ezt a… -kicsit elhallgatott, megbecsülve a hazatérésig körülbelül hátralévő időt -… másfél órát, mert, ha már ott leszek, nem menekülsz. –vigyorgott a dalnok.
-Jaj nekem! –mosolyodott el Yuki is, miközben a lakáskulcs után túrt a zsebében, ami persze saját öntörvényének engedelmeskedve a sok lim-lom legaljára vándorolt. –Akkor megyek is kihasználni az időmet.
-Szia Yuki! –búcsúzott a fiú, jókedvűen nyomva le a hívásmegszakító gombot, megszaporázva lépteit, hogy beérje Hirot, Kotanit és Sayurit, -utóbbi időközben a többiekhez csatlakozott, nehogy úgy tűnjön, hallgatózni akar.
-Na megvolt a mai adag Yuki-féle telefonbeszélgetés? –kérdezte Hiro.
-Gondolom, ez azt jelenti, nem tiszteled meg szerény hajlékunkat jelenléteddel ma délután. –vonta le Kotani a következtetést, miközben kissé megborzongott a gitáros szavaira, amik eszébe juttatták saját tapasztalatait az íróval való telefonálás terén.. –Pedig Sayurival azt reméltük, esetleg tartunk egy amolyan vacsorával egybekötött összeröffenést.
-Jó lenne. –ismerte el Shuichi, és szeretője előbbi rossz kedvének ismeretében érzett is kis csábítást, hogy elfogadja, de gyorsan meggondolta magát. A férfi saját szavai, miszerint „megy kihasználni az idejét", arra utaltak, már elszánta magát, hogy az ő jelenlétében ma félreteszi a munkát, és, ha mérlegre kellett tennie egy barátaival vagy szerelmével töltött estét- szégyen, nem szégyen- mindig Yuki felé billent a mérce. Tudta, ezt a többiek is megértik majd, tehát így felelt:
-Ma semmiképpen sem. Talán először jobb is, ha berendezkedtek és elrendeztek mindent, ezt pedig megejtjük valamikor máskor.
-Ezzel egyetértek, mert ma én sem tudnék maradni. –szólt közbe Hiro is -Ayaka holnapután visszamegy Kyotóba pár hétre, és szeretnénk addig annyi időt együtt tölteni, amennyit csak lehet.
-De jó is annak, aki szerelmes. –sóhajtott nagyot Kotani, szívében villanásnyi fájdalommal, ami rögtön el is múlt, ahogy barátaira nézett. –De nem irigykedem, inkább menjetek, érezzétek jól magatokat, amíg még lehet. –mondta, épp, ahogy bekanyarodtak a ház elé.
-Áh, szóval Hiro már elmondta, mi vár ránk?
-El, és ha K-t jól ismerem, nem sok romantikázásra lesz időnk az elkövetkezendő hónapban.
-Hát nem! –értett egyet egyszerre és lemondóan a két jó barát, Sayuri meg mosolyogva vigasztalta a letört társaságot.
-Hát nem irigyellek titeket, hogy még nyáron is melóznotok kell, de mint közönség és Bad Luck rajongó megparancsolom, hogy ne lazsáljatok!
-Na most aztán fel van adva a lecke. –húzta be a nyakát Shuichi –De igazad van, különben is már alig várom, hogy elkezdjünk dolgozni az új számokon.
-Új számok? –csillant fel a lány szeme, mire Kotani gyorsan befogta a fülét, és nem eresztette, hiába kapálózott –Te kis csaló, nehogy kihallgasd itt nekem a szakmai titkokat. Egyébként az új számokhoz, először új szöveg kell, nem?
-Értem én a célzást. –fanyarodott el az énekes –Mindent megteszek, rajtam ne múljon a koncert sikere.
-Innen már mi is megoldjuk. –tette le a dobos a csomagját, hogy elbúcsúzhasson barátaitól.
-Biztos?
-Persze, ti menjetek csak turbékolni. Nyomás!
Így aztán hosszas búcsúzkodással, pár ugratással és vicces megjegyzéssel később, a testvérek egyedül találták magukat a ház kapujában.
