Sziasztok! Hát igen, elérkeztünk a történet végére, és remélem élveztétek az olvasást, mint én a megírást. De remélem még elnéztek ide, mert már írom a következő történetemet. :) Köszönöm a kritikákat, nagyon örültem neki, és hogy ennyien elolvastátok! (megjegyzem ez a leghosszabb fejezet, amit eddig írtam! *büszke*) :DD

sora-chan: Köszönöm! Igen Akashi-kun volt most az uke, de nekem abban a részben így tetszett :D Vagyis így képzeltem el... Haha, viszont imádlak! 3 ^^

Lehull az álarc, és megtudunk sok mindent Kurokóról.

Remélem tetszeni fog!

By: Lora98


Kuroko Tetsuya

Szeretettel meghívjuk önt, a 20 éves osztálytalálkozóra, amely a Teikou alsó középiskolában kerül megrendezésre.

Dátum: 2014.03.20.(Hétfő) Időpont: 13:00-20:00
Hely: Teikou tornaterem.

Örömmel várjuk megjelenését.

Tisztelettel: Mikadoshi Miura, a Teikou alsó középiskola mostani igazgatója.

...

Ahogy leraktam az asztalra a meghívót, melyet világoskék szalag vont körbe, felsóhajtottam. Már vagy húsz éve nem láttam őket, bár ez így nem nagyon igaz. Hiszen még akkor is találkoztunk amikor egymás ellen kosaraztunk. Miután véget ért anno a mesedélután Kagami-kunnal, minden maradt a régiben. Megnyertük a Téli Kupát, leérettségiztünk, és én elmentem Tókióból. Ezt csak Kagami-kunnak mondtam meg, így vele beszéltem utoljára, mielőtt elmentem.

Azóta minden héten felhív, és úgy viselkedik mint valami aggódó anyuka.

Nevetséges.

De jó tudni, hogy érdekli, hogy mi van velem, és ez jó érzés. Amikor egy helyen vagyunk, mindig szakít időt arra, hogy eljöjjön hozzánk. Kagami-kun az egyik híres kosárlabda csapat ásza, és nagyon élvezi. Mármint, minden egyes meccsét megnézzük. Mióta eljöttem, azóta mindenkinek az igazi énemet mutatom. Bár még mindig sokaknak nem tűnik fel, hogy ott vagyok, de amikor megismernek, látom az arcukon az undort. Nevethetnékem támad, amikor ezt meglátom, de mégis, csak szánni tudom őket.

Az ember az egyetlen olyan lény, ami élvez másoknak fájdalmat okozni.

Én nem tartom magam ilyen személyiségnek, de amikor megismerek egy ilyen embert, azt nem tudom elviselni. A legnagyobb hiba az emberekben az, hogy úgy ítélkeznek, hogy meg sem ismerik jobban az embert. Nem mintha számítana, de tényleg.

Néha elkapom a sugdolózást magam körül, és én tényleg csak vigyorogni tudok rajtuk. Ahogy a szemeikkel rám néznek, melyekben azt látom, hogy szánnak és utálnak. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy miért.

De nem számít, mert a sok dolog mellett, az ember megtalálja az igazi értékeket. Miután leérettségiztem, és eljöttem Kyotóba, újságíró lettem.

Sokat utaztam az információ szerzés miatt, és az életem egy száz fokos fordulatot vett. Minden héten más más országokban, városokban, földrészeken voltam. Sok emberrel ismerkedtem meg, akik elfogadták a személyiségemet, és persze olyanok is akik csak megtűrték azt. - Mosolyogtam.

Nem érdekel, hogy nincs saját házam, mert élvezem ezt az életet. A hajamat is lenövesztettem, és most az államig leér, de még így is jól néz ki. - Vigyorogtam. Minden egyes helyen voltak alkalmi partnereim, melyek egyetlen éjszaka erejéig tartottak csupán, de szép emlékek maradtak.

Lepakoltam a cuccaimat a hálószobámba, és bementem a konyhába kávét főzni. Megvártam míg leforr a víz, és végül beleöntöttem a keserű italt a legjobb apa felíratú bögrémbe. Visszasétáltam az előszobába, és újra a kezembe vettem a meghívót.

Megvakartam a fejem, és elfintorodtam. Nem volt semmi kedvem elmenni erre a marhaságra, de mivel a tíz éves találkozóra se mentem el, akkor erre viszont muszáj lesz...

Na meg tegnap kaptam üzenetet a főnöktől, hogy Tokióba kell menni meginterjúvolni az egyik színészt. Nos, micsoda mázlim van nekem...

Vagy ez ismét a sors? - Néztem ki az ablakon majd megráztam a fejem.

Bár meg volt az okom, hogy miért nem tudtam elmenni az akkori osztálytalálkozóra.

Kagami-kun a találkozó után felhívott, hogy mégis mi a fenéért nem mentem el. Ugyanis, az én drága volt Teikous csapattársaim őt keresték fel, hogy nem-e tud valamit rólam. Mert ők aggódnak értem, és szeretnének velem találkozni. Én csak függőben hagytam a beszélgetést, és eltereltem a szót. Persze Bakagami-kun ezt nem vette észre, én pedig nem is foglalkoztam vele többet.

Bekapcsoltam a laptopot, és láttam, hogy az utolsó gép Tokióba pár óra múlva indul. Megnéztem még pár dolgot, majd írtam egy e-mailt a főnöknek, hogy megcsinálom a munkát, és kikapcsoltam a gépet.

