– Elmélkedés és visszaemlékezés
(Kaien elmeséli, miért is bánta meg döntését, amit 13 éve akkor naplementekor hozott és Katie, rádöbbenve az igazságra, úgy dönt, életében először iskolába fog járni.)
A szobában világos volt, de olyan fehéren világos, mint amikor valamennyire borús az idő. Kinéztem a lapított kupola alakú tetőablakon és igazam lett. Tejfehér és néhol szürkébe forduló felhők takarták el az eget és a Nap helyét is csupán egy fényes, tört fehér folt jelezte. Miközben gyorsan körbenéztem, megállapítottam, hogy még mindig az igazgató szolidan elegáns, halványzöldre festett nappalijában fekszem. Csakhogy az igazgató ölében! Kaien finoman simogatta hullámos, barna hajamat, amíg fel nem fogtam végre, hogy milyen kellemetlen helyzetbe kerültem és sebesen felültem.
- Bocsá…elnézést! Ne…nem akartam...
- Ugyan miről beszélsz, kedvesem. Csak egy kicsit elszundítottál, megesik az ilyen – tárta szét a karjait, majd bal kezét finoman a hátam köré fonta. - Főleg, ha az ember huzamosabb ideig ilyen stressznek van kitéve. Mellesleg, hogy érzed magad?
- Ha arra gondol, akkor biztosíthatom, hogy nem fogok újabb sírógörcsöt kapni.
- Ennek örülök – mosolyodott el. – De, ha mégis, az én vállamon is nyugodtan kisírhatod magad.
- Hát, ö, köszönöm…
- Ugyan, ez csak természetes. Most viszont már érdekelne, mik a további terveid, Cathrine Kanegawa? Hihetetlen, hogy még életben vagy! Visszamennél talán a Szabadokhoz, vagy inkább itt maradnál? Ez utóbbinak, bevallom, jobban örülnék.
- Ezt nem értem. Magának a Szövetség szabályait betartva most fel kéne adnia a hatóságoknak, még, ha nem is csípi őket. Akkor meg miért engedne el, vagy engedné, hogy itt maradjak, amivel mindkettőnket bajba sodorhatom?
- Pont azért, amiért tizenöt éve elengedtelek, és amit, azóta százszor megbántam.
- Úgy érti, meg kellett volna ölnie? Most arra készül? – kérdeztem rá, de sejtettem, hogy másról van szó.
- Nem, dehogy, épp ellenkezőleg. Egy tisztavérűnek nagyon súlyos bűnt kéne ahhoz elkövetnie, hogy végezzek vele. Arra célzok, hogy akkor magam mellé kellett volna, vegyelek.
- ? – vontam fel hitetlenkedve a szemöldököm.
- Tudod akkor, amikor elszántan küzdtél ellenem, megéreztem benned a fájdalmat; a kislányt, aki mindent elveszített és magányosan hajszol egy elérhetetlen célt. Úgy döntöttem, adok neked még egy esélyt, hiszen nem önszántadból keveredtél bele ebbe az egészbe. A sorsod taszított egy háború közepébe, amelyről kezdetben semmit sem tudtál. Akkor azt tartottam a leghelyesebbnek, ha hagyom a magad útját járni, de utána ráeszméltem, hogy lehet, ezzel többet ártottam, mint segítettem. Hogyan is tudtad volna utána elérni azt a célt, amit egyedül azelőtt sem tudtál? Az egyetlen dolog, amit tettem aznap este, hogy magadra hagytalak. Három évvel később, nem látva több értelmet a munkámban visszavonultam…
- Micsoda?! Tehát miattam történt? Egy vámpír miatt?!