-Igazad volt. Tényleg kedves fiúk. Nem kellett volna úgy aggódnom.
-Én megmondtam nem? Egyébként miről diskuráltatok annyira Shuichival idefele jövet? –kérdezte Kotani, mert eszébe jutott a feléje küldött randa pillantás.
-Erről-arról. –tért ki Sayuri, akinek persze esze ágában nem volt elárulni, miről folyt a szó, mert még ő maga sem döntötte el, vajon kellemetlenül kell-e éreznie magát miatta vagy sem.
-Persze „erről-arról". –gúnyolódott Kotani fejcsóválva. –Pedig eléggé kényes témákról lehetett szó.
-Na ne mondd! –tört ki most már Sayuri is, csodálkozva, hogy bírták ki eddig is veszekedés nélkül.
-Honnan veszed, talán ott voltál?
-Nem, csak annyit láttam, hogy az arcod a diskurálás alatt többször is színt vált.
-Nem volt jobb dolgod, mint engem bámulni?
Kotani vett egy nagy levegőt és arra gondolt, hogy ha most a szüleik látnák őket, cseppet sem repesnének a boldogságtól. Elvégre felelősséget vállalt Sayuriért, mint idősebb testvér, erre tessék, itt van, egy kapualjban állnak és vitatkoznak. Így hát jól megszívta magát és békítőbb hangnemben folytatta.
-Igen, bevallom, figyeltelek, mert kicsit aggódtam, hogy hogy sikerül majd ez az első találkozásod velük. Nem akartam, hogy rosszul süljön el, mert akkor napokig nem lehetett volna hozzád szólni, ez a vakációd pedig túl rövid ahhoz, hogy ilyesmire vesztegesd.
Sayuri ellágyulva pillantott bátyjára, kiérezve hangjából, hogy ezúttal tényleg komolyan gondolja, és magába nézve belátta, talán ő is elvetette a sulykot.
-Sajnálom. De nem kell aggódnod miattam, Shuichivel remekül megértettük egymást. –mondta kicsit belepirulva, mert még nem szokta meg, hogy a híres Bad Luck frontemberét keresztnevén szólítsa, ahogy a fiú meghagyta neki. –De talán hagyjuk abba az ordibálást, mert a házinéni nem fog a szívébe zárni engem.
-Miatta ne aggódj. Dobos vagyok, ami közismerten hangos foglalkozás. Szerinted mért ide jöttem lakni?
-Nem rossz. Biztos emlékszel még anyáék reakciójára, mikor szombat esténként jutott eszedbe gyakorolni. –nosztalgiázott a lány, a táskák terhe alatt roskadozva. –Azért arra is gondolhattál volna, hogy ne a padláson vegyél ki szobát. Mindjárt leszakad a karom. –panaszkodott, de rögtön elhallgatott, mikor bátyja büszkén szélesre tárta előtte lakása ajtaját.
-Isten hozott Tokióban és egyben az én kis kuckómban!
-Hú ez nagyobb, mint gondoltam! –ámuldozott a húga, aki a csomagoktól megszabadulva rögtön felfedező körútra indult, Kotani meg hűséges idegenvezetőként loholt a nyomában.
-Híres ember vagyok! A szórakoztató biznisz jól fizet. –vonta meg a vállát a fiú, de Sayuri látta milyen jólesik neki a dícséret. Mikor végül a lakás minden négyzetcentijét bejárták, szinte szinkronmozdulattal szédültek bele egy-egy fotelba, pár pillanat múlva meg már vigyorogtak egymásra, mint a bolondok.
-Jó hogy itt lehetek bátyus.
-Jó, hogy itt vagy velem hugi.
-Hiro! Hova rángatsz? Yuki lakása nem erre van! És, ha már itt tartunk, a tiéd sem. –nyafogta Shu, barátja meg csak somolygott, és vonszolta tovább maga után.
-Ne ellenkezz már annyit, van egy meglepetésem számodra!
Ez meg is hozta a kívánt hatást, mert hát Shuichi mindig is imádta a meglepetéseket, a gitáros pedig nagyon jól tudta, mivel lehet felkorbácsolni az énekesnél a lelkesedést.
