S ím itt a folytatás, immár ígéretem szerint Angliával. Kissé rövidre sikerült, és a cselekmény sem olyan eseménydús, de ígérem (és mint láthatjátok, betartom, amit megígérek) a következőben már kellően látható lesz az angol kalózi kegyetlenség, ami megint felszínre tör belőle majd az angol partoknál. Na igen, a címből is gondolhatjátok, hogy Arthur nem hajlandó Spanyolországban maradni, a történelmi helyzet pedig még kevésbé engedi ezt.

A visszajelzés(ek) ellenére kénytelen voltam most mégis az ő szemszögét választani, mert hát Antonio nem megy Angliába, így nehezen beszélhetné el az ott történteket.

Jó szórakozást!


Anglia, avagy a szökésem

„ Mondhatom, remek… Spanyolország elkapott, követeket küld a királynőmhöz, hogy tárgyaljanak… Mondhatom, szépen bebizonyítottam, hogy milyen hasznos tudok lenni! Már csak az kívánom jussak haza, éljem túl Elisabeth haragját, és bizisten, megölöm Fülöpöt! Neki aztán tényleg semmi joga engem suhancnak nevezni! De mit fog velem tenni Elisabeth? Vagy élve megnyúz, és akkor nagyon jól jártam, vagy berak Scott mellé a börtönbe, és akkor végem…"

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben a tömlöcben csücsültem. Sötét volt és hideg, a padlón patkányok futkostak, de ők jelentették az egyetlen társaságot számomra, azonban soha nem álltak meg velem beszélgetni. Bezzeg ha a sebeim nem gyógyultak volna meg! Akkor jönnének a vér szagára! Persze, e két komolyabb seb, és a szemem még fájtak, de ha úgy vesszük, már alig-alig, az eddigiekhez képest. A kezem továbbra is a falhoz volt láncolva a fejem fölött, így lassan már hetek óta alig éreztem, de nem zavart. Az egyetlen dolog, ami nem hagyott nyugtot nekem, azaz éhségem volt. A hajón az utóbbi napokban egyre kevesebbet adott az a Fernandez gyerek, talán mert kezdett nagyon fogyni, vagy azon az alapon, hogy itt majd úgyis kapok, de nem kaptam. Dél óta ülök a cellámban, már ezer éve besötétedett, de még csak arra sem méltattak, hogy megnézzék, élek-e még.

Ám ekkor valami váratlan történt, pontosabban ez a váratlan esemény egy látogató megjelenése volt. Zörrent a zár, de az ismeretlen alakját még mindig nem tudtam felismerni. Az ostoba nem vitt magával lámpást, de még egy gyertyát sem.

- Deja vu. – mondta. Félreismerhetetlen hang volt, méghozzá Portugáliáé. Igaza volt, kissé tényleg hasonlított a helyzetünk a legutóbbi találkozásunkra, csak akkor ő volt lerobbanva, de még sem kiláncolva, mint akkor én.

- Az. – válaszoltam. – Antonio nagyon sopánkodott, hogy miattam kinyírtak, de ezek szerint mégsem. – próbáltam gondtalannak tűnni, de ez felesleges volt, mert nem voltam az, s ezt mindketten jól tudtuk.

- Nem. – válaszolta. Kissé furcsa volt nekem a bőbeszédűsége, mintha… mintha készülne valamire, és olyan higgadt és megfontolt volt, hogy szinte az mertem gondolni, hogy most bosszút akar állni. Az én félelmem egyre csak nőtt, mikor közelebb és közelebb jött, s már teljesen fölém hajolt. A kezemhez nyúlt, én pedig megpróbáltam elhúzni, de hát a bilincs az bilincs, az a dolga, hogy ne engedje.

- Mit akarsz? – kérdeztem. Igyekeztem nyugodt maradni, de közben a szívem nagyon zakatolt. Választ nem kaptam, ami csak még hátborzongatóbb volt. Kattant a zár, és az egyik kezem erőtlenül esett az ölembe. Akkor jöttem csak rá, mennyire elzsibbadt, szinte mozgatni sem tudtam, nem engedelmeskedett, csak lustálkodott az ölemben.

- Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor a másik kezemnél kezdett matatni. – a válasz egy újabb kattanás volt, amikor is a másik kezem csatlakozott az elsőhöz.