Aztán meghallottam a lépcsőn feljövő sietős lépteket, és kihúztam a konnektorból a zsinórt. A bejárati ajtó kinyitódott, és hangos csattanással egyből be is csukódott, mire felszisszentem. Hihetetlen... nincs kilincs?

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar itthon leszel. - Mondta a csiripelő hang, és ledobálta magáról a ruhákat, majd trappolva hozzám sétált, és megölelt.

- Én sem gondoltam volna, hogy ilyen intenzitással robbansz majd be a lakásba. - Öleltem vissza, majd összeborzoltam a fekete haját.

- Csak mert láttam az autódat! És mivel mindig csak este jössz haza, így úgy örültem! - Vigyorgott rám.

- Nos remélem örülsz, mert most pár napig csak együtt leszünk. - Mosolyogtam vissza, majd a szobájába kezdtem tolni a nálam kisebb testet. - Pakold össze a cuccaidat, mert Tokióba megyünk, és egy ideig ott is maradunk. És talán Kagami-kun is ott lesz, de ez nem biztos, majd felhívom.

- Éljen! Tokió! Kagami-nii! Azonnal összepakolok! - Dobált ki mindent a fiókokból és a szekrényekből.

- Rendben - néztem az órámra -, még van három óránk a gép indulásáig, így húzz bele Takuya!

- Oké!

...

Miután összepakoltunk mindent, beültünk az autóba, és elindultunk a repülőtérre. Magammal hoztam minden olyan felszerelést ami a munkámhoz kell, és Takuya is minden fontosabb cuccát bepakolta.

- Takuya, vedd ki a zsebemből a dobozt kérlek. - Indexeltem.

- Árt a tüdődnek, ugye tudod? - nyúlt bele a zsebembe.

- Neked meg a sok okosság árt kölyök.

- Nem is igaz, szereted, hogy ilyen okos vagyok. - Kuncogott, majd kivett egy szál cigit, és a számba rakta.

Már épp szóltam volna, de akkor elővette az öngyújtót is, és meggyújtotta a szálat. Nagyot szívtam a belőle, és a szemem sarkából láttam, ahogy Takuya megrázza a fejét.

Hiába, anyja fia.

...

Valami duc-duc számot hallgatok, ezt is azért mert nem akarok figyelni a mellettem ülő férfire. Látom a szemeiben, hogy kedve lenne egy gyors menethez a repülő mosdójában, de nem vagyok olyan hangulatban.

Így könnyebb megoldás ez, hiába is csábít a gondolat...

Bár Takuya egyből rájönne, hogy mit is csináltam volna ott...

Tényleg anyja fia. Bár rám is hasonlít, sőt. Külsőleg olyan mint én, csak a haja és a szeme színe az anyjáé. Mindkettő olyan fekete mint az éjszaka.

Az anyjával tíz évvel ezelőtt találkoztam, és elképesztő nő volt.

Elképesztően fura.

Pszichológus volt, és amióta először találkoztunk azóta analizált engem. Még esszét is írt rólam az egyik senpaijának, amivel díjat is nyert. Persze én nem foglalkoztam vele, hiszen tudattam vele, hogy engem csak a férfiak érdekelnek.

Aztán sarokba szorított azzal a mondattal, hogy ha még egyetlen nővel sem voltam, akkor nem tudhatok semmit.

Nem feküdtem le vele ekkor, de eltelt pár hónap, és végül egyetlen dologgal vett rá.

Kiderült, hogy halálos beteg, és az első találkozásunk alkalmával belém szeretett. Azért írt rólam tanulmányt, mert meg akart jobban ismerni, és ki is akart ismerni. Én nem tudtam mit kezdeni ezzel, és ezt ő is megértette, viszont mindenképpen akart gyereket.

Egyszer feküdtünk le, és egyből teherbe esett. Úgy gondoltam egyszer lefekszek vele és ennyi, de nem így lett. Azt akartam, hogy olyannak szüljön gyereket, aki viszont szereti őt. Olyan boldog volt, hogy szinte undorodtam magamtól, hogy én miért nem élveztem ezt az egész dolgot.

Bűnösnek éreztem magam, de számtalanszor elmondta nekem, hogy ő így a legboldogabb.

Tatsuki egy gyönyörű nő volt. Még talán Momoi-sannál is szebb. Szép keblekkel, rózsaszínű ajkakkal, hosszú fekete hajjal, ami a fenekéig leért, és vizslató fekete szemekkel. Gyűlölte, hogy dohányzom, de ezt nem tudta megváltoztatni bennem.

A terhessége ideje alatt végig nálam lakott, de semmi nem volt köztünk. A szülei meghaltak még gyerekkorában, így teljesen egyedül volt. Úgy gondoltam, amíg él mindent megadok neki, amire csak vágyik, hiszen a gyermekemet várta.

Magamnak sem vallottam be, de mindig is akartam gyereket. De mivel meleg vagyok, így azt gondoltam, hogy soha nem jöhet össze.

De nem így lett, és amikor a kis Takuyát tartottam a kezemben, az az érzés hihetetlen volt. Fantasztikus. Elképesztő.

A világ szinte megállt körülöttem, és tudtam, hogy mindent megteszek azért, hogy boldog életet élhessen.