- Részben igen. Rád gondolva elegem lett a diszkriminációból. Szóval visszavonultam és új életcélt találtam. Nyitok egy középiskolát, ahol az emberek és vámpírok békében élhetnek együtt. Egy iskola, amely ebben a kiszámíthatatlan, lázongó, háborús világban a béke és biztonság szigeteként funkcionál majd. Még ugyanabban az évben egy Kuran Kaname nevű, fiatal fiú állított be hozzám – Felkaptam a fejem. - és rám bízott egy kislányt, akit, azóta lányomként nevelek. Pár évvel később egy árva kisfiúra akadtam az erdőben, így őt is befogadtam. – Tiszta Jancsi és Juliska, gondoltam. – A sorsom ezzel értelmet nyert, de attól még sokszor eszembe jutottál. Amint már akkor megmondtam, kár lett volna érted, és most is kár lenne, ha egy lehetetlen cél iránti törekvésedbe halnál bele. Nagyon sajnálom, hogy gondatlanságom miatt még annyi szenvedésen és hiábavaló harcon mentél keresztül, viszont bűntudatomat enyhíti az a tény, hogy még mindig tehetek érted valamit. – Egy ideig nem tudtam megszólalni az elmémet elözönlő temérdek gondolattól.
- Ez nekem már sok, nagyon sok így elsőre, szóval kezdjük az elején: Ön azért nem ölt meg, mert megsajnált?!
- Igen, mi más okom lett volna életben hagyni valakit, aki nyíltan az életemre tört(?).
- És utána még megbánta, hogy nem maradt velem?
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy melletted.
- Fura egy szerzet maga.
- Inkább csak jószándékú.
- És mi volt ez a Kaname-dolog? Ki az a lány meg az a fiú?
- Kaname megkért, hogy viseljem gondját az emberré változtatott húgának, Yuuki-nak. Ezzel nem mondok neked meglepőt, hiszen mint hallottam, te is hasonló módon menekültél meg a Tanácstól. A fiúval pedig már találkoztál reggel. Mindketten ide járnak az Akadémiára.
- Zero a fogadott fia?!
- Úgy van, de én csak fiamként gondolok rá. Úgy, ahogy Yuuki-t is lányomnak tekintem. De ő bátyja kívánságára nem tud róla, hogy vámpír és, hogy ők testvérek, így kérlek ne emlísd ezt senkinek. Erről még Ichijou-ék sem tudnak. Neked is csak azért mondtam el, hogy lásd, megbízom benned.
- …szóval, akkor Kaname nem szeretné, ha a Tanács tudomást szerezne húga létezéséről. Ez viszont azt jelenti, hogy mégsem kötött velük szövetséget…
- Már, hogyan kötött volna! – értetlenkedett Kaien a fejét rázva. – Habár szüleivel nem a vének küldöttei végeztek, hanem velejéig romlott nagybátyja, a rokonai halála az ő kezükön szárad. A Tanács persze megpróbálja a maga oldalára állítani, de Kanamé-nak mind a mai napig sikerült függetlennek maradnia. Másrészt elpusztítani sem tudják, mert nyíltan nem léphetnek fel egy tisztavérűvel szemben, márpedig Kaname mindig nemesekkel veszi körbe magát. Jól taktikázik a fiú.
- Úgy tűnik nagyon rosszul ítéltem meg ezt a Kuran fiút. Talán nem is akarna elpusztítani, ha meglátna.
- Egész biztosan örülne, hogy még életben vagy. Végül is rokonok vagytok, nem?
- Egészen távoliak, de valószínűleg igen. De ez mit sem változtat a félelmen, amit azóta érzek, mióta idejöttem és rendszerint vissza-vissza tér. És azt sem tudom, miért beszélek önnek erről…
- Én viszont tudom. Annyi idő után szükséged van valakire, aki meghallgat. És hagyd már ezt a magázást. Régen még gondolkodás nélkül letegeztél.
- Igen, de akkor még…
- Tudom – nevetett – fiatalabb voltam. De ez nem számít. Szeretném, ha barátként tekintenél rám.
- Úgy érti, akarom mondani úgy érted, bízzak meg benned? Tényleg nem zavarja, hogy egy törvényen kívülit vesz a pártfogásába?
- Nem…
- ?
- …mivel érzem, hogy erre van szükséged és boldoggá tesz, hogy segíthetek neked.