- Ne legyen neki minden tökéletes. – válaszolta. Tudtam, hogy Antoniora gondol, de nem értettem, hiszen az elmúlt egy évben azon fáradozott, hogy megmentse, amit példának okáért én nem tennék meg a bátyámért.

- Megmentette a bőrödet… - suttogtam csak a úgy magam elé.

- Én meg a tiedet, így jössz nekem kettővel. – morrant fel. Ezzel kapcsolatban csak egy dolog jutott eszembe: Háromféle ember él a világon, aki tud számolni, és aki nem.

- Miért kettővel? – tápászkodtam fel. Habár a lábaim hasonló módon lázadtak az agyam parancsai ellen, falnak dőlve mégis meg tudtam tartani magam.

- Mert vízbe dobtál és még így is kihúztalak a pácból.

- Köszönöm szépen, de haza már akkor sem érek a követeitek előtt.

- Antonio követei. – javított ki – És hát tudod, ki gondolná egy vézna toprongyos gyerekről, aki még beszélni sem tud, de azért ért spanyolul, hogy maga Kirkland kapitány a nagy és kegyetlen kalóz! – akkor elvigyorodtam. Hiába nevezett gyereknek, nem zavart, ugyanis igaza volt. Potyautas kellett, hogy legyek egy spanyol követségi hajón. Meg volt az esély, hogy hazamenjek, és akkor még jól is kijöhet a dologból Elisabeth előtt, aztán kinyírhatta… de nem. Nem bánthattam Spanyolországot. Rio utalt arra, hogy ő annak ellenére megmentette az életemet, hogy én majdnem elvettem az övét, gondoltam valami ilyesmit várt tőlem is.

- Gondolom, azt kéred, hogy ne támadjam meg az öcsé…

- Épp ellenkezőleg. – vágott a szavamba, én pedig már tényleg össze voltam zavarodva – Nem kérem, vagy mondom, hogy tedd azt, nem lenne szép tőlem, de szívem mélyén remélem. Talán akkor lenne alkalmam elszakadni tőle.

- Jó testvér, mint az én bátyám…

- Nem bántani akarom, vagy hogy baja essen, csak szabad lenni. Te is tapasztaltad, hogy Fülöp nem épp a jó szívéről híres. Velem ellentétben Scott téged tényleg holtan akar látni.

Meg tudtam érteni. Scott, habár soha nem mondta, hasonlóképpen érzett. Mindig külön élt, külön állama volt, de valahogy mindig függött egy kicsit tőlem, vagy épp összetűzéseink voltak, különösen Mary óta. Mármint mióta be vannak zárva a Towerbe. Habár, szerintem már nem sokáig lesznek ott, ugyanis szerintem a királynőnek már egy ideje gyilkos tervei vannak Maryvel, csak még nem készítette elő a törvényesnek látszó kivégzését.

Aztán eszembe jutott, milyen király is lesz, amikor a spanyolok megkezdik a tárgyalásokat a királynőmmel, én pedig annál a résznél, hogy „… a kiváltásának ára csak akkor lesz megszabva, ha kegyed meglátogatja őfel…" én pedig ekkor benyitok „Minek az ára?" és a királynő annyira megkönnyebbül, hogy elfelejti minden addigi hibámat, köztük a rablást.

- Takarodj már te szerencsétlen, és ne a belépődön gondolkodj! –csapott a nyakamra Portugália, de olyan nagyot, hogy majdnem orra estem. Szerencsére addigra már megszelídültek a lábaim. Azon gondolkodtam, hogy Antonio is és ő is olyan volt, mintha tudta volna mire gondolok, pedig a gondolatolvasás az én dolgom… meg esetleg Scotté.

- Szakadt rongyokban vagyok. Kéne valami ruha… - motyogtam magamban, ugyanis a dorgálás ellenére nekem még mindig Elisabeth arcán járt az eszem, amikor is betoppanok a trónterembe, miközben Don Juan épp az áramat próbálja minél feljebb vinni. És ha már idáig eljutottam, akkor az ő döbbenetére is kíváncsi leszek, Drake pedig egyenesen meg fog pukkadni! Legalább is így reméltem.

- Az ajtó előtt egy táskában. – motyogta vissza portugál barátom. – Ajánlom, hogy „szép" – szerintem azért mondta így, mert az is kissé megviselt volt már - kapitányi viseletedet majd csak otthon vedd fel.