Pár hónapra rá Tatsuki meghalt, és alig voltak a temetésén. Pár régi osztálytárs, barát, senpai, és mi Takuyával.

Takuya neve a mi nevünk összevonásával, Tatsuki "Ta" kezdője, és az én nevem, vagyis a Tetsuya "uya" végéből jött létre. Mivel így egy kicsit értelmetlen volt, így hozzátettük a hiányzó "k" betűt.

Így lett Kuroko Takuya.

Tatsuki mindig is imádta őt. Állandóan vele volt miután kijött a kórházból. Amikor meghalt, azt suttogta, hogy bárcsak fiúnak született volna, mert akkor én is szerettem volna őt.

Akkor pedig én bántam, hogy meleg vagyok, és az egyetlen dolgot nem tudtam neki megadni, amire a legjobban vágyott.

A szerelmemet.

Én szerettem őt, csak nem szerelemmel. A legjobb női barátom volt Momoi-san óta, és a gyermekem anyja is egyben. Hiába, nem tehetek róla, hogy meleg vagyok...

Oldalra fordítottam a fejem, és néztem a fiam alvó alakját. Hihetetlen, hogy tíz év ilyen hamar eltelt. Ezért is nem tudtam részt venni a tíz éves osztálytalálkozón, mert Takuya éppen akkor született.

A fiam imádja az életünket. Nem jár iskolába, ugyanis ő kijelentette, hogy magántanárhoz akar járni, és mindenhova el akar jönni velem, ahova a munkám csak szólít. Először nem engedtem, de amikor beírattam az iskolába, tiszteletlen volt a tanárokkal, és verekedett is.

Így hát elérte amit akart, és csak később mesélte el, hogy fordított pszichológiát használt rajtam.

Ugye? Megmondtam.

Tiszta anyja.

...

Kagami-kun imádja őt. Igazi kis kosarast nevel belőle, és amióta Takuya látta az első meccsét a tévében, azóta ő is játékos akar lenni.

Nem beszéltem Takuyának a Csodák Generációjáról. Nem láttam értelmét, és ha Kagami-kun el is mondott valamit róluk, akkor Takuya biztos, hogy megrohamoz kérdésekkel. Kagami-kun megszerezte a régi felvételeket, amiken ők játszottak, és Takuya imádja Aomine-kunt. A játékát, stílusát, mindenét. Amikor kint van a pályán, az ő cseleit gyakorolja. Vicces, hogy ennyi idősen képes ezekre.

Anyámékkal sem tartom a kapcsolatot, amióta a nyagyi meghalt. Néhány évvel azután halt meg miután elmentem. Telefonon mindig beszéltünk, de egy nap felhívtak, hogy az ágyában találtak rá holtan.

Azt hiszem eljött az ő ideje, hiszen már kilencvenegy éves volt. Bár ahogy ő szokta mondani, addig fiatal valaki, amíg úgy is érzi magát. - Mosolyogtam.

Kipillantottam a repülő ablakán, és láttam, hogy kezd besötétedni. Elhúztam a kis függönyt, és mielőtt elnyomott volna az álom, kikapcsoltam a zenét.

Utolsó gondolatom az volt, hogy két nap múlva találkozok azokkal az emberekkel, akikkel lefeküdtem.

Az exeimmel.

...

Amikor leszállt a gépünk még éjszaka volt, így felvettem Takuyát az ölembe, és hívtam egy taxit. Az egyik minőségi hotelben foglaltam szállást, majd amikor odaértünk, lefektettem az egyik ágyba őt, majd lezuhanyoztam, és én is lefeküdtem.

...

Másnap reggel készítettem reggelit, és előkészítettem a ruháinkat. Takuya megreggelizett, és beült a fürdőkádba pancsolni. Amí ő kiáztatta magát, bekapcsoltam a laptopot, és leültem vele az asztalhoz.

Előkerestem a mappámat, majd rá Google-tam a fontosabb dolgokra. Megnéztem, hogy a főnök válaszolt-e, majd hogy jöttek-e üzeneteim a srácoktól.

Az alap munkahelyem Amerikában van, és én azért vagyok ebben a pozícióban, mert nagyon kevesen vállalják el az e fajta munkát. Hiszen nem sok ember vágyik olyan életmódra, melyben mindig utazgatni kell... de a fizetés nem rossz. Már ezért megérte, na meg azért is, mert kedvem volt világot látni. Mármint, amennyit láttam belőle... sosem szerettem egy helyen meglenni, így ez az élet megfelel nekem. És Takuyának is. Ő amúgy nagyon okos, okosabb mint a kortársai, és jó a sportokban is. Fotografikus memóriája van, és az emlékezőképessége is hihetetlen. Az enyém sem rossz, de ő mégis csak egy gyerek.

Egyszer felolvastam neki az egyik cikkemet amit írtam, de elment az áram az időjárás miatt, és én nem mentettem el a szöveget. Majd mikor később visszakapcsoltam a gépet, akkor ő az összes szóra emlékezett.

A fiam egy zseni. - Mosolyogtam büszkén.

Kikapcsoltam a laptopot, és kivettem a mobilomat a zsebemből, majd felhívtam Kagami-kunt.

- Halló? Itt Kagami Taiga.

- Milyen felnőttesek vagyunk, de még mindig csak egy Bakagami-kun vagy.

- Mi?! K-kuroko! Te szemét! Ennyi év barátság után mág mindig húzod az agyam!