-De akkor is, messze vagyunk még? Yukinak azt mondtam…
-Másfél órát mondtál neki, és addigra bőven hazaérsz. Nyugi, nem akarlak egész estére elrabolni, ha nem haragszol, jobban preferálom Ayaka társaságát.
-Jó, de…
-Már itt is vagyunk.
Shuichi értetlenül meredt, bámult, ide-oda forgatta a fejét, kétszer még meg is pördült a tengelye körül, mégsem látott semmi különlegeset, aminek örülni kéne.
-Nem látok semmit.
-A ház az, te lökött. Emiatt hoztalak ide. –bökött a másik ujjával az irodaházra, ami 20 méterrel föléjük magasodott. Barátja továbbra sem értette.
-Egy irodaépület. Jó. Mi van benne olyan különleges?
-A főzőtudományod. –szólalt meg mögöttük egy kedves hang, aminek hatására Hiro tüstént vigyorogni kezdett, és úgy eltűnt az énekes mellől, mint a kámfor, hogy megfoghassa a lány kezét.
-Ayaka-san. –lepődött meg Shuichi, és bár örült a találkozásnak, jelenleg sokkal jobban érdekelte, amit az előbb hallott. –Hogy értetted, hogy…
-Ezek itt nem csak irodák. –fogott bele a lány a magyarázkodásba –Van itt nyelviskola, különféle hivatalok, és, ami a téged leginkább érint… az Uramaki főzőiskola.
A fiú hirtelen azt sem tudta mit mondjon. Ő már szinte el is feledkezett arról a múltkori fellángolásáról, hogy megtanul főzni Yuki kedvéért, de most, hogy itt állt, egyre szebbnek találta az elképzelést.
-Mivel beteg voltál a hétvégén, eszembe jutott, biztos nincs kedved ilyesmikkel törődni, ezért bátorkodtam helyetted cselekedni. –mondta tovább szerényen Ayaka, mert az énekes szótlanságától elbizonytalanodott, hogy jól tette-e, amit tett.
-Én… én… én… nem is tudom, mit mondjak. –hebegte a fiú, Hiro pedig mosolyogva lépett oda hozzá, kéz a kézben Ayakával.
-Mondjuk azt, hogy beiratkozol, és te leszel a világ… az ország… na jó a környék legjobb szakácsa.
-Hát ezt nem ígérhetem, de… mindent megteszek. –villantotta fel végre 100 wattos mosolyát, Ayaka legnagyobb megkönnyebbülésére.
-Na kezdek rád ismerni. Mikor akarsz beiratkozni? –kérdezte Hiro, de a mellette álló lány sietve közbevágott.
-Arra nincs szükség. Mikor azt mondtam, intézkedtem Shindou-san helyett, akkor úgy értettem, hogy MINDENT elintéztem helyette. Gratulálok! Mostantól ennek a főzőtanfolyamnak a diákja vagy! –nyilatkoztatta ki szertartásosan, a tátott szájjal bámuló Shunak, és hasonlóképpen meglepett Hironak.
-Le vagyok nyűgözve. –szorította meg gyengéden kezét a barna hajú fiú, büszke mosollyal az arcán.
-Szóval… -szólalt meg Shu, bár nem szívesen szakította félbe a romantikát, de kulináris képességeinek teljes tudatában továbbra is kissé szkeptikusan kezelte a dolgot –Azt állítjátok, van itt egy személy, aki belőlem, a világ legtehetségtelenebb, legbénább amatőrjéből, egyszer még szakácsot farag?
-Ó igen. –bólogatott hevesen Ayaka, és felpillantott az épület üvegfalára, amin meg-megcsillant a lemenő Nap fénye. A többiek követték pillantását. –A tanfolyam vezetője jó ismerősöm. Ha ő nem tanít meg, akkor senki sem fog.
-Kizárt dolog. –motyogta a fiú, Hiro legnagyobb bosszúságára.
-Mondták már neked, hogy lehetne több önbizalmad? Ha nem sikerül, hát nem sikerül, de legalább megpróbálod! Yuki a kísérletet is értékelni fogja. Azt hiszem… -halt el kissé tétován a hangja.