- Az én eredeti ruhám? – döbbentem le. Hihetetlen volt számomra, hogy az a piros kabátot (amit amúgy az óta is őrzök) képes volt megszerezni, mikor még valamikor a hajón vették el tőlem, mikor eszméletlen voltam. Azt hittem a tengerbe dobták.

Kirohantam (persze csak csöndben) és magamhoz öleltem. Úgy hiányzott az én drágaságom, már csak azért is, mert hiába a nagy spanyol-portugál meleg (nem kell félreérteni, én az időjárásról beszélek), éjszaka azért elég hűvös van a börtön falai között.

- Tűnj el, mert mindjárt hívom az őröket. – taszítottam rajtam még egyet Rio. Kezdtem úgy érezni, hogy még mindig pikkel rám az óta a bizonyos eset óta.

- Heh? – reagáltam le értelmesen. Valahogy nem értettem, hogy kienged, aztán rám uszítaná a katonákat…Aztán rájöttem, hogy mióta elveszítette az utolsó szállítmányát, alibi kell neki, különben fellógatják és volt nincs Portugália! Ami azt illeti, a spanyolok képesek lettek volna megölni egy országot… engem biztosan…

- Menj már! – és még egyszer a nyakamra csapott. Komolyan mondom, élvezte!

- Köszönöm… - böktem ki, bár nem tudtam eldönteni, hogy csak gúnyolódtam, mert állandóan taszítgatott, vagy komolyan gondoltam. Így utólag visszagondolva, szerintem valahol a kettő között.

- Számítok rád! – morogta halkan, de úgy, hogy még halljam.

„Ha Spanyolországot kell elverni, rám bármikor!" gondoltam magamban, és ez akkor nagyon is igaz volt rám. Azóta már csak jól összeverekszünk néha, nagy ellenségek nem vagyunk.

Lábujjhegyen elosontam a kártyázó őrök mellett, majd ki a kapun (tudtátok, hogy a spanyolok tudnak állva aludni?), s Portugália csak ekkor kiáltott föl. Bár két perccel később tette volna! Nagy bosszúságomra a két őr felébredt és utánam eredtek. Az én gyenge lábaimmal alig tudtam lerázni őket a sikátorokban, s azt hiszem, egyszer egy éjjeli edény tartalmát is a fejemre ürítették. Nem messze a kikötőtől sikerült elbújnom, így a hajómat is figyelhettem, illetve az őrök elől is menedéket találtam.

Veszélyes vállalkozás volt felmenni a hajóra, ugyanis Don Juan, mint követ nem egyszer találkozott már velem, s szerintem gond nélkül felismert volna, ha jobban megnézhetett volna, de ügyeltem, hogy ne legyen rá alkalma. Hajnal körül, nem sokkal az indulás előtt (amikor is én még mindig nem jutottam fel a fedélzetre), de még rakodás közben (ami kis időre leállt egy szökött rab felkutatása miatt), a spanyolok átkutatták a ladikot. Akkor áldottam a jó Istent, hogy még nem adott alkalmat felmenni a fedélzetre. A kutatás után azonban fellobbant az isteni szikra, s kendőt húzva a szőke fejemre (mert az a legfeltűnőbb bennem itt délen) a matrózokkal együtt rakodni kezdtem, s mikor első ízben feljutottam a fedélzetre, be is fejeztem. Elbújtam a hajófenékben, s ott vártam az indulást. Természetesen nem maradhattam ott (gyanút keltett volna), magam is a legénységgel együtt kezdtem dolgozni, enni (főként enni, de nem adtak valami sokat), és igyekeztem elkerülni Don Juant.

Egész úton minden simán ment. Én főként az árbócokon tevékenykedtem, vagy ettem, vagy odalenn aludtam, s mivel egyik sem a kapitány közelében zajlott, biztonságban voltam. Egyetlen egyszer volt szerencsém hozzá, de akkor sem buktam le, különben visszafordult volna. Ha szerény véleményemet kérdezitek, ez azért történhetett, mert az újvilágban kissé megváltoztam. Sötétebb lett a bőröm, ami addig elég sápadtnak volt mondható, hajam még jobban kiszőkült, de azt a kendő eltakarta, és feltehetően hatalmas, undormányos, gennyes (már amennyire a fájdalomra emlékszem, erre következtethetek) seb vagy sebhely leledzett valahol a jobb szemem helyén.