Felkuncogtam a kitörésén, és távolabb tartottam a mobilomat a fülemtől.

- Ez egyátalán nem vicces!

- Tudom, tudom, nem is ezért hívtalak.

- Ez nekem is feltűnt, ugyanis nem az a fajta vagy, aki csak úgy felhívna. Hiszen mindig én szoktalak keresni téged, így ez új. - Hallottam ki a hangjából, hogy vigyorog.

- Igen, igen, na, ráérsz holnap? Egyáltalán merre vagy?

- Most jöttem vissza Amerikába, és a mai meg a holnapi napom szabad. Miért?

Ez tényleg a sors, és a mázli... na meg talán a karma...

- Akkor szállj fel egy Tokiói gépre, és gyere el hozzánk. És mielőtt megkérdeznéd, osztálytalálkozóra megyek, és a munkám miatt is itt vagyok. Takuya is itt van, így ha gondolod addig amíg én elleszek, addig vele lehetnél. Hiszen annyira szeret téged.

- Most azt mondod, hogy üljek fel egy gépre, repüljek el Tokióba, ami - csak úgy mellesleg megjegyzem - egy napi út lenne? Vesszen el egy napom csak azért, mert te csodák csodájára felhívtál, és megkértél erre? Ezt komolyan gondoltad?

- Igen. És ha gondolod, estére nyugodtan maradhatsz... két ágyas szobát vettem ki. - Kuncogtam.

- Holnap korán reggel ott vagyok. Mond a címet.

Miután megmondtam a címet, elköszöntünk egymástól, de mielőtt lerakhattam volna a telefont, Takuya meztelenül kiszaladt az előszobába, és kikapta a kezemből a készüléket.

Vagy fél óráig trécseltek, és én már előre aggódtam a számlákért...

...

Megmutattam a várost Takuyának, benéztünk pár boltba, a vidámparkba - amit mindketten nagyon élveztünk - és végül beültünk ebédelni az egyik étterembe.

Amikor elmeséltem neki, hogy én itt születtem és éltem, na meg ide jártam iskolába, nagyon izgatott lett. Nem tudja, hogy kosaraztam, mivel még nem mondtam el neki. Majd ha megkérdezi, akkor elmesélem neki.

Egy ideje felhagytam már a reakciók figyelésével. Vagyis... Takuyáéval. Azért jobb ha van olyan amit a szülő nem akar tudni... Viszont a barátaim, ismerőseim reakciót ismerem mint a tenyeremet. Már azelőtt tudom, hogy mit akarnak mondani, mielőtt megszólalnának.

Egész délután a városban járkáltunk, vettem neki új ruhákat, kosárlabdás cuccokat, majd végül kivettünk pár filmet estére. Ahogy a hotel felé sétáltunk, elmentünk egy kosárlabda pálya mellett, és nem tudtam ellenállni a könyörgő kiskutyaszemeknek.

Ahogy néztem milyen ügyesen játszik a fiam, eszembe jutott amikor Nigouval edzettem. Ő most az egyik barátomnál van, mert megártott neki a túl sok repülés. Gyenge a gyomra szegénynek, de az állatdoki azt mondta, hogy pár gyógyszer kell csak, és nyugodtan velünk jöhet akárhova.

Kezdett sötétedni, majd amikor végre beléptünk a szobánk ajtaján, mindketten lerogytunk a földre. Pár percig csak pihegtünk, majd elmentünk együtt fürdeni. Miután végeztünk, beraktuk a filmet a lejátszóba, és behoztam a már megrendelt popcornt.

Pár óra után, már mindkettőnket elnyomott az álom.

...

Reggel Kagami-kun hangjára keltünk, és mindketten fáradtan köszöntöttük őt. Megreggeliztünk, és leültünk a kanapéra. Néhány óra múlva Kagami-kun elment Takuyával felfedezni a pályákat, én pedig nekiálltam a készülődésnek.

Egy egyszerű, a hajam színéhez hasonló inget vettem fel és egy fekete farmert. A frufrumat egy tigrismintás csattal feltűztem, és elindultam a volt iskolámba. Ezt még Kagami-kuntól kaptam a harmincnegyedik születésnapomra.

Tigrismintás. - Kuncogtam.

Út közben beugrottam venni pár doboz cigit, majd, hogy a nap ne bántsa a szememet, feltettem a napszemüvegemet is.

Pár hölgy, akiknek feltűnt, hogy ott vagyok, elpirulva figyeltek engem.

De hát...

Mindhiába. - Vigyorogtam.

...

Nem szeretem a tömeget. Ezért utálok metrón, vagy buszon utazni. Nem vagyok klausztrofóbiás, vagy valami, egyszerűen csak nem bírom, hogy egy csomó idegen nekem nyomódik.

Most nem nyomódnak nekem az emberek, de akkor is sokan vannak. A fene se gondolta volna, hogy ennyi évfolyam volt a suliban.

A pultnál, melyet a suli elé tettek ki, megkérdezték a nevem, és adtak egy cédulát amelyen az osztályom neve szerepet, és a teljes nevem.

Kuroko Tetsuya.
12/A.

A szívem hevesen kezdett el dobogni, de nem az izgalomtól, hanem az idegességtől, és a dühtől, melyet saját magam iránt éreztem. A fenéért kellett ejönnöm erre a marhaságra...