-Hát úgy legyen. TE jó ég! –ugrott nagyot Shuichi, mikor meglátta az órát. –Rohannom kell, már 10 perce el kellett volna indulnom! Jó mulatást nektek!!! És mégegyszer köszi! –kiáltotta, de már futtában, mert hamarosan el is tűnt az utcasarkon, a pár meg mosolyogva nézett utána.
-Remélem tényleg olyan jól tanár az illető. Köztünk legyen szólva… szegény még nem tudja, milyen vészt szabadítottál rá. –árulta el Hiro is aggályait, most, hogy barátja már nem hallhatta.
-Ne aggódj. Egy hónap, legfeljebb kettő múlva, úgy fog főzni, mint a kisangyal!
-Eddig is úgy főzött, mint a kisangyal, csak épp az eredmény nem volt ehető. Na mindegy... –a gitáros ugyan nem volt meggyőzve, de most, hogy végre az előttük álló estére koncentrálhatott, nem is vesztegetett erre több gondolatot.
Yuki kedvenc kanapéján ült, és cigaretta híján csak bámult maga elé üveges tekintettel. Mikor Shuichinak mondta, még valóban az volt a terve, hogy az élő tornádó hazaérkezése előtti időt írásra használja fel, a fejében kavargó gondolatok viszont esélyt sem adtak neki arra, hogy a történetére koncentrálhasson.
Bosszús volt, de nem a munka miatt, jelenleg az érdekelte legkevésbé.
Azt hittem túljutottam már ezen a „család" dolgon. És tessék… apám küld egy üzenetet, és máris oda a lelki békémnek. Pedig tudhattam volna, hogy ez egyszer bekövetkezik. A családom egyik tagja sem arról volt híres, hogy hagyják, hagy menjek a magam feje után. Mikától már fel se veszem, de ő legalább tényleg segíteni próbál. Legtöbbször csak a baj van vele, de tényleg segíteni akar. Viszont apa…
Eszébe jutottak a régi emlékek… az apjával kapcsolatosak… nem volt sok belőlük. A legrégibbek még kellemesek voltak. A gyerekkoriak… a Kitazawa előttiek… de ami utána jött…
Nem hibáztatta az apját soha azért, mert nem volt igazi támasza a fiának abban a nehéz időben. Nem is nagyon volt rá szüksége. Ott volt Seguchi, aki segített, ha kellett, sőt akkor is, ha nem kellett. Apja közeledésre tett próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak, és bár később azért változott a helyzet, a találkozásaik mindig kissé hivatalos-ízűre sikerültek. Mintha mindketten belátták volna, hogy nem megy ez nekik, és nem erőltették a dolgot. Mikor Yuki majdnem elvette Ayakát, tudta, miért volt olyan készséges az apja… remélte, hogy fiának végre megjött az esze… és megpróbál végre „normális" életet élni, remélte, hogy ezt talán érte is teszi. Hát nem sikerült.
Azt sem érted tettem volna apa… -gondolta Yuki behunyva a szemét Sokkal inkább magamért és főleg… Shuichiért. Azt hittem az a legjobb neki, ha véget vetek a kapcsolatunknak. Tévedtem. És most el kéne hinnem, hogy te kapitulálsz? Épp TE adod fel a harcot, hogy olyanra formálj, amilyennek te akarsz engem látni és nem fordítva? Bármennyire meggyőző is Seguchi, ezt még neki sem hiszem el. ÉS többet nem leszek olyan naív, hogy azt higgyem, ha valaki tönkre akarja tenni a kapcsolatunkat Shuval, akkor nem képes rá. A múltkor elég volt egyetlen csók, csak egy félreértés… és majdnem vége lett.
Mikor a mobilja csörögni kezdett, szinte monoton mozdulattal, gépiesen nyúlt utána, oda se hederített, mikor beleszólt. Ez viszont csak addig tartott, míg az illető meg nem szólalt.
-Szervusz Eiri!
Egy pillanatig csak nézett, megpróbálva lenyugtatni magát. Nem jött össze. Végül mégis válaszolt, a körülményekhez –és saját lelkiállapotához képest- higgadt hangon.
-Szia apa!