Mikor váltam én ennyire bizalmatlanná és távolságtartóvá? Ezek az emberek/vámpírok mind kérés nélkül ajánlják fel a segítségüket és én ahelyett, hogy vég nélkül hálálkodnék, csak tovább kételkedem és hideg maradok. Talán ötven év elég volt ahhoz, hogy a szívem jéggé fagyjon a fájdalomtól, én pedig kőfallal vegyem körül, nehogy újra összetörhessen. Nehogy naivan megbízzak az ellenségben és becsaphassanak. Ötven évig a rideg, kegyetlen, magányos valóságban éltem, most mégis a szenvedés okozta jég olvadni kezdett a fal mögött. Talán még nem késő, talán ha lerombolnám a falat, akkor rendbe hozhatnám azt is, ami ma reggel Aidou-val elkezdődött, és talán egy új életet kezdhetnék, amit újra beragyog a napfény. De nem egy távoli nap halvány fénye, amelynek illúzióját a sovány remény keltette bennem, hanem olyan fény, amely belülről fakad,a falon belülről, és akkor sem halványul, ha az eget sötét felhők borítják, mert erejét nem a magfúzióból, vagy a bosszúból, hanem a szeretetből és barátságból nyeri. Ez az, ami a jövőm lehetne, ha nem félnék ennyire megnyílni mások előtt. De, hát pont ez az akadálya az egésznek. A múltban átélt fájdalom gátolja meg a jövőbeli boldogságomat. Ez egy ördögi kör…aminek viszont csak én vethetek véget – ébredtem rá.
Ha azt akarom, hogy többé nem maradjak egyedül, akkor barátokat kell szereznem. Barátokat, akik nem politikai nézeteim miatt állnak mellém, hanem önmagamért szeretnek. És már meg is találtam őket, akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá és kérés nélkül segítettek. Ennél kívánni sem lehet többet, én pedig idáig fel sem fogtam igazán. A barátság viszont kétoldalú dolog, és különben is akkor fogom jól érezni magam, ha megpróbálok hozzátenni valamit. Kezdve azzal, hogy végre megnyílok előttük, nem csak úgy, hogy nem hazudok, hanem, hogy nem félek bevallani az érzéseimet, nem kéretem magam és figyelmes leszek velük szemben. Nem lehet olyan nehéz, hiszen már is aggódnék értük, ha bajba kerülnének. Kaptam egy esélyt az újrakezdésre és ezt nem fogom elbaltázni. Ezek után a sors helyett az Úrban hiszek, hiszen az előbbi sosem hozott jót számomra és meg sem hallgatott.
Ellenben az Úr úgy tűnik, még azelőtt meghallgatta a kérésem, mielőtt kérni szerettem volna. Egyedül tegnap reggel, amikor Ichijou erkélyén állva elmélkedtem a továbbiakról jutott eszembe, hogy mennyire szeretnék új életet kezdeni, és bár akkor távoli országokat vettem csak számításba, most már tudom, az egész még akkor elkezdődött, amikor idejöttem. Talán semmi sem volt véletlen. A vadász, a mérgezett nyíl… Nehéz helyzetben mutatkozik meg az igazi barát és nekem bajba kellett kerülnöm, hogy felismerhessem azt, ami mostanáig hiányzott az életemből. Ez nem volt véletlen. Érzem, hogy az Úr segített rátalálnom az útra. Ha már egyedül eddig nem sikerült, hát besegített egy kicsit. És elmondhatatlanul hálás vagyok Neki ezért, de ezt úgy is tudja. Szóval most már tényleg ideje tennem is valamit.
- Igen, tényleg szükségem lenne valakire, aki segít. Sajnálom a kezdeti udvariatlanságomat és, hogy most is idáig várattalak. Elgondolkodtam.
- Éreztem, hogy erről van szó, így nem is zavartalak. De az utóbbi kijelentésedből ítélve úgy döntöttél, hogy maradsz, igazam van? – kérdezte reményteli mosollyal.