Oda osontam az italos pulthoz, és elvettem egy poharat. A benne lévő alkohol milétét nem tudtam megállapítani, mert nem szoktam gyakran iszogatni. Ahogy léptem volna el - a dohányosok mérhetetlen vágya miatt - nekiütköztem egy csinos hölgynek, aki kiverte a kezemből a cigarettás dobozt.

- Elnézést! - Mondta, majd kecsesen lehajolt, és felvette.

- Nem, nem, teljes mértékben az én hibám. - Vettem el tőle, majd mikor találkozott a pillantásunk, mindketten meglepődtünk.

- Tetsu-kun?

- Momoi-san? - mosolyogtam.

- Tetsu-kun! - Vetette magát a karjaimba, amitől én majd hanyatt estem, és az italom is majdnem a földre esett.

- Momoi-san, megfojtasz... - Mondtam, majd lefejtettem a karjait a nyakamból.

Arrébb sétáltunk, és meggyújtottam egy szál cigarettát. Belekortyoltam az italomba, és éreztem, hogy Momoi-san figyel engem. Rápillantottam, mire elpirult, és félrenézett. Érdekes reakció, de már nem nagyon érdekel, így kifújtam a füstöt.

- Tetsu-kun... miért nem mondtad el, hogy elmész? Mindannyian meglepődtünk, és elérni se tudtunk telefonon!

- Nem akartam elmondani -mondtam, mire megdöbbenve nézett rám -, mert nem akartam, hogy az életem részei legyetek. A munkám miatt sokat utazok, így találkozni is ritkán tudtunk volna, nem hogy beszélni. Szóval úgy gondoltam, ez így mindenkinek jó lesz. - Szívtam egyet.

- Tetsu-kun... - Nézett rám szomorú szemekkel. - Pedig én annyira... annyira tudni akartam, hogy mi van veled... Tetsu-kun... én - kapaszkodott a mellkasomba - tudom, hogy már nem vagyunk középiskolások... de én mindig is... mindig is szerettelek téged. Mindig is el akartam mondani, csak nem volt hozzá bátorságom és most, hogy mindannyian felnőttünk...

Elmosolyodtam a vallomásán, és megsimogattam a hátát. Még mindig fantasztikusan néz ki, de hiszen mindig is ilyen volt.

- Én tudtam ezt Momoi-san. Mindig is. De soha nem viszonozhattam az érzéseidet, így nem vettem róla tudomást.

- Mi...? Te tudtad? Akkor... miért nem? - szorította meg jobban az ingemet.

- Mert meleg vagyok Momoi-san. Mindig is az voltam. - Néztem a szemeibe, melyek elkerekedtek.

Néhány könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, de mielőtt kicsordulhattak volna, letörölte őket. Kezét a szájához emelte, sóhajtott, majd kivette az italt a kezemből, és az egészet kiitta.

Rám nézett, és a szemei kedvességet tükröztek, amelyen meglepődtem.

- Ezt sejtettem. Te mindig másként viselkedtél, sokkal kedvesebb, figyelmesebb voltál a többieknél... és ahogy a srácok olyan pillantásokkal figyeltek téged...

Olyan pillantásokkal?

- Hogy? Milyen...?

- De mindegy is Tetsu-kun! - Mondta hirtelen, majd karon ragadott, és elráncigált. A poharat sebtében lerakta valahova, és nekem is sikerült gyorsan elraknom a zsebembe a cigis dobozt.

Mikor is szoktam rá? Ah, amióta megkaptam ezt az állást.

Fogalmam sincs, hogy az előbb miről beszélt Momoi-san, de pár perccel később már el is felejtettem.

Ahogy átráncigált a tömegen, arról csacsogott, hogy mennyire megváltoztam, meg milyen jól nézek ki a koromhoz képest. Ekkor felhorkantam, és levettem egy hamutartót az egyik közeli asztalról. Hallottam, ahogy azt mondja, hogy a többiek, hogy örülnek majd nekem, meg hogy ők is milyen mások, meg minden. Persze Momoi-san még szidta Aomine-kunt és másokat is."Hülye Dai-chan", "Buta Ki-chan", stb stb.

Egy kisebb csoport felé sétáltunk, és akkor feltűnt a hajuk színe.

Basszus.

Egyáltalán nem akartam találkozni velük. Nem azért mert ideges lennék a múltbéli történtek miatt, hanem azért, mert előkel vennem a műmosolyt, és kedvesnek kell majd lennem velük.

De...

Fejembe ötlött a gondolat, mi lenne ha mindent elárulnék nekik?

Az elég...

Szórakoztató volna. - Vigyorogtam.

...

- Dai-chan! Ki-chan! Midorin! Mukkun! Akashi-kun! - kiáltott Momoi-san, majd berobbant a kis társasághoz. - Nézzétek kit találtam! Az előbb találkoztam vele! Milyen rég volt, hogy mind együtt voltunk, ne ne? El sem hiszitek...

És Momoi-san csacsogott és csacsogott, észre sem vette, hogy szinte alig figyelünk rá. Pár perccel később elnyomtam a cigimet, és egy újabbra rágyújtottam. Égette a tüdőmet ahogy szívtam belőle, mégis megnyugodtam. Felnéztem, és láttam, hogy a többiek döbbenten és érdeklődve vizslatnak engem. Mindenemet megnézték, és láttam a szemükben, hogy tetszik amit látnak, mégis ez nem a megszokott "Kuroko" volt számukra.

Oh, igen, ez tényleg szórakoztató.

Egy pincér sétált el mellettünk, és én levettem egy italt a tálcájáról. Az előttünk lévő asztalra helyeztem a hamutartót, majd kifújtam a füstöt.

Én is végignéztem a többieken, és annyiban változtak csak, hogy idősebbek és felnőttesebbek lettek. Momoi-san még pár percig beszélt, majd észrevette, hogy mindegyikünk másra figyel.

- Moi~! Miért vagytok ilyen csöndben? - nézett értetlenkedve ránk.

- Satsuki, egész végig te dumáltál, csodálkozol, hogy egyikőnk se beszél? - csendült fel Aomine-kun bársonyos hangja.

- Dai-chan!

- Hahaha! Momocchi! Semmit sem változtál! - Hallom Kise-kun gyermeki hangját.

- De Ki-chan! Hiszen alig néhány napja találkoztunk!

- Heh, Kise mindig is idióta volt, ez a tény nem változott meg csak azért mert idősebb lett. - Mondta Midorima-kun.

- Maa, Kise-chin olyan butaaa... - Csámcsogott Murasakibara-kun.

- Murasakibaracchi! Ez olyan gonosz!

- Hiszen mindannyian beszéltünk már egy ideje, szóval nem értem, hogy hogy lehet valaki ennyire gyengeelméjű. De nem is várok mást Ryoutától. - Pillantottam Akashi-kunra, aki most Kise-kunt nézte, miközben elmosolyodtam.

- Akashicchi! Kurokocchi védj meg! - Nézett rám a kiskutyaszemeivel, melyekben hamis könycseppek folytak ki.

- Minek? Hiszen te is megtudod védeni magad Kise-kun - vigyorogtam, majd beleszívtam újra a cigimbe -, hiszen nem vagy olyan szerencsétlen... - Néztem a földre, majd felpillantottam.

Megdöbbenve néztek engem, én pedig tényleg mérhetetlenül jól elszórakozom rajtuk.

- Mi van? - kérdeztem.

- Kurokocchi...

- Hm? - fújtam ki a füstöt.

- Mi... történt veled?

- Ezt, hogy érted? - néztem a szemeibe, de amikor nyitotta a száját, felemeltem a kezem, hogy hallgatásra intsem. - Figyeljetek, ne játsszuk azt, hogy minden rendben, mert unom, és amúgy is szándékomban áll mihamarabb lelépni erről a szaros rendezvényről. - Néztem körbe a tornateremben. - Szóval ne fussuk a tisztelet köröket, hanem tegyétek fel a kérdéseket, amik foglalkoztatnak. Nem akarok sokáig maradni - pillantottam a karórámra -, nos?

...

Egy ideig mindegyikük elhallgatott, és elgondolkozva figyeltek engem.

Annyira szánalmasak.

Nevetségesek.

Rágyújtottam egy új szálra, majd csukott szemmel szívtam belőle. Etessük a tüdőrákot...

- Mióta dohányzol Kuroko? - tolta fe a szemüvegét Midorima-kun. - Árt a tüdődnek, ugye tudod?

Tisztára deja vu érzésem van...

- Úgy beszélsz mint Takuya... a francért kell nektek anyáskodni állandóan... És amióta dolgozok. - Sóhajtottam, majd újra beleszívtam a szálba.

- Ki? - kérdezték egyszerre.

- Takuya.

- És ő kicsoda Tetsuya? - fordult felém Akashi-kun.

- Ő a fiam. - Fújtam ki a füstöt, mire hallottam a megdöbbent hangokat.

- A...fiad?! - Kiáltotta Momoi-san. - De hiszen te meleg vagy! - Vette halkabbra a hangját, és nem látta, hogy a többiek érdeklődve rápillantanak. Hiszen ők nem tudták, hogy Momoi-san is tud róla... - Akkor mégis, hogy lehet neked egy fiad? Tetsu-kun... És... miért nem én... Tetsu-kun...

- Ez csupán a véletlen műve Momoi-san. És azért nem te vagy az anyja, mert soha nem gondoltam úgy rád, és megbántani sem akartalak. No, meg azért, mert mint ahogy mondtad, meleg vagyok. - Nyomtam el a cigit, és beleittam a poharamba.

- Akkor mégis, hogyan...?

- Mi van az anyjával? Meleg létedre nős vagy? - lépett közelebb Aomine-kun fenyegetően. Nem értettem, hogy mégis miért ilyen meglepettek, és dühösek, hiszen semmi közük sincs egymáshoz.

- Nem vagyok nős.

- Akkor?! - Sziszegett Kise-kun.

- Az anyja halott. - Mondtam, majd elhallgattak.

Rájuk néztem, és láttam a sajnálkozást a szemeikben, mire elvigyorodtam. Ők ezen még jobban megdöbbentek.

- Ne sajnáljatok, nem kell. Az anyja egy jó barátom volt, és halálos beteg is, na meg végletekig szerelmes volt belém. Tudta, hogy ki vagyok, mégis az egyetlen kívánsága az volt, hogy én legyek a gyereke apja. És én is vágytam egy gyerekre, így miért ellenkeztem volna?

- Tetsuya...

- De nem is értem, hogy mégis mi a francért érdekel ez titeket? Hiszen nincs közünk egymáshoz...