- Hát igen. Szeretnék, csak a szüleim halála után nem igazán engedtem senkit közel magamhoz és emiatt úgy érzem magam mintha…mintha…
- Mintha hosszú függetlenség után most újra kapcsolatok falai közé akarnának szorítani? – Bólintottam. - Semmi baj, gyorsan újra belejössz majd. Sok jó oldala van annak, ha másoknak is helyet adsz az életedben: támaszkodhatsz rájuk a nehéz helyzetekben és megoszthatod velük mindened. Továbbá, a jó kapcsolatok nem határolnak be, az igaz szeretet szabaddá tesz. Megszabadít a magánytól, a bizonytalanságtól, az önzéstől, bosszúvágytól, a félelemtől és még sorolhatnám.
- Ha ez igaz, akkor mindent megteszek majd, hogy ne rontsam el.
- Ne butáskodj, ezt nem lehet elrontani, csak add önmagad és légy kedves.
- Érdekes…, Aidou is ezt mondta.
- És mennyire igaza volt – helyeselt Kaien.
- Szóval, most hogyan tovább? – kérdeztem, mert eddig még legmerészebb álmomban sem jutottam és fogalmam sem volt minek kellene következnie.
- Talán kezdhetnéd azzal – javasolta nyugodt, mégis izgatott hangon, - hogy beiratkozol az iskolámba! Na, mit szólsz hozzá. Három nap múlva véget is ér a síszünet és találkozhatsz a többiekkel. – Tehát a síelés miatt van január közepén szünet. De amúgy meg: MICSODA?! Iskola?!
- Eddig sohasem jártam iskolába. Amíg éltek a szüleim, magántanár járt hozzánk és az elmúlt években pedig, ha tanultam, akkor csak úgy, magamtól: elmentem a könyvtárba, vagy felkerestem valakit, aki érett a témához. Nem hiszem, hogy ezek után meg tudnám szokni, hogy ne azt tanuljam, ami épp érdekel és, hogy dolgozatot írjak, meg feleljek, a házirendről nem is beszélve…
- És mi van azzal, hogy mindent megteszel, ami szükséges? –kérdezett rá Kaien. – Mellesleg az iskola nem olyan rossz dolog. A dolgozat és a felelés a tanultak megjegyzését segíti és a házirend is a diákok érdekeit szolgálja. De miért alkotsz elhamarkodott véleményt olyasmiről, amit még nem éltél át?
- Hallottam, innen-onnan…
- De az mások véleménye, nem a tiéd. Szerintem előbb próbáld ki és majd később alkoss véleményt. Nem kényszeríthetlek rá, ahogyan arra sem, hogy maradj, de tudom, hogy jót tenne neked.
- Jó, jó, ha már ennyire fontos neked, rendben van, de nem akarok szégyent hozni rád. Valószínűleg nem vagyok olyan tanult, mint a többiek.
- Na, nem butáskodj már! Tanulni sosem késő elkezdeni, de amint hallottam, te nem vagy éppen analfabéta. És az, hogy önszántadból tanulsz és keresed a válaszokat egy ritka előny. Tudod, a legfontosabb dolog a motiváció és, hogy légy nyitott az új dolgokra.
- Én nyitott vagyok a tudományokra, de…
- Látod, igazából csak kifogásokat keresel.
- Nem, ez nem igaz, én csak… - ellenkeztem volna tovább, ha nem szakít félbe.
- Te csak félsz az újtól, megértem. Azért vagyok itt, hogy segítsek ebben.
- Hogyan?
- Mondjuk, mit szólnál, ha kezdetnek körbevezetnélek az Akadémián. Egy kis séta? És utána meg is ebédelhetnénk.
- Oké – örültem meg a kaja hallatára. – De előbb meg kéne keresnem Ichijou-ékat.
- Nincs értelme. Ichijou-nak fontos találkozóra ment a nagyapjához és jut eszembe, azt üzeni, sajnálja, hogy köszönés nélkül kellett elmennie, de nem akart felkelteni és estére visszaér. Aidou-t pedig szerintem ne zavard még pár napig. Rendszerint kell neki egy kis idő, amíg lenyugszik.
- Jól van, akkor induljunk.