- Már hogy ne lenne! - Emelt fel az ingemnél fogva Midorima-kun, mellyel mindenkit meglepett. - Ami alsó középiskolában történt... az igenis jelent valamit!

- Igen ami akkor történt - lépett mellém Kise-kun -, és amikor együtt voltunk... Kurokocchi...

- Igen...mi? Várj, Kise, te meg miről beszélsz? - kérdezte értetlenül Aomine-kun. - Amikor "együtt voltatok?" Ez mégis mi a fenét akar jelenteni?! - Szorította meg Kise-kun karját.

- Kuro-chin, mégis miről beszél Mido-chin, Mine-chin és Kise-chin? Hiszen te velem...

- Mi? Miről beszéltek fiúk? - pislogott Momoi-san, én pedig próbáltam nem elnevetni magam a helyzet abszurdságán. A nagy leleplezés!

Az előadás vége! Minden kiderül, én pedig nem csak első sorból, hanem szereplőként is végig nézhetem! Mégis...

Nem vagyok egy kicsit seggfej? Nos mindegy... Jobb előbb...

...mint utóbb.

- Gondolom Tetsuya arra akar kilyukadni, hogy mindegyikünkkel volt amíg még a Teikouba jártunk. Igazam van Tetsuya? - köpte a nevem.

Midorima-kun elengedett, én pedig hátrébb léptem tőlük, és újra rágyújtottam egy cigarettára.

- Ez így nem teljesen igaz Akashi-kun... és ha jól tudom soha nem engedtem meg, hogy a keresztnevemen szólíts, bármennyire is hiszed magad tökéletesnek. - Fújtam ki a füstöt újból.

- Tetsuya - sziszegte a nevem -, ki volt még rajtunk kívül? - kérdezte dühösen, ami meglepett. Nem is reagált arra, hogy beszóltam neki, hanem azzal foglalkozik, hogy kivel feküdtem le még anno...

Nevetséges.

A többiek csak csendben figyeltek engem, és a szemem sarkából láttam Momoi-san elszörnyedt arcát.

Nem tudtam sajnálni.

- Tudjátok Haizaki-kun kedves ember, csak mindenki félreismeri őt. Persze Nijimura senpai jól keresztbe tett a terveimnek, amikor téged választott meg kapitánynak - böktem Akashi-kun felé az ujjammal -, na meg az is, hogy másodévben felbukkant Kise-kun. Kitetted, na jó kitettük Haizaki-kunt a csapatból, így... vele megszakadt a kapcsolatom... Sajnos.

- Szóval te... Tetsu te... kavartál Haizakival amikor mi együtt voltunk?!

- Aominecchi! Miről beszélsz! Te vele voltál amikor velem volt együtt?!

- Mi?! Ti vele voltatok amikor velem volt együtt? - mondta Midorima-kun.

- Maa, Kuro-chin, nekem fel sem tűnt...

- Úgy vélem mindannyiunkkal együtt volt végig... - Lépett közelebb Akashi-kun. - Pedig mindegyikünkkel jártál, és nem elég, hogy szó nélkül kiléptél a csapatból, még meg is csaltál minket?! - Feszültek meg az izmok Akashi-kun állkapcsán.

Hogy? Ezt most komolyan gondolta?

- Akashi-kun... - Szólt aggódva Momoi-san.

- Mégis miről beszéltek? - kérdeztem. - Mi az, hogy jártunk? - villant meg a szemem. - Ha jól tudom csak dugtunk párszor, és ennyi. Egyikőtök sem mondott semmit, nem mintha szándékomba állt volna akármelyikőtökkel is együtt maradni. Egyszer sem mondtuk ki egymásnak azt, hogy: "szeretlek", nem de? Egyszer sem mondtuk ki, hogy mi járunk. Akkor kérdem én, mégis miért vontok kérdőre? - Szívtam a cigimet.

Erre mindannyian meghökkentek, és csendben maradtak.

- Akkor mégis miért? - kérdezte Aomine-kun.

- Mit miért? - fújtam a füstöt.

- Miért feküdtél le akkor - vette át a szót Kise-kun, és az ujjával tett egy körkörös mozdulatot -, mindannyiunkkal?

Egy ideig hallgattam, mintha elgondolkodtam volna, de már tudtam a választ.

- Mert unatkoztam.

- Mi...?

- Mondom, unatkoztam. Olyan egyhangú volt az élet, hogy bele akartam vinni valami kis izgalmat. És akkor jött az ötlet, hogy mi lenne ha...

- Meg tudnál hódítani minket... - Fejezte be a mondatomat Midorima-kun.

- Pontosan. - Ittam bele a poharamba.

- Tetsu... megkorra egy köcsög vagy te...

- Dai-chan...

- Mondhatnám, hogy sajnálom, hogy így tudtátok meg, de nem teszem. Mindig is ez volt az igazin énem, nem a csendes, láthatatlan "Kuroko." Mindig is ilyen voltam, csak másoknak mutattam a hamis énem. Ez vagyok én. - Tártam szét a karjaimat.

Mindenki elhallgatott, én pedig éreztem, hogy rezeg a mobilom a zsebemben. Letettem az italt az asztalra, kivettem a kék készüléket majd kinyitottam azt.

Kuroko! Itt vagyunk a bejáratnál, siess! Éhesek vagyunk! - Olvastam az üzenetet.

- Kagami.

Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, és felnéztem a többiekre.

- Sajnálom, de Takuya és Kagami-kun már várnak rám oda kinn, szóval megyek. Minden jót - bólintottam -, viszlát.

Ahogy elsétáltam, még hallottam ahogy Kagami nevét suttogják maguk elé, de nem fordultam vissza.

Csendesen végig sétáltam a termen, kikerülve pár embert, aki vagy észre vettek vagy nem.

A nap fényesen belesütött a szemembe, de nem tettem fel a napszemüveget, hanem az ingemre akasztottam. Megláttam Kagami-kunékat, és ahogy ők is észrevettek engem, integettem nekik.

Takuya felém rohant, majd amikor hozzám ért, megölelt, és csacsogni kezdett arról, hogy mi mindent csináltak Kagami-kunnal. Kifele sétáltunk, és Kagami-kun vigyorogva figyelte a hajamban lévő csatot.

- Tetszik mi? - vigyorogtam én is.

- Naná! - Lökött meg játékosan.

- Kurokocchi!

Visszanéztem a kiabáló hangra, és felhúztam a szemöldököm, ahogy megláttam, hogy mindannyian felém futnak. Vagyis nem mindannyian, Akashi-kun csak sietősen sétált...

- Mit akartok? - fordultam feléjük.

- Tetsu-kun... mi csak...

- Satsuki azt akarja mondani, hogy többet ér a barátságunk, és az, hogy... jobban megismerjünk téged... mintsem az, hogy egy ilyen régi dolog miatt ne találkozzunk többet...

- És hiába van igazad - mondta Kise-kun -, hiszen soha sem mondtunk semmi olyanokat... mégis... nem akarunk elveszíteni...

- Kise-chin, ez olyan nyálas...

- Murasakibaracchi!

- Ryouta, ne kiabálj...

- A-akashicchi...

- Apa? - bökött oldalba a fiam. - Te... ismered őket?! Kagami-nii, te tudtad ezt és nem mondtad el?

- Sosem kérdezted. - Mondtuk egyszerre, majd egymásra pillantottunk, és felnevettünk.

A srácok csak megdöbbenve figyeltek minket.

- Takuya, légy jó gyerek és mutatkozz be szépen.

A kisfiam eléjük állt, meghajolt, majd köszönt. - Kuroko Takuya vagyok. Örülök, hogy találkozhatok magukkal, ugyanis nagyon tisztelem, és szeretem a kosárlabda stílusukat. És nagyon sajnálom, hogy apukám olyan szörnyű dolgokat tett magukkal még régebben, tudják, ő egy ilyen fura term-

Fogtam be a száját, és meghúztam a haját.

- Tudod, nem kéne olyan dolgokba beleütnöd az orrodat, amit nem is értesz. - Mondtam, majd lökdösni kezdtem Kagami-kun felé.

- Tényleg sajnálom, meg minden, de most mennünk kell. Sziasztok.

Kézen fogtam Takuyát, és elindultunk kifelé a suliból. Újra megszólítottak, és én újból visszafordultam feléjük.

- Mond meg a telefonszámod Tetsu...

- Igen, valamikor jöjjünk össze Kurokocchi...

- Tetsu-kun... olyan édes a fiad... nagyon hasonlítotok...

- A telefonszáma 06-30-35-23-546. Most pénteken ráérünk, szóval nyugodtan hívjátok majd fel. A régi idők emlékére majd lemegyünk az egyik pályára, és játszunk is, oké? - nevetett.

- Taku, te csak játszani akarsz Aominével, mert annyira imádod őt! Nem is értem mi olyan jó a játékában, hiszen én játszok egy profi csapatban...

- De az egyetlen aki legyőzhet, az még mindig én magam vagyok. - Vigyorgott Aomine-kun.

- Ahomine!

- Bakagami!

- Nos mielőtt elkezdenétek vitatkozni, tényleg mennünk kell. - Indultam el, majd vissza fordultam. - Akkor majd pénteken. - Mosolyogtam.

Megkönnyebbülten néztek rám, majd ők is elmosolyodtak.

- Oké. - Mondták egyszerre.

...

Ahogy elsétáltunk, és meghallom ahogy Takuya és Kagami-kun újra nekiáll veszekedni, elmosolyodtam.

Mélyen, tudat alatt alig várom, hogy eljöjjön a péntek. Várom már, hogy a régi barátaim, ne a régi énemet szeressék, kedveljék, hanem a mostanit.

Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de Takuya és Kagami-kun mellett, soha nem fok unatkozni.

Viszont a pénteki nap nem lesz olyan szórakoztató, mint a Teikous évek, de nem tudom bánni.

Mert tudom, hogy ki vagyok, és hogy milyen is vagyok valójában.

A maszk már lehullt, a vetítés véget ért...

... és egy új fejezet kezdődik az életemben, amiben talán az exeim is részt vesznek.

És ki tudja...

Lehet, hogy egyikük nem csak az exem lesz. - Fújtam ki a füstöt a számból.

Vigyorogva néztem az égre, és tényleg...

... alig várom már azt a pénteki napot.

END


Köszönöm, hogy elolvastátok!

Remélem tetszett!

Sziasztok!

Ha vannak benne hibák, bocsi, de már nem bírom megint átnézni... hajnali egy van :DDD (csak miattatok maradtam fenn! ^^)

By: Lora98